A MAGYAR–FINN KULTURÁLIS KAPCSOLATOK MEGALAPOZÓJA
A MAGYAR–FINN KULTURÁLIS KAPCSOLATOK MEGALAPOZÓJA
Az 1879. év döntő fordulatot hozott Szinnyei életébe. Budenz javaslatára az illetékes szervek állami ösztöndíjat adományoztak neki, s mint ösztöndíjas Finnországba utazott. Utazását persze nem szabad olyannak képzelnünk, amilyent ma honfitársaink közül százan és százan tesznek. Szinnyei utazásáról csak akkor tudunk magunknak helyes képet festeni, ha Vikár Béla visszaemlékezését idézzük: „Akkor még Finnország terra incognita volt. Nemcsak nálunk, másutt is. Egy utazás terve oda úgy festett, mint egy előkelő fölfedező út pl. a Kongó vidékére. Ki tudja, milyen veszélyek várnak ott a vakmerő vállalkozóra! … Aztán az ún. »hal-evő rokonokat« erre mifelénk görbe szemmel is nézték. Ha már rokont keresünk külföldön, ott van a hatalmas török-tatár népség. Hozzánk jobban illő atyafiság, mint az a csöpnyi finn-észt csoport” (Vikár Béla: Szinnyei Józsefről. Bp., 1944. 5.). Mindezen nehézségek ellenére Szinnyei József finnországi utazása nem egyszerű kis tanulmányút lett. Jelentősége nem kevesebb, mint ennyi: Szinnyei finnországi útjától számíthatjuk a magyar–finn kulturális kapcsolatok történetét. Ebben persze nagy része van annak, hogy Szinnyei alapos ismeretek birtokában indult el északi rokonaink országába, s minden előítélet, elfogultság nélkül közeledett a finn néphez – azzal a szándékkal, hogy annak nyelvét és kultúráját minél behatóbban megismerje. „Tegnap érkezett ide dr. Szinnyei Magyarországról … Rendes, szerény és eszes fiatalembernek látszik, csak 22. évében van … – így ad hírt Szinnyei Finnországba érkezéséről legjobb finn barátjainak egyike, Antti Jalava, feleségének írt levelében 1879. június végén. A megérkezést színes leírások követik Finnországról és történetéről, a finn népről általában, a finn parasztokról, a finn–svéd nyelvi küzedelmekről, a helsinki életről: a Fővárosi Lapokban, a Budapesti Szemlében, a Honban, az Ország-Világban. 1882-ben pedig megjelenik az úti emlékek nagyszabású összefoglalása, Finnország sokoldalú leírása a finn nép találó jellemzésével és a finn művelődés gondos ismertetésével, s ez: Az ezer tó országa. A fent említett kérdéseken kívül tárgyalja benne a finnek történetét, a finn államigazgatást, törvénykezést és közoktatást, tájékoztat az egyházi ügyekről és a tudós társaságokról, valamint az időszaki sajtóról. Megismertet bennünket a finnországi földműveléssel, állattenyésztéssel, erdőgazdasággal, iparral, kereskedelemmel, továbbá a színművészettel, a képzőművészet kimagasló alkotásaival és a zenei élettel is. Az ismert finn nyelvtudós, Artturi Kannisto szavai szerint ez a legjobb és legteljesebb mű, amely Finnországról az ideig idegen nyelven megjelent. Ám mit tud ma már erről a hazai nagyközönség? Bizonyos jelekből ítélve: némelyek semmit. 1976-ban egyik napilapunkban a vezércikk írója így nyilatkozik: „Együttműködésünk … nem merülhet ki abban, hogy … a tíz legszebb magyar szó közé sorolt vér finnül veri, a hal–kala, a kéz–käsi.” A cikkíró tehát úgy tudja, hogy a múltban a magyar–finn kapcsolatok vonatkozásában nem történt más, mint hogy a magyar és a finn nyelvészek egyeztették egymással néhány, közös eredetű szavunkat. E hírlapi cikk ékesen szólóan igazolja azt a nézetet, hogy ún. haladó hagyományaink megbecsülése és megbecsültetése terén még sok a tennivalónk. Nem szabadna, hogy akadjon olyan hírlapíró és kutató, aki felelőtlenül tagadja vagy legalábbis agyonhallgatja tudósaink múltbeli eredményeit. Ha nem lennének olyan tollforgatóink, akik ezt teszik, akkor nem kellene ma néha Finnországba utaznunk azért, hogy megtudhassuk: mit tett a magyar–finn kulturális kapcsolatok megteremtéséért és fejlesztéséért Szinnyei József.
A korabeli finnek nyilatkozata szerint Szinnyei kedvelt tagja lett a finn társadalomnak, s nagymértékben hozzájárult a magyar nép finnországi megismertetéséhez. Fogadta otthonában a kiváló államférfi, J. V. Snellman (1806–1881), találkozott Elias Lönrottal (1802–1884), a Kalevala alkotójával, sokszor volt együtt a híres folkloristával, Julius Krohnnal (1835–1888), nem is szólva nyelvész kollégáiról, köztük a hazánkban is jól ismert E. N. Setäläről (1864–1935). Finnországi népszerűségét nagymértékben növelte finn nyelvtudása, melyre viszonylag rövid idő alatt szert tett. Kortársa, Setälä, azt írja róla, hogy tökéletesen elsajátította a finn nyelvet – jobban, mint előtte bármelyik külföldi. Nagy dolog volt akkoriban Finnországban az, hogy egy külföldi tudott finnül. Hiszen még a finn anyanyelvű értelmiség is többnyire svédül beszélt nem is csak a közéletben, hanem családi körben is.
Kitűnő finn nyelvtudása képessé tette Szinnyeit arra, hogy adjon is vendéglátóinak, ne csak átvegyen tőlük ismereteket. Röviddel Finnországba érkezése után hozzáfogott barátjával, Antti Jalavával, egy magyar nyelvkönyv szerkesztéséhez. A könyv már 1880-ban meg is jelent, s Jalava rögtön használatba vette a helsinki egyetemen, ahol ősszel elkezdte tanítani a magyar nyelvet.
Szoros kapcsolatot alakított ki Szinnyei a helsinki Finn Színházzal. Szigligeti Ede A cigány című darabját lefordította finnre, s 1880. május 4-én elő is adták. Ez a színmű később is szerepelt a színház műsorában, mégpedig Mustalaiset, azaz „Cigányok” címen. Mivel más magyar népszínmű előadása is napirenden volt, vállalta Szinnyei azt is, hogy a csárdást betanítsa a finn színészeknek és színésznőknek. A Finn Színházzal való szoros kapcsolatára utal az a tény is, hogy tagjai közül választott magának feleséget Hilma Rosendahl személyében. Az első magyar–finn házasság persze nagy feltűnést keltett mind Finnországban, mind pedig Magyarországon. Vikár Béla így jellemzi Szinnyei finn feleségét: „Az asszony … mint hűséges segítőtárs, nyugodt biztosságával, a volt művésznőnél meglepő gondos rendszeretetével, amelyhez szíves finn–magyar vendéglátó jókedv járult, nagyban segített megőrizni az igazán szív-szőtte frigy zavartalan összhangját” (Szinnyei Józsefről. 13.). Maga Szinnyei is tudatában volt annak, hogy mit köszönhet finn élete párjának. Hetvenedik születésnapja alkalmából ugyanis így nyilatkozott feleségéről az ünneplő közönség előtt: „…ha sikerült a tudományunkat néhány lépéssel előbbre vinnem, abban nagy érdeme van valakinek, aki megértette az én törekvéseimet, fölfogta életem föladatát és immár kevés híján egy félszázad óta gondosan őrködik a fölött, hogy lehetőleg háborítatlanul élhessek hivatásomnak” (Magyar Nyelv 1927 529).
Nagymértékben elősegítette a magyar–finn kapcsolatok kialakulását és erősödését Szinnyei azáltal is, hogy ismertette, magyarázta és népszerűsítette a magyar–finn nyelvrokonság tényét. Erre egyebek közt az is okot adott neki, hogy Vámbéry Árminnak (1832–1913) a magyar–török nyelvrokonság mellett kardoskodó, de egyben finn ellenes nézetei az 1850-es évek második felétől kezdve Finnországban is ismertté váltak, sőt feltűnést keltettek. Vámbéry Ármin A magyarok eredete című műve 1882-ben jelent meg, s Szinnyei már 1883-ban készen állt bírálatával, mely még ugyanezen évben finnül is megjelent: Kuuluuko Unkarin kieli suomalais-ugrilaiseen kieliheimoon? (A finnugor nyelv családba tartozik-e a magyar nyelv?). Kristálytiszta logikával és éles tollal mutat rá benne Vámbéry állításainak tarthatatlanságára. Ugyancsak 1883-ban kiadásra került Szinnyeinek a Suomen kielen heimolaiset (A finn nyelv rokonai) című könyvecskéje is. Setälä úgy mutatta be mint az első olyan művet, amelyből a finn nagyközönség a finn nyelv rokonairól és rokonságának kérdéseiről könnyen érthető formában tájékozódhatik.
Szinnyei természetesen nemcsak első finnországi utazása idején munkálkodott a magyar–finn kapcsolatok érdekében, hanem – azt mondhatjuk – egész életén át elevenen ható tényezője maradt e kapcsolatoknak. Hazatérve Finnországból idehaza folytatta Finnország megismertetésére irányuló munkásságát. Sokoldalúságát bizonyítják olyan kisebb közleményei, mint A finn honvédség (1883) és A nőnevelés Finnországban (1884). Tudománytörténeti szempontból jelentős műve A finn irodalom története (1885), melyben elsőnek tárta az irodalmi érdeklődésű magyar szakkörök elé a finn népköltészet és nemzeti irodalom értékeit. E művével még a finn irodalomtörténetírást is megelőzte, mert írását már befejezte akkor, amikor az első olyan finn irodalomtörténeti tankönyv megjelent, amely az egész finn irodalomról áttekintést adott.
Azon művei között, amelyekkel a finn nyelv és művelődés megismerését kívánta hazánkban előmozdítani, a legfontosabbak egyike 1884-ben kiadott nagy Finn–magyar szótára. Készítését Budenz buzdítására iktatta tervei közé. 1880-tól három esztendeig szakadatlanul dolgozott rajta. Célja az volt, hogy olyan szótárt adjon a finn nyelv iránt érdeklődők kezébe, mellyel olvashatják a finn népköltészet termékeit, továbbá az újabb szépirodalmat, a történelem és a nyelvtudomány körébe tartozó műveket meg a hírlapokat. A kiváló finn nyelvtudással és Szinnyei-féle alapossággal készült szótár a maga idejében teljesen megfelelt a kitűzött célnak, s felbecsülhetetlen értéket jelentett a finn nyelv és irodalom hazai tanulmányozása szempontjából. Jó néhány évtizeddel megjelenése után bizonyos mértékig természetesen elavult, ám új, korszerűbb szótárral való pótlására csak nyolc évtizeddel később került sor, s a finn népköltészet termékeinek olvasásához ma is nélkülözhetetlen segédeszközül szolgál.
Sokat tett Szinnyei a magyar nyelv ismeretének finnországi terjesztése érdekében is. E vonatkozásban elsőnek Antti Jalavával együtt írt tankönyve (1880) kíván említést, amelyben nyelvkönyvek módjára nyelvgyakorlatokhoz kapcsolódva ismerteti a magyar leíró nyelvtan fontosabb tényeit. Írt a finnek számára önálló magyar nyelvtant is (1912); erről bővebben e könyvecske A korabeli magyar nyelv búvára … című fejezetében szólok. Ez a nyelvtan évtizedeken át alapja volt a finn egyetemeken folyó magyar nyelvoktatásnak. A Finn Irodalmi Társaság 1933-ban új kiadásban jelentette meg, s az oktató munkában még az 1950-es években is használták. De volt Szinnyeinek a finn egyetemekkel más jellegű kapcsolata is. A helsinki egyetem két, a turkui pedig egy alkalommal felkérte arra, hogy nyelvészeti tanszékek betöltésével kapcsolatosan fejtse ki véleményét a pályázók tudományos munkásságának értékéről, s tegyen annak alapján javaslatot a kinevezendő tanár személyére.
A magyar–finn tudományos kapcsolatok szempontjából lényeges tény az is, hogy a hazai nyelvtudományi folyóiratokban legtöbbször Szinnyei ismertette és értékelte a finn nyelvészek fontosabb alkotásait, s összefoglalóan is méltatta munkásságukat. Tisztában volt azzal, hogy a magyar-finn tudományos kapcsolatok fejlesztése a magyar nyelvtudomány elsőrendű érdeke. Kiviláglik ez 1914-ben elhangzott szavaiból: „Az utóbbi két évtized történetének egyik örvendetes mozzanata az volt, hogy kiléptünk korábbi zárkózottságunkból, elszigeteltségünkből … Idő folytán mind több és több magyar nyelvész tanult meg finnül, és jóformán minden külföldi finnugor nyelvész magyarul. Sokkal gyakoribb lett a személyes és a levélbeli érintkezés. Nemcsak a mi figyelmünk terjedt ki a külföldiek egész tudományos munkásságára, hanem ők is tudomásul vettek mindent, a mi nálunk megjelent. Dolgozatainkban sűrűn vannak hivatkozások egymás munkásságára; tanulunk egymástól és vitatkozunk. Ők írnak a mi folyóiratainkba magyarul és németül, mi az ő kiadványaikba németül és finnül” (Magyar Nyelv 1914: 521–2).
A hamarosan kitört világháború jó időre visszavetette fejlődésükben a magyar–finn kapcsolatokat, ám Szinnyei természetesen megőrizte a finnek iránti baráti érzelmeit. Budapesti otthona mindig nyitva állott a Magyarországra látogató finn tudósok előtt, s munkájukhoz ők mindenkor megkapták a házigazdától a szíves fogadtatáson kívül azt a támogatást, amelyet tőle reméltek. Természetes, hogy érdemeit a finn tudományosság is messzemenően értékelte: Szinnyei neve ott szerepelt a finn nyelv- és irodalomtudományi társaságok külföldi tagjainak sorában, s a finn köztársaság elnökétől megkapta azt a legmagasabb kitüntetést, amelyet tudós kiérdemelhetett. Joggal írta róla nyolcvanadik születésnapja lakalmából a nagy nevű finn nyelvtudós, Artturi Kannisto: „A két távoli rokon nép művelődési kapcsolatainak fejlődését magyar részről bizonyosan több igazi pozitívummal mozdította elő, mint bárki más.”
