A KORABELI MAGYAR NYELV BÚVÁRA ÉS KÖZMŰVELŐDÉSÜNK MUNKÁSA
A KORABELI MAGYAR NYELV BÚVÁRA ÉS KÖZMŰVELŐDÉSÜNK MUNKÁSA
A magyar nyelv múltján és rokoni kapcsolatain kívül foglalkozott Szinnyei a korabeli magyar népnyelvvel is. Ezen állításom révén ellentétbe kerülök azzal a ma tanított nézettel, mely szerint a magyar kutatók századunk első harmadának vége előtt még csak nem is tudták, hogy nyelvünknek jelene is van. E tanítás cáfolatául elég arra utalnom, hogy Szinnyei József a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából 1884-től összeállította és megszerkesztette, majd 1893-tól 1901-ig kiadta a kétkötetes új Magyar Tájszótárt, ez pedig olyan szóanyagot tartalmaz, amely még a szó tágabb értelmében sem nevezhető régi nyelvinek. Anyagát a szerkesztő egyebek mellett a folyóiratokban korábban közzétett gyűjteményekből, több írónk tájszógyűjtéséből, az 1838-ban megjelent régi Magyar Tájszótár el nem készült második kötetébe szánt szóanyagából merítette, de gyűjtött tájszavakat maga is, és beledolgozta szótárába azokat is. Az új Tájszótár keletkezesében több körülmény játszott közre: egyrészt az első Magyar Tájszótár csak két nyelvjárásterületről közölt adatokat, másrészt az ennek megjelenését követően szórványosan közölt tájnyelvi szóanyag mennyisége a múlt század vége felé már oly tetemes volt, hogy EGY kiadványban való összefoglalása nyelvtudományunk fejlődése szempontjából nagyon kívánatosnak látszott. A Tájszótár kb. 120 000 adatot foglal magában (vö. Magyar Nyelv 1912; 391., jegyzet). Persze elsősorban a magyar szótani kutatások számára nyújtott jelentékeny mennyiségű, kritikával szerkesztett, tervszerűen rendezett szóanyagot, de megjelenését örömmel üdvözölte a finnugor összehasonlító nyelvtudomány szempontjából is például a finn Emil Setälä, aki következetesen hirdette, hogy a finnugor összehasonlító nyelvészet számára nincs gazdagabb forrásunk, mint a ma élő finnugor nyelvek gazdag nyelvjárási változataikban.
Örömmel állapíthatjuk meg, hogy Szinnyei Tájszótárának az értékét a hozzáértők ma sem tagadják. Például az Új Magyar Tájszótár (első kötete 1979-ben jelent meg) főszerkesztője, B. Lőrinczy Éva, így méltatja a Szinnyei-féle előzményt: „Lényeges előrelépést jelent Szinnyei József tájszótára abban a tekintetben is, hogy adatait már nem csupán egy-két nyelvjárásterületről veszi, hanem a magyar nyelvterület egészének tájszókincséről kíván képet adni, amit a szerkesztőtől szép számban feldolgozott nyomtatott és kéziratos források nagyjában és egészében lehetővé is tesznek. – Ami pedig a Szinnyei közel tizenhat esztendőn át egyedül végzett anyaggyűjtő és szerkesztői munkájából született szótár megszerkesztettségét illeti: köztudomású, hogy ez nemcsak a maga korában volt egészen kiváló lexikográfiai alkotás, hanem a tudományos munkának több területen ma is nélkülözhetetlen segédeszköze” (7.) Azok szemében persze, akik tudományos munkának csak az elméletgyártást tekintik, Szinnyei műve aligha egyéb, mint adathalmaz. Pedig a szerkesztőnek a tájszótár készítése során nem egy elméleti megfontolást igénylő kérdést is tisztáznia kellett, amihez nagy anyagismeretre és szigorú logikára volt szükség. Tisztáznia kellett Szinnyeinek például azt a kérdést, hogy voltaképp mi a tájszó, s hogy ilyenformán milyenek azok a szavak, amelyeknek helyet kell kapniuk egy tájszótárban. Ilyenek szerinte 1. a tulajdonképpeni tájszavak, amelyek a köznyelvben teljesen ismeretlenek, 2. a jelentésbeli tájszavak, amelyek a köznyelvben is megvannak, de a nyelvjárásokban a köznyelvitől különböző jelentésük van, 3. az alak szerinti tájszavak, vagyis a köznyelvi szavaknak olyan hangalaki változatai, amelyek az illető nyelvjárásnak rendes és szabályba foglalható hangalaki eltérésén és sajátságain kívül állnak. A tájszó fogalmának ilyetén meghatározásához kapcsolódva az Új Magyar Tájszótár előszavában a Szinnyei munkája iránti elismerés érzésével olvashatjuk a következő megállapítást: „koncepciója még 1950-ben is egy új tájszótári munkálatnak, nevezetesen most megvalósuló szótárunk anyaggyűjtésének is kiindulópontja lehetett” (7–8.).
Az olyanszerű nyelvjárási szótárak hiányosságaként, mint amilyen Szinnye tájszótára, az utóbbi fél évszázad folyamán szokás volt emlegetni azt a tényt, hogy végeredményben egyetlen nyelvjárás teljes szókészletét sem lehet megismerni belőlük, s az egyes tájszavak földrajzi elterjedtségéről sem adnak hű képet. Noha ennek a bírálatnak a jogosságát természetesen nem lehet tagadni, ugyanakkor rá kell mutatnunk, hogy az említett hiányosságot már ún. hagyományos nyelvészeink egyik-másika is felismerte. Például Szinnyei 1926-ban ezt írja: „Van tájszótárunk, de nincs olyan szótárunk, amelyből pl. megtudhatnók, hogy ez vagy az a köznyelvi szó vagy alaki elem mely nyelvterületeken él, melyeken nem él a nép ajkán. Vannak nyelvjárásleírásaink szép számmal, de legnagyobb részük kezdő ember munkája … A hagyományos keretek meg vannak bennük töltve a nyelvjárás különösségeivel, de egészen hiányzik belőlük a nyelvtörténeti háttér, és távol állanak attól, hogy teljes képét adnák a nyelvjárásnak … sok minden nincs bennük, amire a nyelvésznek szüksége van” (Magyar Nyelv 1926: 78.). Nem a képesség hiányzott tehát egyik-másik „hagyományos nyelvészünkből” az egykorú hiányosságok felismerésére, hanem – legalábbis az első világháború alatt és után – a lehetőség hiányzott ahhoz, hogy a jelzett hiányosságokat kiküszöböljék. A lehetőség csak a legutóbbi évtizedekben adatott meg, amikor a népnyelvkutatás nagy feladatainak elvégzésére munkacsoportok szerveződhettek, s feladataik elvégzését tudományos kutatóintézet iktathatta munkatervébe.
Szinnyeinek a nyelvjárások iránti érdeklődését bizonyítja az a jövevényszó-tanulmánya is, amelyben a magyar nyelvbe átvett oláh szavakat vette számba (1893). Ismeretes ugyanis, hogy az oláh nyelv hatása csak az erdélyi népnyelv meg a moldvai csángó nyelvjárás szókészletében mutatható ki. A magyar nyelvbeli oláh jövevényszavak számbavétele tehát népnyelvkutatói feladat volt. Szinnyei jóval gazdagabb tájszóanyagot dolgozott fel, mint elődei: Edelspacher Antal és Hunfalvy Pál, de tanulmányában jobbára csak a múlt század második feléből származó szóanyagot értékesítette. A magyar nyelv oláh jövevényszavainak olyan szakértője, mint Szabó T. Attila, elismeréssel szól Szinnyei kutatásairól: egyes szók esetében szócikkei szótörténeti fejtegetésekkel egészülnek ki, úgyhogy ezek a szócikkei már egyes feudalizmus kori román szókészleti elemek történeti szempontú feldolgozásának tekinthetők (l. Magyar Nyelv 1982: 386.).
Szinnyei a magyar nyelvjárások kutatását élete végéig fontos feladatként tartotta számon. 1914-ben a Nyelvtudományi Társaság XII. közgyűlésen nem mulasztja el bejelenteni, hogy az Akadémián egy nagy kötetre való népnyelvi anyag van együtt, amely a Magyar Tájszótár új kiadásának megjelentetésére vár. Ám háromnegyed év múltával országunk már belesodródott az első világháborúba, s így nem csoda, hogy a Tájszótár új kiadásának összeállítására sohasem került sor. Közéleti pályájának vége felé, 1926-ban, a tudós elnök ugyanazon Társaságban így nyilatkozik: „A népnyelvi anyag gyűjtése bele van véve a mi társaságunk munkatervébe, és eddig is tettünk már annyit, amennyit tehettünk. Ezt a munkát folytatnunk kell, mégpedig rendszeresen, tervszerűen. Csak legyen hozzá anyagi erőnk, alkalmas gyűjtőkről tudunk gondoskodni. Minden nap drága, mert a művelődés sokféle útjának-módjának kiegyenlítő hatása alatt folyton pusztulnak a népnyelv kincsei” (Magyar Nyelv 1926: 79.). Szinnyei nem alaptalanul utalt arra, hogy „tettünk már annyit, amennyit tehettünk”. Elég, ha azt említem meg, hogy Csűry Bálint a Magyar Nyelvtudományi Társaság megbízásából 1908 óta gyűjtötte a Szatmár megyei szamosháti nyelvjárás szókincsét, minek eredményeképp 1935-ben meg is jelent a Szamosháti Szótár. Ez már aztán megfelelt azoknak az igényeknek is, amelyeket Szinnyei egy korszerű magyar nyelvjárási szótárral szemben táplált. A baj csak az, hogy e szótárt ma már nyelvtudományunk nem minden bírálója ismeri.
A népnyelven kívül kora ifjúságától kezdve beletartozott Szinnyei érdeklődési körébe a magyar köznyelv és irodalmi nyelv is. Ékesen szóló bizonyítéka ennek a magyar leíró nyelvtanoknak az a sorozata, amely évtizedek során kikerült tolla alól. Ezzel az állításommal persze megint szembekerülök néhány nyelvészünk hitével és tanításával. Napjainkban ugyanis széles körben terjesztett nézet, hogy az úgynevezett hagyományos nyelvészet művelői képtelenek voltak a nyelvleírást különválasztani a történeti nyelvészettől. Nézzük ezek után a tényeket!
Szinnyei a Nyelvtudományi Közlemények 1900. évi kötetében hírt ad arról, hogy 1898-ban megjelent E. N. Setälä finn nyelvtana, s megjegyzi a szerzőről: „Beéri azzal, hogy a nyelv tényeit konstatálja úgy, ahogy most vannak, és nem bocsátkozik nyelvtörténeti fejtegetésekbe, mert azok nem tartoznak e könyv keretébe. Azért pl. általában nem beszél hangváltozásokról.” Abból a tényből, hogy Szinnyei a Nyelvtudományi Közleményekben helyt adott egy finn leíró nyelvtan ismertetésének, nem tudok arra következtetni, amire a mai hivatalos uralisztika, hogy ti. a régibb nyelvtudomány nem tartotta a nyelv leíró vizsgálatát igazi tudományos értékű feladatnak. Sőt, nem látom azt a tételt sem igazolva, hogy Szinnyei barátja lett volna a leíró nyelvészeti és a nyelvtörténeti tények összekeverésének.
Ami a leíró nyelvtanok írását illeti, Szinnyei huszonhét éves volt akkor, amikor már leíró nyelvtant írt: Iskolai magyar nyelvtan mondattani alapon. I. rész. A középiskolák első osztálya számára. II. rész. A középiskolák második osztálya számára (1884). E nyelvtannak az első része még 18 további kiadást ért meg (az utolsó 1926-ban jelent meg), a második része összesen 24 kiadásban látott napvilágot (az utolsó kiadás 1933-ból való). Ezekből az adatokból én csak azt tudom kiolvasni, hogy Szinnyei gondoskodása jóformán egész életén át kiterjedt az iskolai magyar leíró nyelvtanokra is, s legkevésbé sem látott ebben valamiféle magához méltatlan tevékenységet. Ám ez a nyelvtan csak egyike volt a Szinnyei tollából származó leíró nyelvtanoknak. 1885-ben Rendszeres magyar nyelvtan (középiskolák számára) címen újabb nyelvtankönyvet jelentetett meg; ennek 17. kiadása 1933-ban hagyta el a sajtót. Ehhez járult harmadiknak A magyar nyelv rendszere rövid előadásban. A középiskolák felsőbb osztályai számára és magánhasználatra (1887); ez a továbbiak során A magyar nyelv címen volt használatban (13. kiadása 1926-ból való). Ezek a számadatok arra vallanak, hogy a magyar tanulóifjúság jelentékeny része négy évtizeden át Szinnyei nyelvtanaiból ismerkedett meg anyanyelvének szerkezeti elemeivel és működésének jelenségeivel. Ez a tény inkább Szinnyei leíró nyelvtani munkásságának kiemeléséhez szolgáltat alapot, semmint e tevékenységének elhallgatására vagy lebecsülésére. Hogy a nyelvleírással szemben támasztott igények ma mások, mint a múltban voltak, az nem elegendő ok arra, hogy a múltbeli nyelvleírásról hamis képet fessünk.
Használható leíró nyelvtant persze aligha írhat olyan valaki, aki fel nem veti magának a nyelvleírás bizonyos elméleti kérdéseit. Érthető tehát, hogy ilyen kérdéseket Szinnyei is feltett magának. Foglalkozott például azzal a kérdéssel, hogy mi a mondat, s hogyan határozható meg (Magyar Nyelvőr 1882: 105–109.). Ez ismét arra vall, hogy Szinnyei, bár „hagyományos nyelvész” volt, nem idegenkedett az elméleti kérdésektől. A mondatot persze kora eljárása szerint jelentése alapján határozza meg, de ugyanakkor tesz vele kapcsolatban olyan megállapításokat is, amelyekből arra következtethetünk: a mondat tartalmán kívül figyelmet fordított a mondat formai mivoltára is, sőt határozottan kijelenti: „A mondat formai dolog, kifejezési forma, … lényege épen a kifejezésnek a módja, formája, nem pedig maga az ismeret” (i. h. 108–109.). Tiltakozik egyben az ellen a felfogás ellen, amely szerint a mondat ilyen vagy olyan tény kifejezésére szolgálna. Szerkeszthetünk ezer meg ezer olyan mondatot, amelynek semmi értelme sincs, illetőleg amelyek tartalma ellenkezik tudásunkkal, azt azonban nem mondhatjuk róluk, hogy nem mondatok, – írja Szinnyei. Ugyanezt a gondolatot Antal László nyolcvan évvel később így fogalmazza meg: „Bennünket … a mondat esetében nem a valóság érdekel, hanem az a sajátos mód, az a forma, ahogy a nyelv a valóságot megfogalmazza” (Magyar Nyelv 1962: 443). Saussure-nél (1857–1913) pedig ezt olvashatjuk: „a nyelv forma és nem szubsztancia”. Figyelembe véve azt, amit e kérdésről Szinnyei vallott, helytelen tehát az a beállítás, amely szerint a hagyományos nyelvészet mindenkor csak a mondat tartalmát meg részeinek jelentését vizsgálta, illetőleg „a nyelvet, a kifejezés eszközét szüntelenül összetévesztette a nyelv segítségével kifejezett gondolatokkal”.
Leíró nyelvtanaiban Szinnyeinek természetesen meg kellett mondania, hogy a mondatnak milyen részei vannak, s ezek hogy viszonylanak egymáshoz. Antal László szerint a hagyományos nyelvtan a mondatnak több részét különböztette meg : két fő részét – az alanyt és az állítmányt – meg a többi mondatrészt: a tárgyat, határozót és a jelzőt, s az utóbbiakat az alanyon és az állítmányon kívüli mondatrészeknek látta (Magyar Nyelv 1962: 445.). Antalnak ezen általánosító megállapítása azonban, ha Szinnyei nézetére is tekintettel vagyunk, nem fogadható el. Szinnyei ugyanis A magyar nyelv című népszerű ismertetőjében így nyilatkozik: „A legtöbb mondat két főrészből áll: állítmányból és alanyból … Mind a kettő puszta (azaz csupán egy szóból álló) vagy bővített (egynél több szóból álló) lehet” (33.). Már Szinnyeinek ezen megállapítását is bajos lenne sikeresen félremagyarázni. Még kevésbé lehet rovására írni az Antal-féle nézetet akkor, ha figyelembe vesszük azt a példamondatot, amelyet Szinnyei annak a szemléltetésére közöl, hogy a „bővített alany” meg a „bővített állítmány” fogalma hogyan értelmezendő. Példamondata a következő: „Az égi madarak / ágról-ágra szállnak.” Antal határozottan hangoztatja: „…a korszerű nyelvfelfogás szerint az alany és az állítmány abban az értelemben fő mondatrész, hogy lényegében és elsősorban a mondat ebből a két részből áll.” Ha a Szinnyei idézte mondat tagolását tekintjük, ebből csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a „többi mondatrészt” Szinnyei sem az alanyon és az állítmányon kívül állónak, hanem egyikükhöz, illetőleg másikukhoz tartozónak fogta fel, s az alany meg az állítmány az ő nézete szerint is abban az értelemben fő mondatrész, hogy a mondat lényegében és elsősorban ebből a két részből áll. Antal nézetét véve alapul Szinnyeinek a mondat részeiről vallott nézetét „korszerűnek” kell tehát tekintenünk.
Foglalkoztatta Szinnyeit az a kérdés is, hogy mondatrész-e a névelő, s ha az, milyen mondatrész (Magyar Nyelv 1925: 100–102. Szamosfalvy Gergely néven). Említett általános nyelvészünk a formális nyelvi elemzésről szóló, 1964-ben megjelent könyvében úgy tudja, hogy az úgynevezett hagyományos nyelvészet a névelővel nem tudott mit kezdeni, s ezért mondattani elemzés során vagy egyszerűen kihagyta, vagy pedig – következetlenül és logikátlanul – mondattani minősítés helyett szófaji minősítéssel illette, „névelő” voltát emlegette. Antal szerint „csak úgy oldhatjuk meg a kérdést, ha az A-t [a névelőt] is az alanyhoz soroljuk”. Szinnyei azonban a jelzett helyen nem hagyta ki a névelőt a mondattani minősítésből, s nem is nevezi azt mondattani elemzés során „névelő”-nek, hanem azt vallja: a névelő is mondatrész, mégpedig jelző (csak nem olyan tartalmas, mint a jelzők általában). Vallja továbbá azt is, hogy – éppen jelző volta folytán – összetartozik a rákövetkező szóval. Hiszen talán mégiscsak túlzás volna azt gondolni Szinnyeiről, hogy még ennyit sem tudott volna a jelzőről. Véleményem szerint egy tudományos irányzat cáfolata meggyőzőbb, ha annak tanításait nem valamely tizedrangú, állásfoglalásra nem hivatott hitvallójának, hanem tudományos szinten álló képviselőinek az írásain keresztül cáfoljuk. Ellenkező esetben lehet ugyan a beavatatlanok előtt diadalt aratni, az ilyen diadal azonban nagyon olcsó diadal, s nem kívánkozik a tudományos irodalom lapjaira.
A nyelvtan elméleti kérdései közé tartozik az a kérdés is: főnév-e a főnévi igenév. Szinnyei ebben a kérdésben is dönt, mégpedig csupán formális elemzés alapján (Magyar Nyelv 1909: 135.): a főnévi igenév ugyan kétségkívül a főnevek osztályába tartozik, de mégsem szabad a többi főnévvel egy kalap alá vonni, mert: 1. a főnévi igenévnek nincs többes száma; 2. képző nem járulhat hozzá, 3. névutót nem lehet hozzátenni, 4. jelzője nem lehet, tehát névelője sem. A formális nyelvi elemzés nyomai felfedezhetők tehát a hagyományosnak nevezett nyelvészek egyik-másikának megnyilatkozásaiban is.
Arról a kérdésről, hogy a hangtan mellett a mondattan elhanyagolható, mellékes része-e a magyar leíró nyelvtannak, nem nyilatkozik Szinnyei. Ám ha figyelembe vesszük azt, hogy Iskolai Magyar Nyelvtanát – amint már ennek címében jelzi – mondattani alapon írta meg, s németül írt magyar nyelvtanában jóval nagyobb teret szentel a mondattani kérdéseknek, mint a hangtannak, akkor nem látjuk igazoltnak azt a mai kritikai álláspontot, mely szerint nyelvészeink a múltban a mondattant a hangtannal szemben elhanyagolták.
Nagy érdeme Szinnyeinek, hogy magyar leíró nyelvtanokat nemcsak magyarok, hanem külföldiek számára is írt. Antti Jalavával együtt írt tankönyvét (l. 9.) természetesen nem nevezhetjük nyelvtannak, már címe szerint is nyelvtan azonban a Szinnyei – Kivekäs-féle tankönyvnek az a része, amely – Szinnyei tollából – a Finn Irodalmi Társaság kiadásában 1912-ben jelent meg (harmadik kiadása 1950-ből való). Ez a nyelvtan lényegesen különbözik a magyarok számára írt nyelvtanoktól egyrészt – legalábbis a századunk első felére jellemző nézet szerint – eredeti felfogáson alapuló rendszerénél, másrészt azon részleteinél fogva, amelyek egy, idegenek számára készült nyelvtanban nagyon is szükségesek, magyar anyanyelvűek számára viszont nélkülözhetők. Már néhány évvel ezen nyelvtan megjelenése előtt egy tájékozott nyelvészünk megállapította: szükséges volna német nyelven való megjelentetése is, mert „tudományos szempontból is elfogadható, német nyelven írt magyar nyelvtannak úgy is régen érezzük szükségét” (Magyar Nyelv 1909: 426.). A cikkíró kívánsága teljesült: 1912-ben Szinnyei nemcsak finn, hanem német nyelvű leíró nyelvtant is közzétett (Ungarische Sprachlehre), az utóbbit az ismert Göschen-sorozatban.
Szinnyei magyar nyelvtanai nagyon eltérő megítélésben részesültek. Németül írt nyelvtanáról a maga korában ezt írták: „Szinnyei előtt … a maga könyve megírásakor … eddig figyelmen kívül hagyott czél lebegett … munkája tartalmából és módszeréből azt kell következtetnem, hogy – inkább tudományos czéljai voltak vele. Azt hiszem, hogy a mai magyar köznyelv rendszerének rövid, de tudományosan pontos összefoglalását akarta adni … Ha ez a fölfogásom csakugyan helyes, akkor azt kell mondanom, hogy Szinnyei a német könyv kiadásával föltétlenül hasznos munkát végzett, mert mesteri módon pótolt vele egy valóban érezhető hiányt” (Horger Antal: Magyar Nyelv 1913: 41.). Megállapítja még az ismertető, hogy a két külön nyelvű nyelvtan közül egyik sem fordítása a másiknak, „mert nemcsak a fölhozott példák különböznek nagyrészt …, hanem a tárgyalt anyag vagy ennek magyarázata is ott, a hol ez szükségesnek mutatkozott… A magyar nyelvész számára sem lesz fölösleges legalább is a hangtani résznek figyelmes átolvasása, mert… sehol sem találja meg másutt a mai magyar nyelv hangtani sajátságainak ilyen rövid, de teljes összefoglalását” (i. h.). Hasonló elragadtatással nyilatkozik Szinnyei németül írt nyelvtanáról a svéd K. B. Wiklund: „Végre egy olyan, idegenek számára írt magyar nyelvtan, amelynek megírására arra hivatott szerző vállalkozott … Az ember fellélegzik, amikor Szinnyei Göschen-kötetét kezébe veszi! Benne minden, amire egy külföldinek elsősorban szüksége van, röviden, helyesen és rendkívül világosan van feltárva.”
Egészen más képet kapunk Szinnyei leíró nyelvtanairól, ha a mai hazai kritikai irodalmat olvassuk. Például a mai magyartanárjelöltek – legalábbis a használatban levő uralisztikai tankönyvből – csak annyit tanulnak meg, hogy a finnugor nyelvek leíró vizsgálatát régebben kirekesztették nálunk a finnugor nyelvtudomány feladatai közül. Saját véleményem szerint az előbbi értékelések a helytállóak. Nehezen tudom ugyanis elképzelni, hogy a finnugor nyelvek tudós kutatója, Szinnyei József, úgy írt volna tudományos értékű s több tekintetben új, illetőleg újszerű leíró magyar nyelvtant, hogy annak leírását nem tekintette tudományos feladatnak.
Láttuk immár, hogy írt Szinnyei iskolai magyar nyelvtanokat a közoktatás céljainak megvalósítására és leíró magyar nyelvtanokat a magyar nyelv külföldi megismertetésének és oktatásának az elősegítésére. Volt azonban gondja arra is, hogy az iskola padjaiból immár kinőtt felnőtteknek, a nagyközönségnek is tájékoztatót adjon a kezébe anyanyelvének életéről, sokrétűségéről és múltjáról. 1929-ben „A Magyar Szemle Kincsestára” című, a maga idejében jól ismert és népszerű sorozatban A magyar nyelv címen a nyelv életével, a magyar irodalmi és köznyelvvel, a nyelvújítással és nyelvjárásaink jellemző sajátságaival ismertette meg az érdeklődőket. Itt persze kitér a régi magyar nyelv emlékeire, jövevényszavainkra, valamint a nyelvünkben megfigyelt idegenes mondatszerkezetekre meg mondásokra is, hiszen enélkül nem adhatott volna nyelvünkről még megközelítően sem teljes és hű képet. Megokolt volt a nyelvünk rokonait ismertető zárófejezetnek a könyvbe iktatása is, hiszen annak meg jelenésekor még több téves nézet kerengett a köztudatban, mint amennyiről manapság tudunk. A könyvecske számára megszabott szűk terjedelem nem akadályozta meg a szerzőt abban, hogy a nyelvtudományban felbukkanó néhány téves nézettel is szembeszálljon. Kifejti, hogy a több szavunkban észlelhető rövidülés meg hangelveszés nem jelenti nyelvünk romlását, hiszen lehetővé teszi, hogy a beszélő kevesebb hanggal tudja kifejezni azt, aminek a kifejezéséhez korábban többre volt szüksége. Szinnyei ezen állásfoglalásában a ma sokat emlegetett teleologikus szemlélet megnyilatkozását látom. Természetesen elutasítja Szinnyei azt a régóta hangoztatott nézetet is, mely szerint a nyelvjárások az irodalmi nyelvnek, a köznyelvnek elfajulásai lennének. Állást foglal továbbá nyelvhelyességi kérdésekben. Könyvecskéje nemcsak hasznos, hanem egyben élvezetes olvasmány is, mert mondanivalóját tömören és világosan fogalmazza meg.
A magyaron kívül szerzett magának érdemeket a finn nyelv nyelvtana körül is. Átdolgozta ugyanis Budenz József finn nyelvtanát, s ez – a harmadik kiadástól (1894) kezdve – Szinnyei átdolgozásában jelent meg újabb és újabb kiadásban. Ezen átdolgozásban alig van olyan fejezet, amely megmaradt volna régi alakjában, s valamennyi változtatás csak hasznára vált a munkának. Átdolgozott kiadásaival Szinnyei a finn nyelvnek a hazai egyetemeken folyó oktatását könnyítette meg és tette korszerűbbé.
Itt említem meg, hogy Szinnyei nem csupán iskolai nyelvtanaival, hanem olvasókönyvek szerkesztése útján is szolgálta a magyar közoktatás ügyét. Magyar olvasókönyve a középiskolák I–III. osztályában volt használatban, s 1887 és 1917 között számos kiadásban látott napvilágot.
Az élő magyar nyelvvel kapcsolatosan egész közéleti pályáján részt vállalt Szinnyei a nyelvművelés feladatainak végzéséből is. Mai nyelvészeink egyik-másika az egész nyelvművelést elintézi egy kézlegyintéssel, nem látva abban semmi egyebet, mint purizmusra törekvést, az idegen eredetű szavak üldözését. Mélységesen téved azonban az a nyelvészünk, aki Szinnyei nyelvművelő tevékenységének ismerete nélkül azt is csupán az idegen szavak használata elleni kardoskodásnak véli. Hiszen Szinnyei egyenesen védelmére kel a szükséges és hasznos jövevényszavaknak: „Én éppenséggel nem vagyok rajongó híve a purizmusnak … teljes készséggel elismerem bizonyos idegen szavak használatának jogosultságát. Még a szépírónak is szüksége lehet rájuk, mert némely idegen szóban van olyan jelentésbeli vagy hangulati árnyalat, amely a megfelelő magyar szóban nincs meg. Még kevésbé lehet el nélkülük a tudós; egyrészt azért nem, mert az idegen műszó neki és közönségének éppen azt és csakis azt jelenti, amit ő értetni akar; másrészt pedig a tudomány nemzetközi volta miatt. Milyen nehéz dolgunk volna pl. nekünk nyelvészeknek, akik hat-hét nyelven írt szakmunkákat olvasunk, ha minden külföldi szaktársunk a teljes purizmusnak hódolna s mi kénytelenek volnánk minden egyes közös műszó helyett hatot hetet megtanulni!” (Magyarosan 1933: 76.). Azt azonban vallja Szinnyei, hogy ne használjunk idegen szót, ha van jó magyar megfelelője. Rámutat a fölösleges idegen szavak használatának okára is: „Az idegen szavaknak megvan a maguk csábító varázsa, mert használójuk tudós színben tűnik föl. Meg aztán előkelőbbek is a magyar szónál . .. De legfőbb előnyük az idegen szavaknak az, hogy kényelmesek; egyrészt azért, mert készen kapni őket … , másrészt mert veszedelem nélkül dobálódzhatik velük az is, aki a jelentésükkel nincs egészen tisztában” (i. h. 77.). Ostorozza Szinnyei a jó magyar szókapcsolatok hibás használatát, a túlságig vitt, ízléstelen népieskedést meg egy csomó elkoptatott, útszélivé süllyedt szó és kifejezés minduntalan alkalmazását. Hangoztatja: „a nyelvérzéket ápolni, fejleszteni kell és mindig ébren kell tartani. Akik közömbösek, fásultak, azoknak járjon ki a megrovás ostora”.
Fenti elveit Szinnyei 1924-ben a budapesti egyetemen tartott rektori beszédében fejtette ki. Ennek ellenére már két év múlva, 1926-ban a Magyar Nyelvtudományi Társaság közgyűlésén mint a Társaság elnöke újra szóvá teszi a tiszta és helyes magyar nyelv ügyét, s meggyőződéssel hirdeti: „Nagyon kívánatos, hogy társaságunk folyóirata … ismét nagyobb lendülettel fogjon hozzá a gyom és dudva irtásához … A nem kívánatos »nyelvfejlődés« ellen … berzenkedik a nyelvérzékünk, azért gátat kell neki vetnünk” (Magyar Nyelv 1926: 79–80.). Néhány évtizeddel ezelőtt még azt olvashattuk, hogy a múltban a nyelvtudósok azt tanították: „…a tudomány csak vizsgálja és leírja a nyelvet, de nem avatkozik a fejlődésébe. A nyelvbúvár – akár a természettudós, minden jelenséget tudomásul vesz, úgy ahogy van. Semmit sem tart se szépnek, se rútnak, se helyesnek, se helytelennek” (Magyar Nyelvőr 1950: 76.). Ebben a kapcsolatban hiányolom a nagyobb teljességre törekvést és a tárgyilagosságot. Szinnyei ugyanis egy negyed évszázaddal korábban így nyilatkozott: „Azt mondják, hogy a nyelvészet főcélja a nyelv megértése, nem pedig megítélése. Es ez igaz is. De ha mármost ráolvassák a nyelvészre azt a francia mondást, hogy »mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani«, ezzel arra kárhoztatják, hogy a szokatlan, a nyelvérzéket bántó új nyelvi jelenségeket közömbösen vegye, mert hiszen mint nyelvész »megérti« keletkezésüket, tudja, hogy miképpen, minek az analógiájára termettek … De nem lehetünk ilyen »megértők«, ilyen egykedvűek, ilyen közömbösek, ha a magunk nyelvéről van szó … Elvégre a legtöbb »megértéssel« megáldott magyar nyelvész sem csupán nyelvész, hanem magyar ember is, (Magyar Nyelv 1926: 80). Ma már – úgy tetszik nekem – Szinnyeinek ez az elve egy-két „korszerű” nyelvészünk gondolkodása szerint elavult. Sejthetőleg ez a nézetük: a legújabb általános nyelvészeti tanok ismerete olyan érdem, hogy az felmenti a nyelvészt a magyar nyelv helyes használatának követelménye alól. Úgy vélem: Szinnyei álláspontja jobban szolgálta a magyar közművelődés érdekét, mint az utóbbi. Ha Szinnyei nyelvhelyességi elveit ma is széles körben komolyan vennék, alighanem kevesebb volna a panasz a tankönyvek stílusának homályosságára, a közéleti megnyilatkozások laposságára és egyéb nyelvi hibákra. Az utóbbiak közt szóvá teszi Szinnyei kiejtésünk romlását is. Kodály Zoltánnak a magyar kiejtés romlásáról tizenegy évvel később elhangzott előadása is tanúsítja, hogy Szinnyei bíráló megjegyzései nagyon is időszerűek és helyénvalók voltak.
Szinnyeinek a nyelvművelő munkában való részvételéből szinte önként következik a helyesírás kérdései iránti érdeklődése. Abban a korban, amelyben Szinnyei működött, tartózkodását a helyesírási vitákban való részvételtől még elképzelni is nehéz lett volna. Hiszen hét évre rá, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Szinnyeit levelező tagjává választotta, azaz 1891-ben, Simonyi Zsigmond az Akadémia összes ülése által 1879-ben elfogadott és megjelentetett helyesírási szabályzat módosítására négy pontból álló javaslatot terjesztett elő, amely az Akadémián belül és kívül egyaránt nagy visszhangot keltett. Simonyi javaslatai a következők voltak: 1. a cz kettős betű csak a régi családnevekben maradjon meg, egyebütt írjunk helyette c-t, 2. a kétjegyű mássalhangzók kettőztetése esetén csak az előtagot írjuk kettőzve, tehát aranynyal helyett arannyal, 3. az a ki, a mi vonatkozó névmás egybeírandó, 4. ne csak a meghonosult, hanem a meghonosodó idegen szavakat is írjuk magyarosan. Simonyi javaslatait 1901. február 25-én tartott összes ülésén az Akadémia elvetette. Az Akadémia ezen állásfoglalását a maga korában is, később is sokan elítélték. Az akadémikusoknak a régihez való görcsös ragaszkodását látták benne, sőt akadt olyan is, aki úgy értékelte, mint arisztokratizmust, törekvést arra, hogy helyesírásunk a kiejtéstől továbbra is távol álljon, nehogy a nép széles rétegei is el tudják sajátítani, és így a közműveltség részeseivé váljanak (vö. Magyar Nyelvőr 1950: 81.). Ám ez a megítélés is, mint minden sommás ítélkezés, bizonyos mértékig méltánytalan, mert figyelmen kívül hagyja azokat az akadémiai tagokat, akik helyesírásunk korszerűsítésének gondolatát pártolták, s az akadémiai összes ülés határozatával nem értettek egyet. A globális elitélések nemcsak akkor igazságtalanok, ha élőket bélyegeznek meg, hanem akkor is, ha holtakat marasztalnak el, tehát védekezésre képteleneket sújtanak. Hiányolom ezért annak a megemlítését, hogy a jelzett kérdésben milyen álláspontot foglalt el Szinnyei József. Elvégre ő elég fontos személy volt az Akadémián ahhoz, hogy nézetéről tudomást vegyünk, s ő mint nyelvész sok más akadémiai tagnál hivatottabb volt arra, hogy a módosítandó helyesírás kérdésében hallassa szavát. Szinnyei pedig nem hallgatott, sőt ismételten is kifejtette nézetét: „…hadd ejtsünk néhány szót a tervezett gyökeres ujítások elmaradásáról. Hármat a négy közül szerettünk volna az új szabályzatban látni: az egyszerű c-t, a vonatkozó névmások egybeírását (aki, ami stb.) és a kettős betűk egyszerűsítésének kiterjesztését a ragos alakokra (ősszel, arannyal, vesszen stb.) is. Mind a három nagyon kívánatos és nemcsak kényelmességi, hanem didaktikai szempontból is nagyon czélszerű újítás lett volna” (Egyetemes Philológiai Közlöny 1901: 413–414). Ebből nyilvánvaló: ha Simonyit – tekintettel helyesírásunk korszerűsítésére irányuló törekvéseire – haladónak minősítjük, akkor – e kérdésben – nagymértékben haladónak kell tartanunk Szinnyeit is, hiszen nyíltan állást foglalt Simonyi javaslatai mellett. Egy másik megnyilatkozásából az derül ki, hogy a jelzett kérdésben nem is csupán Szinnyei állt Simonyi mellett, hanem „a nyelvészek” általában: „…hogy a szabályzat korántsem helyezkedik (mint némelyek hangoztatják) mereven ellentétbe az élettel, mutatja az, hogy sok szónak régibb írásmódja mellett az újabban szokásossá váltat is részint egyaránt helyesnek mondja, részint legalább megengedi. Ez azt a reménységet kelti bennünk, hogy idővel majd belekerül a szabályzatba az a néhány czélszerű újítás is, a melyet a nyelvészek sürgetnek, t.i. a cz helyébe a c, a vonatkozó névmások egybeírása (aki, ami, amely stb.) és a kettős betűk egyszerűsítésének a ragos alakokra való kiterjesztése…” (Nyelvtudományi Közlemények 1901: 249.).
Figyelmet érdemel az is, hogy a Magyar Tudományos Akadémia újonnan átvizsgált s 1901-ben kiadott helyesírási szabályzatában mire hívja fel Szinnyei a figyelmet, s mi az, amit benne jónak talál. Kijelenti: „Ez az új szabályzat az előbbihez képest több tekintetben haladást és javulást mutat. Sokkal rendszeresebben, czélszerűbben van megszerkesztve, mint a régi … Az írásjelek használatáról szóló szakasz és a szójegyzék egészen új” (Nyelvtudományi Közlemények i. h.). Összevetve Szinnyeinek ezt a megállapítását azzal az ismertetéssel, amelyet a magyar helyesírás 1901-ben kiadott szabályzatáról Simonyi írt (Magyar Nyelvőr 1901: 130–131.), arra a következtetésre kell jutnunk, hogy „az újonnan átvizsgált” szabályzatban Szinnyei azt tartja dicséretre méltónak, ami benne Simonyitól származó újítás. Úgy látszik tehát: Szinnyei kész volt arra, hogy nagyszerű kortársa érdemeit elismerje. Simonyi egyetlen olyan javaslata, amellyel Szinnyei és „a nyelvészek” nem értettek egyet, a meghonosodó idegen szavaknak kivétel nélkül való magyarosan írását irányozta elő. Ám elutasító álláspontját Szinnyei kellőképp megokolta. Ehhez még megjegyzendő: idegen eredetű szavainknak válogatás nélkül történő magyaros írásmódját eddig még a „maradi” Akadémiától minőségileg különböző mai Akadémia sem tartotta szükségesnek.
Tudjuk: annak, hogy az Akadémia összes ülése nem fogadta el Simonyi javaslatait, súlyos következményei lettek. Simonyi új helyesírást dolgozott ki (l. Nyelvészeti Füzetek 5. 1903.), s 1903-ban kelt, 862. számú körrendeletével Wlassits Gyula vallás- és oktatásügyi miniszter a középiskolák, polgári iskolák és a tanítóképzők számára ezt tette meg „irányadónak”, azaz ennek használatát tette kötelezővé. Így ez időtől kezdve kétféle helyesírásunk volt: az akadémiai és az úgynevezett iskolai helyesírás. Ez a helyzet igen sok zavarnak és visszásságnak lett forrása. Ezért az Akadémia 1908-ban megbízta I. Osztályát, hogy az akadémiai és az iskolai helyesírás beható vizsgálata alapján egységes helyesírást dolgozzon ki. A korabeli jegyzőkönyvekből következtetve a hosszadalmas huzavona során Szinnyei mindenkor a kétféle helyesírás egységesítése mellett foglalt állást, s a haladó irányt képviselte. Álláspontjának kifejtésére és érvényre juttatására jó lehetősége is volt, hiszen elnöke volt azon Helyesírási Bizottságnak, amelyet 1911 őszén az Akadémia a kétféle helyesírás egységesítése céljából javaslattétel végett kiküldött. A Bizottság javaslatát az Akadémia 1915. november 29-én tartott összes ülésén a főtitkár terjesztette elő. Az előterjesztett javaslatból az világlik ki, hogy a Bizottság magáévá tette mindazokat a helyesírási újításokat, amelyeknek megvalósítását a Nyelvtudományi Közleményekben megjelent cikkében Szinnyei kívánatosnak jelezte. Nem Szinnyein múlott, hogy az Akadémia még 1915-ben sem döntött az egységesítendő helyesírás ügyében, hanem úgy határozott: „…a Bizottság munkálata érdemleges tárgyalás végett küldessék meg az I. Osztálynak, melynek jelentése a II. és III. Osztállyal közlendő lesz. Csak ezután terjesztendő a munkálat az osztályok véleményeivel együtt az összes ülés elé” (Akadémiai Értesítő 1915: 690.). A helyesírás egységesítése tárgyában az Akadémia végleges döntése csak 1922. május 29-én született meg (1. Akadémiai Értesítő 1922: 264.). Ez lényegében a Szinnyei elnöklete alatt működő Helyesírási Bizottság 1922-ben kidolgozott javaslatát tette magáévá, azaz elfogadta a Simonyi-féle javaslatoknak Szinnyeitől is mindenkor támogatott többségét. Bátran vallhatjuk tehát: Szinnyeinek mint az Akadémia I. Osztálya tekintélyes és szakértő tagjának helyesírásunk egységesítésében lényeges része volt, annál is inkább, mert „Szinnyei József szövegezte meg és fogadtatta el a bizottsággal azokat a pontokat, amelyek alapján az Akadémia összes ülése a helyesírási szabályzatot elfogadta, s ezután a vallás- és közoktatásügyi miniszter a szabályzatot valamennyi iskolára nézve kötelezővé tette” (l. Melich János: Magyar Nyelv 1943: 260.).
