A KIR. M. PÁZMÁNY PÉTER TUDOMÁNYEGYETEM ANATÓMIAI INTÉZETÉBEN, MAJD HADIFOGSÁGBAN (1931–1946)

Teljes szövegű keresés

A KIR. M. PÁZMÁNY PÉTER TUDOMÁNYEGYETEM ANATÓMIAI INTÉZETÉBEN, MAJD HADIFOGSÁGBAN (1931–1946)
Szentágothai János 1930-ban iratkozott be a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karára, és már az első félév után bekerült famulusnak az I. sz. Anatómiai Intézetbe Lenhossék Mihály tanszékére. Eleinte az izmok szerkezetével és a hallószerv fejlődésével foglalkozott, majd hamarosan az idegrendszer vizsgálata kötötte le minden érdeklődését. Szövettani és kísértetes vizsgálatok az arcidegen című pályamunkáját 1934-ben Lenhossék Mihály felolvasta a Magyar Tudományos Akadémián.
Orvosi diplomája 1936-ban történt megszerzése után is mint gyakornok (1935–37), majd mint tanársegéd (1937–40), illetve adjunktus és magántanár (1940–44) dolgozott a budapesti Anatómiai Intézetben. 1939-től egy évet a bázeli Anatómiai Intézetben töltött. Eleinte a vegetatív beidegzés finomabb szerkezetével foglalkozott. Még orvostanhallgatóként írta első közleményét a vegetatív alapfonatról, amelyben az axondegenerációs technika alkalmazásával egyértelműen kimutatta, hogy az egyes idegrostok megőrzik trofikus függetlenségüket a velőtlen rostok fonadékában. 1935-ben már ez a megfigyelése is nagyon fontos érv volt a nagy spanyol neurohisztológus, Santiago Ramon y Cajal által felállított neuron-koncepció mellett, amit nemcsak korábban egy Bethe avagy Apáthy, hanem ez idő tájt is olyan jeles kutatók, mint Boecke avagy Stöhr és sokan mások támadtak igen hevesen. Korai munkái nem is részesültek elismerésben, hisz a 30-as években a nemzetközi neurohisztológiában nem sok dicséretet lehetett aratni a neuron-koncepciót támogató közleményekkel, annál több kritikát és gúnyt. Jóval később, főleg az elektronmikroszkópia segítségével a kocka megfordult, és már senki sem kételkedett a neurontan helyességében. – Szentágothai sokszor emlegette büszkén, hogy mestere, Lenhossék Mihály nemcsak kutatási eredményeivel, hanem dolgozatainak német nyelvezetével is igen elégedett volt. E dicséret értékeléséhez tudni kell, hogy Lenhossék Mihály a budapesti tanszékre történt kinevezése előtt tíz éven át Bázelben, Würzburgban és Tübingenben dolgozott neves professzorok mellett mint adjunktus és magántanár, és maga is a neurontan igazának legjelentősebb korai bizonyítói közé tartozott.
Felismerve a degenerációs technika eredményességét a periférián, a részben általa kidolgozott, kísérletesen előidézett idegvégkészülék-elfajulási módszerrel – összekapcsolva azt a kontinentális Európában először általa használt stereotaxikus agykutatási technikával – Szentágothai áttért a központi idegrendszer neuron-kapcsolatainak kutatására. Ez a hamarosan világszerte elterjedt alapmódszer döntő módon hozzájárult az idegrendszer szerkezetéről és működéséről való ismereteink gyors fejlődéséhez. E módszerrel elért eredményeivel nem csupán az akkor még erősen vitatott neuron-koncepciót támasztotta alá új oldalakról, hanem a neuronról neuronra haladó agypálya és reflexív kutatás alapjait is megvetette a 30-as évek végén, illetve a 40-es évek elején.
1938-ban vette feleségül Biberauer Alice-t, aki férje 1994. szeptember 8-án bekövetkezett hirtelen haláláig méltó élettársa, segítője és jó szelleme volt. Alice nagyapja Biberauer Tivadar mérnök barátjával, Dr. Bakody Tivadar orvosprofesszorral egy pesti német gyülekezet számára 1866-ban megalapította a Bethesda Kórházat. 1901-ben a református magyar lelkészt, Biberauer Tivadar fiát, Biberauer Richardot kérték fel a Bethesdában lelkészi szolgálatra. Ő feleségével, a svájci származású Vischer Mártával megkezdte a német kórház „magyarosítását”. 1903-ban megalapították az első magyar diakonissza egyletet, a Filadelfiát, majd barátaik anyagi segítségével megvették a Bethesdát a Filadelfia diakonissza intézetnek. 1938-ban a kórházat a Református Egyház tulajdonába adták. 1953-ban más egyházi intézményekkel együtt államosították a kórházat. 1992 óta ismét a Magyarországi Református Egyház tulajdona. Mostani dinamikus fejlődésének egyik jelentős előmozdítója volt az 1996. május 13-án elhúnyt Szentágothainé.
Szentágothai (Schimert) János és Biberauer Alice házasságából három leány született, Katica (1939), Klára (1941) és Mária Krisztina (1951) ők is mindhárman orvosok lettek.
Schimert János a nácizmus elleni tiltakozásként 1940-ben eredeti családi nevét Szentágothaira magyarosította. Az új családi név arra vezethető vissza, hogy – mint már említettem – a család erdélyi szász felmenői hosszú ideig az erdélyi Szentágothán éltek.
1944 októberében a nagyváradi hadikórházhoz vonult be. Az adjunktusi állásából és magántanári címéből neki járó századosi rendfokozatot nem fogadta el, és így tizedesként szolgálva került 1945-ben amerikai fogságba Bad Salzschriftben. Angol nyelvtudása folytán alacsony katonai rendfokozata ellenére az amerikai hadifogságban rábízták a hadikórház vezetését. Bár sebészi ismeretei távol álltak a gyakorló sebésztől, anatómiai ismeretei révén számos életmentő műtét döntő részesévé vált. Idevágó emlékeit gyakran idézte fel később egyetemi anatómiai előadásaiban, s hallgatói ezen háborús emlékei alapján érzékelhették orvosi tanulmányaik során talán először, hogy például a carotis interna elhelyezkedésének pontos ismerete nemcsak az elégséges anatómiai osztályzat eléréséhez szükséges, hanem olykor az életmentéshez is.
A hadikórházi kórboncnoki tevékenysége kapcsán bekövetkezett sérüléses eredetű szepszisből csodával határos módon gyógyult fel.
A hadikórház személyi állományát és teljes felszerelését az első adandó alkalommal hazahozta Budapestre.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages