AZ ATOMMAG ELHASAD
AZ ATOMMAG ELHASAD
Az atommag semleges alkotórészecskéjét, a neutront 1932-ben Rutherford laboratóriumában, Manchesterben fedezte föl James Chadwick, de így nyilatkozott róla: – Tudományosan érdekes fölfedezés, de nincsen gyakorlati jelentősége. – Enrico Fermi Rómában ismerte föl a fölfedezés horderejét: a neutronok elektromosan semlegesek, ezért belépésüket a pozitív atommagba nem akadályozza semmi elektromos taszítás, belépés után viszont fogva tartja őket a rövid hatótávolságú, de igen intenzív magerő. A neutron tehát alkalmas eszköz új, nagyobb atommagok létrehozására. Teller Ede ebben az időben meglátogatta Fermit, erről idézett budapesti előadásában így számolt be:
– Fermi a különböző kémiai elemeket egymás után sugározta be neutronokkal. Az így kialakult neutronfölösleg a legtöbb elemet radioaktívvá tette. Amikor az uránhoz ért, Fermi nemcsak egyfajta radioaktivitást figyelt meg, hanem radioaktív bomlások egész seregét. Ebből arra következtetett, hogy a neutronban túlságosan gazdaggá tett uránból uránon túli elemek sorozata jött létre. (Ezért Fermi meg is kapta a fizikai Nobel-díjat 1938-ban. A Nobel-díj átvétele után azonban nem ment vissza Rómába, hanem feleségével New Yorkba távozott, elfordulva az Itáliában erősödő fasizmustól.) Ida Noddack, a rhenium elem fölfedezője, publikált ugyan egy tanulmányt, amelyben felvetette annak lehetőségét, hogy a komplex bomlássorozat talán nem uránon túli elemek instabilitásának tudható be, hanem az urán kettéhasadásának, de ezt Fermi nem fogadta el. Fermi ugyanis utánaszámolt és azt az eredményt kapta, hogy az atommag kettéhasításához nem elég az energia. Fermi számítása jó is volt. Csak az volt a baj, hogy ő is az atommagok Aston által pontatlanul mért tömegeivel számolt. Itt érdemes egy pillanatra elgondolkoznunk. 1932-ben Hitler még nem volt uralmon. Ha a mag kettéhasítását már 1932-ben fölfedezik, nem tudjuk, elsőként ki használta volna és mire. A maghasadást azonban csak 1938-bon fedezték föl.
A németek kiválóan pontos kémikusok. Berlinben, a Vilmos Császár Kutatóintézetben Otto Hahn és Fritz Strassmann azonosítani kívánta a Fermi által uránból előállított uránon túli elemeket. De az egyik radioaktív termék gyanúsan viselkedett: kénsav hatására ugyanúgy kicsapódott a vizes oldatból, mint a bárium szokott. A kémikusok rádiumra gyanakodtak, hiszen az a kémiai elemek Periódusos Rendszerében épp a bárium alatt lévő, kémiailag báriumhoz hasonlóan viselkedő elem. Ezután finomabb módszerrel szétválasztották a báriumot és a rádiumot – de az újszerű radioaktivitás a báriummal maradt! A kémiai következtetés: neutronok hatására az urán-atommag nem nőtt meg, hanem kettéhasadt, ez esetben báriumra és kriptonra. A maghasadást Berlinben 1938 decemberében fedezték fel, azt a német Naturwissenschaften című folyóiratban tették közzé 1939. január 6-án. (Ez már a 2. világháború kitörésének esztendeje.)
Otto Frisch megfigyelte, hogy a hasadványok nagy elektromos jeleket váltanak ki: maghasadáskor nagy energia szabadul föl! Lise Meitner, a nácik elöl Ausztriából Dániába emigrált fizikusnő meg is magyarázta, hogy a maghasadásnak valóban energiafölszabadulással kell járnia, hiszen az urán-atommagnak nagy pozitív elektromos töltése van, ha kettéhasítjuk, a hasadványok az erős elektromos taszítás folytán nagy sebességgel repülnek szét.
1939 januárjában Niels Bohr, az atomszerkezet első modelljének Nobel-díjjal jutalmazott megalkotója Koppenhágában hajóra szállt, hogy Amerikában előadókörutat tegyen. Már a hajón volt, amikor Lise Meitnertől megkapta a meglepő hírt: A keménységéről és stabilitásáról ismert atommag az urán esetében neutron hatására kettéhasad! Pedig az atom szó azt jelenti: oszthatatlan! A dán hajó 1939. január 16-án kötött ki New Yorkban. Niels Bohr a vámvizsgálatra várva elújságolta a hírt az őt fogadó amerikai fizikusnak, John Archibald Wheelernek, aki megdöbbent:
– Úgy éreztem magam, mint a kinyújtott ujjú Ádám Michelangelo freskóján a Sixtus Kápolnában: az Úr üzent!
Bohr a Princetoni Egyetemre ment előadást tartani. Erre Wigner Jenő így emlékezett:
– Már hat hete feküdtem kórházban sárgasággal. Szilárd Leó akkor lakásomban lakott. Majd minden nap meglátogatott a betegszobámban, hogy kedves magyar beszédével fölvidítson. Ezért nagyon hálás voltam neki. Egyik reggel ezzel állított be: „Wigner, most azt hiszem, meglesz a láncreakció!” Bohr előadását meghallgatva jutott arra a következtetésre, hogy a láncreakciót a maghasadás fogja lehetővé tenni, Ezt először nem fogadtam el, de csakhamar beláttam, hogy Szilárdnak igaza van. Az uránban magasabb a neutronok százalékos aránya, mint feleakkora atommagokban, ezért maghasadás alkalmával néhány neutron kiszabadulhat, kihullhat. Ezek a szabad neutronok pedig továbbvihetik a láncreakciót. A princetoni kórházban Szilárddal beszélgetve néhány nap alatt kidolgoztuk a maghasadás elméletének leglényegesebb pontjait, és én is úgy láttam, hogy a maghasadás nukleáris láncreakcióhoz vezethet. Hiszen tudtam, hogy a kémiai láncreakciót már megértette a tudomány.
Alvin Weinberg mondotta a szerzőnek: Szilárd és Wigner felkészült fejek voltak, hogy megértsék: a maghasadás egyszerre kínálta a neutronduplázó n —› 2n folyamatot és az energiafölszabadulást! 1939. január 26-án távirat ment a Brit Admiralitáshoz:
KÉREM, A 814236. SZÁMÚ CP10 SZABADALOMRA NEMRÉG KÜLDÖTT LEVELEMET TEKINTSÉK TÁRGYTALANNAK SZILÁRD LEÓ
Amikor n —› 2n magreakció után kutatva Szilárd Leó korábban figyelmen kívül hagyta a legnehezebb elemeket, ezt azért tette, mert hitt Ferminek: azt gondoha, hogy azok befogják a neutront, és még nehezebb atommag képződik. Egyszer tréfásan meg is jegyezte:
– Béke-Nobel-díjat érdemelnék azért, hogy a nukleáris láncreakciót n e m fedeztem föl már a 2. világháború kitörése előtt.
A Szovjetunióból érkezett George Gamow ebben az időben már a Washington Egyetem professzora volt. 1939 elején egy elméleti fizikai konferenciát szervezett, amelyre Niels Bohrt is meghívta. Január 29-én éjjel Gamow fölhívta ott dolgozó munkatársát, Teller Edét: – Képzeld, Bohr megérkezett, de megbolondult! Azt állítja, hogy az urán atommagja kettéhasadt! – Teller tudott Fermi római kísérleteiről, ezért nem volt olyan biztos abban, hogy Bohr bolondságot beszél. Másnap reggel kezdődött a washingtoni konferencia. Az eredeti téma az alacsony hőmérsékletek fizikája volt, de a napirendet fölborítva Niels Bohr előadását tették elsőnek. A fölfedezéséről szóló beszámoló után Gamow és Wheeler a maghasadást egy megpöckölt folyadékcsepp kettészakadásaként értelmezte. A táblánál élénk diszkusszió kezdődött. Ezt látva az egyik szervező – a téma lehetséges jövőbeli horderejére gondolva – udvariasan kitessékelte a teremben lévő újságírókat. Másnap a szomszédos intézetben megismételték a kísérletet: Van de Graaff-féle gyorsító-berendezésben keltett nagyenergiájú részecskékkel neutronokat állítottak elő, velük pedig előidézték az urán maghasadását. A jelenlévő Teller megjegyezte:
– Szinte hihetetlen, hogy Fermi már hat évvel ezelőtt végzett ilyen kísérleteket, és csak most értjük meg, mi történt!
A konferencia végeztével Teller Ede, a konferencia egyik házigazdája este otthon pihente ki a szervezés fáradalmait, mikor megcsörrent a telefon:
– Teller, itt vagyok Washingtonban az Unió Állomáson. Nem jönne ki értem autóval?
Szilárd érkezett meg Wignertől, hogy a maghasadás következményeit másik magyar barátjával is megbeszélje. A diszkusszió a késő éjszakába nyúlon. Teller felajánlotta ugyan Szilárdnak, hogy aludjon náluk, de Szilárd azt kérdezte, hol van a közelben szálloda. – A múltkor már aludtam itt, de túl kemény az ágy!
Szilárd és Wigner után Bohr és Wheeler is kidolgozta a maghasadás elméletét. Ők ismerték föl, hogy lassú neutron csak az urán-atommag könnyű változatát, a 235U izotópot képes elhasítani. Wigner a nukleáris láncreakció lehetősége mellett érvelt, de ezt sem Bohr, sem Fermi nem akarta elfogadni. Bohr kijelentette: – Zagyvaság. – Fermi azt mondta: – Csak távoli halvány lehetőség, hogy hasadáskor neutronok is keletkeznek, akkor talán láncreakció is létrejöhet. – Megkérdezték, mit ért „távoli halvány lehetőség” alatt. Fermi ezt válaszolta: – Esetleg 10%. – Erre az egyik vitapartner kirobbant: – 10% nem halvány lehetőség, ha meghalhatok tőle! Ha tüdőgyulladást kapok és az orvos azt mondja, hogy csupán halvány annak lehetősége, hogy belehalok, nem több tíz százaléknál, akkor bizony alaposan fölizgatom magam!
Innen kezdve már gyorsan peregtek az események. Szilárd megjósolta, hogy a neutrondús urán-atommag hasításakor szabad neutronoknak is kell keletkezniök, de ezt Bohr nem akarta elhinni. Szilárd Leónak nem volt állása, de Ben Liebowitztól kölcsönkért 2000 dollárt, ezen rádiumot és berilliumot bérelt, belőlük neutronforrást állított össze, a neutronokat lelassította és uránra irányította. 1939. március 3-án késő este New Yorkban, a Columbia Egyetem Pupin Laboratóriumának 7. emeletén a magyar Szilárd Leó és a kanadai Walter Zinn megfigyelték, hogy az uránból gyors neutronok lépnek ki! Szilárd ezt gondolta magában: – H. G. Wells! Már jövünk! – Ezen az éjszakán Washingtonban Teller pihenésként éppen Mozartot játszott a zongoráján, amikor megszólalt a telefon. Csak egyetlen mondat hangzott el: – Megtaláltam a neutronokat! – Szilárd hangja volt, biztonsági okokból magyarul. Szilárd rábeszélte Fermit, hogy ismételje meg a kísérletet, amit meg is tett a Pupin Laboratórium alagsorában, de Fermi és Anderson nem észlelt többlet neutronokat. Erre Szilárd azt ajánlotta nekik, besugárzásra használjanak lassú neutronokat, hogy azoktól majd jobban meg tudják különböztetni a hasadásban keletkezett gyors neutronokat. Kölcsönadta nekik a neutronokat lelassító parafintömböt. Most már Ferminek és Andersonnak is sikerült a kísérlet: a maghasadás megvalósítja a nukleáris láncreakcióhoz szükséges n —› 2n folyamatot! (Liebowitz sohasem kapta vissza 2000 dollárját.)
Szilárd és Zinn, valamint Fermi és Anderson a hasadási neutronokról szóló közleményüket 1939. március 16-án elküldték a Physical Review-ba, a vezető amerikai tudományos folyóiratba azzal a kéréssel, hogy rögzítsék a beérkezés dátumát, de ne nyomtassák ki a tanulmányokat.
Szilárd Leó február 2-án levelet írt Párizsba Frederic Joliot-nak, ebben kifejezte azt a véleményét, hogy ha maghasadásban neutronok keletkeznének, akkor a nukleáris láncreakció lehetősége veszélyes tudássá válhatna egyes kormányok kezében, ezért Amerikában úgy döntöttek: visszatartják az ilyen eredmények nyilvánosságra hozatalát. Ehhez Szilárd a francia fizikusok véleményét és közreműködését kérte. Hasonló kéréssel fordult Wigner Jenő Nobel-díjas sógorához, Paul A. M. Dirachoz, aki a legtekintélyesebb angol fizikus volt. Március 8-án Frederic Joliot-nak Párizsban szintén sikerült észlelnie, hogy hasadáskor szabadul ki neutron. Erről szóló beszámolójukat publikálta a Nature angol folyóirat. Március 16-án Joliot és munkatársai úgy találták, hogy hasadásonként 4 neutron keletkezik, erről új cikket küldtek a Naturebe. De március 31-én egy távirat ment Princetonból Párizsba, azt kérve, hogy Joliot-ék ez utóbbi eredményüket ne publikálják. Frederic Joliot ambiciózus fiatalember volt, ezért is vette föl felesége jól hangzó nevét és lett Frederic Joliot-Curie. Április 6-án megérkezett a prioritást fontosabbnak érző francia fizikus választávirata:
A KÉRDÉST MEGFONTOLTUK, EREDMÉNYT KÖZZÉTESSZÜK.
ÜDVÖZLET JOLIOT
Ezáltal megtört a jég. 1939. április 15-én a Physical Review leközölte Anderson-Hanstein-Fermi cikkét, valamint Szilárd-Zinn cikkét, mindkettőt március 16-i beérkezési dátummal: Uránban maghasadásonként körülbelül 2 neutron keletkezik. Április 22-én a Nature közölte Halban–Joliot–Kowarski cikkét: Hasadásonként 3–4 neutron keletkezik. (Ténylegesen a kilépő neutronok számának átlaga 2 és 3 közt van.) E közleményeket olvasva G. P. Thomson javasolta az angol kormánynak, G. Joos javasolta a német kultuszminiszternek, P. Harteck és W. Groth javasolta a Német Haderőnek, hogy indítsák meg az atomfegyverekre irányuló kutatást. Később G. Flerov hasonló tartalmú levelet írt Sztálinnak. A versenyfutás elkezdődött.
Közeledett a nyár, élesedett a világpolitikai válság. Anderson, Fermi és Szilárd megtárgyalták a neutron-láncreakció megvalósításának lehetőségét. Mint Bohr és Wheeler megmutatta, a lassú neutronok a ritka és könnyű urán-izotópot (235U) hasítják el nagy valószínűséggel. A maghasadásban viszont gyors neutronok keletkeznek. A természetes urán 99,3%-át kitevő nehéz urán-izotóp (238U) viszont a gyors neutronokat legtöbbször anélkül nyeli el, hogy elhasadna. Lassú neutronokra viszont a 238U nem reagál. (Ezt a tanulmányt a Physical Review 1939. szeptember 1-jei száma közölte. Ezen a napon tört ki a 2. világháború.) Szilárd Leó rámutatott a megoldásra: az uránt olyan kis sugarú golyókban kell az atomreaktorba helyezni, hogy az urángolyókból a hasadáskor keletkező gyors neutronok ütközés (238U-ban történő elnyelődés) nélkül kiszaladjanak. Az urángolyók közé viszont olyan anyagot kell tenni, ami a neutronokat többszörös ütközés során elnyelődés nélkül lelassítja, ez a moderátor. Az így keletkező lassú neutronok bolyongásuk során visszajuthatnak egy urántömbbe, ott a 238U rnár nem kapja be őket, de a 235U atommagok elnyelik, széthasadnak, és hasadásonként 2 vagy 3 gyors neutront bocsátanak ki. Most ezek lassulnak le a moderátorban, több hasadást hozva létre, így a láncreakció lavinaszerűen kibontakozhat. Szilárd először vizet javasolt neutronlassító moderátorként. Egy beszélgetés során azonban a Csehországból emigrált George Placzek fölhívta Szilárd figyelmét arra, hogy a víz hidrogénje maga is befoghat neutronokat, így a neutronsokszorozás elmarad. Placzek héliumot ajánlotta moderátornak. A hélium-gáznak viszont olyan kicsiny a sűrűsége, hogy a hatékony neutron-lassításhoz nagy térfogat volna szükséges. A nagyméretű atomreaktor kiterjedt felületén át viszont sok neutron kiszökne. Ezért Szilárd végül is grafit mellett döntött: az urángolyókat grafitba kell ágyazni. Az inhomogén urán-grafitreaktor tervével Fermihez sietett. Fermi utánaszámolt és arra a következtetésre jutott, hogy az urán-grafit keverék nem működne reaktorként. A nézetkülönbség oka hamar kiderült: Fermi – a számítás leegyszerűsítésére – urán- és grafit-por homogén keverékét tételezte föl, Szilárd terve pedig grafittömbök közé helyezett kis urángolyókat. Valóban: neutron-láncreakció csak inhomogén atomreaktorban valósítható meg. Például grafitban a gyors neutron sokszor ütközve lelassulhat, mielőtt újra urániumba kerülne. Júliusra tehát az atomreaktor ígéretes lehetőségnek tűnt. Szilárd Leó az inhomogén atomreaktor elvét prioritásának biztosítása érdekében később beküldte a Physical Review-ba, de tanulmánya titkos kezelését kérte. Enrico Fermi pedig fölkereste az Amerikai Admiralitást, hogy támogatást kérjen a kísérleti atomreaktor megépítéséhez. Ott azonban nem bíztak az olasz Fermiben, egy ellenséges ország állampolgárában: a javaslatot elutasították.
A nyári vakációban Wigner Jenő meglátogatta Szilárd Leót New Yorkban, a Columbia Egyetemen. Amikor Wigner meghallotta és megértette az urán-grafit-reaktor reális tervét, aggodalom fogta el. Arra a következtetésre jutottak, hogy figyelmeztetni kell Belgiumot, a világ legnagyobb uránexportőrét, hogy a Belga-Kongóban bányászott uránt ne adják el a fenyegetően náci Németországnak. Szilárd is, Wigner is jó barátságban volt Einsteinnel. Wigner emlékezett, hogy a belga királynő korábban meghívta a híres Einsteint. Így azután 1939. július 16-án beültek Wigner autójába, hogy meglátogassák az Atlanti-óceán partján, Long Islanden nyaraló Einsteint, közbenjárását kérendő. Ott fél órán keresztül bolyongtak, végül egy hétéves fiút kérdeztek meg: – Nem tudod, hol nyaral Einstein professzor? – A diák ugyan nem ismerte a címben megadott utcát, de a nagy fizikusról tudott és odavezette őket.
A még Berlinben összebarátkozott három fizikus beszélgetése németül folyt. Mint Wigner elmondta a szerzőnek, Einstein nem volt otthon a magfizikában, de 14 perc alatt megértette a dolgot. Lediktált egy levelet a belga királynőnek, amit Wigner kézírással lejegyzett. Elbúcsúztak egymástól. Otthon Wigner a német szöveget lefordította angolra, átadta Szilárdnak és Kaliforniába utazott nyaralni. Szilárd viszont újra gondolkozni kezdett: talán nem is olyan jó ötlet megírni Európába a nukleáris láncreakció ötletét, hiszen küszöbön állt az új világháború, és ki tudja, kinek a kezébe kerülhet a levél! Ezért megírta Wignernek, hogy nem küldi el a levelet Belgiumba, hanem jobb lesz az amerikai elnököt értesíteni, támogatását kérve a a láncreakció megvalósításához. Szilárd július 19-én Einsteinnek is írt: – „Megfogalmaztam egy levelet, abban leírtam, miről kellene informálni Roosevelt elnököt. Meg szeretném kérni Teller Edét, hogy vigyen ki Önhöz. Nemcsak azért mennék Tellerrel, mert az ő tanácsa is hasznos lehet, hanem azt gondolom, Ön is élvezné, ha megismerkedhetne Tellerrel.”
Tellernek volt egy 1935-ös évjáratú Plymouth autója. És most hallgassuk meg, mit mondott erről Teller (1993-ban az Eötvös Egyetemen tartott előadásában):
– A maghasadás fölfedezése után sokat beszéltek arról, hogy mi lehet e fölfedezés következménye, és hogy érdemes ezen dolgozni. Az amerikaiak véleménye negatív volt. De szerencsére volt Amerikában egy magyar, Szilárd Leó, aki sokoldalú egyéniség volt. Még arra is képes volt, hogy megértesse az amerikaiakkal a nukleáris láncreakció fogalmát. Volt azonban valami, amit még Szilárd sem tudott: autót vezetni. 1939 nyarán én is a Columbia Egyetemen dolgoztam, ott, ahol Szilárd. Egyik nap Szilárd beállított hozzám és azt mondta: „Teller, kérem, vigyen ki autón Einsteinhez.” (Sohasem tegezett. Nagyon jó barátok voltunk, de sohasem voltam számára Ede vagy Edward, én neki mindig Teller maradtam.) Így augusztus 2-án kocsiba ültünk. Egyetlen problémánk volt, hogy Szilárd megint nem emlékezett, hogy hol nyaral Einstein. Kérdezősködtünk, de most senki nem tudott segíteni. Végül egy nyolcéves kisleányt kérdeztünk meg, akinek szép lófarok frizurája volt: „Tudod, azt az öreg bácsit keressük, akinek hosszú lobogó fehér haja van.” Erre a kisleány útbaigazított: „Ott lakik a második házban!” Amikor bementünk, Einstein kedvesen fogadott [fénykép]. Teával kínálta meg Szilárdot és – demokratikus ember lévén – a sofőrt is. Szilárd egy levelet húzott elő a zsebéből, ami Roosevelt elnöknek volt címezve. A levél így kezdődött [fakszimile]:
ELNÖK ÚR! ENRICO FERMI ÉS SZILÁRD LEÓ LEGÚJABB KUTATÁSAI, AMIKRŐL KÉZIRATBAN ÉRTESÜLTEM, ENGEM ARRA A KÖVETKEZTETÉSRE VEZETTEK, HOGY AZ URÁN NEVŰ KÉMIAI ELEM A KÖZELJÖVŐBEN AZ ENERGIA ÚJ ÉS FONTOS FORRÁSÁVÁ TEHETŐ…
(A levél stílusa jobban emlékeztetett Szilárdra, mint Wignerre: sohasem fordult elő benne Wigner gyakori kifejezése: „Kérem szépen.”) Einstein lassan végigolvasta a levelet és azt mondta: „Hát ez lesz az alkalom, hogy az ember közvetlenül használja az atomenergiát, nem csak közvetve azáltal, hogy a Nap termel atomenergiát és mi az onnan eredő napfényt hasznosítjuk.” Majd aláírta: „Albert Einstein.” Szilárd azonban nem adta postára a Roosevelt elnöknek címzett levelet, az nagy hiba lett volna. Akkor a levél egyik kisebb titkár kezén fennakadt volna, azt az Elnök sohasem látta volna. E helyett augusztus elején Szilárd barátjának, Alexander Saehs pénzügyi szakembernek adta a levelet, aki az Elnök személyes gazdasági tanácsadója volt. Saehs október 3-án adta Roosevelt kezébe a levelet. Soha jobbkor. Németország és a Szovjetunió épp elfoglalta és felosztotta Lengyelországot. Akkor már egy olyan okos ember, mint Roosevelt, tisztán láthatta, hogy nagy veszély alakult ki és az közelít Amerika küszöbéhez. Így azonnal intézkedett: írt az Amerikai Szabványügyi Hivatal elnökének: „Kérem, hívjon össze egy tanácskozást, amelyik e levél tartalmát részletesen megtárgyalja.”
Történészek vitatkoztak, ki fogalmazta Einstein történelemformáló levelét Roosevelt elnökhöz. Ma már a koronatanú eldöntötte a vitát. Janet Coatesworth kisasszony részfoglalkozású gépírónő volt a Columbia Egyetemen. Szilárd őt kérte meg, hogy jöjjön el hozzá gépelni a King’s Crown Hotelbe. Ott Szilárd izgatottan föl-alá járkált a szobában, miközben furcsa angol kiejtéssel levelet diktált „Franklin D. Rooseveltnek, az Egyesült Államok Elnökének.” Coatesworth kisasszony meglepődött. Amikor Szilárd egy „rendkívüli robbanóerejű bombáról” kezdett beszélni, a gépírónő azt gondolta, egy bolonddal van dolga. Szilárd retorikája mind drámaibb lett. Végül ezzel az aláírással fejezte be: „Tisztelő híve, Albert Einstein.” Coatesworth kisasszony most már teljesen meg volt győződve, hogy Szilárd megőrült. Csak évekkel később tudatosult benne, hogy milyen történelmi esemény részese volt.
A Roosevelt utasítására megalakult Uránium Bizottság ülését 1939. október 21-ére tűzték ki. Az Amerikai Szabványügyi Hivatal igazgatója meghívta a hadsereg, a haditengerészet és két állami tudományos intézet képviselőjét, valamint Enrico Fermit, Szilárd Leót, Teller Edét és Wigner Jenőt. Hallgassuk ismét Teller Ede beszámolóját:
– Fermi megüzente, hogy nem fog jönni, elvette kedvét az Admiralitásnál korábban elszenvedett visszautasítás. Tudták, hogy Fermit 1932 óta ismerem, engem küldtek, hogy mégis beszéljem rá Fermit a részvételre. De ő megint csak azt mondta, hogy nem jön, amit mondhatna, azt én is tudom. Így nemcsak Szilárd sofőrje voltam, hanem már Fermi küldönce is lettem. Fermi nevében elmondtam, hogy nagytisztaságú grafitra van szükségünk, ami nem olcsó. Így hát az első évre 6000 dollárt kértem. Az ülés után Szilárd majd megölt, amiért ilyen keveset mondtam. De a 6000 dollárt megígérték az atomenergia-program első évére.
Az Uránium Bizottság következő ülése 1940. április 27-én volt. Szilárd sürgette, hogy kísérletileg kell kipróbálni: grafittömbökből és urángolyókból elég sokat összehalmozva meg lehet-e valósítani az önfenntartó nukleáris láncreakciót, de nem sok történt ez ügyben. Júniusban újjászervezték a Bizottságot, beraktak öt amerikai fizikust. Viszont Fermit, Szilárdot, Tellert, Wignert, akik korábban tagjai voltak, éberségi okokra hivatkozva kihagyták. Hárman még nem voltak amerikai állampolgárok, Wigner állampolgársága is nagyon új keletű volt.
Európa pedig már lángokban állt. Szilárd nem nyugodhatott, újra megkérte Einsteint, hogy az ügy érdekében írjon az amerikai kormánynak. Maga is folyamodványt küldött. Egy Angliából érkezett tudóscsoport szintén az atombomba realitása mellett érvelt. De Amerika békésen szunnyadt, mert még nem volt hadviselő.
