AZ INTÉZETVEZETŐ ÉS ISKOLATEREMTŐ
AZ INTÉZETVEZETŐ ÉS ISKOLATEREMTŐ
A Pécsett eltöltött évek alatt bontakozott ki a maga teljességében Szentágothai János rendkívüli kutatói és iskolateremtő képessége. Fiatal tanítványaiba belenevelte, hogy egyetemen az oktatói munka az elsőrendű kötelezettség, amit még a kutatómunka érdekében és időlegesen sem szabad a második helyre szorítani. Hangsúlyozta viszont, hogy kutatómunka nélkül nincs színvonalas oktatómunka, és már orvostanhallgató munkatársait is serkentette a kutatómunkára, mihez nekik – főleg kezdetben – hasznos kutatási témát és módszertani tanácsokat adott. Negyedéves medikus voltam, amikor egyszer megkérdezett: „Te mi akarsz lenni végzés után?” „Szülész-nőgyógyász” – válaszoltam. „Akkor foglalkozz a méh- és a petevezetékhám csillós és szekréciós sejtjeinek fejlődésével és leépülésével. Ha lesz valami eredményed, annak talán a későbbiekben hasznát veszed.” Teljesen igaza volt, mert ebből a szövettani-fejlődéstani témából kisarjadt endokrinológiai, majd később neuroendokrinológiai munka vezetett az előzőekben már részben említett kutatási területre. Ennek eredményei révén kaptam hosszabb időtartamú amerikai meghívásaimat és nem magyar pénzből fedezett kint tartózkodásaimat. Ezeknek köszönhettem nemzetközi, főleg amerikai kapcsolataim kiépítését, ami lehetővé tette később munkatársaim nem hazai pénzen biztosított, hosszú, főleg amerikai tanulmányútjait.
1946-ban mindössze egy jó kutatómikroszkóp volt az intézetben, és az Szentágothai tanári szobájában volt, s mellette úgyszólván – „nonstop” ült valaki. A munkámhoz szükséges szövettani metszetek immerziós nagyítással történő vizsgálatát hosszabb ideig folyamatosan általában csak Szentágothai távollétekor végezhettem, azaz kora délután, amikor ő fél 2 körül hazament ebédelni és 4 óra felé tért vissza, illetve este 9, fél 10 után, amikor ismét távozott. Oktatási kötelezettségein túl zömében délelőtt és délután is szobájában dolgozott: mikroszkopizált vagy íróasztalánál levelet, jelentéseket avagy jobb esetben német, illetve angol közleményt írt és hozzá ábrát rajzolt. Saját közleményeit már 1947-től, általában angol nyelven írta, munkatársaival közös közleményei egy részét németül. Természetesen saját közleményeinket is be kellett néki mutatni, és ő nemcsak alapos kritikával illette – „ezt még tegyük félre, ez még nem érdemes közlésre;” avagy „jó, jó, de nincs átütő ereje” –, hanem átírta az egész dolgozatot, eleinte rendszerint németül. Zseniális előrelátását mutatja, hogy már 1949-ben kijelentette, hogy aki 3 év alatt nem tanul meg annyira angolul, hogy kapcsolatot tudjon e nyelven létesíteni, azt kiteszi az intézetből, és a jövőben munkatársai is csak angolul közölhetnek „mert német nyelvű közleményekkel nem tudunk betörni a tudományos világpiacra”. S minthogy fiatal munkatársai közül senki sem tudott angolul megírni egy dolgozatot, hosszú éveken keresztül ő írta meg angolul a magyar nyelven néki átadott kéziratainkat akkor is, ha ő maga nem szerepelt a dolgozatban társszerzőként. Azt is vállalta, hogy időnként munkatársai is kiküldhessék egy-egy tudományos közleményüket nyugati folyóiratokhoz közlésre. Ez akkor egy ideig tilos volt és később is csak közleményenként egészségügyi minisztériumi engedéllyel volt szabad megtenni, amely engedélyt azonban – tudtommal – ő sohasem kérte meg.
Mint már korábban említettem, 1954-ig meglehetős kis területen összeszorulva dolgoztunk a régi (Dischka Győző u. 5. sz. alatti) anatómiai intézetben. Tanári szobájának rendszerint mindkét ajtaja nyitva volt, s miközben a mikroszkóp vagy íróasztala mellett dolgozott, a szomszédos helyiségekből a beszélgetésfoszlányok eljutottak füléhez. Ha az történetesen érdekelte, máris kiment az egyik ajtón és belekeveredett hosszabb vagy rövidebb időre a vitába vagy fecsegésbe, majd visszatért szobájába és ott tovább dolgozott. Közben behívták az állatműtőbe, ahol főleg a „labyrinthuskutatások” idején Gömöry András és csapata eleinte három-négy órás idegölő preparációval tárta fel a félkörös ívjáratokat, varrta ki a kimográfkarokhoz a szemizmokat, hogy aztán Szentágothai – szíva vagy finoman fújva az ívjáratba vezetett hajszálvékony hegyű üvegcsőhöz kapcsolt gumicsövet – néhány perc alatt elvégezze a kísérletet. A primitív technika mellett ugyanis csak ennyi ideig maradt használható állapotban az egyensúly-érzékszerv. Az itt tett alapvető felfedezéseket – nevezetesen a szemmozgató izmok és az egyensúlyérzékszerv receptorainak összefüggéseit, illetve a vestibulo-oculo-muscularis reflexív pontos neuronális felépítését – minden tekintetben megerősítették a később hasonlíthatatlanul magasabb szintű módszerrel végzett, főleg amerikai kísérletek.
Szentágothai is vallotta, hogy „minden a módszer” (K. Ludwig), de a magas szintű technikához és módszerekhez sok pénz vagy legalábbis szabad mozgás szükséges. Akkoriban, a 40-es évek végén az ország határai zárva voltak, nemhogy nyugati szintű műszerek, de még a szükséges vegyszerek sem állottak rendelkezésre. Szentágothai zsenialitása kellett ahhoz is, hogy olyan közérdeklődésre számot tartó kutatási témákat vessen fel, amit az itthon rendelkezésre álló, sokszor házilag barkácsolt műszerekkel és elérhető vegyszerekkel művelni lehetett.
Fantasztikus emberismeretével és kritikai érzékével látta meg a medikus externistákban a reményteljes kutatót, és úgy tudta irányítani mindegyiküket, hogy kihozza belőlük a tehetséget.
Senkit sem űzött a kutatómunkára vagy a kutatómunkában, de tudományszeretete, fantasztikus leonardói természettudományos és művészeti érdeklődése mágikusan vonzotta és produkcióra bírta érdeklődő tanítványait, – ebben sziporkázó kutatási ötleteinek és az éles, a lényeget pillanatok alatt átlátó kritikai érzékének is döntő jelentősége volt. A szellemi fölénnyel párosult emberszereteten és moralitáson nyugvó intézetvezetése a Parainesis szavaival „szelíd hatalommal munkálva állította elő a szellemi és erkölcsi jót, s hárította el” – azokban a nehéz években nem is ritkán – „a gonoszt”.
Zseniálisan tudta összekovácsolni és összetartani fiatal munkatársait. Velük szinte minden vasárnap 15-20 km-t gyalogolt a Mecsekben, s közben tudományról, filozófiáról, történelemről, művészetekről, irodalomról folyt a beszélgetés vagy vita. Csodáltuk sokirányú és mélyen szántó műveltségét, szinte minden iránt megnyilvánuló érdeklődését és művészi adottságát. Shakespeare-t angolul, Goethét, Schillert vagy egyik kedvencét, Rilkét, németül idézte. Ágya közelében mindig ott volt egy Goethe-kötet. Goethe az egyik legnagyobb példaképe volt, nemcsak – sőt nem elsősorban – mint költő, hanem mint gondolkodó és mint természettudós is. Goethén kívül még rendszerint egy-egy magyar verseskötet is ott volt a keze ügyében. Arany és Ady mellett főleg Weöres Sándort és József Attilát szerette nagyon és idézte is sokszor.
A kirándulások alkalmával szeretett gombát gyűjteni – nagy szakértő volt nemcsak a különböző gombafajták felismerésében, hanem azok elkészítésében is és rákászni. Akkor még sok rák volt főleg a keleti Mecsek patakjaiban. Ma is emlékszem az első rákfogási bemutatóra. Kihegyezett egy botot és a végére húzta egy sebtében elkapott béka combját. A békacombot a patak vizében lévő nagyobb kövek felett és között mozgatva, hamarosan Szentágothai előcsalogatott egy rákot. „Kapd el Gyurka, mielőtt visszamegy a kövek közé!” Mire Székely Gyurka – félvén a rák ollójától –: „Professzor úr, előbb legyen szíves megmutatni, hogy kell elkapni”, amit aztán bemutatott és diadallal mutatta a hatalmas rákot. – Egyébként kitűnő szakács volt; főleg a balatonlellei villa udvarán szabad tűzön készített agyagban sült kacsái maradtak emlékezetesek.
Örömmel vett részt a különböző alkalmakkal (farsang, tanévzáró „társulati ülés” stb.) rendezett vidám intézeti összejöveteleken és sok időt töltött együtt tanítványaival a tudományos kongresszusokon is. Rendszeresen jártunk nemcsak a Pathologus Társaság (itt adtak elő az anatómusok és az igazságügyi orvostani kutatók is), hanem az Élettani Társaság kongresszusaira is, mert mesterünktől megtanultuk, hogy a tudományban csak a határterületeken kutatva és többirányú (morfológiai, fiziológiai stb.) módszereket alkalmazva lehet eredményesen előrehaladni.
Bár Szentágothai mindig határozottan az objektív tudomány alapján állt, liberális gondolkodásából adódóan még a kutatás területén is eltűrte a „másságot”, ha annak volt némi realitást tükröző aspektusa. Egy externista, de orvosi tanulmányait ötödéven abbahagyó és később az intézetben preparátorként dolgozó asszisztensének megengedte az akkoriban mindenki által nonszensznek tartott kísérletei folytatását. Hozzá kell tennem, hogy e kísérletek hipotéziséről évtizedekkel később derült ki, hogy mint az angol mondja: „There is a grain of truth in it.” – E preparátor enyhén szólva furcsa és sokak által nehezen tolerált magatartásának jellemzésére csak azt említem meg, hogy a fejfájásai ellen használt koffeinport és a kísérleteihez használt, szintén fehér, colchicinport (veszedelmes méreg) egy-egy kémcsőben köpenye zsebében egymás mellett tartotta. Egyszer figyelmetlenül koffein helyett colchicint vett be, és pár nap múlva sírja mellett idézte Szentágothai Faludy György átköltésében Villont:
„A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!”
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!”
Később, amikor már sokat utazott, külföldről mindig küldött egy-egy üdvözlőlapot az intézeti dolgozóknak. 1960-ban Stockholmból küldött, egy bizarr, akasztott, illetve meglehetősen furcsa embereket bemutató szürrealista festményt ábrázoló lapot az alábbi szöveggel: „Az itteni múzeumban fedeztem fel ezt a kiváló műalkotást és mindjárt szeretett műintézetünkre gondoltam. Sajnos szegény preparátorunk idő előtti elhalálozása és néhány kiválóság távozása némileg elszürkítette a láthatárunkat. – Pótlásról gondoskodni! Üdv. Sz. J.” – Ez a lap is mutatja Szentágothai valóban liberális gondolkozását, amivel el tudta fogadni a másságot, még akkor is, ha az már majdnem a pszichopátia határát súrolta, ha volt mögötte valamiféle aranyfedezet.
Hatalmas szakmai tudása óriási filozófiai és általános természettudományi ismerettel társult. S mint Goethe, aki nemcsak nagy költő, hanem kiváló természettudós és kutató is volt, utóbbi kvalitásai mellett Szentágothai János kiemelkedő művészi adottságokkal is bírt: grafikai készségét előadásai és atlaszábra-vázlatai, festőművészi adottságait mecseki barangolásaink alkalmával regisztrálhattuk, amikor 25-30 perc alatt készített kiemelkedő posztimpresszionista akvarelleket. Ezekről írta Vadas József: „…finom tónusokkal átitatott tájképek, nem holmi amatőr munkák (a profikkal szembeállítva). Kerek a kompozíció, nagyvonalú az előadásmód, nincs szükségük tehát mentségre. De ami a lényegesebb, és ami számomra is érdekessé-vonzóvá teszi őket: egy olyan ember lelke nyilvánul meg bennük, aki élvezi azt, amit csinál. Aki örömét leli a természet szépségeinek megörökítésében.”
Művészettörténettel is foglalkozott. Tudomány és művészet címmel a 75. születésnapjára Szántó Tibor által tervezett és szerkesztett, számozott példányszámban Szentágothai János ünneplése alcímmel megjelent könyvben Szentágothai kifejti, ugyanúgy mind később Méhes Károly írónak, hogy „a művészet és a tudomány az emberi elme két teljesen párhuzamosan futó vágánya, és ezek a párhuzamosságok sokkal mélyebbek és eredetibbek, mint azt a felszínről látjuk”. Szerencsés egyéniségekben a kettő kölcsönösen pozitívan hat egymásra. Ennek példázataként Az anatómiai illusztráció története című könyv egyik fejezetében Leonardo anatómiai rajzait analizálja e szempontból. A fentebb vázolt felismerés az ő esetében is érvényes: reneszánsz ruhába öltözött, megfigyelőként ábrázolta barátja, Martyn Ferenc festőművész is egy, a részére készített nagyméretű festményen. Valóban reneszánsz egyéniség volt.
