EGY EMBERI SORS FÁJÓ ELLENTMONDÁSAI
EGY EMBERI SORS FÁJÓ ELLENTMONDÁSAI
Ha kortársai vagy tanítványai az idősödő Simonyi Zsigmondról vallottak, szinte visszatérő mozzanatként emlegették szelíd, szerény, a harcoktól tudományába húzódó kutatói egyéniségét, csaknem gyermeki bizalmát és mélységes humanitását; s szóltak törékeny egészségéről is, mely csak a növények közt, a természet csöndjében tudott felfrissülni. „Emlékezetembe idézem … vékony, hajlott alakját; amint az egyetemi íróasztal mellett ülve, ujjai az apró cédulákat rendezgetik. Azt hihette az ember, öröktől fogva görnyed ott ez a szelíd mosolyú, pápaszemes, szakállas jelenség, egyre légiesebbé váló figurájával már-már maga is elvont, kitapinthatatlan dimenziók lakójává szellemülve, mint életének drága, absztrakt szerelme, örök ideálja: a Mondattan” – kezdi a Nyugatba írt, meghatott búcsúztatóját Tóth Árpád. „És Simonyi Zsigmondnál szerényebb ember nem volt a világon. Finom lelke mindig lábujjhegyen járt, hogy neszével senkit meg ne zavarjon. Érző szíve nyitva volt minden nyomorúság számára, pedig szegény diákjai ugyancsak bőségesen adtak neki alkalmat a tevékeny, segíteni kész részvétre… A tudós, a professzor, a vitatkozó, a szervező – nagy ember volt. Az ember – nagy gyermek volt. Pia et candida anima. De míg a nagy embert önmagában félősen, szégyenlősen rejtegette: addig a nagy gyermeket nyíltan hordozta. Ajkán állandó volt a derült, irónia nélkül való, gyermekded mosoly” – festi elénk tanárának arcképét Sebestyén Károly. – Rubinyi Mózes pedig ezzel a humánus jelmondattal érzékelteti egykori mesterének magatartását: „Nihil detestari, neminem laedere, sed intelligere” Semmit el ne ítélj, senkit se sérts, hanem érts meg mindenkit). Halálakor özvegyéhez (leánynevén Becher Paulához) írt levelében a konzervatív nacionalizmus egyik vezére, Rákosi Jenő, „kedves, jó, értékes, érdemes és becsületes magyar”-nak, „galambszelíd lélek”-nek nevezi Simonyit. S azt tőle magától tudjuk, hogy már húszéves kora körül mint lipcsei diák naponta jókora kerülőt vállalt, csak hogy egy-egy szép parkrészlet, virágos táj mellett vezessen el az útja; de a természet tiszta nyugalmába időnként utóbb is vissza-visszamenekült.
Nos, ezt a lelke mélyéig békeszerető férfit már 1900 táján sok rosszhiszemű személyi támadás érte, majd 1919 őszén, a Tanácsköztársaság leverését követő embervadászat idején az ádáz gyűlölködés, elvakult vádaskodás légköre valósággal megfojtotta. A bölcsészkar ugyan – némi megrovással – végül is meghagyta egyetemi tanárságában, de az Akadémián már küszöbön állt a kizárása, mikor az amúgy is beteges Simonyi 1919. november 22-én belehalt az öt nappal korábbi „fegyelmi” tárgyaláson elszenvedett megaláztatás, kiszámított lelki tortúra izgalmaiba. Jellemző, hogy 24-én, temetéséről még a baloldalinak igazán nem mondható Beöthy Zsolt is ezzel a kifakadással állított be egy újabb akadémiai ülésre: „Ezt az embert ti öltétek meg!” (Más változata: „Megvan már az igazoló bizottságnak első áldozata.”)
Korszakos tudományos sikereit, kitüntetéseinek hosszú sorát a mai ember előtt nem kevésbé érthetetlenül zárta le akadémikus „társainak” engesztelhetetlen „feszítsd meg!”-je. Hiszen már a középiskolában gyorsítva, a végső két osztályból összevonva vizsgázhatott a kiváló diák, s a kultuszminiszter nyomban a pesti egyetem elvégeztekor kétéves nyugateurópai tanulmányúttal tüntette ki. Még haza sem ért, mire doktori értekezését Budenz József a Nyelvtudományi Közleményekben közzététette. Huszonnégy éves korában, 1877-ben az ifjú megszerezte az egyetemi magántanárságot, s egy évvel utóbb helyettesként ő lett az újonnan szervezett, külön magyar nyelvészeti tanszék első birtokosa a budapesti egyetemen. (Hét esztendővel később aztán a már közismert tudós rendkívüli, majd 1889-től nyilvános rendes tanárként működött ugyanott.) 1879-ben az Akadémia levelező, 1893-ban pedig rendes tagjává választotta; sőt majd 27 éven át – mint a Nyelvtudományi Bizottság előadójára – a nyelvészeti kutatások irányításában szintén igen fontos szervezői teendőket bízott rá. A Magyar Nyelvőr című akadémiai folyóiratnak megindulása, 1872 óta munkatársa volt Simonyi, majd lassan Szarvas Gábor szerkesztőnek jobb keze, betegsége alatt helyettese, végül pedig halála (1895) után utóda is lett. (Ez előtt, Budenz 1892-i halála után néhány évig a Nyelvtudományi Közlemények szerkesztője volt, ugyancsak az Akadémia kívánságára; utóbb pedig a Keleti Szemle szerkesztésében is részt vett.) Az évtizedek során egymás után hagyták el a sajtót értékesebbnél értékesebb nyelvészeti monográfiái, köztük nyolc akadémiai pályanyertes mű, illetőleg kisebb-nagyobb értekezései (ezek jó része a tőle megindított és szerkesztett Nyelvészeti Füzetek kiadványsorozatban is megjelent); nem szólva most a Szarvassal együtt szerkesztett és akadémiai nagydíjjal jutalmazott Magyar nyelvtörténeti szótárról, szintén akadémiai kiadású általános nyelvészeti tárgyú fordításairól, továbbá tudományos ismeretterjesztő műveiről stb.
Vitathatatlan tehát, hogy a Simonyi halálát közvetlenül okozó 1919-i meghurcolással akkori Akadémiánk saját tudományos múltjával, legnemesebb művelődéspolitikai hagyományaival is szembekerült. Az utóbbi évtizedek tudománytörténeti kutatásai immár világosan föltárták, hogy a nagy nyelvész egyéniségéhez, tudományos érdemeihez és vezető tudós testületünk haladó törekvéseinek nemesebb szelleméhez egyaránt méltatlan, tudományellenes politikai hajsza és embertelen meghurcolás mögött csak igen kis részben állt a szakmabeli társak elvi ellentéte. Még a nyelvészeten belül elkülönülő „iskolák”, korosztályok stb. itt-ott kiélesedő személyi-hatalmi vetélkedése sem magyarázhatja meg ezt a visszataszító „leszámolást”. Gyökerében mindez az 1918-as polgári forradalmi és az 1919-i tanácskormány alatt, illetőleg után elfajult politikai-világnézeti harcok szomorú emlékű következménye volt, pontosabban az Akadémia reakciós, legnagyobbrészt nem nyelvész tagjai közt régóta erjedő bosszúvágyé. Ezek amúgy sem bocsáthatták meg soha, hogy Simonyi 1903-ban a haladó pedagógusmozgalmak támogatásával kierőszakolta velük szemben – bár közművelődésünknek vitathatatlan javára – az egyszerűbb és korszerűbb „iskolai helyesírás” bevezetését.
Az alábbiakban ezt a magasra ívelő, majd tragikusan megszakadó emberi és tudósi életutat igyekszünk tárgyilagosan ismertetni, hogy a mának is részletesen megvilágítsuk a pályakezdés és a pályavég közti, föntebb jelzett nagy ellentmondás hátterét.
Az anyag – úgy hisszük – Simonyi meg nem érdemelt s immár jóvátehetetlen gyötrelmei ellenére bőven kínálja majd a katarzis jóleső mozzanatait is: hiszen népe és tudománya ma már tudatában van annak, mit köszönhet a nagy halottnak, s ő maga is büszke önérzettel nézhetett vissza halála előtt életére, haladó politikai elveiből nem tagadva meg egy jottányit sem. Másrészt az alábbiak ismerete nélkülözhetetlen ahhoz, hogy helyesen értékeljük az általános és a magyar nyelvtudomány fejlődésének egy fontos korszakát, s megértsük az első világháború utáni helyesírásunk, nyelvművelésünk, iskolai anyanyelvi oktatásunk, nyelvtudományi ismeretterjesztésünk állapotát, öröklött elveit, tendenciáit, s ezzel egyúttal tisztán lássuk az 1945 utáni fejlődésnek is sok mélyre nyúló gyökerét. – Simonyi életének jelentőségét, sokoldalú tevékenységének legfőbb eredményeit majd a részletes vizsgálat befejeztével, az Utószóban foglaljuk össze.
