A MAGASLAT FELÉ VEZETŐ ÚT (1853–1878)
A MAGASLAT FELÉ VEZETŐ ÚT (1853–1878)
Simonyi születése ugyancsak zord időre esett: 1853. január 1-én jött a világra egy akkor eléggé élettelen dunántúli városkában, Veszprémben – mint egy szegény, félig még német anyanyelvű szatócscsalád gyermeke. Korábbi családi neve Steiner volt; a magyarosított, új forma Magyar Nyelvőr-beli cikkei alatt 1874-ben tűnt föl először. A tehetséges és kitartó fiú számára azonban a szabadságharcunk leverését követő nemzeti elnyomás és gazdasági csőd ellenére is csakhamar javultak valamicskét a viszonyok. Tanulmányi évei alatt ugyanis a bécsi kormány újra meg újra rákényszerült a zsarnoki intézkedések némi enyhítésére, s eközben bizonyos – előbb lassú és akadozó, majd egyre érezhetőbb – kapitalista termelés- és értékesítésbeli fejlődés mutatkozott, még a Habsburg-ház kétbalkezes külpolitikája és háborúi ellenére is. A hazai zsidóság amellett kezdetben még jól érezhette negyvennyolc méltányosabb közfelfogásának vonzóerejét, a hamarosan már a polgári tőkés gazdasági fejlődéstől megnyitott érvényesülés csábításait, illetőleg a városi élet fokozódó magyarosodásának sodrását is. Így az elemi iskolai és az algimnáziumi oktatás veszprémi évei után Steinerék idősebb fia a szűkös viszonyok ellenére Esztergomba ment a bencések jó hírű, nyolc évfolyamos gimnáziumába. Sőt két év múlva – főleg a nyelvekből rendkívül jól fölkészülve – továbbköltözött: immár Pestre, s az V. kerületi királyi katolikus gimnáziumban gyorsított ütemben is ragyogó eredménnyel fejezte be a középiskolát. Itt különösen Szarvas Gábornak, az új nyelvművelő mozgalom lelkének tanári működése volt rá nagy hatással: csak így érthetjük meg, hogy Simonyi már tizenkilenc éves korától, 1872-től kezdve a Szarvas szerkesztette új folyóirat, a Magyar Nyelvőr munkatársa! – Jellemző az ifjú áldozatkészségére és lelkiismeretességére, hogy már diákkorában magához vette és gondozta, tanulmányaiban irányította öccsét, ezzel is könnyítve idősödő szüleinek terhein.
A nyelvek iránt különös tehetségű, tizenhét éves érettségizett ifjú tehát (részben bizonyára Szarvas Gábor hatására) elejtette korábbi mérnöki terveit, s a pesti tudományegyetemre iratkozott be. Érdeklődése itt is leginkább a nyelvek felé fordult. Emellett a házitanítóságot, sőt egy időben a nevelőséget is megtartotta.
Mielőtt azonban további tanulmányaira térnénk, vegyük számba röviden az akkori hazai nyelvészeti kutatások állását és szervezeti viszonyait: belőlük ugyanis kitűnik egyrészt, hogy e diszciplínában mekkora fejlődés mutatkozott ez idő tájt, s milyen lehetőségek nyíltak meg éppen Simonyi egyetemi éveiben; másrészt hogy milyen égető szüksége volt a szakmának is egypár tehetséges és szorgalmas, modern általános nyelvészeti és módszertani képzettségű, biztos anyagismerettel bíró fiatal munkatársra, akik közül talán egynek, a vezetésre legalkalmasabbnak aztán az egész tudományág irányítását is a kezébe lehetett vennie.
A szabadságharc leverése után „legnemzetibb tudományunknak is újra kellett kezdenie a létért való harcot, valóban keserves gazdasági bajok és fojtogató elnyomó intézkedések közepette. A tetszhalál utáni első, még akadozó lélegzetvétel jele az volt, hogy 1850 őszén Toldy Ferenc szerkesztésében „össz-akadémiai” jellegű folyóiratféle indult: az Új Magyar Múzeum, melyet a nemzeti művelődés és tudomány általános kérdésein belül főként a magyar irodalom (tudomány) és nyelv(tudomány) ügye érdekelt. (Az irodalom és tudománya, a nyelv és kutatása még eléggé összefolyt a társadalom tudatában.) Toldy azonban, aki a reformkorban még a Magyar Tudós Társaság közérdekű nyelvészeti kiadványain (helyesírási szabályzat, szótár, nyelvtan) szintén tevékenyen dolgozott, ekkor már igazában csak a nyelvészeti szervezésben, tudománynépszerűsítésben, kiadványszerkesztésben stb. vett részt; egyébként inkább az irodalomtudomány volt a szakterülete; s különösebben bizony ott sem fejlődött együtt korával. Az egyetemi egységes magyar nyelvi és irodalmi tanszéken ugyan még mindig ő ült, de a nyelvészeti kutatások akadémiai irányításában és tevékeny fejlesztésében lassan jóval fontosabb lett Hunfalvy Pálnak, a nyelvhasonlítás és etnológia tudósának a szerepe, s persze vele együtt mások is közreműködtek szaktudományunk új életre keltésében. Minthogy pedig az Akadémián 1855-ben – egyelőre kinevezés, nem választás által – állandó „Nyelvtudományi bizottmány” jött létre, lassan útkereső vitákra, kollektív feladatok megvalósítására is mód nyílt, bár egyelőre jórészt csak papíron éltünk e lehetőségekkel. Hunfalvy legnagyobb szervezői tette bizonyosan az volt, hogy 1856-ban Riedl Szendének, a prágai egyetem akkori magyartanárának biztatására Magyar Nyelvészet címen nyelvtudományi szakfolyóiratot indított: főként a magyar és a finnugor, de egyben a hazai nemzetiségi, továbbá a klasszikus nyelvek tudományos vizsgálatára is. Persze igazában szervezetté, elvi és módszertani tekintetben egyenletesen korszerűvé és igényessé még a Hunfalvy vállalta gazdasági kockázat ellenére sem válhatott egy csapásra nyelvészetünk. Szerencsére 1862-ben már az Akadémia is további lehetőségeket nyújtott. A Nyelvtudományi Bizottság átfogó kutatási és kiadványtervet állított össze, mely a magyar helyesírás némi reformjára, a nyelvi rendszer, illetőleg a nyelvjárások feldolgozására, a táj- és mesterszók, továbbá a régi szövegek és nyelvtanírók összegyűjtésére és kiadására, másfelől pedig a nyelvhasonlítás korszerű fejlesztésére egyaránt figyelemmel volt. S ezzel egyidőben végre az Akadémia maga indított nyelvészeti szakfolyóiratot a megszűnő Magyar Nyelvészet helyére: a ma is virágzó Nyelvtudományi Közlemények címűt. Ezt is a kiváló Hunfalvy Pál szerkesztette, bár az ő polihisztorsága a szakosodás korszerű igényének ekkor már kevésbé felelt meg. Folyóiratának középpontjában az összehasonlító urál-altaji nyelvészet állt (s a szerkesztő irányára való tekintettel egyben az etnológia), de emellett rendszeresen számot adott az akadémiai nyelvészeti tervekről, vitákról; bő és sokoldalú recenziós részében pedig fokozatosan egyéb bel- és külföldi törekvésekről, eredményekről is jobban tájékoztatta az olvasókat. Itt említjük meg, hogy a magyar nyelvrokonság vizsgálatában az 1850-es években két igen fontos esemény volt: előbb Reguly Antalnak nagy oroszországi anyaggyűjtő tervei valósultak meg, majd a Göttingában végzett, német Budenz József – Th. Benfey kiváló tanítványa – hazánkban telepedett le; s Hunfalvynak mindkét ügyben derekas érdemei voltak. Budenz 1861-ben Akadémiánknak levelező, 1871-ben rendes tagja, 1872-ben a pesti egyetem professzora, 1878-ban pedig a Nyelvtudományi Közlemények szerkesztője lett, s működése érezhetően megpezsdítette tudományos életünket. A még mindig fenyegető délibábos, ábrándkergető szófejtők és a „halzsírszagú” finnugor népekkel való nyelvrokonságunk öntelt tagadói ellenében ő a Hunfalvy törte úton továbbment: módszeresen, pozitív tényekre alapított finnugor összehasonlító tudományt épített ki. Ennek aztán hamarosan nagy hasznát is vette a Vámbéry Ármin elleni, úgynevezett „ugor–török háború” során dicsőséggel folytatott tollharcban.
Míg tehát a finnugor összehasonlító nyelvészetnek viszonylag modern fölkészültségű új vezére nőtt fel Budenz személyében, a szorosan vett magyar nyelvtudományban még mindig hiányzott egy hasonló zászlóvivő. Bár a már említett Riedl Szende Magyar hangtan (1859) és Magyar nyelvtan (1864) című műve helyenként korszerűen utalt nyelvünk történeti alakulására, de általános nyelvészeti elveiben nemegyszer csak K. W. L. Heyse korábbi német nyelvbölcselőnek 1856-ban utólag kiadott művéből való, sokban meghaladott gondolatokat tartalmazott. A nyelvben a szóval ellentétben a mondatoknak primátusát helyesen meghirdető erdélyi polihisztornak, Brassai Sámuelnak tanításai még alakulgattak, s utóbb sem kerekedtek ki teljesen egységes, kidolgozott nyelvelméletté. A stilisztikánkban is nagy érdemeket szerző Szvorényi József iskolai nyelvtanaiban pedig elég sok akkor már elavult elv, módszer, megállapítás is fönnmaradt, s őbelőle szintén hiányzott az egészében modern, áttekintő nyelvészeti szemlélet. A század második negyedéből való, zavaros metafizikai elméletét meg-megismétlő Fogarasi Jánosról és másokról nem is kell szólnunk. Czuczor Gergely, a megkésve kiadott Nagy szótár (1864–72) derék társszerzője, szintén elavult képzettségű tudós, és igazában csak kisebbrészt vehető nyelvésznek. Nem volt „céhbeli” nyelvész Arany János sem, bár nem egy ponton szintén értékes nyelvtudományi kutatást végzett, s mint akadémiai „titoknok” is mindenképp segítette diszciplínánkat.
A nyelvművelésben 1866–67-i Magyartalanságok című értekezése után gyorsan tekintéllyé nőtt viszont a lelkes Szarvas Gábor, az egykori szegény adai kovács fia, 1872-től a Magyar Nyelvőr szerkesztője. Ez a folyóirat sok művelt magyar fájó aggodalmának adott hangot, kíméletlen harcot hirdetve egyrészt az elnyomás évtizedei alatt főként az osztrák államszervezet idegenből jött alkalmazottainak tört magyarságú nyelvén át meghonosodott németességek ellen, másrészt a nyelvújításnak önkényes, a nyelvtörténet és a vidéki beszélt nyelv törvényeit semmibe vevő, tudákosan kiagyalt szavai – s az őket védő elfajult elmélet: a „szócsintan”, azaz a szógyártás (szócsinálás) tana – ellen. Maga Szarvas egyébként olykor kiváló nyelvtudományi értekezéseket is alkotott: A magyar igeidők című például akadémiai jutalmat kapott. (Megjelent 1873-ban.) Nem kisebb tudományos érdeme, hogy kezdettől támogatta, sőt szervezte az Akadémián a szótörténeti gyűjtést, majd pedig – már Simonyival együtt – lelkiimeretesen végezte a szerkesztést. Minthogy pedig látása eközben végzetesen tönkrement, végül csak felesége felolvasása nyomán, hihetetlen agymunka árán rendezhette el egy-egy szó céduláit az etimológia, illetőleg a jelentések és az időrend szerint. Az 1890–93-ban megjelent, háromkötetes Magyar nyelvtörténeti szótár, bár akadémiai nagyjutalmat kapott, utóbb súlyos harcok középpontjába került, s mivel Szarvas közben elhunyt, ezekben már Simonyinak és másoknak kellett a vádakat visszautasítani, illetőleg a meghurcolást eltűrni. A nyelvjárások kutatásába szintén eléggé beledolgozta magát Szarvas, de a magyar nyelvvizsgálat több ágában mindvégig kevéssé volt otthonos, s működése túlságosan is összeforrt az említett nyelvművelő mozgalom, az úgynevezett „új ortológia” és a Nyelvőr első évtizedének viharos, sokszor inkább tüzes és szellemes, mint időálló tudományos érvekkel folytatott tollharcaival, szócsatáival. Mindez maga is megmagyarázza, miért nem lett, nem lehetett Szarvas (betegeskedését és kevésbé mély általános nyelvészeti képzettségét nem nézve sem) a magyar nyelvtudományi kutatásoknak olyan elismert vezetője, amilyenné nyelvhasonlításunkban Budenz fejlődött.
Bár Simonyi az új ortológiának legélesebb, kezdeti támadásaiban nem vett tevékenyen részt, és Szarvas harcos társaságának kávéházi vagy vendéglői összejövetelein is csak elvétve mutatkozott, mind szorosabb kapcsolatba került Szarvassal, irányával és folyóiratával: azért egy kevéssé már most jellemeznünk kell a mozgalom társadalmi visszhangját, helyzetét. Nézzük először Négyesy Lászlónak korábbi, egészükben józan megfigyeléseit, megállapításait: „az Akadémia ülésterme visszahangzott a menydörgő vádaktól, a szintén érdekelt sajtó kórust zengett a haragvó akadémikusokkal, az elkeseredés a Nyelvőr törekvései ellen kihatolt a művelt közönség körébe is, és már-már azt lehetett hinni, hogy ama tekintélyek ítélete s a fölzaklatott közvélemény össze fogja morzsolni a Nyelvőrt. De a Nyelvőr csak most, a viharban volt igazi elemében. A tekintély ellen a tudást vitte a harcba, az erőskezű szerkesztő mellé egy jól fegyverzett gárda csoportosult, mely a heves támadásokat súlyos csapásokkal verte vissza. Maga a szerkesztő vívta a legtöbb döntő csatát, mellette Volf György, később Simonyi Zsigmond és Lehr Albert küzdöttek.” Bármennyire történelmi jelentőségű haszna volt mármost annak, hogy az ortológusok újra nyelvi felelősségre nevelték korukat, hogy csökkentették a tanult, inkább városi, „úri” és a tanulatlan, inkább vidéki rétegek közt vagy száz év óta mesterségesen is növelt nyelvi szakadékot, és végül hogy fokozták az anyanyelv hagyományos szabályosságainak (s ezzel a régi és a népi használatnak) megbecsülését, gondosabb vizsgálatát: más vonatkozásban sok nagy hangú tételük mindinkább visszatetszést keltett. Egyrészt a nyelvújítás fattyúhajtásait nyesegető bírálat – főleg a hevesen vitatkozó Volf György munkáiban – olykor az egész neológia elítélésévé fajult, s ez ellen nem ok nélkül tiltakozott sok idősebb akadémikus, így Toldy Ferenc és Gyulai Pál is. Ezzel függött össze, hogy a legtüzesebb ortológusok a szerintük nem szabályos alkotású szavak közül az immár általánossá váltakat és valóban pótolhatatlanokat eleinte éppoly ádáz haraggal bélyegezték meg, mint a ritkábbakat, könnyen nélkülözhetőket; s hogy a nyelvi törvények – sokszor csak vélt vagy régibb érvényű „törvények” – megszegését a legművészibb költőnek is dühösen szemére vetették. Emiatt pedig az ifjabb újságírói és írói-költői nemzedéknek sok kiváló, polgári gondolkodású tagja egy időben szintén ellenük fordult. Még némelyik derék magyar nyelvész is éles vitára kényszerült velük: részint a múlt (a nyelvújítás), részint a jelen és jövő (a már kialakult, szükséges kommunikációs eszköztár) védelmében. Ilyenformán mikor Simonyi az új ortológiához csatlakozott, akarva-akaratlanul darázsfészekbe került, sok potenciális ellenfelet szerzett, s nem egy Szarvas vagy Volf hirdette korai, túlzó elv képviselőjének látszatát is magára vonta. Mindez inkább csak később vált nyilvánvalóvá, és akkor már Simonyi némileg elkülönítette magát azoktól. Ám ahogy a viták hevessége nőtt, úgy élesedett a hangnem is, úgyhogy a külsőséges személyi érvek közt neki is egy-kettőre el kellett viselnie, hogy célzások érték első nemzedékbeli magyarságát, esetleg éppen zsidó származását.
Pesti egyetemi tanulmányai alatt egyébként ő nemcsak azokkal a magyar nyelvtudományi és nyelvművelői kérdésekkel foglalkozott, amelyekről a Nyelvőrben írt; s nem is csak a magyarhoz szorosan kapcsolódó finnugor nyelvhasonlítással. Így ekkor is jócskán érdekelte a klasszikus filológia és az indoeurópai összehasonlító nyelvészet meg a velük akkortájt méginkább összenőtt általános nyelvészet. (Ez utóbb, külföldi útján különösen nagy hangsúlyt kapott.) Noha a kenyérkereset gondjai változatlanul nyomták a vállát, ekkor jelentek meg a Nyelvőrben első tanulmányai a magyar nyelvújítás némely részletéről; továbbá gyűjtött és értelmezett nyelvjárási elemeket; írt történeti szókészleti, nyelvtani és nyelvhelyességi kérdésekről, s készített nyelvészeti ismertetéseket is. Amellett elvállalta, hogy akadémiai megbízásból magyarra fordítja Max Müllernek a lingvisztika általános kérdéseiről akkoriban sokat emlegetett angol nyelvű felolvasásait. A kötet 1874-ben jelent meg az Akadémiánál, sőt 1876-ban folytatás is követte: Müller Miksa újabb fölolvasásai a nyelvtudományról cím alatt, immár Simonyi, nem Steiner fordítói családnévvel. 1873-tól munkatársa lett a Heinrich Gusztáv és Kármán Mór szerkesztette Magyar Tanügy című folyóiratnak is, bár egyelőre inkább csak ismertetéseket tett közzé benne. Szana Tamás Figyelőjében pedig a középkori spanyolországi zsidó költészetről jelent meg tanulmánya.
Egyetemi professzorai közül ekkor kétségtelenül Budenz Józseffel került legközelebbi kapcsolatba. Az „ugor” nyelvhasonlítás jól kiegészítette a Nyelvőrben közzétett magyar nyelvészeti eredményeit: elmélyítette és módszeresebbé tette önképzését. Már ekkor gyűjteni kezdte például a finn közmondásokat, példabeszédeket, majd Budenzhez készítette az ugor (mai szóval: finnugor) módalakokról szóló doktori értekezését is. Mikor pedig a messzi távlatokat számba vevő Eötvös József kultuszminiszter, a kiváló liberális művelődéspolitikus több más, részben zsidó, illetőleg nemzetiségi diákhoz hasonlóan neki is kétévi nyugat-európai ösztöndíjat adott, a távolból is mindig ennek a professzorának számolt be legőszintébben tapasztalatairól, s egyúttal tőle kért nehézségeiben – s nem is hiába! – tanácsot, segítséget. (Munkácsi Bernát és mások ezért a „Budenz-iskolá”-hoz is sorolták Simonyit, kiemelve, hogy Budenz későbbi tanítványai a kiegészítő magyar nyelvészeti képzést már őtőle kapták.)
Simonyi hazai egyetemi tanulmányaival foglalkozva nem hagyhatjuk figyelmen kívül Kármán Mór szerepét sem. Ez a tehetséges pedagógusunk ugyanis őhozzá hasonlóan vidéki kereskedőcsalád gyermeke, szintén haladó polgári beállítottságú, s korban is csak tizenegy évvel volt idősebb „tanítványánál”: Nem sokkal korábban tért haza lipcsei ösztöndíjas évei után, s frissen habilitált magántanárként kezdte hirdetni a szerinte szükséges iskolaügyi reformokat, sőt ezek némelyikét a kultuszminisztérium megbízásából már meg is valósíthatta. Láthatólag nemcsak ő volt Simonyira igen nagy hatással (kivált a nyelvtan megújításának s az iskolai nyelvtantanításnak kérdéseiben), hanem Kármán is megkülönböztetett rokonszenvvel és megbecsüléssel foglalkozott az ifjú nyelvésszel. Simonyi utóbb az „elmemozdító” szóval jellemezte pedagógia tanárának szerepét, s így írt róla: „Képtelen volnék kifejezni azt a hálát, mellyel Kármán Mórnak tartozom, s leírni azt a hatást, melyet nemcsak én, de mindnyájan éreztünk, akik tőle tanultunk.” A gyakorlógimnáziumban, mely 1872-ben már Kármán tervei szerint jött létre, s melynek első pedagógiai irányítója is ő lett, Simonyi végighospitálta Kármán óráit, majd a következő évben ennek irányításával tanított maga is; 1873–74-ben pedig ugyancsak az ő javaslatára készítette el Latin szókönyvét s azóta elkallódott, kéziratos Kis magyar nyelvtanát, melynek írása közben hetenként konzultált mesterével. Nyilván Kármán szervezte be a Magyar Tanügy munkatársai közé is, s nem véletlen, hogy az ide már Berlinből, Párizsból küldött Adalékok a magyar nyelvtanítás újjáalakitásához című, hatrészes tanulmánysorozatában Simonyi még mindig az ő nézeteiből indult ki. Kármán baráti pártfogása egyúttal azt is megkönnyítette, hogy Simonyi fokozatosan kapcsolatba kerüljön az akkori magyar szellemi életnek sok más haladó polgári tudósával, részben szervezetével is; de amennyire ez megerősítette politikai és világnézeti szempontból, tudatosítva társadalmi hovatartozását, annyira magában hordta annak a csíráját is, hogy utóbb a konzervatívabb, feudálisabb tudósok majd ellene is jobban áskálódnak.
Simonyi tehát 1874 őszén már jó hazai képzettséggel, sőt jelentős tudományos sikerek után, egyáltalán nem kezdő emberként iratkozott be rendes hallgatónak a lipcsei egyetemre. A német nyelvészetben akkoriban hatalmas viták közben új irányzat, tudományos „iskola” volt születőben: az újgrammatikusoké. Ezek egyik legfőbb elve, hogy tudniillik a nyelv állandóan változik, s ezért csak történeti-öszszehasonlitó kutatásokkal lehet módszeresen megközelíteni, igazában nem volt új dolog a tudományban: már Grimm és Bopp is ezt tanította. Csakhogy a század derekáig úgy látták a tudósok, hogy a nyelvek első, korai fejlődési szakaszaik alatt egyre tökéletesedtek, ellenben a legújabb, írott emlékekből is jól megismerhető alakulásuk során már csak elfajulást, romlást mutatnak. Azért a tudománynak szerintük főként az előző kori – értsd: az ősi – fázisok kikövetkeztetésével kell foglalkoznia. (A mi Riedl Szendénkre ható Heyse s a nyelvet a növényekhez hasonlóan önnön természeti törvényei szerint alakuló képződménynek tekintő A. Schleicher szintén ezt vallotta.) Az újgrammatikus H. Osthoff és K. Brugmann mármost a hetvenes évek derekától azt hirdette – s jórészt épp Lipcsében –, hogy a fejlődésnek ez a merev kettéosztása és naiv értékelése helytelen, s hogy a nagyobb figyelmet éppen a nyelvnek ma fontosabb s a forrásokból közvetlenül is jobban feltárható korszakaira, tehát az újabb, változások megismerésére kell fordítani. Megerősödött a hangtani kutatás és általában az élőnyelv megbecsülése is. Ehhez az úttörő szemlélethez csatlakozott többek közt a szlavista Leskien és a germanista H. Paul, bár ők is inkább csak Simonyi távozása után működtek Lipcsében. – Valamivel korábban, az ötvenes évektől kezdve jelentkezett H. Steinthal nyomán a nyelv lélektani alakító erőinek hangsúlyozása, egyelőre még a herbarti egyéni lélektan szellemében. Az újgrammatikusok is ennek hatására foglalkoztak oly szívesen a nyelvi változások analógiás magyarázatával. Ez pedig, továbbá a természeti törvényszerűségeknek Schleicher módján való idevonása részben azt is megérteti, miért hangsúlyozta ez az iskola egész mereven – és így tévesen is – a hangtörvények kivételnélküliségét. Még a jelentésváltozások iránti nagyobb figyellem, sőt a jelentéstan „fölfedezése” sem független a nyelvlélektani irány megtermékenyítő hatásától. (Utóbb – W. Wundt rendszerében – már nem az egyéni, hanem a néplélektani felfogás érvényesült.)
Simonyi tehát 1874–75-i lipcsei tanulmányai alatt már ennek az új irányzatnak első jelentkezését is megfigyelhette. Ő maga elsősorban klasszikus és indoeurópai összehasonlító nyelvészettel meg a mindezt végső fokon irányító általános nyelvtudománnyal foglalkozott itt. Legfőként a görög kutatásokban oly kiváló G. Curtius tanítványa volt, bár F. W . Ritschl, L. Lange, J. A. Overbeck és mások előadásaira is rendszeresen eljárt, s a kor pozitivista törekvéseinek megfelelően a hazainál is egzaktabb, megbízhatóbb, művelődéstörténeti és lélektani háttérrel végzett történeti kutatásokat ismert meg. Maga Curtius azonban nemcsak nem tartozott az éppen akkor elkülönülő újgrammatikus nyelvészek közé, hanem utóbb élesen vitatkozott is velük némelyik elvük vagy módszerük miatt. Simonyira tett hatása így hihetőleg részint az összehasonlító módszernek a görög szófejtésben való konkrét alkalmazásával, részint a görög morfológia fejlődésének fázisokra bontásával volt kapcsolatos: azaz csupán az ifjú általános nyelvi szemléletét alakíthatta-finomíthatta, módszeres eljárásait csiszolhatta tovább, tudatosíthatta jobban. Az ugyanis, hogy a görög nyelvi elemeket Curtius szerint nem a szanszkritból kell levezetni, ahogyan korábban Bopp vagy még Benfey is tette, hanem mint a szanszkrit és egyéb (iráni, örmény, szláv stb.) megfelelőkkel párhuzamos fejlődményeket kell értelmezni, az a magyar nyelvészetre csak közvetve szolgáltatott általános tanulságokat; bár így is mélyreható irányítást adhatott.
Ellenben közvetlenül is átvette Simonyi Curtius egyetemi oktatói módszerének hasznos újításait: hogy amaz java hallgatóit „Grammatische Gesellschaft”-jába tömörítette, s közös témakörből való részletek kidolgozására ösztökélte (Simonyit is), azt ez leveleiben nyomban figyelmébe ajánlotta Budenznak. Később pedig, budapesti egyetemi tanársága idején maga is másolta és tökéletesítette Curtius kísérletét: tanítványaiból szervezte meg „Nyelvtani Társaság”-át, munkáikból töltve meg a Tanulmányok az Egyetemi Magyar Nyelvtani Társaság köréből című sorozat három füzetét. E kiadvány helyett aztán utóbb, már mint szerkesztő, a Magyar Nyelvőrben tette közzé hallgatóinak kiválóbb cikkeit és disszertációit, majd pedig ezek főleg az 1902-ben indított Nyelvészeti Füzetek sorában kaptak helyet. Ily módon sok tanítványát sikerült is rögtön egy életre megnyernie tudományszakja számára; s mesterük köré csoportosulva, jórészt ezek alkották az úgynevezett Simonyi-iskolát, illetőleg a Magyar Nyelvőr Simonyi-korszakának eleinte különösen jó hírű, nagy szerzői gárdáját. Önálló munkára vállalkozó tanítványaival Budenz és Curtius módján tartott gyakorlatain és egyéb szakmai megbeszélésein egyébként sokkal színesebb, elevenebb is volt a mester, mint szabályos előadásain: „[A szombati gyakorlatokon] elemében volt, s elemében volt tanszéki és tanszéken kívüli megbeszéléseken, ezeken tanított, nevelt, – nagy hatással” – írta róla nemrég, 1972-ben Németh Gyula. – Bármennyire nem kapott azonban Simonyi éppen újgrammatikus nevelést Curtiustól 1874–75-ben, a német nyelvészettel való sokoldalú kapcsolata itt és ekkor fejlődött ki, s ha későbbi munkáiban sokszor bizonyosan újgrammatikus nézeteket vallott, ilyen értelemben is nem alaptalanul beszéltek tudománytörténészeink, köztük olyan általános nyelvész tanítványai is, mint Rubinyi Mózes, többször a korai németországi tanulmányok hatásáról.
De térjünk vissza a tanulmányút további állomásaihoz! Lipcséből Simonyi előbb egy félévre Berlinbe ment, itt azonban némi általános tájékozódáson túl főleg Az ugor módalakok című disszertációján dolgozott. Majd a párizsi egyetemen fejezte be külföldi stúdiumait, immár elsősorban a romanisztika terén dolgozva.
Három nyugat-európai ösztöndíjas-helyén tehát hű maradt ugyan még itthon választott szakterületeihez, de rendkívül széles és mély általános nyelvészeti tájékozottságot szerzett, s beledolgozta magát a klasszikus filológiába és a modern romanisztikába, a germanisztikába, sőt némileg a szlavisztikába is (aminek a későbbi magyar kutatásokban közvetlenül is hasznát látta); amellett sokfelé ágazó személyi tudománypolitikai kapcsolatokat szerzett. 1876 őszén fővárosunkba visszatérve, valóban minden kortársánál jobban áttekinthette a hazai magyar és finnugor nyelvészet állását és korszerű fejlesztésük lehetőségeit. A társadalmunkban még öröklődő naiv etimologizálástól, metafizikus nyelvszemlélettől, romantikus vagy nacionalista képzelgésektől mentesen, érdeklődése leginkább a pozitív történeti nyelvtani ismeretekre s az újabb kori nyelvfejlődésre irányult. Átfogó itthoni és kinti tapasztalatai meg gyakorlati érzéke segítségével megfigyelhette anyanyelvi oktatásunk, nyelvhasználatunk (helyesírás, nyelvhelyesség) és közműveltségünk hibáit, sőt elmaradottságunk politikai és társadalmi hátterét is, legalább az akkori liberális-demokrata értelmiségi elit módján. Itthon pedig főképpen Budenz és Szarvas, illetőleg Kármán meg ezek baráti és munkatársi köre már várva várta, hogy valóra váltsa hozzá fűzött reményeiket; s ő maga szakismeretének, emberi értékeinek, elhivatottságának tudatában szintén némi belső türelmetlenséggel kezdte meg harcát a méltó érvényesülésért. Még 1876-ban doktorált, s 1877-ben már a magántanári habilitáción is túljutott; folyamatosan megjelenő nyelvészeti és didaktikai cikkei ugyancsak egyre növelték tekintélyét; 1877–78-ban pedig megindult iskolai nyelvtanainak sora is. A végleges elhelyezkedés mégsem volt mentes a gondoktól. A kezdeti kényszerű gimnáziumi tanári munka – főként a gyakorló. gimnáziumbeli – ugyan a tankönyvírásban jól segítette, de egészében sehogy sem felelt meg természetének, így abba is kellett hagynia. S bár szakmai pártfogóinak segítségével csakugyan ő került az újonnan szervezett egyetemi magyar nyelvészeti tanszékre, de várakozása ellenére csak helyettesi megbízással. A pálya azonban így is megnyílt előtte, s ő évtizedeken át új meg új elismerést szerzett kitartó és sokoldalú munkásságával: a közfelfogás a 90-es években már jórészt benne látta nyelvészetünk hivatott vezérét, ha ő nem tetszelgett is ebben a szerepben. Széles körű képzettsége és érdeklődése ellenére nem vált polihisztorrá, hanem a magyar nyelvészet fejlesztésére összpontosította minden energiáját; de ebben szilárd alapja maradt korszerű általános nyelvészeti tudása, továbbá erős finnugor és szintén megbízható indoeurópai összehasonlító lingvisztikai képzettsége.
