AZ IRODALOMTUDÓS
AZ IRODALOMTUDÓS
Sík Sándor tudományos érdeklődése jórészt katedrájának szükségleteiből született meg. Ma már világosan látjuk ugyan, milyen nagy veszteség lett volna, ha nem kap tanszéket, pedig a kinevezése körül, bármilyen furcsa, annak idején hosszú és heves csaták dúltak. Előzményük az volt, hogy a szegedi bölcsészeti karon, ahol addig csak egy magyar irodalomtörténeti tanszék működött, egy másodikat szerveztek. Ezt az tette szükségessé, hogy a polgári iskolai tanárok képzését korábban több helyen és többféle keretben (köztük a női szerzetesrendek néhány iskolájában) biztosító intézmények helyett Szegeden egy, a szervezetével némiképp az egyetemhez kapcsolt új főiskola létesült. A kapcsolat abban is megnyilvánult, hogy a főiskola hallgatóinak a bölcsészeti, illetve a természettudományi karon a szaktárgyaknak megfelelő néhány előadást kellett látogatniuk és ezekből kollokviumi jegyeket szerezniök.
Hogy az új főiskola székhelye épp a Tisza-parti város és nem Budapest lett, ahol két legnevesebb elődje működött, abba a Kolozsvárról menekült egyetem fejlesztését szívügyének tekintő, vallás és közoktatásügyi miniszternek, Klebesberg Kunónak az a szándéka is nagymértékben belejátszott, hogy a gyér látogatottságú fakultások benépesítésével igazolja az akkoriban nemegyszer kétségbe vont létjogosultságukat. Ezért még azt is javasolta, hogy a szerzetesrendek középiskolai tanárait szintén Szegedre irányítsák. A szerzetesrendek azonban nem lelkesedtek azért, hogy tagjaik a protestáns színezetűnek tekintett szegedi egyetemen tanuljanak: attól féltek, hogy ott káros világnézeti hatások érik őket. Ellenállásuk csak akkor szűnt meg, amikor Klebesberg Kunó az egyik katolikus napilapba írt cikkében a következő ígéretet tette: „A szegedi egyetemen kész vagyok azok mellett a világnézeti tanszékek mellett, amelyeket nem katolikus férfiak töltenek be, parallel tanszékeket létesíteni s azokra katholikus tanárokat kinevezni, hogy a tartományi főnöknőknek aggodalmaik ne legyenek. Itt neveltessék női szerzetesrendjeink az általuk fenntartott polgári iskolák, középiskolák és tanítóképzők tanári karát.” (Nemzeti Újság 1929.)
A szegedi bölcsészeti kar érintett professzorai, azaz a filozófiai, a pedagógiai és a magyar irodalomtörténeti katedráinak valóban kálvinista tulajdonosai azonban sérelmezték a párhuzamos tanszékek létesítésének és katolikusokkal történő betöltésének a tervét. Különösen az Ady által is becsült Imre Sándor, a Károlyi-kormány volt államtitkára tartotta veszélyesnek a „világnézeti tanszékek” fogalmának bevezetését, és azt a törekvést, mely szerint egyes hazai egyetemeinkre (ezzel a kitételével a debreceni egyetemre is utalt) előre meghatározott vallásfelekezethez tartozó tanárokat óhajtanak kinevezni, holott az egyetemi tanszékek szervezésében és betöltésében egyedül a tudomány szükséglete és a tudomány művelésére és terjesztésére való képesség és a tudományos tárgyiasságra való törekvés lehet a döntő, ez pedig máris veszély be kerül, ha az egyetemek életében a „felekezeti vagy pártpolitikai szempont” jut szóhoz, mert így az egyetemi tanár fogalmától elválaszthatatlan lelkiismereti szabadság és az igazság bátor kutatása helyett „a külső tényezők tetszéséhez való alkalmazkodás” uralkodik el … (Jegyzőkönyv a Ferenc József Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának 1929. január hó 21-én tartott rendes üléséről. A szegedi Levéltárban).
Az egyetemi autonómia alapelveinek ez a bátor védelmezése nem maradt teljesen hatástalan. A párhuzamos tanszékek létesítésének tervét ugyan továbbra sem ejtették el, a megszervezésükről intézkedő minisztériumi leirat azonban már nem tartalmazott felekezeti megkötéseket. Ez más szóval azt jelentette, hogy akár egy nem katolikus személy javaslatba hozásának sem volt többé jogi akadálya. Bár a miniszter szerette volna, ha jelöltjei meghívással kerülnek a tanszékre, és bár tulajdonképp ez már nem ütközött volna az egyetem autonómiájába, senki sem akadt, aki javasolja, így a kar pályázat kiírása mellett döntött. „De jure” tehát az autonómia győzött, hiszen a korábbi nyilatkozatok után bizonyosnak látszott, hogy a párhuzamos tanszékekre még akkor is katolikus személyt neveznek ki, ha a kar az első helyen protestánst javasolna, a miniszternek ugyanis törvényes joga volt a felterjesztett jelöltek közüli választáshoz. Emellett még az is kiszivárgott, hogy a miniszter az új irodalmi tanszéket Sík Sándornak szánta, s ezért, amint ezt szóvá is tették, több esélyes jelölt már be sem nyújtotta pályázatát, hiszen már eleve reménytelennek tartotta, hogy kinevezzék.
Végül csak két pályázat érkezett be, a Sík Sándoré, és a Földessy Gyuláé. Jó néhány esztendővel később Sík Sándor mondta el nekem, hogy amikor tudomást szerzett a párhuzamos tanszékek körüli vitákról, csak hosszú habozás után és végül is rendfőnöke rábeszélésére, ha nem épp utasítására adta be pályázatát, az Életem útja közepén című versének kétségtelenül őszinte szavai pedig arról a félelméről beszélnek, vajon az egyetemi katedra gondjai nem ártanak-e meg a költőnek, hiszen leginkább annak, mint tudósnak tartotta magát …
A pályázatokat, mivel erre a magyar irodalomtörténeti tanszék tulajdonosa, Dézsi Lajos nem vállalkozott, a francia filológia katedráját ellátó, de jó néhány tanulmányával a magyarban is kompetensnek bizonyult Zolnai Béla bírálta el. Úgy látszik, több oldalról megpróbálták befolyásolni, mert jelentésének már az első soraiban szükségesnek tartotta annak a hangsúlyozását, hogy véleményét „minden politikai, személyes vagy egyéb vonatkozásoktól, magánlevelektől és újságközleményektől függetlenül és csupán tudományos meggyőződésére hallgatva” fogalmazta meg. Előbb Földessy Gyula munkásságát ismertette. Ez akkor még csak néhány, alig egy-két íves tanulmányra szorítkozott, s nagyobb monográfia pedig nem került ki a tolla alól. Zolnai Béla „véleményes” jelentése ezért, bár „teljes elismeréssel” szólt „értékes működéséről” (különösen az Ady-filológia terén szerzett érdemeit hangsúlyozta), tanszék betöltésére mégsem tartotta alkalmasnak, ami egyébként az akkori tudományos közvéleménnyel is megegyezett.
A tudományos közvélemény azonban Sík Sándor jelölése iránt sem lelkesedett. Vajon egy költő egyáltalán alkalmas-e tudományos feladatok ellátására, kérdezték, s ezek a kérdések olyan erővel hangzottak el, hogy Zolnai szükségesnek tartotta kitérni rájuk. „Sík Sándornak – mondotta –, ha érdeméül nem is, hátrányául semmi esetre sem szolgálhat az a körülmény, hogy országosan elismert költő. Megvallom, ha ezelőtt húsz évvel, az összehasonlító forráskutatás és a filológiai adatgyűjtés érdemekben gazdag idején jelentkezett volna valaki 11 kötet szépirodalmi munkával tanszékpályázatnál, ez a körülmény mindenesetre ártott volna neki, mert akkoriban mindenki gyanús volt, aki a tudományt nem a maga exact zártságában művelte. Azóta azonban változtak az idők, és változott a tudománynak a filozófiához és a szellemi élet más megnyilvánulásaihoz való viszonya is. Mintha a specializálódások korszaka után visszatértünk volna a szellemi életnek ahhoz a tizennyolcadik századi egységéhez, amelynek atmoszférájában egy költő, Schiller, a történelem egyetemi tanára lehetett. Manapság sem diszkreditálja a tudóst, pláne az irodalomtörténészt, ha a művészetet gyakorolja is, nemcsak magyarázza. Romain Rolland a zenetörténet tanára volt a Sorbonne-on. Nem is lehet azt sem állítani – bármily véleménnyel legyünk is egyébként a dologról –, hogy az a pár hónap, amit Babits Mihály 1919 tavaszán a budapesti egyetem esztétikai tanszékén töltött, a hallgatókra nézve terméketlen lett volna.” (Érdekes, hogy Zolnai nem hivatkozott Vörösmartyra, akinek a szabadságharc kezdetén Eötvös ajánlott fel tanszéket, vagy Garay Jánosra, akit Vörösmarty javasolt maga helyett, a kinevezésük előtt írók gyanánt közismert Gyulai Pálról vagy Beöthy Zsoltról nem is beszélve …)
Ezután mintegy nyolc sűrűn gépelt oldalon ismertette Sík Sándor munkásságát, a legjelentősebb kötetét, a Gárdonyi, Ady, Prohászka címűt ügyes diplomáciával a Protestáns Szemle elismerő kritikájából vett hosszú idézettel jellemezve. Konklúziója pedig ez volt: „A mondottakból azt hiszem, eléggé kiviláglik, hogy Sík Sándor tudományos egyéniségét sokkal magasabbra értékelem, mintsem talán az előjelek után várni lehetett volna. Lehetetlent kívánna tőlem az, aki azt szeretné, hogy irodalmi tanszékre alkalmatlannak jelentsem ki Sík Sándort. Szerény véleményem szerint nívóban, esztétikai képzettségben és az irodalommal szemben megkívánható mindenfajta tehetségben messze kimagaslik sok szürke tudóstársa közül. Nem lehet róla azt mondani, hogy nincs birtokában az exact tudományos módszernek.” Voltak ugyanis olyanok, és nemcsak a karon belül, akik Sík Sándor jelölésének elvetését és akár a pályázat meddővé való nyilvánítását szerették volna, a kar végül mégis a jelölés mellett döntött. Kinevezése, amint ez várható volt, nemsokára megtörtént. Előadásait az 1929–30-as tanév első felében kezdte el. A Tisza-parti egyetem történetének egyik nagy személyisége lépett a katedrára vele. Működése hamarosan nagymértékben hozzá járult ahhoz, hogy a szegedi egyetem bölcsészeti kara egy ideig az ország legfrissebb szellemű fakultása legyen. Pedig a professzori kinevezésig Sík Sándor sokkalta inkább költőnek vallotta magát, mint tudósnak, ezért a pályája első szakaszában írt esszéit, tanulmányait, még ha erudíció sem hiányzott belőlük, csupán költői műhelye természetes melléktermékének és nem tudományos munkának tekintette.
Egyébként végzett teljesen pozitivista kutatásokat is. A tudományos minősítés szempontjából akkoriban számításba vehető dolgozatai közül már Zolnai Béla az alábbiakat említette meg: Mindszenty Gedeon élete és költészete. Bp., 1910. 109 l.; Gyulai Pál költészetéről. H. n.; é. n.; Újabb vallásos költészetünk. É. n.; Az ember tragédiájának értelme; Prohászka mint költő. Élet 1914.; Gárdonyi Géza. Élet 1918.; Verselésünk legújabb fejlődése, Irodalomtörténet; 1922; Faludi Ferenc és a nyugat-európai verselés. Irodalomtörténet 1921.; Kiss József Székfoglaló a Kisfaludy-Társaságban. KT. Évlapjai 1923. Kölcsey Ferenc Önálló kötetben Bp., 1924. Közülük, mint már említettük, a Gárdonyi, Ady, Prohászka c. kötetet (Bp., 1927) emelte ki.
Sík Sándor irodalomtörténeti munkássága ekkor még valóban nem volt nagy, bár kevésnek sem nevezhető. Ennyiért mások is kaptak már akkoriban tanszéket és kevesebb zajjal. Utólag azután kiderült, hogy olyan munkája is volt, amely már akkor a későbbi professzor oroszlánkörmeit mutogatta, amikor még szó sem eshetett arról, hogy valaha katedrája lesz. Kinevezésekor mégis csupán a Gárdonyi, Ady, Prohászka c. kötet volt az egyetlen nagyobb és az egyetlen jelentős irodalomtörténeti munkája. Már csak azért is ki kell tekintenünk rá, mert egy ideig a modern irodalmunkat tárgyaló kollégiumai alapjául szolgált.
Egy idestova hatvan esztendővel ezelőtt megjelent könyv ma már tudománytörténeti dokumentum, de a következőkben majd nemcsak azt kell szemügyre vennünk, ami azóta elavult benne, hanem azt is, ami maradandónak bizonyult. A maga idejében mindenesetre újszerű írásnak számított, eleven viták kavarogtak körülötte, sőt akadtak, akiket megbotránkoztatott. Érthető volt ez, hiszen ezt a könyvet egy szerzetes írta, akitől konzervatív szemléletet vártak el, nem pedig annak a kimondását, hogy irodalmunknak addig problematikusnak tartott első negyedszázadát, vagyis Ady és a Nyugat fellépésének évtizedeit „nagy jelentőségű korszaknak” kell tekinteni. Bátor szó volt ez akkor. Sokaknak már az sem nyerte meg a tetszését, hogy triptichonjának középpontjába Adyt helyezte el, sőt másfélszer annyit írt róla, mint a másik kettőről. Igaz, a maga emberi, sőt politikai eszményét ekkor még a szinte himnikus szavakkal méltatott Prohászka Ottokárban látta, de ha jól elmélyedünk portréiban, azt is észrevehetjük, hogy a lelke mélyén mégis Adyt tartotta a legnagyobbnak. Lukács György egyik tanulmánykötetére utaló alcíme (Vö. A lélek és a formák) szintén „nyugatos” rokonszenvéről árulkodott.
Másfajta inspirációkat kapott viszont Szekfü Gyula Három nemzedékétől, így jórészt az ő szellemében, bár nála diszkrétebben ítéli el a materializmust és a politikai radikalizmust is.
Sík eljárása csak akkor válhatott volna eredményes munkahipotézissé, ha korukat valóban reprezentáló nagy személyiségek kerülnek egymás mellé. Vállalkozását azonban, amint már egykori kritikusai is utaltak rá, már eleve problematikussá tette az, hogy az általa kiválasztott három író közül egyedül Ady tekinthető ilyennek, s a másik kettőnek írói világa és esztétikai értéke viszont nem közelíti meg az övét. Hogy mégis hármukat választotta, azt a következőképp indokolta meg: „Mind a három író több akart lenni puszta írónál. Mind a három vátesznek, a lélek papjának, emberek útmutatójának érezte magát. Gárdonyi Géza a betlehemi csillagot érzi céhe címerének, és hittel vallja, hogy csak az a jó könyv, amely tanítója a nemzetnek. Ady Endre lelkének erkölcsi alappillére volt a váteszi küldetésébe vetett hit. Prohászka egész élete művét az apostol teremtő szenvedélye alakítja.”
Valóban nem kétséges, hogy egy váteszi küldetés hite, más-más szándékkal és tartalommal bár, Adynál is, Prohászkánál is megtalálható, sőt személyiségük lényeges részét képezi, azt azonban már megkérdezhetjük, hogy ha egy olyan irodalom ideáltípusát keressük, amelyben (pusztán néhány nevet említve) egy Babits, egy Kosztolányi, egy Krúdy, egy Móricz írtak, azt épp a történeti vagy esztétikai kategóriának sem elég szabatos váteszben találhatjuk-e meg? Nyilvánvaló, hogy nem.
A kérdezést még azzal is folytathatjuk, hogy vajon ez a váteszi erő Gárdonyi életművéből szintén azzal az „impozáns erővel” sugárzik-e, amit Sík Sándor kiérzett belőle, hiszen ő maga is leírta róla, hogy „a magyar élet forrongó világába nem nyúlt bele alakító kézzel.” Gárdonyiról mégis ő adta az első igényes, bár nem mindenben helytálló portrét. Nagyobb formátumú írónak tartja ugyanis, mint amilyen, s ez az elszánás nemcsak indokolatlan szuperlatívuszokban nyilvánul meg. Abban is, hogy hol Björson parasztregényeinek, hol Turgenyev novelláinak, hol C. F. Mayer történeti tablóinak párját látja írásaiban. Mihelyt azonban a szövegek mélyére néz, valóságérzéke máris tézisei fölé emelkedik, és talán szándékai ellenére is egy olyan konklúziót szuggerál olvasójának, hogy az a „lírai színezetű, naiv realizmus”, amit Gárdonyi legjellemzőbb vonásaként emelt ki a többi közül, mégsem érhette el kora regényirodalmának magaslatait. Ezt nemcsak szövegelemzései mögül olvashatjuk ki, helyenként maga is megfogalmazza, így például találóan mutat rá arra, hogy Gárdonyi „a bonyolultabb lelkű, modern ember lelkivilágát mindig csak kívülről, a falusi ember szemével nézi, ezért nem rajzolja meg azzal a gazdag valószínűséggel, mint a falusi emberekét”. (Más kérdés, hogy ezekét sem.) Bár Gárdonyi egész világát (ideértve zavaros vallási nézeteit is) kevésbé látja olyan naivnak, mint amilyen az a valóságban volt, számos megfigyelése mégis helytálló, különösen amikor a stílusról van szó. Életművének esztétikai értékét mégis túlbecsülte: a moralista Sík Sándor ekkor még gyakran befolyásolta az esztétikai ítéletét.
Ezt a hibáját Ady-tanulmányában sem tudta teljesen leküzdeni. Személyiségének alaptulajdonságait ugyanis a pejoratív hangsúllyal leírt kozmopolita dekadencia és egy egészséges magyaros őserő kettősségében jelölte ki, azt is hozzátéve, hogy Ady, egyszerre dekadens és magyar, de ez a két tulajdonsága csaknem mindig harcban állt egymással. (181.) Így azután tulajdonképpen egy páros faculté maîtresse-t konstruált, amelyből szerinte – hogy az ő szavait idézzem – „Ady legtöbb tulajdonsága és minden ellentmondása levezethető volt”. Ez a levezetés azonban, mint már a könyvét megbíráló Schöpflin Aladár jól felismerte, csak a két kategória merev alkalmazásával volt lehetséges. Különösen a dekadencia fogalmát kellett a fogalom szokásos használatához képest kibővítenie, s csaknem mindent pusztán ezzel megjelölnie, amit nem vállalt Ady világából, így a forradalmiságát, az etikáját. De az őserő még cseppfolyósabb fogalmánál is érdemes lesz egy kissé elidőznünk, hiszen ez jó alkalmat adott neki, hogy az akkor még sokak által a nemzeti hagyományok meggyalázójának tartott költőt épp ezekhez a hagyományokhoz kapcsolja hozzá. Úgy beszél róla, mint „vér a vérünkből”, szavai pedig annyira átizzanak, hogy lehetetlen meg ne éreznünk erős ihletettségüket. Könyvének 195. lapján például a következőket olvashatjuk: „Kiben ne pezsdülne meg a magyar vér és ki ne érezné a negyven éven aluli magyarok közül a maga lelke szavának (ha egészen lényegesen mást ért is rajta, mint amit a költő értett) ezt a verset: [és itt a Fölszállott a páva teljes szövegét idézi.] Az a vad, pogány magyar őserő duzzad és harsog ezekből a sorokból, amely más időkben és más formákban újjászületve vízből és Szentlélekből Pázmány szeges írásait, Zrínyi Áfiumát, a Romlásnak indult hajdan erős magyart, Széchenyi vízióit, a Vén cigányt sugallta.”
Bár a dekadencia és az őserő nem esztétikai kategória, a két, nem épp találóan megválasztott vezérszó alig akadályozta abban, hogy Ady számtalan olyan és valóban jellemző vonását tárja fel, amit addig alig mutattak meg.
Ez a tanulmánya nemcsak hosszabb, de felépítésére is bonyolultabb, mint az, amit Gárdonyiról irt, és szempontjai csak részben azonosak vele. Különösen azok a fejezetei válnak ki a többi közül, amelyek az Ady-líra belső formája, az Ady kettős lírai stílusa, vagy szintén az Ady fejezetéből való Lírai kompozíció cím alatt fogják össze fejtegetéseit. Ezektől még a kötetét egyéb vonatkozásban szigorúan megbíráló Schöpflin Aladár sem tagadhatta meg az elismerő szavakat. (Nyugat 1929. II. 494.) Szavainak szokatlan hangsúlyt adott az, hogy egy jóhírű, egyesek szemében még konzervatívnak számító katolikus költő beszélt megértően a köztudat széles rétegeiben akkor még erkölcstelennek, zavarosnak, érthetetlennek tartott Adyról. Ezért nem lehet eléggé hangsúlyoznunk, milyen nagy áttörést jelentett, hiszen ez az egyházi approbációval kiadott könyv már azoknak is kezébe kerülhetett, akik addig legfeljebb csak azt hallották az új magyar irodalomból, hogy a jó magyar keresztényeknek óvakodniok kell mételyétől.
Természetesen maga Sík Sándor is állandóan kiemelte, mennyire távol áll Ady erkölcsi világától, ennek azonban nem annyira bűnös, mint tragikus voltára igyekezett rámutatni, mindig a megértés és a részvét hangján, moralizálása így már csak azért sem torkollott elutasításba, mert sohasem feledkezett meg a versek „elemi erejű művészi hatásá”-ról, „ellenállhatatlan varázsá”-ról beszélni, s minduntalan a legnagyobb költők közé sorolta be. Sík Sándor valóban a legmesszebbre ment el azon az Adyhoz vezető rögös úton, amelyen egy katolikus világnézetű valaki akkoriban elmehetett.
A Prohászka-tanulmányban már hiába keresnénk annak a kritikának a nyomait ami az Adyról írt sorain végigvonult. Egy teljesen egységes és harmonikus személyiséget lát benne, egy valóságos szentet, akinek a szobrára csak rajongással lehet felnézni. Pedig a híres püspök valóban artisztikus írásai már akkor sem voltak olyan egyedülálló és a saját korából már-már égi magasságokba emelhető produktumok, mint amilyennek lelkes hívei ítélték. Arra, hogy Prohászka mennyire „datálható jelenség”, sőt, hogy sokat tanult másoktól, tanulmányának az irodalomtörténet számára a legtöbbet mondó szakaszaiban akarva, nem akarva maga Sík Sándor is jól rámutatott, mihelyt a mesterségbeli tudás a lelkesedés fölé emelte, és a tudomány eszközeivel nyúlt hozzá a szövegekhez. Így különösképp mintaszerű elemzést adott Prohászka műveinek szimbolikájáról és a prózaritmusáról. Ebben az indaszerűen ide-oda kígyózó, képekben gazdag, színes, szövevényes, sőt buja stílusban, amelynek még az érzékiségére is jó szemmel mutatott rá, Sík Sándor némi joggal a Nyugat újító stílustörekvéseinek közeli rokonát kereste. Közelebbről nézve ma a szecesszió, az „art nouveau” egyik érdekes változatának tekinthetjük. Ha pedig tovább gondoljuk Sík Sándornak azt a Prohászka-jelenség lényeget megragadó megállapítását, amely szerint „írásaiban és beszédeiben a műélvezet közvetíti a meggyőzést és a megindítást” (az aláhúzás Sík Sándortól való), már nemcsak az ő esztétalelkének kitáruló lelkesedését értjük meg, azét a korábbinál modernebb szavakra áhítozó értelmiségét is, amelynek majd szintén a szecesszió katolikus változatát képviselő Élet lesz a folyóirata.
A három tanulmányt módszerének hasonlósága kapcsolja össze. Nem nehéz felismernünk, hogy ezt elsősorban Riedl Frigyes hatására alakította ki magának. Már a mester egyik, szintén három portrét összefogó kötete is bizonyára saját könyve kompozíciójának egyik mintája volt. Szempontjaira mindenesetre nagy hatással volt egykori professzorának öröksége, és különösen a legartisztikusabb írása, az Arany János-monográfia. Gyakran még terminológiájában is ezt követi. A Riedl Frigyestől átvett rendszerező címszavak mögött azonban ma már a Nyugat esszéirodalmának hatását sem nehéz felfedeznünk. Új szempontjai közül különösen az írók külső és belső formája beható elemzésének igénye kíséri végig mind a három tanulmányt, az pedig már a költőre vall, hogy gyönyörűséggel mélyedt el, nemcsak a versek, a prózai művek ritkábban tanulmányozott formáiban is. A formák iránt tanúsított érdeklődéséhez egyébként az ifjú Lukács György néhány tanulmányától is indítást kapott; említettük már, a kötetének alcíme erre utal. Magától Sík Sándortól hallottam, hogy már ifjú tanár korában nagy érdeklődéssel olvasta Lukács írásait, köztük a Lélek és formák c. kötetet, benne bizonyára az ilyen és hasonló sorokat: „A kritikus az az ember, aki meglátja a sorsszerűt a formában, akiben eleven erejű élménnyé válik a formában – közvetlen és szinte öntudatlanul – lerakott és kész formában kifejezésre jutó lelki tartalom.” (Levél a kísérletről. In.: Lukács György: Ifjúkori művek. Bp., 1977., korábban a Lélek és formák).
Az előadásokba és főképp az alapos előkészítésükbe fektetett sok munka hosszú éveken át már csak azért is csaknem teljesen lekötötte alkotóenergiáit, mert az egyetemi előadásait éppannyira valóságos alkotásoknak tekintette, mint a közlésre szánt írásait. S ha tudjuk, hogy közben a lírikus és drámaíró sem hallgatott el, aligha meglepő, hogy csak professzorsága tizedik évében jelentkezett nagyobb szabású monográfiával, az 1939-ben kiadott Pázmány az ember és íróval. Egy olyan könyvvel, amit a csak jól tájékozott teológus, a kitűnő szónok, az irodalomtörténet és az esztétika nem kevésbé kitűnő tudósa írhatott meg. Így, ha valaki, akkor épp ő valamennyi olyan és egy személyben egyesülve csak ritkán megtalálható erény birtokában volt, amit egy jó Pázmány-portré megírása mindenkitől megkívánna. Sík Sándor könyvét épp a témának és megírójának szerencsés összetalálkozása teszi a gazdag Pázmány-irodalom mindmáig kiemelkedő és a maga nemében nem egykönnyen utolérhető alkotásává.
Pázmány nagyformátumú alakjához sokfelől lehet közeledni, és közeledtek is az idők folyamán. Sík Sándor könyvének előszavában így fogalmazta meg a maga feladatát: „Ez a könyv a magyar irodalomtörténet-írás egyik legnagyobb adósságának lerovásához szeretne hozzájárulni: megrajzolni az író Pázmány képét. Ehhez természetesen vizsgálnom kell az embert is, amely az íróban megnyilatkozik; a környezetet, amelyből az ember alakja kiemelkedik, a kort, mely az író formáit meghatározza. Nem szándékozom életrajzot írni; a történeti anyag csak arra szolgál, hogy az ember fejlődését végigkísérhessem.” (5.)
Bár a jezsuita, az érsek, az egyházszervező és a politikus Pázmány alakját szintén elmélyedéssel és sok oldalról mutatta be, a legkevesebb újat épp arról mondott, ami leginkább érdekelné a vérbeli historikusokat. Sík Sándor ilyen fejezeteinek nincs is sokkal több érdeme, mint a korábbi kutatások anyagának összefogása és világos elrendezése, ezen túl legfeljebb néhány kommentárja érdemel figyelmet. Annak a megvizsgálása, hogy mindebből időközben mi avult el és mi a maradandó, a történészek feladata, mi erre nem tartjuk illetékeseknek magunkat. Annyit azonban mégis legszögezhetünk, hogy ha Sík Sándor könyvének csupán az addig említett fejezeteit írja meg, azt legfeljebb csak a szép stílusáért emelnénk ki a Pázmány-irodalom átlagos termékei közül.
De ne legyünk igazságtalanok; ez a könyv valóban nem a történetírás, hanem az irodalomtörténet adósságát akarta törleszteni, s mint már a címével is ígérte, érdeklődése középpontjában ezért nem a politikus vagy egyházszervező, hanem az ember és az író állt. Nem új célkitűzése ez, korábbi tanulmányaiban, illetve egyetemi előadásaiban szintén csak a lélekrajz irányába elmélyített portrék megrajzolása után és ennek a tanulságaival kezdett hozzá a művek tárgyalásához.
Pázmány emberi egyéniségének legalábbis az egyik uralkodó vonását „a kavargó, a nyugtalanító gazdagságok hatalmas összefogásában, az egymásnak feszülő erőknek abban a minden pillanatban újra kiharcolt győzelmes egyensúlyában” látta meg, amit „a barokk erő” adott neki. Mégsem csábította el az a lehetőség, hogy Pázmány személyiségét az akkoriban divatos szellemtörténeti inspirációjú portrékhoz hasonlóan a barokk ember valamilyen eleve megkonstruált ideáltípusából kiindulva ragadja meg: Sík Sándort nem annyira az általános, az individuumon felüli, a barokk, mint inkább az individuálisabb vonások érdekelték. Pázmánytól úgymond „távol van a kor nagyjaira olyannyira jellemző illúziókergetés, erején fölüliekről való álmodozás, de távol a század nagy szentjeinek miszticizmusa is”. Másrészről arra is rámutatott, hogy milyen „leláncolt démonok hánykódnak és rázkódnak olykor a nyugodtnak látszó pázmányi lélek örvényeiben”. (254.) „Uralkodó eleme – folytatja néhány oldallal odébb – mégis a nyugodt, józan, elszánt, öntudatos értelem … Mindaz, ami vad, irracionális, ösztönös erű forrong benne, ennek a szolgálatába kényszerül, ennek adja sodró, elemi erejét.” (259–60.) Máshol „szenvedély”-nek nevezi ezt az erőt. Kár, hogy nem mélyedt el még jobban ebben a lélekrajzban, igaz, hogy ehhez már valamilyen „történelmi pszichoanalízis” lett volna szükséges, ennek azonban még a lehetősége is csak mostanában merült fel, módszerei pedig még ma sincsenek megnyugtatóan kidolgozva. Sík Sándor mégis némi büszkeséggel mondhatta el, hogy „aki felületesen foglalkozik Pázmánnyal, talán meg sem látja ezt a mély réteget” (288.). Ő mindenesetre többet látott meg belőle, mint bárki más.
Hogyisne láthatott volna, amikor a saját életéből ismerhette meg a lélek irracionális erőinek a csábítását, amikor az ő személyiségének szintén az volt az összefogója, amiben Pázmány karakterének megfegyelmezőjét látta: „A lelki élet, a vallásos mélyvilág, az Istenbe kapcsolódó kegyelmi élmény.” (259.) Arról az irodalomtörténetírásban egyébként nem ismeretlen jelenségről lenne szó tehát, amely abban áll, hogy a kritikus saját lelki életének problémáit vetíti ki abba, akinek a művét vizsgálja. Talán erről is: a lírikus Sík Sándor portréiban sem tagadhatta meg önmagát, igaz, a valóságérzékét sem. Ezért elég, ha a Pázmány-portré líraiságát csupán azzal jellemezzük, hogy annak a Sík Sándornak az élettapasztalata húzódik meg mögötte, aki maga is átesett a szerzetesi élet fegyelmező iskoláján. Nem véletlen (ismét nem az), hogy Pázmánynak főképp az Imádságos könyvéből és a Prédikációkból megismerhető egyszerű, már-már naiv és egyben gyakorlatiasan józan vallásosságát elsőnek szintén ő ismerte fel. Erről szólva azonban már kísérletet sem tett arra, hogy barokk vonásokat keressen Pázmány vallásosságában, ezt inkább az egyszerű magyar emberek jámborságához hasonlította.
Ne vitatkozzunk téziseivel, jó részük inkább elmélyítésre, mint cáfolatra vár. Helyette arra mutassunk rá, hogy miképp a jónevű irodalomkutató, Paul Hazard az egyik, a harmincas években sokat olvasott könyvében végtelenül finom elemzéssel mutatott rá a francia klasszicizmus (mi ez alkalommal inkább késő barokkot mondanánk) királyi pompájú szónokának, Bossuet-nek a korábban sohasem észrevett intim vonásaira (vö.: La crise de la conscience européenne. Paris, 1935. 264.), Sík Sándor nem kevésbé finom elemzéseivel a közismert Pázmány-portrét tette árnyaltabbá, amikor a bíboros-főpap az előkelő zászlósúr, a hevesen vitatkozó térítő ornátusával eltakart intim vonásaira mutatott rá. Ezeket egyébként nemcsak Pázmány vallásosságának egyes motívumaiban találta meg, a világiasabb humorában és modorának a kortársak által gyakran emlegetett közvetlenségében, szeretetreméltóságában is. Bárki más talán nem is lett volna képes azoknak a leheletfinom árnyalatoknak megtalálására, amelyeket az ő szeme felfedezett. Helyenként Mikessel, sőt Arany Jánossal rokon hangokat talált nála. Sajnos megelégedett néhány rövid utalással, pedig szívesen olvastunk volna arról, vajon Pázmány nyájas közvetlensége mennyire gyökerezik a régi magyar udvarházak társalgó stílusában.
Sík Sándor természetesen akkor érzi a legotthonosabban magát, amikor Pázmányról, az íróról kezd beszélni. Minden lényegeset megtudunk ugyan tőle, ami a hatalmas életművét az ellenreformáció ideológiájához és retorikai műveltségéhez fűzi, de még ezeket sem kapcsolja annyira egyértelműen a barokkhoz, mint korábban mások tették. Igaz, maga is utal Pázmány barokk vonásaira, ezeket azonban csak stílusa egyik elemének tekintette. És ha ma már abban sem vagyunk teljesen bizonyosak, hogy mindaz valóban teljesen barokk, amit ilyennek látott, ismerjük el, mihelyt alkalom kínálkozott rá, Sík Sándor maga is megvonta a szükségesnek gondolt határokat. A prédikációkról például a következőket írja: „Ezeknek a beszédeknek … termőtalaja nem a jezsuita-barokk gazdagság és nyugtalanság, hanem a magyar józanság és egyszerűség.” (298.) Máshonnan is idézhetnénk hasonló mondatokat. Ezek mind-mind azt a konklúziót készítik elő, amely az ő szavaival így hangzik: „Aki igazán átélte Pázmány művészetét, az a rokonait nem Ciceróban és nem a kor nagy barokk egyházi szónokaiban találja meg. Sokkal közelebb érezzük hozzánk – ha a mondanivaló és a nyelv zenéje tekintetében egyaránt egészen más világból valók is – azokat a nagy szépírókat, akikben igen nagy gazdagság és igen nagy mozgalmasság egyesül igen nagy erővel és igen nagy világossággal; akik egész kort, fajt, kultúrát fejeznek ki roppant egyéni erővel és eredetiséggel, és akik valójában mind utánozhatatlanok. Azt hiszem, nyelvgéniusza közelebb áll Rabelaishoz, mint Bossuethez, közelebb Lutherhez, mint Bellarminhoz, közelebb Shakespeare-hez, mint Ciceróhoz. Ha pedig magyar rokonait keressük, a kortársakon, főleg Telegdin és a két magyar Biblián kívül elsősorban Mikes szelíd prózája csendül fel bennünk: mintegy moll-változata Pázmány hatalmas dúr-zenéjének. Az újabb magyar prózastílus, a nyelvújítás finomító és gyengítő langyos fürdője óta messze került Pázmánytól. Leggyökeresebben rokonának – az elválasztó világok ellenére is – Szabó Dezső prózáját érzem.” (402–403.)
Sík Sándor monográfiája, mint minden jó írás, sok olyan ki nem bontott megfigyelést tartalmaz, amit érdemes továbbgondolnunk. A legtöbb újat mégis akkor halljuk tőle, amikor Pázmány elképesztően gazdag stílusának árnyalatait vizsgálja meg. Monográfiájának terjedelme, még ha vaskos volt is, csak arra nyújtott lehetőséget, hogy megfigyeléseit néhány jól megválasztott szemelvénnyel mutassa be, pedig mindaz, amit például írásainak külső és belső struktúrájáról, tudós logikájáról, fegyelmezettségéről az élőbeszédben gyökerező közvetlenségéről („Pázmány nem szónokol, beszélget…”), majd életszerűségéről, drámaiságáról, sőt búvópatakszerűen csendesen folydogáló líraiságáról és nem utolsósorban prózaritmusáról jó néhány bravúros elemzéssel elmondott, akár egy-egy külön monográfia tárgya lehetett volna, sőt még mindig az lehetne.
Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a stíluselemzéseket Sík Sándor mindig a szövegekből elinduló indukcióval építette fel. Annak idején, amikor a szellemtörténet volt a divatos, ez is konzervatívnak tűnhetett. (Közérthetőségre törekvő terminológiája valóban az volt egy kissé.) Manapság viszont, amikor a stíluskutatás ismét a személyes vonások fontosságának felismerése irányában halad, épp azt az előremutató törekvését értékeljük nagy helyesléssel, hogy érdeklődésének középpontjában már akkor a stílus individuális vonásai álltak. Az Öt szép levél kapcsán írta le ugyan, de Pázmány egyéb műveinek elemzése során is gyakran érvényesítette a következő megfigyeléseit: „A forma is, amelybe támadásait öltözteti, most már nem az európai hitviták megszokott formája, hanem újszerűbb, egyéni, a maga képére alkotott, éppen annyira irodalmi, helyenként szinte már szépirodalmi – mint teológiai jellegű … Ennek a művészi formának, ennek az egyéni érdekességnek köszönhető, hogy a mű ma is élvezetes olvasmány, és nemcsak annak, akinek teljes gyönyörőséget ad a stílus zamata.” (101–103.)
Egyéni érdekességet látott meg továbbá azokban a passzusokban is, amelyekben Pázmány a kor világi embereinek mentalitásáról, szokásairól, hétköznapi környezetéről és tevékenységeiről szólt. A mai olvasó, még ha esetleg idegenkedik is a teológus Pázmány gondolataitól, a XVII. századi irodalmakból még hiányzó regény egy-egy morzsáját találhatja meg az ilyen passzusokban. $s egyáltalán nem véletlenül épp Sík Sándornál olvashatjuk, hogy a „vallási harcok korában a szentbeszéd a korszak olyanféle műfaja, mint napjainkban a regény”. (284.)
A példákat tovább folytathatnánk annak a megmutatására, hogy Sík Sándor milyen sok új vonással gazdagította és tette életszerűbbé a korábbi, így vagy úgy egyoldalú Pázmány-portrékat. A harmincas évek egyik legjelentősebb írómonográfiája került ki a tolla alól.
Később (1943-ban) még egy alkalommal visszatért a Pázmány témához, amikor is a Tolnai Gábor által szerkesztett Magyar századok c. nívós sorozatban közölt jó szemmel összeállítást műveiből, bevezetésében pedig egy szép esszében oldotta fel monográfiája téziseit.
Szinte magától kínálkozott, hogy a következő műve Zrínyiről szóljon, akinek alakja ekkor már régtől fogva izgatta. Már a róla írt tragédiájában is azt a hőst mutatta be „aki lelkének sárkányaival kínlódik, a nagy lélek a ránehezedő roppant történeti felelősséggel, az ősök víziójával, amely egyszerre felemel és lenyom, sarkall és a tehetetlen viszonyok közt szinte kétségbeejt”, és akit akár (bár ő nem utal erre a kínálkozó párhuzamra) a kényszerű lojalitás és az elkerülhetetlen oppozíció között vívódó corneille-i tragédiák hőseihez hasonlíthatnánk. Sík Sándort ebben a könyvében sem csak az író érdekli, „Ez a könyv – írja bevezetésében – hármas célt próbál szolgálni. Szeretném megrajzolni Zrínyi életét; a külsőt is, a magyar történelemnek ezt a tragikus hőskölteményét; de még inkább a belsőt: ennek a pályának, embernek, műnek, cselekvésnek csodálatos egységét, művészi és hősi egységét.” De ebben már a második világháború idején készült bevezetésben azt sem minden tendencia nélkül hangsúlyozta, hogy „amit Zrínyi érzett, gondolt, írt és tett; mindez égetően termékenyítő és végzetesen szól a mának is”. (7.)
Zrínyi, a költő bemutatását a könyv arányaihoz képest az ifjúkor kissé hosszú és nem túl sok újat hozó életrajza előzi meg. A lírikust ugyan a marinizmussal hozza kapcsolatba, de önmagát tagadná meg, ha nem sietne megkeresni a divatos sablonok mögül is kiolvasható „pihegő élményt”, az eleven egyéni érzelmet, az igaz érzésnek és a költői közvetlenségnek tiszta, mély hangjait. (41–43.) A Szigeti veszedelem elemzését szintén eredetiségének és zsenialitásának a hangsúlyozásával kezdi, mondanivalóját pedig azokkal a korábbi véleményekkel szemben (Beöthy, Riedl), amelyek valamilyen alapeszmét kerestek benne, egy „nagy alapérzésben, egy nagy esztétikai vízió”-ban, a barokk heroikus víziójában látja. Zrínyi barokkjának a legjellemzőbb vonásait előtte már Horváth János kijelölte ugyan, Sík Sándor elemzése azonban néhány vonatkozásban továbbfejlesztette megfigyeléseit, de akárcsak Pázmány esetében, most sem maradt meg annál, ami Zrínyit kétségtelenül a nagy korstílushoz kapcsolja: „A barokk világérzés mellett a magyar elszánás és az egyéni ihlet teljes és csodálatos egységét és Zrínyi személyes élményvilágát” is megtalálja nála. Megfigyelései azóta sem annyira a korrekciójukat, mint inkább részletesebb kifejtésüket igénylik.
A prózaíró Zrínyi elemzése során az esztétikai szempontok némiképp háttérbe szorulnak a tartalmiak, illetve Zrínyi katonai és politikai terveinek bemutatása mögött, de ezekben a fejezetekben szintén sok minden olyanra figyelt fel, amit korábban nem vettek észre. Így például arra is rámutat, hogy milyen komoly és bonyolult filozófiai kérdések foglalkoztatták Zrínyit még az úgynevezett hadtudományi munkáiban is.
Könyve nagy lépéssel vitte előbbre Zrínyi megismerését, pedig rövidebb és helyenként vázlatosabb maradt, mint nagyobb szabású Pázmány-monográfiája. A rövidséget talán nemcsak a kiadója által megkövetelt terjedelemhez való kényszerű alkalmazkodással magyarázhatjuk. Azzal is, hogy ekkor már esztétikájának terve foglalkoztatta.
Főművét az 1943-ban megjelent háromkötetes Esztétikájával írta meg. Bevezetésének szavai szerint „több mint tízéves közvetlen munkának, több mint húszéves elmélkedésnek, több mint harmincéves anyaggyűjtésnek, igazában egy életreszóló szenvedélynek gyümölcse”. Amíg érlelődött, néhány előző változatát, sűrített formában bár, többször előadta az egyetemen. Akkoriban ez volt az egyetlen olyan nagyobb szabású esztétikánk, amely második kiadást ért meg (1947), a sorsát mégis viszontagságosnak kell mondanunk. Érdemes kitérni erre, mert sok olyan oka volt, amelynek feltárása önmagában is közelebb visz Sík Sándor írói sorsának a megértéséhez.
A könyvek sorsát, még a lejobbakét is, nagymértékben befolyásolhatja a megjelenés helye és ideje. Sík Sándort könyveinek, és különösen Esztétikájának fogadtatása mindenesetre ezt a banális felismerést igazolja. Kiadója az elsősorban a teológiai vonatkozású munkák, hitbuzgalmi írások, imakönyvek és hasonlók publikálására specializálódott Szent István Társulat volt. Bár ez szépirodalmi munkákat is szépen adott ki, sőt általánosabb értékű munkák elől sem zárkózott el, de a tömjénfüst akkor sem mindig oszlott szét körülöttük, amikor ez indokolt lett volna. Így könnyen megtörténhetett, hogy első látásra Sík Sándor Esztétikáját is a hitbuzgalmi könyvek közé sorolták be. A Társulat különben is elégedett volt a csaknem teljesen katolikusokból rekrutálódott közönségével, kritikai visszhangot szintén csak konzervatív oldalról várt, igaz, máshonnan nem is nagyon várhatott. Sík Sándor nemegyszer panaszkodott arról, hogy a Társulat sohasem terjesztette olyan széles körökben könyveit, mint ő szerette volna, s hogy az olyan szabadelvűnek tartott folyóirathoz, mint amilyen például a Nyugat volt, csak akkor juthattak el ismertetésre szánt kötetei, ha azokat saját tiszteletpéldányaiból küldte el.
Az Esztétika megjelenésének időpontja sem volt alkalmas a jó fogadtatásra. A folyóiratok egy része megszűnt, mások korlátolt terjedelemmel és késésekkel jelentek meg, a kritikusok pedig, akiktől megértést várhatott volna, ha éppen nem voltak katonák vagy munkaszolgálatosok, az esztétika világától távol eső gondokkal és félelmekkel küszködtek, s ez a lelkiállapot semmiképp sem biztathatott csaknem ezeroldalas kötetekben való elmélyedésre. A megérdemelt kritikai siker elmaradásában, úgy látszik, szubjektív okok is közrejátszottak, Sík Sándor az egyik verséhez (Nem én uram) írt jegyzetében ezekről a következőket olvashatjuk: „Esztétikai tanszéket szerveztek Pesten, és egy professzor buzdított, hogy azt én pályázzam meg. Ez lett a veszte az Esztétikám-nak, mert akik attól féltek, hogy csakugyan én fogok odakerülni, kivitték, hogy egykét lerántáson nem írtak többet róla. Vö.: Sík Sándor összegyűjtött versei. 956.)
A Magyar Csillag mégis felfigyelt rá. Ott még Szerb Antal írhatott róla, aki máris arra az értékére mutatott rá, amit más oldalról nem tartottak eléggé tudományosnak. „Amikor egy író, vagy más, az alkotással gyakorlatban foglalkozó ember – úgymond – kezébe vesz egy nagy német esztétikai Grundlegungot …, akkor a megdöbbent meg nem értésen túl valami dacos ellenszenv vesz erőt rajta: nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy itt olyan valaki szól hozzá a művészethez, akinek egyáltalán fogalma sincs róla, miről van szó … Sík Sándor Esztétikája örvendetes kivétel … Egy esztétika, amit el lehet olvasni, sőt jóleső és nem is nehéz olvasmány. Olyan érdekfeszítő, mintha az olvasó beszélgetne valakivel, aki sokat és bölcsen gondolkozott a művészettel összefüggő dolgokról… Ezt a könyvet nemcsak szakember írta, hanem költő, kritikus, irodalomtanár … Olyan ember, aki tudja, miről van szó.” (Magyar Csillag 1943. I. 563.) Mások viszont épp azért rekesztették ki a komolyan vehető esztétikák közül, amit Szerb Antal megdicsért benne. Az elutasító vélemények, úgy látszik, olyan erővel gyűrűztek tovább, hogy Mátrai László még 1973-ban is csak azoknak a konzervatívoknak a véleményét ismételgette, akiket különben maga is lenézett, A két világháború közötti korszak esztétikájáról című tanulmányában ugyanis némi fölényeskedéssel az alábbiakat írta róla: „A katolikus esztétika, Sík Sándor esztétikája a maga módján (irodalmi szempontból) színvonalas és tisztességes beszélgetés a művészetről, elvi, esztétikai mondanivalója azonban nincs. Dicséretére kell mondani, hogy vallásos világnézete nem agitatív módon, inkább csak mint háttér érezhető mögötte, egyébként derék munka. Látszik, hogy szerzője, ha nem is volt filozófiában mélyen járó esztéta, de egészen jó költő, akinek finom megfigyelései s világos formulái vannak.” (Művészettörténeti Értesítő 1973/2.) Mit keres a költő a tudomány komoly csarnokaiban, kérdezték már Szegeden, amikor még csak azt latolgatták, vajon Sík Sándor alkalmas-e egy tanszék betöltésére. Az előítéleteknek bizony gyakran hosszú életük van …
Valóban érdemes elgondolkoznunk azon, vajon miért késlekedett olyan sokáig annak az egyedül helytálló véleménynek a kimondása, amit az újabb esztétikai irodalmunk egyik művelője, Szerdahelyi István 1976-ban már így fogalmazott meg: „Sík esztétikája az újabb magyar irodalomban mindmáig egyedülálló kísérlet e tudomány problémáinak következetesen módszeres, teljességre törekvő összefoglalására. Rendszerezés tekintetében csak Lukács esztétikája vetekedhetett volna vele akkor, ha második (a Műalkotás és esztétikai magatartás című) is elkészül, illetve a művészetek történelmi meghatározottságait tárgyaló (A művészet mint társadalmi-történelmi jelenség című) harmadiknak tervezett részével túl is lépett volna rajta.” (Szerdahelyi István: A magyar esztétika története, 1945–1975. Bp., 1976. 22–23.)
Annak idején azonban maga Sík Sándor is hozzájárult ahhoz, hogy a tanszékek professzionistái, akik egyébként legfeljebb csak mellékesen foglalkoztak esztétikai problémákkal, és csak a „német Grundlegung”-ok, módszereit és elvont frazeológiáját fogadták el tudományosnak, esetleg már az első oldalak után abbahagyják könyvének olvasását. Imponáló szerénységgel megirt Előszavában ugyanis a következőképpen vallott magáról: „Meg kell azonban vallanom, mint életmű: melléktermék. Az az emberélet, mely exisztenciális szükségszerűséggel megteremtette: papi, írói, utóbb is legföljebb irodalomtörténet-írói élet, nem a mesterségbeli bölcselő esztétikusé. Ha azt kérdezi tőlem valaki, hogyan mer megszólalni az amatőr a professzionisták között, azt felelem: Csak úgy, mint többé-kevésbbé minden tudatos művészember megteszi, ha írásban nem, élőszóban, ha szóval nem, legalább is »belső monológ« formájában. A jó mesterember szereti a mesterségét, pihenőidejében is eljátszik szerszámaival, még aludni is legszívesebben a műhelyben dől le, és amikor egyéb ügyével-bajával foglalatoskodik, félszeme akkor is az anyag közt motoz. Így aztán persze hogy kiles egy és más mesterségbeli titkot, ezt aztán nincs szíve magának tartani.” (I. 7.)
Pedig valóban vakmerő túlzás lenne Sík Sándort amatőrnek tekinteni, feladatára legalább olyan alapossággal felkészült, mint nálunk bárki más, aki csak esztétikával foglalkozott, a stúdium hazai művelői közül pedig egyedül ő rendelkezett a költő, a színpadi szerző és nem utolsósorban az írókkal, művészekkel való gyakori érintkezés konkrét tapasztalataival. Mindez nagy segítségére volt abban, hogy elkerülhesse az esztétika spekulatív művelőit oly gyakran jellemző életidegen reflexiókat és az ilyenekkel együttjáró elvont stílust.
Sík Sándort mégsem csak az különböztette meg a katedra esztétikusoktól, hogy egyszerűen, ugyanakkor artisztikusan, sőt elegánsan fogalmazott, egyáltalán nem törődve azzal, hogy a korábban szokásos terminológiától való elszakadás veszélyeztetheti könyve tudományos elismertetését. Abban ugyan még nem volt semmi új, hogy az esztétikát ő is filozófiai tudománynak fogta fel. Azt sem ő fedezte fel, hogy az esztétikai megismerés másfajta szenzoriumot is feltételez, mint a fogalmi, a diszkurzív, vagyis az intuíciót sem nélkülözheti. Szokatlanul új, már-már provokatív volt viszont annak a hangsúlyozása, hogy a művészetek világa (vagy legalábbis annak néhány fontos területe) „általában hozzáférhetetlen a nem művész, tehát a legtöbb elméleti gondolkodó számára” … Ezért „igazi arcát csak a művésznek, nem az elmélet emberének adatott megmutatnia” (I. 21–33.). Szerinte nem véletlen, ha az esztétika történetének legnagyobbjai közt egy egész sereg művészt, költőt találunk, Platóntól – aki legalább annyira költő, mint filozófus – Goethén, Schilleren, a német romantikusokon, Kölcseyn, Keményen, Arany Jánoson át egészen Hildebrandig és Valéryig, Babits Mihályig és Kosztolányiig …: „Az esztétika nem is várhatja másoktól a maga lényegének megvilágítását, mint azoktól, akiknek egész élete nem más, mint ennek a lényegnek állandó megtapasztalása.”
A saját könyvét szintén ilyen, a maga költői, drámaírói és szónoki gyakorlatán alapuló „új esztétikai kísérletnek” tekinti. Ez a hozzáállás ugyan egy olyan szélsőséges szubjektivizmus veszélyét hordozta magában, mint amilyent a mi esztétikai irodalmunkban például Füst Milán képviselt, Sík Sándort azonban az ebben az esetben is érvényesülő valóságérzéke, tudományos lelkiismerete, a jelenségek iránt érzett alázata, és nem utolsósorban az esztétika irodalmának alapos ismerete mégis szerencsésen megóvta attól, hogy egy lírai esztétika kerekedjék ki meditációiból. Az írók, képzőművészek, muzsikusok közül ugyan jó néhányan tettek vallomásokat esztétikai nézeteikről, ezekből azonban csak nagy ritkán születtek olyan következetesen felépített és az objektív igazságok megtalálásának igényével fellépő, sőt a tudományosnak nevezett esztétikák ismérveit is kimerítő rendszerezések, mint a Sík Sándoré. Ezt a véleményünket még akkor sem kell megváltoztatnunk, ha a saját írói praxisa akart, nem akart hatásait és a sok mindent befogadni képes ízlésének visszatükröződését is felismerjük könyve gondolatai mögött. A költő és a tudós affinitása azonban olyannyira a gondolatok mögé van bezárva, hogy lakatjukat a legtöbb esetben csak a szövegek mélyanalízisében jártas hozzáértő nyithatja ki.
Esztétikája lírai gyökereinek további bolygatását azonban már csak azért sem engedhetjük meg magunknak, mert bár Sík Sándor néha még malíciózus megjegyzéseket is tett a pusztán elméletekből elinduló esztétika művelőire, az ő rendszeréből sem hiányzik a komoly filozófiai alapvetés. Igaz ugyan, hogy filozófiai begyökerezettségének alig volt valamelyes köze az esztétikát is művelő hazai tanszékek többségén szinte korlátlanul uralkodó német idealizmus egyik vagy másik változatához. Eredményességét tekintve még sem maradt mögöttük, amikor a saját esztétikáját az arisztotelészi, Szent Tamás-i alapokra, még közelebbről a Jacques Maritain-féle neotomizmus „kritikai realizmusá”-nak tanításaira építette fel. A nálunk akkoriban csak egy szűk körű katolikus elit által ismert Maritain annyira közel állt hozzá, hogy tőle vette könyvének leghosszabb idézetét, a francia szerző esztétikai nézeteit tartalmazó Art et scolastique-ra (Paris, 1935) pedig nemcsak hivatkozott, hanem hasznosította is azokat. Ahhoz azonban, hogy fejtegetései végül egy fennkölt esztétikai abszolútum fogalmába torkolljanak bele, neki, a hívő katolikusnak, Maritain nézeteinek ismeretére sem lett volna szüksége. Verseiből (még ha természetük szerint nem is feltétlenül gondolati igénnyel) lépten-nyomon kizeng a meggyőződése, amit Esztétikája záró oldalain a következőképpen fogalmazott meg: „Az esztétikai abszolútum minden posztulátumát legtökéletesebben a keresztény istenfogalom [a tipográfiai kiemelés Sík Sándortól való] elégíti ki … Ez az Isten immanens is – »őbenne élünk, mozgunk és vagyunk« –, transzcendens is: úgy különbözik a világtól, mint szobrász a szobortól. Személyes és Teremtő: a szó legteljesebb értelmében művész.” (III. 397.) Ezt a gondolatmenetet természetesen csak hívő katolikus fogadhatja el, bár még ő sem köteles mindenben egyetérteni vele. Megítéléséhez az is hozzátartozik, amit az újabb esztétikai irodalmunk marxista historikusa írt le róla, aki szerint Sík Sándornak ez a tétele egyfelől „a husserli-rickerti értékfilozófia ellentmondásainak önmagában véve logikus feloldása, másfelől pedig olyan végkövetkeztetés is, amely a maga kétségtelen érvénytelenségével nem érvényteleníti a hozzá vezető tételek mindegyikét”. (Szerdahelyi István: .4 magyar esztétika története. Bp., 1976. i. m. 23.)
A tomista filozófiát Sík Sándor mégsem csak a saját katolikus elkötelezettsége miatt tartotta alkalmasnak arra, hogy esztétikája alapjául és módszereként tegye meg. Azért is, mert Henry Jameshez hasonlóan „a közönséges józan észnek egyetemileg művelt testvérét” látta benne, és úgy tartotta, hogy a gondolkodásnak ez a módja a magyar észjáráshoz is közel áll. „Erről – úgymond – bárkit könnyen meggyőzhet, akár az egyszerű magyar emberekkel, akár a magyar esztétikai gondolkodás képviselőivel – (Berzsenyitől Veres Péterig) való érintkezés.” (13.) Bárhogy vélekedjünk az elmondottakról, annyit kimondhatunk, hogy Sík Sándor a magyar esztétikai gondolkodást filozófiai gyökereit tekintve is új utakra próbálta terelni, és hogy a tiszta, világos fogalmak keresése közben (ezt persze nemcsak magyarosnak, épp annyi joggal akár franciásnak nevezhetnénk) stúdiumának nyelvét a közérthetőség irányába újította és magyarosította meg. És ez valóban nem csekély érdem, hiszen az egyébként sem gazdag esztétikai irodalmunk máig sem tudott teljesen elszakadni, a még az iskolázott olvasó számára sem könnyű, ha nem épp érthetetlen „németes” filozófiai szakzsargontól. Sík Sándor viszont mindvégig tisztán és világosan fogalmazott, szépen, könnyedén, elegánsan.
Arra sajnos nincs elég helyünk most, hogy a csaknem ezeroldalas művet olyan alapossággal ismertessük, amint ezt egyébként megérdemelné. Mégse hallgassuk el, hogy álláspontjait mindig a korábbi nézetekkel szembesítve fejtette ki, ezáltal a három kötet érdekes kritikai seregszemlét nyújt nemcsak a korábbi, de a húszas-harmincas évek esztétikai irodalmáról is. Ebben a seregben éppúgy megtaláljuk Freud, Jung és Szondi nevét, mint a Lukács Györgyét vagy akár a Mátrai Lászlóét (akinek egyébként melegen támogatta a Baumgarten-díjra történt jelölését…). A legfontosabb műveket a nagy hozzáértéssel és korszerű tájékozottsággal összegyűjtött könyvtárába is beszerezte. (Vajon volt-e ekkoriban olyan professzor Magyarországon, aki már 1936-ban megrendelte, végigolvasta, sőt idézte volna Jacques Fréville a marxizmus klasszikusainak esztétikára vonatkozó szövegeit tartalmazó gyűjteményét? Le marxisme et litterature. Paris, 1936.). Korszerű orientációja abban is megnyilvánult, hogy a XX. század irodalmának és művészetének, így például Gide-nek, Proustnak, Thomas Mann-nak vagy éppenséggel Majakovszkijnak s mellettük Adynak, Babitsnak, Kosztolányinak esztétikuma legalább annyira érdekelte, mint a klasszikusoké. Sík Sándornak ez az eljárása akkor még nemzetközi vonatkozásban is ritka újításnak számított, hiszen a rendszeres esztétika művelőinek nagy többsége (a legkiválóbbat is beleértve) akkoriban alig (vagy egyáltalán) nem vette tudomásul a XX. század új törekvéseit, vagy ha igen, akkor gyakran csak megsemmisítő kritikákat mondott róla.
Itt az ideje azonban, hogy sűrített megfogalmazásban bár és egyelőre minden kommentár nélkül megpróbáljuk elmondani, mit is tartalmaz Sík Sándor Esztétikája.
Az első kiadásában három kötetet felölelő munka első kötete előbb az esztétikum általános jellemvonásaival, majd a szép problémájával és az esztétikai törvényekkel foglalkozik; a második az esztétikai tartalom, anyag és forma kérdéseinek elemzését, továbbá a művészek karakterológiáját adja; a harmadik a művészi alkotás természetének és az esztétikai újjáalkotás problémájának beható tárgyalása után a művészet fogalmára, ezt követően pedig azokra a problémákra tér ki, amelyeket az esztétika „végső kérdéseinek” nevez. (Az esztétikum értelme, az esztétikai érték, az esztétikai abszolútum.) Az egész rendszerezés három alaptételre épül, az egyik az, amit Sík Sándor az esztétikai élmény minden mástól különböző, semmi másra vissza nem vezethető aprioritásának nevez, a másik az esztétikai tartalom és forma elválaszthatatlan egységének hangsúlyozása, a harmadik pedig az előbbiek mintegy kiegészítéseképp, az esztétikai anyag csak ritkán hangsúlyozott jelentőségének a felismerése. Az említett második és harmadik tétel kapcsán hangsúlyozza, hogy esztétikai rendszerének lényege pusztán belőlük levezethető lenne. Csak természetes, hogy a továbbiak során épp az ezekkel a tételekkel kapcsolatos problémákat fejti ki a legrészletesebben.
Könyvének egyik legérdekesebb fejezete az „esztétikai újjáalkotással foglalkozik, azaz egy olyan, a művészeti nevelés és a közművelődés számára ma sem érdektelen kérdéssel, amelynek fontosságát csak mostanában kezdik felismerni. Az újjáalkotás egyes fázisainak és típusainak leírásához hallgatói között kísérleteket végzett. Ezek egyik, azt hiszem egyedülálló érdekessége, hogy saját maga írt néhány verset kísérlete céljaira. Nem alkalmi rögtönzéseket, olyanokat, amelyeket végül annyira autentikusoknak érzett, hogy később bevette az egyik kötetébe (Bárányfelhők, Pirongató). – A versekhez fűzött jegyzete a Sík Sándor összes versei c. kötetének 951–922. oldalán olvasható. Az alkotás és az újjáalkotás folyamatának közvetlen élmények nyomán történő összehasonlítását, ezt a ritkán megismétlődő alkalmat valóban csak a költő-professzor ragadhatta meg.
A három kötet különben is bővelkedik a közvetlen, a tapasztalatokon alapuló és jórészt helytálló megfigyelésekben. Az ilyeneket még azok is elfogadhatják, akik másképpen vélekednek például az esztétikai aprioritás bonyolult és vitatható problémájáról, illetve annak az általa megfogalmazott definíciójáról vagy akár a már említett esztétikai abszolútum teológiájáról. Az ilyen olvasója a legkevésbé épp az utóbbiról mondott inkább lírai, mint gondolati jellegű szavait fogadhatja el, de azokat sem, amelyek valamilyen „örök emberi” esztétikumról beszélnek, mintegy zárójelbe téve az esztétikum valójában koronként változó és társadalomtörténetileg determinált természetét. Igaz viszont, hogy még ez a zárójel sem annyira becsukott, hogy ne lehetne a problémák történeti szempontú tárgyalása felé kinyitni. (A probléma különben sem annyira egyszerű, mint amilyennek látszik, sőt, ha jól tudom, nem is minden vonatkozásban megoldott még.)
Sík Sándor esztétikai nézeteivel való közelebbi szembenézés azonban még a jövő feladata. Mégis örvendetes, hogy szempontjainak a kijelölése máris megtörtént, és így az újabb esztétikai irodalmunk historikusának, Szerdahelyi Istvánnak a szavait saját konklúziónk gyanánt is idézhetjük: „Számos megfigyelése, tétele változatlanul vagy kisebb módosítással mai tudásunk szerint is megfelel az igazságnak, főként pedig problémalátása, szempontjainak csoportosítása, gondolati építkezésének váza nyújthatott volna igen sok tanulságot a marxista elmélet számára. A korabeli marxista szakirodalom azonban ahelyett, hogy értékeit elismerve és fogyatékosságait bírálva, korrigálva a maga hasznára fordította volna Sík munkájának eredményeit, egyszerűen semmiseknek tekintette ezeket. Így azután sok lényeges elméleti megoldás, amely Sík esztétikájában már megtalálható – mint az alkalmazott művészetek fogalomkörének megkülönböztetése, az esztétikai befogadás kreatív jellegének hangsúlyozása, az esztétikum értékelméleti problémáinak exponálása stb. –, csak jóval később, az 1960-as évek közepétől terjedt el fokozatosan a hazai szakirodalomban.” (I. m. 23–24.)
Némiképp az Esztétikájából nőtt ki az 1947-ben az Országos Köznevelési Tanács által gondozott Nevelők Könyvtára c. sorozat számára írt Az olvasás tudománya, melyet Livre de maître-nek, vagyis pedagógiai segédkönyvnek szánt. Egy ilyen segédkönyvnek szükségessége a pedagógusok továbbképzésének elmélyítése miatt vált aktuálissá, különösen pedig azért, mert az általános iskolák felső tagozatának elvégzését kötelezővé tevő törvény életbelépése óta sok helyt főiskolai tanulmányok nélkül tanítottak irodalmat. Az Országos Köznevelési Tanács valóban alig találhatott volna Sík Sándornál alkalmasabb szerzőt a segédkönyv megírására. Már Esztétikájával bebizonyította, hogy a nehéz problémákról is könnyedén és közérthetően tud írni, és mert néhány korábbi tanulmánya az irodalomtanítás nehéz pedagógiájának valóságos mestereként mutatta be.
Könyvének szerkesztése közben sokszor elmondta, hogy alapgondolatát jobban kifejezte volna, ha „az olvasás művészete” címet adja neki. Ettől végül is azért állt el, mert Benedek Marcell egy korábban megjelent műve lefoglalta. Előszavában mégis szükségesnek tartotta annak a leszögezését, hogy az irodalmi nevelés lényegét „az olvasás művészetének” és az „olvasni tanítás tudományának” elsajátításában látja. Abból pedig, amit ennek érdekében szükségesnek tartott elmondani, mindent összevéve végül is az irodalmi nevelésnek egy olyan, a hagyományosnál mélyebb és gazdagabb koncepciója bontakozott ki, amely már jóval többet kívánt a pedagógustól, mint amennyit a főiskolák tanszékei, akár korábban, akár későbben adhattak neki. Kár, hogy kéziratban maradt.
Anyagát négy nagy fejezetben foglalta össze. Az első, Az irodalomesztétika alapelvei címen az irodalomnak és az irodalom felől vizsgált esztétikának a legalapvetőbb fogalmait magyarázza meg. S bár ez alkalommal is erősen hangsúlyozza az alkotás és a befogadás merőben individuális jellegét, legalábbis utal arra, hogy „osztályszempontból nézni az irodalmat nagyon tanulságos.” A második rész (Az író művészete) előbb az írói élmény természetét, az élmény és a mű összefüggéseit tárja fel, majd az irodalmi alkotás anyagának tekintett írói nyelvről szól, és néhány oldalon egy valóságos nyelvesztétikai összefoglalást ad. További három fejezetben az „írói formálás” legfőbb eszközeit, a szóképet, a ritmust és a szerkesztés művészetét mutatja be. Az említett címszavak mögött egy jól megszerkesztett verstan és stilisztika is meghúzódik.
A következő részben főképp az egyik legkedvesebb témájával, az irodalmi művek újjáalkotásával foglalkozik, jórészt az Esztétikájából már ismert szempontok szerint. Mégis új benne annak a hangsúlyozása, hogy az irodalmi mű nemcsak egyéni, „egyben közösségi termék is (aláhúzás Sík Sándortól): a közösségnek, a társadalomnak mind az alkotás, mind pedig az újjáalkotás folyamatában igen jelentős, döntő szerepe van”. A továbbiakban a hagyomány és a környezet problémájáról beszélve kiemeli a gazdaságiakat is: „A termelési viszonyoknak és a szellemi életnek sokszoros és bonyolult összefüggése – úgymond – kétségtelen, mindez életformán, ízlésen és világnézeten keresztül erősen befolyásolja az alkotást.” Ez ismét túlmutat az Esztétikájában kifejtett nézetein. Ebben a nagy egységben tekinti át továbbá az irodalmi műfajokat, azért épp ebben, mert ismeretét e befogadás, az újjáalkotás egyik fontos előfeltételének tekinti. A műfajok lélektanából indul ki, majd egy kis műfajelméletet ad, amelynek során, ami persze nem meglepő, különösen a líra problémáiban mélyed el.
A negyedik részt a legfontosabb irányzatok bemutatásával kezdi, a hagyományosak mellett erősen kiemeli azt, amit „új realizmusnak” nevezett. Napjaink uralkodó irányzatának tekintette, de csak vázlatot ígér róla, mert szerinte még nincs kellő történelmi távlata. Az új realizmusnak a valóságábrázolás minőségét nézve több csoportját különbözteti meg, közöttük már a szocialista realizmust is. Szokásától eltérően ez alkalommal nem mélyedt el a számára még alig ismerős és már akkor cseppfolyós forgalomban, Ezért kommentár nélkül írjuk ide, hogy szerinte az ennek iránynak a szellemében alkottak Lukács György, József Attila, Kassák Lajos, az újabb orosz irodalom (Maxim Gorkij), általában a marxista írók … Külön csoportba sorolta végül a valóságon túli valóság „realistáit”, akik közül név szerint néhány katolikus írót (Claude, Mauriac, Bernanos) is említett, de bizonyára saját magára is gondolt.
Nem kétséges, hogy a realizmus problémái főképp azért érdekelték, mert ezek épp akkoriban egyre inkább az érdeklődés középpontjába kerültek. Mégsem pusztán az aktualitás igényének tett eleget: fejtegetései a saját írói praxisától sem függetlenek, tudjuk, hogy verseiben ekkor már néhány éve kereste a korábbinál realisztikusabb hangokat.
Könyvét annak a megvizsgálásával fejezte be, vajon egyáltalán lehetnek-e objektív törvényei az irodalmi alkotások értékelésének. A történelmi, a morális, a politikai, a pedagógiai gyökerű értékelések jogosultságát sem tagadja ugyan, az írói alkotások igazi értéke úgymond mégiscsak a velük együtt járó és a nekik semmi esetre sem alárendelt esztétikum figyelembevételével határozható meg. De ezzel együtt bármelyik korábbi munkájánál világosabban és határozottabban azt is kimondja, hogy világnézeti, sőt, „legalább rejtett politikai állásfoglalás nélkül” nincs írói alkotás,” bár siet hozzátenni: „nagy veszélyeket rejt magában, ha a széles politikai vagy az egyetemes vallási nézőpont helyébe a pártszempont lép…”. „A kritikusnak, a pedagógusnak és az olvasónak” – folytatja – mindenesetre meg kell szabadítania magát az egyéni, a nemzeti és az osztályhelyzetében gyökerező elfogultságoktól, lelki szabadságra kell törekednie, az irodalom teljesértékű befogadására ugyanis szerinte csak az képes, aki sokfelé nyitott és a magáénak vallja az ismert terentiusi mondást: „Homo sum, humani nihil a me alienum puto.” (Ember vagyok, semmi emberit nem tartok magamtól idegennek.)
Valójában mindig így gondolkozott, mégis nagy örömére szolgált, hogy ezeket az iskoláinkban korábban alig figyelembe vett vagy éppenséggel tiltott nézeteket, amelyeket ő a demokrácia számára egyedül elfogadható irodalompolitikai és pedagógiai alapnak tekintett, immár az Országos Köznevelési Tanács tekintélyétől támogatva képviselhette. Igaz, nem sokáig. A szemmel láthatóan még a koalíciós politika jegyében fogant könyvének ugyanis 1949 első hónapjaiban kellett volna megjelennie, erre már nem kerülhetett sor. Szedését szétdobták, pusztán egy korrektúrapéldánya maradt fenn, ez a Kegyes Tanítórend levéltárában található.
Az eddig felvázolt képünk hiányos maradna, ha nem szólnánk arról a néhány tanulmányról, amit Sík Sándor a katolikus irodalom problémájáról írt. Ezt nemcsak a teljesség igénye miatt kell megtennünk, még inkább azért, mert olyan kérdésekkel foglalkozott bennük, amelyeknek legalábbis egy része bármilyen világnézeti elkötelezettségű irodalom problémáit érintheti. A korábbról is ismert nézeteit Egyetemesség és forma címmel fejtette ki. (Vigilia. 1935. 2.) Ezek lényege az, hogy „a katolikus irodalom mindenekelőtt irodalom …, hirdethet eszméket, ösztönözhet cselekvésre, de csak a művészet eszközeivel teheti ezt, vagy megszűnik művészet lenni…” A továbbiakban pedig arról szól, hogy az „egyetemesnek életigénye a legerősebb forma”. Ismeretes, hogy ezek a problémák a más, a kommunista elkötelezettségű Radnótit szintén erősen foglalkoztatták. A Jegyzetek a formáról és a világszemléletről c. írását például az alábbi szavakkal kezdte el: „Világszemlélet lényegileg mindig a formában fejlődik ki … s az alakítja a formát…” A két tanulmány abban is rokon, hogy mind a kettő írója világnézetének megfelelő formavilág keresésére indult. Az érdekes összetalálkozást azzal is magyarázhatnánk, hogy pusztán az elkötelezettség esztétikájának a végiggondolása hozta létre, de ha tudjuk, hogy a két költő gyakran elbeszélgetett műhelye belső problémáiról, a hatások kölcsönösségét sem lehet kétségbe vonnunk.
Főképp a katolikus olvasóknak szól, de másoknak is érdekes olvasmány Sík Sándor 1951-ből való Szent Jeromos barlangja c. tanulmánya. Az antik írókat kedvelő egyházatya alakjából kiindulva és egy irodalomesztétikai vázlattal alátámasztva azt fejtegeti benne, hogy a profán irodalom, a szépirodalom, bár egyesek tagadják, sokat nyújthat még a hívők lelki életének is.
Szélesebb közönségnek szánta és akadémiai székfoglaló gyanánt adta elő A magyar költők istenélménye c. tanulmányát (1947). Ebben a középkortól József Attiláig minden olyan jelentős költőnkre (tehát nemcsak a katolikusokra) kitekintett, akinél ez az élmény valamilyen formában megjelent. Megállapításait (különösen a vallásos élmény csaknem parttalan értelmezése miatt) ugyan nem egy esetben vitatni lehet, az azonban vitán felül áll, hogy költészetünknek ezt a nagy témáját hozzá hasonló elmélyedéssel és objektivitással sem előtte, sem utána nem ragadták meg.
