A NAGY PROFESSZOR

Teljes szövegű keresés

A NAGY PROFESSZOR
Sík Sándor 1930 tavaszán kezdte el egyetemi tanári működését, s az egyetem egyik legnépszerűbb professzora lett. Hamarosan még más fakultásokról is sokan látogatták. Volt úgy, hogy a jogász Buday György, Bibó István, Erdei Ferenc ültek Radnóti Miklós mellett, de olyan idősebbek is gyakran felbukkantak a bölcsészeti kar nagy előadótermében, a zsúfolásig megtelt „auditorium maximum”-ban, akik, ahogy akkoriban mondtuk, a „városból” jöttek a bölcsészeti kar „campus”-ára.
A tehetséges szónok művészetével s magával ragadó közvetlenséggel adott elő. Azt vallotta, hogy az előadás nem szólhat a nyomtatásra szánt gondolatok nyelvén, az élőszó másfajta erejével kell hatnia. Mindig szabadon beszélt, pusztán az előadások gondolatmenetét vázolta fel, mégis nagy gonddal, sőt fáradsággal készült, ez azonban, hogy egykori hallgatójának, Ortutay Gyulának a szavaival szóljak, sohasem törte meg „a szenvedélyes, sziporkázó előadási módot, amit erős logikájú szerkesztés fogott össze … S végre megvillant előttünk a költemények legbensőbb értelme, a versek szépsége, gazdagsága. Költő adott elő költőkről, s mi szomjasan hallgattuk, hiszen jószerivel mindnyájan költőknek is tudtuk magunkat. Ekkor már Radnóti Miklós is ott ült közöttünk a padban…” (Az első szegedi évek. Vigilia 1959/2. 74.)
Sík Sándor otthonosan járt-kelt irodalmunk szinte valamennyi területén, de nem törekedett arra, hogy ezt merev rendszerező elvekből kiindulva határolja be. Mégsem csak egyes írók egymástól elszigetelt képeit nyújtotta, előadásainak több ezer oldalt kitevő jegyzeteiből egy csaknem teljes magyar irodalomtörténet bontakozik ki, amelynek a során az ősköltészetünktől kezdve József Attiláig szinte mindenről és mindenkiről szó esik. Gyakran egy valóságos kismonográfia igényével és terjedelmével.
Szegeden ugyan 1932-től kezdve már csak ő volt irodalomtörténetünk egyetlen professzora, mégsem volt köteles ilyen imponáló teljességre, az akkori előírások megengedték volna, hogy sok kollégájához hasonlóan csak azt adja elő, ami épp foglalkoztatta. Pedagógusi lelkiismeretessége mégiscsak arra késztette, hogy hallgatói az egyetemi stúdiumok négy éve során a lehető legtöbbet kapjanak irodalmunk legfontosabb íróiról és jelenségeiről. Ezt már csak azért is szükségesnek tartotta, mert akkor még nem volt olyan kézikönyv, amit a vizsgára készülő hallgatóinak szívesen ajánlhatott volna. Toldy és Beöthy összefoglalásait elavultnak tekintette, Pintér Jenő vaskos könyveiből legfeljebb a bibliográfiákat tartotta hasznosaknak, Horváth Jánosnak irodalmi műveltségünk kezdeteitől elinduló monográfiái, Farkas Gyula, Szerb Antal és Féja Géza irodalomtörténetei pedig már professzorsága éveiben jelentek meg, és nem is mindenben értett egyet velük.
Az előadásaiból kibontakozó irodalomtörténet természetesen nem valamilyen eleve elgondolt rendszerezés igényével született meg. Amikor tanszékét elfoglalta, még nem volt szándékában, hogy az egész magyar irodalmat előadja, a régebbi tárgyalását ugyanis Dézsi Lajosnak engedte át. Későbbi előadásai szintén nem épültek szorosan egymásra, még a kronológiát tekintve sem, s bár némi eklekticizmus sem hiányzik belőlük, mégis egy olyan, a színvonalával és az eredetiségével is a kor figyelemre méltó irodalomtörténeti szintézisei közé sorolható koncepció érvényesül bennük, amelyre eddig bizonyára csak azért nem figyeltek még fel, mert senki sem vette a fáradságot az előadásairól készült és valóban nehezen hozzáférhető jegyzetek teljes szövegének áttanulmányozására. (A legtöbb ilyen jegyzetet a Kegyes Tanítórend levéltára őrzi, néhány közülük az Országos Széchényi Könyvtárban és a Petőfi Irodalmi Múzeumban is található.)
Sík Sándor még a történeti rendszerezés számára is csak az esztétikai megítélés fogalma alá vonható műveket nevezte irodalomnak, ennek a jelentőségét pedig elsősorban abban látta, hogy az esztétikai élmények minden mástól különböző szépségét és gazdagságát nyújtja. Tudatában volt ugyan annak, hogy az esztétikum törvényei nem tekinthetők megnyugtató szabatossággal kidolgozottaknak, és hogy az esztétikum fogalma és tartalma a történelem folyamán állandó változásoknak volt kitéve, mégis bízott egy, az idők folyamán kialakult esztétikai „consensus sapientium”, azaz közmegegyezés létezésében, amely lehetővé teszi a valóban igazi értékek felismerését.
Az esztétikai érték fogalma – mint már az előbbiekben szóltunk róla – Sík Sándor felfogásában „mindenestül Abszolútumot követel”, amelynek minden posztulátumát az ő felfogásában természetesen a keresztény istenfogalom elégíti ki a legtökéletesebben. (Sík Sándor: Esztétika. Bp., 1942. 394–398.). Ez a gondolata egyetemi előadásaiban legfeljebb csak a háttérben jelent meg, mert következetesen óvakodott attól, hogy a katedrát istenhitének hirdetésére használja fel. Előadásai középpontjában rendszerint a nagy írók és a nagy művek individualitásának vizsgálata állt, ezt sokkal fontosabbnak és célravezetőbbnek tartotta, mint a személyiséget háttérbe szorító kategóriákét. Nemcsak a „faji gyökerek” akkoriban divatos előtérbe állítását vetette meg. Ismerte ugyan a szellemtörténeti iskola legjobb képviselőit, és sokat hasznosított eredményeikből, az általuk kiemelt irányokat és stílusokat mégis néni szkepszissel nézte, mert azt tartotta, hogy a barokk, a rokokó, a preromantika és társaik a valóságban sohasem olyan pontosan felismerhető kategóriák, mint amilyennek leírják őket. Jórészt ilyen konstrukciónak tartotta a szerves fejlődés, azaz a születés, kivirágzás és az elmúlás gondolatán alapuló módszereket is, a történeti rendszerezés hazai kísérletei közül pedig nemcsak Toldyét és Beöthyét utasította el, de még Horváth Jánosnak az irodalmi ízlés és tudat változásaira felépített teóriáját, irodalmunk tudományos rendszerezésének ezt az első jelentős kísérletét is. Ez utóbbit azért, mert teóriájában épp a leglényegesebb, azaz a személyiség alkotó tevékenységének és a művek esztétikumának a vizsgálata nem kapott elég teret.
Bár érdeklődésének középpontjában az író személyisége és különösen esztétikumának individualitása állt, a történelem és a társadalom hatásának jelentőségét mégsem becsülte le. A szociológiai módszerek alkalmazására ugyan nem törekedett, de legalább elismerte létezésüket és lehetőségeiket. A harmincas évek derekától egyre jobban. Ekkor már nyilvánvalóan a nehéz politikai viszonyok és nem utolsósorban a szociográfiai érdeklődésű tanítványai hatására a marxizmus esztétikája iránt is érdeklődni kezdett, sőt Radnóti marxista tendenciájú vizsgadolgozatát 1932-ben kitűnő minősítéssel fogadta el. (A dolgozat szövegét e sorok írója közölte. In.: Kortárs útlevelére. Bp., 1977. 242–248.) Néha ugyan annak az egy időben divatos felfogásnak a nyomát is megtaláljuk nála, amely valamilyen időtlennek elképzelt nemzeti karaktert keresett az irodalomban, attól azonban már óvakodott, hogy ezt Beöthy „volgai lovas”-ának vagy akár Taine fajfogalmának mintájára abszolutizálja. Azt pedig szinte mondanunk sem szabad, hogy amikor a magyar faj tulajdonságairól beszélt, a faj fogalmát nem a később erősen kompromittált értelemében használta: mindössze valamilyen nemzeti „ősvonásokat” értett alattuk. A nemzeti karakter keresése akkoriban különben is, hogy úgy mondjam, a levegőben volt, és már csak a fenyegető német veszély hatására is egy ideig nem indokolatlanul ott is maradt.
Elegendő, ha kommentárok nélkül épp csak emlékeztetünk Babits Mihály, Szekfű Gyula, Horváth János vagy még a Szerb Antal irodalomtörténetének szemléletét is befolyásoló Prohászka Lajos munkájára, és a később megjelent Mi a magyar c. kötetre. Sík Sándor szempontjai közül mégis ez bizonyult a legkevésbé maradandónak, mert ha nem is érthetünk egyet azokkal a szélsőséges álláspontokkal, melyek a nemzeti karakternek még a létezését is kétségbe vonják, kutatásukat pedig egy idejétmúlt nacionalizmus megnyilatkozásának tekintik, ma már alig lehet némi fejcsóválás nélkül olvasnunk Sík Sándor olyan megállapításait, melyek szerint „Gárdonyi lelke mélyén ősgermán miszticizmus forrong”, regényhőseiben pedig „a magyar lélek olyan alapvető ősvonásai rejtőznek, mint a passzivitás, szemlélődő hajlam, szemérmes érzékenység, szűkszavúság, úri önérzet, hirtelen kirobbanó hevesség”. (Gárdonyi, Ady, Prohászka. 42–45.) Máshelyt az egri remete stílusát nevezi „tudatosan és egyszerűen magyarnak,” teljesen megfeledkezve arról, hogy az említett tulajdonságok jó része legfeljebb az úgynevezett nemzeti klasszicizmusunk emberideálját jellemzi, és hogy Gárdonyi írói világa, sok más társáéhoz hasonlóan, inkább ennek a nagy hagyománynak szuggesztiójára, sőt tudatosan vállalt példamutatására, mint valamilyen „magyar ősvonásokból” alakult ki. Ilyen vonásokról egyébként nemcsak a Gárdonyi, Ady, Prohászka c. könyvében beszélt, később azonban egyre kevesebbet szólt róluk, és a hitleri fajteória hatására már arra is utalt, hogy a nemzeti karakter vagy éppenséggel a faji vonások keresése során könnyen ingoványos talajra tévedhet a kutató.
A sokféle hatást befogadni és feldolgozni képes nyitottsága sohasem ingatta meg abban a meggyőződésben, hogy az irodalmi műveket főképp mint egyéni alkotásokat lehet és kell vizsgálni, és hogy az olvasó által történő újjáalkotásuk szintén individuálisan meghatározott lelki folyamat. Ezért érdeklődött még a lélektan iránt is. Már gimnáziumi tanársága és nem utolsósorban lelkipásztori gyakorlata közben alapos pszichológiai tanulmányokat folytatott, s a klasszikus szerzők mellett különösen a szellemtörténeti irányú lélektan egyik legkiválóbb képviselőjét, Edouard Sprangert kedvelte, de még Adler, Freud és Jung néhány művét is érdeklődéssel tanulmányozta át. Egyik lélektani iskolához sem csatlakozott, ugyanis az önmagáért való irodalompszichológiát egyoldalúnak tartotta, a mélylélektan eredményeinek és módszerének ismerete mégis hozzájárult ahhoz, hogy azoknak a „manifeszt” tartalmak mögött meghúzódó „rejtett” dimenzióinak keresésére is kísérleteket tegyen, amelyek iránt csak századunk 60–70-es éveiben kezdtek behatóbban érdeklődni.
Egymásnak nemegyszer ellentmondó érdeklődéséből természetesen nem lehetett valamilyen következetesen véghezvitt rendszert kialakítani. A professzori pályafutásának betetőzését jelentő Esztétikájának megírása előtt egyáltalán nem is gondolt ilyesmire. Előadásai inkább az egyes portrék esszészerű sorozatai, mint egy már eleve végiggondolt koncepció részei voltak, s bár mindig a tárgyalt témák fölényes ismeretén és az irodalmi valóság tiszteletén alapultak, az esszé természetének megfelelően még akkor is a művészi intuíció és megformálás erejére épített, amikor ezt a professzor kötelező penzumaival, az életrajzi adatokkal, bibliográfiákkal bizonyos alapfogalmak megmagyarázásával és mások eredményeinek ismertetésével volt kénytelen megterhelni.
A jó pedagógust abban is felismerhetjük, hogy az előadások stílusa egyszerűbb maradt, mint a nyomtatásra szánt esszéié. A személyes jelenlétéből áradó közvetlenségének és a saját élményeiben gyökerező ihletettségének (az előadások leírt szövegéből legfeljebb megsejthető) artisztikuma, mint már említettük, mégis magával ragadta azokat, akik olyan szerencsések voltak, hogy hallgatói lehettek. Azt mondhatnánk, hogy élőszóval is az esszé közvetlenséget, személyes jelenlétet megkívánó ars poeticáját követte.
Ismeretes, hogy az esszé klasszikus mestereinek, Sainte-Beuve-nek és Macaulay-nak Péterfy Jenőben és az örökségüket Sík Sándorhoz hasonlóan egyetemi előadásban is kamatoztató Riedl Frigyes személyében már kiváló magyar utódai voltak és hogy a Nyugat esszéírói, közöttük Babits Mihály és Lukács György modernebb érzékenységgel folytatták útjukat. Sík Sándor már korai tanulmányaiban közel került ehhez a nyugatos esszéizmushoz, első nagyobb irodalomtörténeti munkája, a Gárdonyi, Ady, Prohászka, műfaját tekintve pedig csak lazán egymáshoz kapcsolódó esszék sora volt.
Már ezekben megtaláljuk esszéinek, előadásainak, monográfiáinak azt az író-portrékban ritka sajátosságát, hogy a formák elemzésére is alaposan kitér. Korábban inkább csak az íróknak a szó szűkebb értelemben vett nyelvéről és stílusáról beszéltek, így például Riedl Arany Jánosában egy egész fejezetet szentelt nekik. Sík nemcsak vallotta, hogy a „lélek és a forma” egyenrangú és egymástól elválaszthatatlan entitás, elemzéseiben minduntalan meg is mutatta azt. A forma számára sohasem a művet csak kívülről beburkoló köntösféle. Főképpen az ún. belső formákat kereste és találta meg már Gárdonyi regényeiben épp úgy, mint Adynál és a többieknél. Új szempontú, eredeti vizsgálódások voltak ezek, és messze meghaladta velük a korábban jórészt csak a hagyományos retorikára vagy stilisztikára épített és nálunk különben is ritka stílusvizsgálatok módszereit. Érdemüket csak fokozza, hogy hasonlókat alig vállalkoztak előtte. Különösen a művészi próza ritmusának elemzésével mutatott új utakat, de a verstan számos problémáját is újszerűen világította meg. Terminológiáját viszont megfelelő hazai előzmények hiányában nem tudta kellőképp megújítani, de a hozzáértő, ha egy kissé mögé néz és nem ijed meg az esszészerű megfogalmazásoktól, Sík Sándor számos megfigyelését a modern stílusvizsgálatok nyelvére fordíthatja le.
A szakmai „zsargon”-t különben sem szerette, és ha lehetett, mellőzte. Ezért már az egyetemi kinevezését megelőző viták során, sőt néha később is, el-elhangzottak olyan vélemények, hogy nem igazi tudós, legfeljebb jó tollú esszéista, a szellemtörténészek egy része viszont az iskolára jellemző elvontság és az ennek megfelelő terminológia mellőzése miatt tartotta egy kissé régimódinak. Pedig nem utolsósorban esszészerűsége tette modernebbé náluk, és szakította el a többi irodalomtörténeti tanszék tulajdonosainak konzervativizmusától, arról már nem is beszélve, hogy leginkább épp a kötetlensége engedte meg, hogy olyan új, esetleg antagonisztikus szempontokat is figyelembe vehessen és legalább művészi egységbe foglalhasson, amelyek már nem fértek volna el a hagyományos rendszerezések keretében. Felesleges lenne hosszasan kitérnünk arra, hogy az az érdeklődés, amivel a Nyugat írói az esszé felé fordultak, szintén összefüggött az említett lehetőségekkel, Sík Sándort azonban a nálánál fiatalabb esszéírói nemzedékhez, Szerb Antal nemzedékéhez is a témák és a gondolatok könnyen felismerhető affinitásai kapcsolják. Tanult tőlük, és gyakran hivatkozott rájuk. Professzorsága idején azonban csak néhány esszéje jelent meg nyomtatásban, közöttük a katolikus irodalom problémáit új szempontokkal felvető Egyetemesség és forma, egy nagyobb tanulmánya a magyar romantikáról és néhány íróportré, de az előadásai szintén nagymértékben portrészerűek voltak. Valamennyit akár a nálánál egy generációval fiatalabb Halász Gábor szavaival is találóan jellemezhetjük: „A portréfestő esszéistát elsősorban a figura érdekli, kort és társadalmat legfeljebb a megjelenített alakból kiindulva háttérként rajzol, és hősének arcképét a valóság művészi absztrakciója által kelti életre, mert becsvágya: a művészet eszközeivel űzni a tudományt. (In.: Portré és tabló. Válogatott tanulmányok. Bp., 1959. 646.) Halász Gábor ezeket a szavakat 1942-ben írta le, de ha történetesen Sík Sándor hallgatója lett volna, azt, amit a portré műfajáról elmondott, Sík Sándor előadásaiban már korábban megtalálja, hiszen egy költőprofesszor becsvágya nem is lehetett más, mint hogy a művészet és a tudomány egy testvér maradhasson nála.
Sík Sándort nemcsak módszere, ízlése is az akkori új törekvésekhez kapcsolta. Amikor a tanszékére lépett, az egyetemeken, az iskolákban, sőt a folyóiratok és a közízlés nagyobb részében egy akkor már egyre jobban és jobban anakronisztikussá merevedett szemlélet uralkodott. Ez a szemlélet és ízlés, amelynek mint ismeretes, Horváth János volt a legkiválóbb képviselője, hajlamos volt arra, hogy az egész irodalmunkat az Arany János életművéből elvont és valóságos normává megtett nemzeti klasszicizmus esztétikájához és ideológiájához mérje, magát a nemzeti klasszicizmust pedig irodalmunk egy olyan csúcsának tekintse, amelyhez képest mindaz, ami előtte volt, a hozzá vezető út állomását képezte, ami pedig utána következett, csak hanyatlásnak számítható. Sík Sándor önkényesnek és tudományosan sem eléggé megalapozottnak tartotta az ilyen normatív csúcsok kijelölését, a nemzeti klasszicizmusnak pedig még a fogalmában is egy-két nemzedék ízlésének a maga idejében sem teljesen uralkodó megnyilatkozását ismerte fel. A virágzás vagy hanyatlás – akkoriban nemcsak az irodalomtörténet-írásban divatos – fogalmát más vonatkozásban is elvetette, és azt tartotta kívánatosnak, hogy a kutató minden egyes korszakot önmagában vizsgáljon.
Bármennyire leplezte is a szimpátiáit vagy a ritka antipátiáit, az csak természetes, hogy az érdeklődés és az elmélyedés mértékét ő sem volt képes a saját ízlésétől és attól a történetileg, sőt tudománytörténetileg meghatározott helyzettől függetlenítenie, amelyben élt. Persze nincs olyan irodalomtörténész, akinek munkásságában ne találkozhatnánk ilyen szubjektív beütésekkel, valóban értékeset azonban mégis csak azok alkothattak, akiknek valóságérzéke, amennyire csak lehet, győzedelmeskedni tudott e felett. Sík Sándor az ilyenek közül való volt. Szubjektivitásának mértékét talán azzal jellemezhetjük, hogy az Szerb Antalénál kisebb volt, Horváth Jánosénál pedig valamivel nagyobb. Lírai irodalomszemlélettel nem vádolhatjuk ugyan, a legihletettebben mégis arról beszélt, ami valamiképp költészetének rokona volt. Az előadásaiból kibontakozó irodalomtörténet fehér foltjai sem feltétlenül érdeklődésének vagy ihletettségének hiányáról árulkodnak, esetleg pusztán arról, hogy a korábbi kutatásokról nem kapott elég ösztönzést eltüntetésükre. Érdeklődésének súlypontjai mégis jól kijelölhetők.
Így egyáltalán nem meglepő, hogy a katolikus költő, a himnuszok kitűnő fordítója (egy alapos tanulmányt is írt róluk: Himnuszok könyve. Bp., 1943.), nemcsak az irodalmi műveltségünk kezdeteit kereste kódexeinkben; műfajaikat, stílusukat és esztétikai értéküket is a szokásosnál elmélyültebben mutatta meg.
A reneszánsz és reformáció korától viszont csak Balassi Bálintot tartotta méltónak kiemelt esztétikai igényű méltatásra, szerelmi költészetének gazdag problematikájában azonban az indokoltnál kevésbé mélyedt el. A szerelmi líra bonyolult problémáinak egyébként más alkalmakkor sem próbált a mélyére nézni (ezt még Ady-portréjában is elnagyolta). Bármennyire kézenfekvőnek is kínálkozik, szemérmességét mégsem pusztán a szerzetesi életből fakadó gátlásoknak, elfojtásoknak tulajdoníthatjuk, s a katolikus költő valamilyen kicsinyes erkölcsi előítéletét is aligha kereshetjük mögötte, hiszen az Esztétikájából is tudhatjuk, mennyire óvott az ilyen elfogultságoktól. Akart, nem akart szemérmességéhez kétségtelenül hozzájárult az, hogy korábban irodalomtörténet-írásunk sem szánt elég figyelmet a költészet örök, nagy témái közül való szerelemnek, pusztán a Nyugat esszéírói kezdtek felfigyelni rá. Miért épp egy szerzetes-professzornak vessük a szemére, hogy nem mélyedt el problémáiban, amikor még a világi kollégái is, Toldy Ferenctől akár Horváth Jánosig legalább annyira szemérmesen beszéltek róla, mint ő maga.
Máris átizzott viszont a hangja, amikor Pázmányhoz és Zrínyihez érkezett el, nemcsak azért, mert emelkedett pátoszukban a saját lírájának hangjával rokon akkordokra találhatott. Nagy formátumú alakjuk annyira izgatta fantáziáját, hogy monográfiákat írt róluk, Zrínyiről pedig tragédiát. Gyöngyösit már csak az árnyékukban helyezhette el. Bethlen Miklóst és Szenci Molnárt azonban épp csak megemlítette, igaz, professzorsága idején őket még nem értékelték annyira, mint később. A kuruc líra és a kéziratos énekköltészet sem vonzotta, talán azért, mert egyiket sem tartotta alkalmasnak esztétikai méltatásra. Faludit viszont igen, főképp stílusa és verselése miatt (erről külön tanulmányt írt), Mikest kedvelte, de nem foglalkozott vele különösebben.
Egyetemi előadásainak egy másik fehér foltja a felvilágosodás volt. Csak keveset és csak elnagyoltan szólt róla, igaz ugyan, hogy e fogalom akkor még nem szerepelt az irodalomtörténet kiemelt rendezőelvei között. Sík Sándor szintén közel volt ahhoz, hogy pusztán a hideg ráció poézissal alig rendelkező megnyilatkozását lássa benne. A XVIII. század magyar irodalmából inkább azt értékelte, ami a Szerb Antal által bevezetett preromantika fogalma alá volt vonható. Bessenyei, Kisfaludy Sándor, Kazinczy és a nyelvújítás ismét csak penzum volt neki (bár az ilyeneket is mindig igényesen oldotta meg!), pusztán Csokonaiban mélyedt el, de néhány szép verselemzése ellenére érezni lehetett, hogy felvilágosult rokokója nem áll annyira közel szívéhez, mint az általa már-már romantikusnak méltatott Berzsenyi pátosza.
Professzorsága éveiben a nagy romantikus költők álltak a leg közelebb hozzá, szinte közelebb, mint Arany János, akinek csak majd a saját, némiképp már rezignált Őszikékjeiben válik modern rokonává. De ha emlékszünk rá, hogy a költői pályája első felében írt verseinek legalább egy részében még azt a nemzet sorsa felett való aggódással és a hazáért való férfimunka moráljával átizzott, „líránál is líraibb retorikát” akarta továbbfejleszteni, amit ő a romantikus költészetünk, különösen Vörösmarty nagy örökségének tekintett, máris megértettük ezt a vonzalmat. Sokáig készült arra, hogy könyvet írjon a magyar romantikáról, s ezért privátszemináriumot tartott róla, de nagy kollégiumainak is egyik legkedvesebb és többször visszatérő témája szintén Vörösmartyék kora volt. A romantikáról tervezett könyvéből végül is csak egy, azóta indokolatlanul feledésbe merült tanulmány kerekedett ki. (Irodalomtörténet 1943), pedig ez mindmáig a probléma legmélyebben szántó megközelítései közül való. A magyar romantikában nemcsak népünk karaktere egyik változatát kereste, irodalmában szintén az úgynevezett nemzeti klasszicizmussal egyenrangú és egyforma értékű jelenséget látott. Ez a nézete nemcsak nyilvánvaló szakítást képviselt a nemzeti klasszicizmust akkor még mindig kánonnak tekintő konzervatív irodalom szemlélet egyoldalúságával, a Nyugat Vörösmarty-képéhez viszont közel került vele: talán elég, ha most Schöpflin és Babits tanulmányaira vagy a Vörösmarty Akadémiára emlékeztetünk. A Szózat költőjének már-már modern vonásairól Sík Sándor sem feledkezett meg, aminek bizonyítékául, több más mellett, most csak a Merengőhöz azt a nyomtatásban is megjelent bravúros elemzését idézzük, amelynek során a hagyományos értelmezésekkel ellentétben arra mutatott rá, hogy e nagy vers igazi mondanivalóját nem egy rezignált, egy „biedermeieres” életeszmény hirdetésében kell keresnünk: sokkal inkább a romantikus Vörösmarty vívódásait fogalmazza meg. De ha költészetéből mélyebb istenélményt olvasott ki, mint amennyi megtalálható benne, gondolatébresztő fejtegetései során azt sem hallgatta el, hogy a magyar romantika irodalma és Vörösmarty is egy, a haza és az emberiség ügyét mindenek fölé helyező korban, a vallás iránt hol ellenséges, hol közönyös eszmevilágban alkotott.
Petőfi-portréja sem választható el a Nyugat, közelebbről a Babits Petőfi és Arany c. esszéjében körvonalazott szemlélettől. A Petőfiről tartott előadásai egyébként, bármennyire leplezte, azt is elárulják, hogy nem ő volt a legkedvesebb költője, sőt azt is, hogy némiképp távol állt az ízlésétől. Aligha véletlen, hogy saját lírájában sem találkozunk Petőfire emlékeztető hangokkal, és hogy a nyomtatásban közzétett tanulmányaiban sem irt a Szeptember végén költőjéről. Előadásaiban irodalomtörténeti helyéhez illően méltatta, de néhány szép verselemzéstől eltekintve sem sok eredetiséggel; leginkább Horváth János monográfiájára támaszkodott. Tartózkodását nyilvánvalóan az is motiválta, hogy ifjúkorában nemzedéke legjobbjaihoz hasonlóan, le kellett számolnia a Petőfi- és Arany-epigonok közízléssé vált hagyományával. Bizonyára ez lehetett az oka annak, hogy az irodalmi népiesség problémája sem vonzotta.
Az egyik legkedvesebb költője Arany János volt. 1961-ben így vallott róla: „Ha felvetnék a sokszor emlegetett kérdést: egy puszta szigetre milyen könyvet vinnék magammal, sokan felelnénk úgy, mint szegény Radnóti Miklós, aki végzetes útjára az Újszövetséget és Arany verseit vitte magával.” (Emlékezés Arany Jánosra. In.: A kettős végtelen. 278.) Egy más alkalommal ezt írta: „Minél jobban múlik az idő, minél jobban közeledem az ő éveihez, annál elevenebben él.” (Arany tavasz, arany ősz. In.: A kettős végtelen. 279.). Az idézett sorokat saját költészetének épp akkoriban elkezdődött Arany János-i fordulata után írta, hogy attól kezdve a nagy mester magyarosan klasszikus stílusának, dallamainak, ritmusainak emlékei is visszacsengjenek a verseiben, amelyekről Rónay György már előttünk találóan állapította meg: „Ez az öregkori líra költészetünkben a legszebbek és a legmélyebbek egyike.” (In.: A kettős végtelen. 241.) A fordulat első látványos jele egy, még a harmincas években közölt tanulmánya volt.
Egyetemi előadásaiban a magyarság egyik arcának markáns kifejezőjét látta Aranyban. (A másikat, mint tudjuk, mindig is Vörösmartyban kereste.) Arany mégsem annyira a kánonná megtett nemzeti klasszicizmus beteljesülését, hanem Babitshoz hasonlóan inkább a modern líránk szenzíbilis elindítóját jelentette neki. „A hatvanas évektől kezdve – úgymond – mindent megtalálunk nála, amit később modernnek hívnak majd. … Valójában nem a klasszikus lelkek nyugalma jellemzi, állandó belső harcok gyötrik, komplikált lélek.”
Tompa Mihályt, bár ez korábban szokásos volt, nem emelte Arany mellé, a környezetéből pedig csak Gyulai Pálra vetett közelebbi tekintetet azokban az előadásokban, amelyeknek jellemző módon az Arany János és kora, nem pedig a nemzeti klasszicizmus címet adta. Az Aranyt követő évtizedek lírikusai közül csupán Vajda Jánost tartotta méltónak a részletesebb bemutatásra, és nemcsak előadásaiban emelte ki hogy már Ady az új költészet ősét ismerte fel benne, egy érdekes tanulmányt is közölt róla. (Vajda János titka. Katolikus Szemle 1937; újabban A kettős végtelen. 298.)
Talán az is jellemző, hogy a költő-professzor Gárdonyit kivéve egyetlen regényíróról sem publikált figyelemreméltó tanulmányt – mellesleg szólva, később, egyik-másik kritikusának kifogásain elgondolkozva maga is megbánta, hogy Gárdonyit egykor Adyval egyenrangú író gyanánt tárgyalta. Egy ideig nem külön kollégiumokban szólt a regényről, hanem más egységbe ágyazva, igaz, csaknem mindenkiről beszélt, akinek valamelyes helye volt a regény- és novellairodalmunk történetében. S bár még a kisebbekről sem feledkezett meg, rendszerint mégis kevesebb újat vagy érdekeset mondott, mint akkor, amikor a szívéhez közelebb álló líráról beszélt. Hosszú évek után csak 1939-ben kezdte el A realista regény a magyar irodalomban címmel hirdetett két féléves kollégiumát. A háború első éve volt ez, amikor ő is, aki nemrég még „magányos virrasztó”-nak nevezte magát, megdöbbenve kezdett szembenézni az egyre ijesztőbb valósággal. Lírájában ugyancsak ekkortájt kezd erősödni az a hangja, amit akár realistának nevezhetünk.
Előadásait a műfaj esztétikájával kezdte, amelynek során azt fejtegette, hogy a regény ábrázolásának tárgya a világ, a sok ember, a sokféle jellem és lélek, maga az élet, szerkezeti elve a szélesség, gazdagság. Szerinte a nagyobb valóságérzettel mindezt a realista regény ragadja meg.
Sík Sándor realizmusfogalma nem annyira kidolgozott, mint a marxista esztétikáé, és nemcsak azért, mert a kritikai realizmus fogalmát ekkor még nem ismerte. Az, amit realizmusnak tekint, egyszerre szűkebb és tágabb annál, mint amit ma realizmusnak szoktak nevezni.
Fejtegetéseit széles körű világirodalmi kitekintéssel kísérte, a magyar realista regénynek pedig három típusát különböztette meg; az autochton magyar típust (Mikszáth és a kissé még mindig túlbecsült Gárdonyi: „a speciális magyar regényt ő közelíti meg a legjobban”), a franciás típust (a legnagyobb képviselője gyanánt Justh Zsigmondot emelte ki, de idevette a rövidebben és hűvösebben bemutatott Herczeg Ferencet is), végül az angolos-oroszos típust (ennek kapcsán egyedül Tolnai Lajosról beszélt részletesen, helyesléssel méltatva éles társadalomkritikáját, amelyről azt is kijelentette, hogy „talán sohasem volt annyira aktuális, mint napjainkban”). Az előadás-sorozat érdemét mégsem a helytálló megfigyelései ellenére vitatható tipizálásban kereshetjük, bár ez a maga idejében a kortárs regényirodalom valamilyen rendszerezésének az egyik első kísérlete volt, azóta sincs sokkal jobb nála. Érdeme a plasztikusan megrajzolt és még mindig érdeklődéssel olvasható portrék mellett különösképp az hogy Sík Sándor ismét néhány olyan íróval foglalkozott, akiről addig csak kevés szó esett a katedrákon.
Az pedig csak természetes, a drámaíró Sík Sándor, aki egy időben színikritikus is volt, már professzorsága első félévében A drámai formák fejlődése címmel hirdetett kollégiumot, s bár csak egy jó évtized múlva került sor hasonlóra, közben valójában sohasem feledkezett meg kedves műfajáról, csakhogy egy ideig irodalomtörténetünk egy-egy fejezetében beillesztve beszélt róla.
Szélesedő valóságérzéke mégis arra késztette, hogy egyre merészebben szakítson az egyetemi tanszékeknek azzal a hagyományával, amely a történeti távlat hiányára hivatkozva nem tekintette tudományos feladatnak a közelmúlt vagy éppen aktuális jelen tárgyalását. Az új törekvéseiről már professzorsága első évében külön kollégiumot hirdetett A magyar költészet a milleneum után címmel. Ekkor, mint tudjuk, még az övével párhuzamos tanszék is működött Szegeden, s így volt ideje ahhoz, hogy egy olyan széles panorámát adjon, amely nemcsak a Nyugat legjelentősebb költőit mutatta be, élükön természetesen Adyval, mellettük az olyan, akkoriban ritkán emlegetett poéták is előkerültek, mint például az emigráns Balázs Béla, és néhány nevesebb konzervatívról sem feledkezett meg.
A XX. század irodalmát (a kötetlenül folytatott szemináriumi beszélgetéseken kívül) ezután még négy alkalommal mutatta be. Közülük az utolsó, az 1940–41 tanévben Újabb magyar remekművek című volt a legérdekesebb. Teljes szövege nem maradt ránk, de az egyik hallgatója által készített és sokszorosítva kiadott jegyzet, amit szokása szerint bizonyára maga is átnézett, ha szavait nem is, mondanivalójának legalább a lényegét jól visszaadja. „Ez a kollégium úttörésnek készül. Az élő irodalomról lesz benne szó” – olvassuk bevezetésében. Jelzőjével pedig arra utalt, hogy jórészt azokról beszél majd, akik akkor még testi valóságukkal is életben voltak. Kivételt azért mégis tett, két költővel: Adyval azért, mert (hogy tovább is az ő szavait idézzem) „a magyar irodalomnak azt a korszakát, amelyhez az élő irodalom tartozik, kétségtelenül ő kezdte és nélküle meg sem érthető…” Az akkor már szintén halott József Attila bemutatását így indokolta: „Ha van költő, akinek némi rokonsága van Adyval, az ő, de ez rokonság és nem hatás. Ő is egy egészen sajátos formát teremt. Épp úgy meg lehet ismerni érett verseit egy-egy sorról, mint a legnagyobbakét. Egészen eredeti, új stílusú, igen jelentős költő. Ez, ami megindokolja, hogy ebben az élő irodalomról szóló kollégiumban miért foglalkozunk vele, noha már nem él közöttünk. Azok az akkor még élők, akikről szólni szándékozott, a következők: Babits, Szabó Lőrinc, Erdélyi József, Illyés Gyula, Reményik Sándor, Mécs László.
A prózaírók tárgyalását szintén „a nagy ősök”-kel kezdte el, s az alábbi szavakkal vezette be: „Azok közül, akik már nem élő képviselői és indítói a mai magyar prózának, ketten még ma is élnek és dolgoznak, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső, a halottak közül [pedig beszélünk] a legnagyobb formai ihletőről, a prózaíró Kosztolányiról, aki az indítás tekintetében sokkal fontosabb a költőnél…” Ezután került volna sor az újabb prózára, erre azonban nem volt idő, a különben is sok belső és külső nyugtalansággal kísért tanévet Szabó Dezsővel fejezte be, Kosztolányiról pedig csak néhány szót szólt. A szerény cím egyébként már önmagában arra utalt, hogy az ilyen típusú kollégiumaihoz hasonlóan csak példaképp kiragadott íróarcképet és művet akart bemutatni, hiszen egy teljességre törekvő áttekintésből semmiképp sem hagyta volna ki például Juhász Gyulát vagy a lírikus Kosztolányit épp akkor, amikor a velük nagyjából egy időben elhunyt József Attilával behatóan foglalkozott. Menet közben azután arra is rá kellett jönnie, hogy még a félév elején elgondolt programját sem tudja megvalósítani, arra pedig már egy percnyi ideje sem maradt, hogy a legifjabb nemzedékről beszéljen, holott a bevezető szavaiban még egy őket ugyancsak bemutató kitekintést is ígért. Mindent összevetve tehát szaggatott maradt ez a sorozat, de nem is lehetett más, hiszen annyi minden történt körülötte abban az esztendőben.
Közelebbről nézve ezeket az előadásokat, szemünkbe szökik, hogy a korábbiakhoz képest feltűnően sok aktuális utalást, már-már politikai intelmet találunk bennük. Valóban nagyon mozgalmas esztendő volt ez, a szegedi egyetem kettészakadt, s egyik része, köztük a bölcsészeti kar néhány és épp a legkiválóbbak közül való tanára, Bartók György, Mészöly Gedeon, Várkonyi Hildebrand, Zolnai Béla Kolozsvárra került, nem sokkal ezután Teleki Pál halála rendítette meg, majd bombák hulltak a városra és német katonák vonultak át rajta. Voltak, akik lelkesedtek, ő pedig – többször hallottam tőle – egy közelgő nemzeti tragédia baljós előjeleit látta az ilyen és hasonló eseményekben.
Az is elkeserítette, hogy hallgatói között már olyanok is kezdtek feltünedezni, akiket megszédítettek a német győzelmek, és akik valamilyen „judeo-liberális-demokrata” hangot véltek felfedezni előadásaiban. Különösen épp az újabb magyar remekművek elemzései során bemutatott írók és szövegek egy részét minősítették „destruktívak”-nak, de a hozzájuk fűzött kommentárok sem tetszettek nekik, hiszen ezekből azt olvashatták ki, hogy a professzor a másik oldalon töpreng a haza sorsáról. Töprengései, akarva, nem akarva, előadásait is elkomorították. Így a korábbiaknál gyakrabban és erősebb hangsúllyal tért vissza bennük az a kérdés, vajon hogyan vélekedtek íróink a magyarság akkoriban újra égetővé vált problémáiról. Adyról szólva, sok más mellett nem utolsósorban azt emelte ki, milyen hatalmas versekben mutatta meg a magyarság történeti helyzetének tragikumát. Ezt a Duna vallomása, illetve a Fajok cirkuszában című „véresen és borzasztóan aktuális” versekkel illusztrálta. Majd arról szólt, mennyire elkeserítette költőjüket a „háború, azokkal a szenvedésekkel, szörnyű lehetőségekkel, amelyek a magyarságot fenyegették”, és bár nem mondta ki, máris hozzá lehetett gondolni azt, hogy újra fenyegeti … Babits néhány verse kapcsán szintén hangsúlyozottan beszélt arról, mennyire átüt sorain a magyarság sorsáért való aggódás, méltatta békeverseit, A magyarok istenéhez c. verséhez pedig (amelyben, mint ismeretes, ilyen, további kommentárt aligha kívánó sorokat olvashatunk: „Mert nem lehetsz mérges kis Wotanok öccse te, egy a sok közül…”) a következő megjegyzést fűzte: „A húszas években írta, de mennyire mainak érzi az ember.”
Egy másik aktuális probléma, amely úgyszólván valamennyi író portréjában előkerült, a megoldatlan parasztkérdés volt. A Puszták népe méltatását például így kezdte: „Ez a megdöbbentő műve a puszták »szabad« fiainak, a pusztai cselédeknek a jobbágyokénál is rosszabb helyzetét tárja fel.” A továbbiakban Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, sőt még Prohászka Ottokár is jó néhány alkalmat adott ahhoz, hogy a radikális földbirtokreform szükségességéről szóljon.
Más szavaiból viszont a forradalmak megértését, ha nem épp az irántuk érzett rokonszenvét lehetett kihallani. Erre Ady éppúgy alkalmat adott neki, mint Illyés vagy a többiek. Különösen József Attiláról szólva hangsúlyozta, méghozzá többször, hogy „a forradalom gondolata a legkülönbözőbb formákban végighúzódik költészetén”, és forradalmának természete iránt sem hagyott kétséget. A következőket mondta róla: „Egy másik érdekessége, hogy az ő költészetében jelenik meg nálunk eddig talán egyedül teljes esztétikai, emberi igénnyel, igazsággal és művészettel az, amit úgy lehetne mondani, hogy proletárköltészet. Működésének java részében tudatos szocialistának, sőt marxistának vallotta magát. És ez nem akadályozta meg abban, mint sok más költőt, hogy igazán művész legyen, nem lett vezércikk-költővé.” Versei közül a Mondd mit érlelt és a Város peremént mutatta be, azt pedig talán már meg sem kell említenünk, milyen erős kicsengést adott szavainak, hogy épp egy egyetemi katedráról, sőt épp egy szerzetes-professzor szuggesztív előadásában hangzottak el. A József Attila tanulmányozására ajánlott munkák névsora sem érdektelen. Többek között Déry Tibor, Halász Gábor, Németh Andor nevét találjuk köztük, de hivatkozik a Szép szó különszámára is.
A kínzó aktualitás azonban csak beleborongott előadásaiba, s távolról sem kapott olyan nagy helyet bennük, amint ezt összefoglalásunk esetleg sejtetni engedi. Az aktuális célzások gyakran csak néhány félmondatra korlátozódtak, bár akkor ez önmagában sem volt kevés.
A XX. század első nemzedékének regényírói közül Móricz Zsigmondot emelte ki. Bemutatását két regényének, a Boldog embernek és az Erdély trilógiának elemzésére építette fel. Az előbbit Móricz legjobb regényének, valóságos remekműnek nevezte, az utóbbit monumentálisnak, de idézte azt is, amit Németh László így mondott: „túlságosan metafizikátlan”. Szabó Dezsővel kapcsolatban már több fenntartása volt, portréjában sem mélyedt el annyira, mint a többiekében, az Elsodort falu beígért elemzésére pedig a tanév befejezése miatt már nem kerülhetett sor. A fiatalabbak prózájára sem.
Néhány szép portrét adott viszont a „második nemzedék” költőiről. Ez azért is hasznos volt, mert alig volt közöttük olyan, akinek az akkor még befejezetlen pályájának eredményeit másutt összefoglalták volna. Az előadások hangja visszafogottabb volt, mint az idősebbek esetében, a megállapításokat – úgymond – »nem állítjuk be irodalmi ítéleteknek; távlat hiányában ez nem lenne becsületes dolog». Ami pedig a bemutatásra szánt költőket illeti, ma is csak azt mondhatjuk, jó szemmel választott, amikor József Attiláról, Illyés Gyuláról, Szabó Lőrincről, Erdélyi Józsefről szólt a legigényesebben. Az inkább az előző nemzedékhez tartozó Reményik Sándor bemutatásának abban a tanévben erdélyi volta adott aktualitást, más erdélyi költőre úgy látszik nem volt ideje, Mécs Lászlóról pedig a nagy népszerűsége miatt kellett beszélnie, de sokkal inkább a jó szavalót, mint a költőt dicséri benne, s különben is rövidebben tárgyalja, mint a többieket.
Egy évvel később Palló Imre nyilas képviselő interpellációt intézett a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, és ebben Szerb Antal magyar irodalomtörténetének az iskolák könyvtárából való kitiltását követelte, ami hamarosan meg is történt (Vö.: Poszler György: Szerb Antal, Bp., 1973. 7–8.). Pedig Szerb Antal könyve még nem méltatta azt a forradalmat váró új generációt, amelyről, a proletárköltőről sem feledkezve meg, Sík Sándor olyan nagy megértéssel szólt. Hallgatóinak, és még azoknak is, akik dühösen morogtak a szabad szellemű előadások miatt, becsületére váljék, hogy mégsem csaptak botrányt körülötte.
A professzorok arcképének jellemző, néha talán legjellemzőbb vonásait hagynánk homályban, ha azt csak publikációi vagy az előadásokról gyakran mások által készített és sohasem teljes mértékben hűséges szövegek alapján próbálnánk megrajzolni. Arról már nem is beszélve, hogy néha egy biztató vagy elnéző mosoly vagy akár egy gúnyos megjegyzés többet és mást is mondhat, mint egy hosszú előadás. Ez a „más” a természetüknél fogva ritkább négyszemközti beszélgetések mellett főképp a szemináriumokban nyilvánulhat meg. Nagy kár, hogy ami ezekben történik, a maga teljes valóságában alig rögzíthető, csupán az egykori résztvevők emlékezései idézhetik fel savukat-borsukat. Ezért megbecsülhetetlen dokumentum Kosztolányi eleven portréja a Négyesyszemináriumokról vagy a Riedltanítványok (közöttük Sík Sándor) visszaemlékezései.
Ha a Sík-szemináriumokat mindössze egy szóval próbáljuk meg jellemezni, máris a nyitottságukat kell kiemelnünk. Nyitottak voltak témájukban, módszerükben, s nyitottak az élő irodalom eleven élete felé. Hogy mindez mit jelentett, azt akár egyetlenegy epizóddal is megmutathatjuk. Sík Sándor új professzornak számított még, amikor A magyar költészet a milleneum után c., előbb már említett kollégiumának keretében Adyról és a Nyugat élő nemzedékének lírájáról adott elő. Babits, Juhász Gyula, Kosztolányi még éltek akkor, s így tulajdonképp az ő bemutatásukkal sem szakadt el az élő irodalomtól. Azt azonban, ami utánuk következett, akkor még nem tartotta elég kialakultnak ahhoz, hogy a katedrájáról méltassa. Radnóti Miklóst kérte ismertetésére, aki annyira otthonos volt a témában, hogy szabadon beszélt róla. Gondolatmenete nagyjából mégis rekonstruálható abból a későbbi előadásából, amit a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának sorozatában tartott. (Vö.: Baróti Dezső: Kortárs útlevelére. Bp., 1977. 342.). Legelőbb Sárközi Györgyöt, Szabó Lőrincet, Erdélyi Józsefet emelte ki. Az első világháború utáni évek új hangú költőit mégsem bennük, hanem Kassákban, Illyés Gyulában és József Attilában látta, akiket akkor a legtehetségesebbeknek tartott. Beszélt arról is, hogy a valóban új költők az osztályharcot fejezik ki, s hogy az új líra közönsége a proletariátus lesz … A hallgatók többsége meghökkenten fogadta a számukra szokatlan hangú fejtegetéseket, némiképp maga Sík Sándor is, aki akkor még nem nagyon érdeklődött a Nyugat első generációját követő nemzedék irodalma iránt, az előadás után mégis arra kérte meg Radnótit, szerezze be neki a legfontosabb köteteket.
Egy hét múlva professzorunk egy kissé feldúltan jött be a szeminárium helyiségébe. Mielőtt elkezdenénk dolgozni, mondta, szeretnék valamit egyszer s mindenkorra leszögezni. Úgy hallottam, akadnak olyan hallgatók, akik fölháborodva tárgyalták, hogy a szemináriumi óráimon Radnóti úr a feltörekvő rendet jelölte meg a líra új közönségének, és hogy Demeter kisasszony a forradalmakat méltatta az elmúlt héten. Ezek a hallgatók azt kérdezték, hogyan lehetséges ilyesmi épp a Sík-szemináriumban? Vegyék tudomásul, folytatta, hogy én két dologban nem ismerek el korlátokat, az egyik a tudomány, a másik a művészet. És ezek kapcsán itt minden elmondható, mert ezt a szemináriumot én vezetem. (Radnóti Miklós kiadatlan levele nyomán. Vö.: Baróti: i. m. 202.)
Az aktuális társadalmi problémákra is nyitott szemináriumoknak a jelentőségét mi sem mutatja jobban, hogy az évek során jövendő .tanárok százai látogatták azokat. Sokan közülük még ma is, idestova egy fél évszázad múltán egyetemi éveik felejthetetlen élményének tekintik ezeket a szemináriumokat, a nagy pedagógus közösségteremtő műalkotását, a melynek hatását csak megsokszorozta, hogy az egyes évjáratok négy esztendőn át folyamatosan élvezték áldásait, s így befogadhatták mindazt a jót, amit egy ilyen közvetlen kapcsolat jelenthet. Pedig sohasem akarta a maga képére formálni tanítványait, megelégedett azzal, hogy kapukat nyisson nekik az irodalom felé, s különben rájuk bízta, milyen irányban menjenek tovább, ezért még azok is hűségesek maradhattak hozzá, akik már diákkorukban sem feltétlenül osztották minden nézetét. A vele folytatott viták szuggesztív áramába nemcsak azért volt könnyű bekapcsolódni, mert (nem győzzük hangsúlyozni) sokfelé tekintő és sokfelé nyitott személyiség volt, azért is, mert már akkor hajlott arra, hogy a műalkotásokat többféle értelmezés lehetőségét megengedő üzeneteknek tekintse, amikor ezek teóriája még csak megszületőben volt. Nyitottsága azonban csak a mások ízlése, véleménye megértésére és megfontolására szorítkozott, a sajátjának határozott érvényesítésétől persze nem tartotta vissza. Mégis vallotta, hogy az ifjúság, legalábbis ha még nem hódolt be teljesen az adott társadalom konvencióinak (ezeket maga is kritikával nézte), őt magát is olyan értékekre figyelmeztetheti, amelyeket egyébként csak nehezen venne észre, és hogy a fiatalabbakkal való kapcsolat az ízlés begyepesedésének leghatásosabb ellenszere. Szemináriumai ezért sohasem csak a professzor kötelező penzumát jelentették neki: szellemi frissességének egyik ébrentartóját is. Érthető tehát, hogy az évek során a szemináriumnak több típusát alakította ki. Volt közöttük olyan, amelyen az előadáshoz kapcsolódó tanulmányokat olvastak fel és vitattak meg, máskor a készülő szakdolgozatok, disszertációk egy-egy fejezete, esetleg valamilyen érdekes könyv vagy színdarab ismertetése került elő, vagy verseket mutatott be. De egyik sem hasonlított a másikhoz. Másfajta szemináriumokat tartott 1932 őszétől, amikor a tudományos munka iránt különösen érdeklődő hallgatói számára egy speciális szemináriumot, az egyetemi nyelvjárásban beszélve úgynevezett „privatissimumot” hirdetett. Csak a professzor előzetes engedélyével lehetett felvenni, így mindössze ötenhatan vettünk részt rajta. A magyar romantikáról készült könyvet írni: végül azután csak egy nagyobb tanulmány lett belőle, amely jó néhány évvel később, 1943-ban jelent meg az Irodalomtörténet hasábjain. Az előtanulmányokat velünk együtt végezte el hozzá. Előbb az európai romantikáról olvastatott el és vitatott meg néhány, főképp német és francia nyelvű művet, majd pedig a magyar romantika sajátosságait próbáltuk megközelíteni, s közben néhány, akkor újdonságnak számító irodalomelméleti munkára is kitekintettünk. A tanulva tanítás magas rendű példája volt ez a hangos meditáció, és nemegyszer heves viták jegyében zajló, sőt gyakran zajongó kis szeminárium, amelyet a professzor, mintegy jelezve, hogy nem ex cathedra akar együtt dolgozni velünk, a piarista rendházban levő szobájában tartott. Mire odaértünk, az oxfordi tanárházakhoz hasonlóan, már vártak ránk puritán szerzetesi asztalának élvezeti cikkei, a „connaisseur” ízlésével elkészített angolos tea és az illatos füstjükkel gondolkozásra késztető finom szivarok. Radnóti Miklós volt közöttünk a legszenvedélyesebb vitatkozó, sokszor annyira belevetette magát egy-egy problémába, hogy egészen belefáradt. És a professzor türelmesen hallgatta türelmetlen tanítványa fejtegetéseit, még arra is hajlandó volt, hogy egyet-mást magához idomítson belőlük. A tanítványnak pedig olyan nagy élményt jelentettek ezek az összejövetelek, hogy az egyik önéletrajzi vázlatában mást meg sem említett, amikor egyetemi éveiről beszélt: „Az egyetemen izgalmas viták, szemináriumi csaták, a szellemtörténet módszertani kérdései körül folyik a harc. Munka Sík Sándor privátszemináriumában. Négyen dolgoztunk, teázva, a nagy professzor lakásán, Baróti Dezső, Ortutay Gyula és Tolnai Gábor. Sík Sándornak sokat köszönhetek. De hisz ezeket az éveket megírja majd valamelyikünk. Jelentőségében vetekszik Négyesy híres szemináriumaival.” (Az idézett szöveg fényképmásolata in: Radnóti Miklós. Szerkesztette: Baróti Dezső. Bp., 1959. 64.)
Sík Sándor nem elégedett meg azzal, hogy előadásaiban és szemináriumaiban tüzetesen foglalkozott az új irodalommal. Diákjait is arra biztatta, hogy az egyetemeinken akkoriban még kevés polgárjoggal rendelkező XX. Századi íróinkról készítsenek disszertációkat. Hallgatói többsége azonban húzódozott az ilyen témáktól. Részben azért, mert Sík pedagógusi buzgalma ellenére sem jutottak el igazán a hazulról hozott konzervatív ízlésüktől idegen modernségig. De azért is, mert a professzorunk által feldolgozásra javasolt írók jó részéről akkor még csak kevés olyan írást olvashattak, amely segítette volna őket dolgozatuk megírásában.
Talán az sem volt véletlen, hogy az első ilyen disszertációk a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának köréből kerültek ki. Ortutay Gyula Tömörkény Istvánról, Tolnai Gábor a húszas-harmincas évek Erdélyének irodalmi életéről, a kollégium szimpatizánsai közé tartozó Demeter Alice pedig Tóth Árpádról irt doktori disszertációt, e sorok írójának harmadéves egyetemi hallgató korából való Juhász Gyula-tanulmánya szintén sokat köszönhet a professzori ösztönzésnek. Az említetteket később a Krúdy Gyuláról (Perkátai László), Kosztolányiról (Szegzárdy-Csengery Jószef) és Ambrus Zoltánról (Faludi István) írt disszertációk követték. Mások, bár kevesebben, a régebbi magyar irodalomból választották témájukat. A doktorjelöltek irányításában sem volt merev, érvényesülni hagyta, sőt becsülte egyéniségüket, s a témaválasztások gyakori modernsége mellett épp ez jellemzi a vezetésével készült disszertációkat, nem pedig valamilyen uniformis gyanánt rájuk kényszerített módszer vagy szemlélet.
A doktori disszertációk publicitása általában csak az irodalomtörténeti folyóiratokra szorítkozott, a Sík-tanszéken készült értekezéseket azonban jóval szélesebb visszhang fogadta, közülük többről még a Nyugatban is szó esett (Radnóti és Tolnai disszertációi), és egy olyan jelentős kritikus is írt róluk, mint Schöpflin Aladár, a Pesti Naplóban Bálint György foglalkozott velük, néhányat pedig Szerb Antal idézett a Magyar irodalomtörténetében, de az ifjú szerzők még a konzervatív oldalról kapott fricskákat is dicséretnek tekintették. Ez a visszhang nemcsak a disszertációk jó színvonalának volt köszönhető, hanem annak is, hogy egyikük-másikuk a téma első monografikus feldolgozásának számított.
Egy-egy professzor mentalitásáról valaha az is sokat mondott, hogy kiket hívott vagy engedett magántanárnak maga mellé. Sík Sándor a legkorábban Galamb Sándort, drámatörténetünk érdemes monográfusát, majd a magyar kódexek specialistáját, Timár Kálmánt habilitálta. A legközelebb mégiscsak saját tanítványai álltak a szívéhez: egy új, modern irodalom történész-generáció jelentkezését látta bennük. Ilyen volt mindenekelőtt Szerb Antal, akit még a pesti piaristák diákjaképp fogadott az egyik legkedvesebb tanítványának, később jó barátjának. (Kettejük kapcsolatáról és a lelkes tanítvány Sík-rajongásáról: l. Poszler György Szerb Antal. Bp., 1973. 20–23, és a továbbiakon is.) A habilitációra, bár Sík Sándor korábbi munkáit is sokra tartotta, sőt gyakran idézte előadásai során, a nagy port felvert Magyar irodalomtörténetének megjelenése adott alkalmat. Sík Sándor ugyan nem mindenben értett egyet vele, és különösen azokat a stílusába beszivárgott s valóban nem mindig szerencsés szellemeskedéseket kifogásolta, amelyeket épp Szerb Antal szavait használva, akár „neofrivol”-nak is nevezhetnénk. Nem kifogásolta viszont, sőt kifejezetten helyeselte azt, ami Szerb koncepciójában a Nyugat irodalomszemléletének folytatása és rendszerezése volt. Hogyan is ne helyeselte volna, hiszen, mint már többször utaltunk rá, ő sem állt távol ettől a felfogástól, sőt helyenként annak a visszhangját is felismerhette, amit Szerb Antal még gimnazista korában hallott tőle. A szegedi kar még 1935-ben magáévá tette a javaslatot, amit Sík Sándor és Zolnai Béla nyújtottak be. A rehabilitációk azonban csak akkor váltak érvényesekké, ha azt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium jóváhagyta, és a jelöltet venia legendivel, azaz az egyetemi előadások jogával ruházta fel. A minisztérium azonban a Magyar irodalomtörténetét ért támadások, nem utolsósorban pedig néhány konzervatív budapesti professzor hatására azzal a gondolattal foglalkozott, hogy nem hagyja jóvá a kar határozatát. Ebben viszont ez utóbbi törvényes jogai megsértését látta és arra hivatkozott, hogy a jóváhagyás megtagadása a kar tudományos kompetenciájának kétségbe vonását jelentené. A bosszú ideig tartó, jórészt szóbeli tárgyalásokra szorítkozó, ezért közelebbről nem dokumentátható huzavona mégis az egyetemi autonómia győzelmével végződött; Szerb Antal 1937-ben végül megkapta az egyetemi előadások jogát. Hogy valóban nem könnyű harc volt ez, Sík Sándor egyik elejtett szavából tudom: egy alkalommal ugyanis azt hallottam tőle, hogy a Szerb-ügy csaknem a katedrájába került, de hiába kérdezősködtem tovább, csak annyit mondott: „Ne beszéljünk róla, nagyon csúnya história volt.” 1940-ben már az egyik tanítványát habilitálhatta, Ortutay Gyulát, azért ő, mert a néprajzi tanszék időközben megszűnt Szegeden, de a választott tárgykörben (a magyar népköltészet története) az irodalomtörténeti tanszék is illetékes volt. Később, és ez ismét bátor kiállás volt, az érdemesebb magántanároknak kijáró címzetes nyilvános rendkívüli tanári címre is előterjesztette, ennek elnyerése azonban már csak 1945-ben történhetett meg, mert a kar egyes tagjai élesen tiltakoztak a baloldali politikusnak ismert Ortutay kitüntetése ellen. Egy másik tanítványa, e sorok írója 1943-ban lett magántanár tanszéke mellett. 1947-ben a némiképp szintén tanítványának tekinthető Rónay György, az akkor már ismert katolikus író habilitását is elindította, erre azonban már nem kerülhetett sor, Sík Sándornak ismét politikai élű sajtótámadást kellett elszenvednie miatta.
Igen, akkortájt már olyanok is akadtak, akik „reakciós”-nak nevezték, pedig most már aligha kell sok szót vesztegetnünk annak a bizonyítására, hogy Sík Sándor egyike volt azoknak a keveseknek, akik merészen túlléptek a katedrákon akkor még általánosnak mondható hagyományos látásmód határain, és legalábbis közel állt ahhoz a vonalhoz, amit a Nyugat esszéistái húztak meg, és ami Szerb Antal Magyar irodalomtörténetében érte el a csúcsát. Egyetemi előadásaiból és a bennük rejlő szintézisből azonban, mint láttuk, már korábban egy olyan, sokban hasonló, azaz a „nyugatos” ízléshez, szemlélethez közel álló és a modern íróinknak is jelentőségükhöz illő helyet biztosító teljes magyar irodalomtörténet bontható ki, amely mélységében, eredetiségében sem marad el kortársai hasonló munkái mögött. Ha pedig a maga nemében csaknem egyedülálló esztétikai rendszeréről sem feledkezünk meg, valóban nem késlekedhetünk annak a kimondásával, hogy Sík Sándorban nemcsak a katolikus költészet megújítóját becsülhetjük; a múlt magyar tudósai között is nagyobb hely illeti meg, mint amennyi eddig kijárt neki.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages