AZ EGYETEMI KATEDRÁN
AZ EGYETEMI KATEDRÁN
Finnországból hazatérve Szinnyei 1881-ben a Magyar Nemzeti Múzeumban kapott tisztviselői állást, 1883-ban pedig a budapesti egyetem a finn nyelv és irodalom magántanárává fogadta, s ebben a minőségben a finn nyelv és irodalom oktatására kapott jogot. 1886-ban a magyar nyelvtudomány és irodalomtörténet nyilvános rendkívüli, 1888-ban pedig nyilvános rendes tanára lett a kolozsvári egyetemen. 1891-ben jogosítást kapott a finnugor összehasonlító nyelvészet tanítására is. Az 1890–91. tanévben dékánja volt a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának, s e minőségében tartotta meg „A nyelvtudományról és néhány más tudományhoz való viszonyáról” című, több tekintetben modern felfogást tükröző, de már rég elfelejtett előadását. Az erdélyi tudományos életben az egyetemen kívül is részt vett: 1891-től 1893-ig titkára volt az Erdélyi Múzeum Egylet Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának, s rendes tagja volt az Erdélyi Irodalmi Társaságnak. 1893-ban a budapesti tudományegyetemre nevezték ki az urál-altaji összehasonlító nyelvészet nyilvános rendes tanárának. Vezető tanára volt a kolozsvári, majd a budapesti középiskolai tanárképző intézetnek és tagja a középiskolai tanárvizsgáló bizottságnak. 1909–10-ben mint dékán vezette a filozófiai kart. Egyetemi működése csak 1919-ben szünetelt néhány hónapig, amikor a kar több tanárának, köztük Szinnyeinek a működését nem tartották kívánatosnak. 1920-ban a budapesti Állami Középiskolai Tanárvizsgáló bizottság elnökévé és az Országos Közoktatási Tanács tagjává nevezték ki. 1923–24-ben az egyetem rektoraként működött. Hetvenedik életévének betöltése után, 1928-ban vonult nyugállományba.
Mint egyetemi tanár elsőrendű kötelességének tartotta Szinnyei a tudományszakja tanításához és továbbműveléséhez nélkülözhetetlen tankönyvekről való gondoskodást. Arra már nem volt szükség, hogy egészen új finn nyelvtant írjon. Hiszen elődje, Budenz József, már 1873-ban kiadta Rövid Finn Nyelvtanát, s ezt szótárral meg mondattani résszel bővítve 1880-ban második kiadásban is megjelentette. Szinnyei azonban nagyobb vállalkozásba fogott: Ugor [később: „Finnugor”] kézikönyvek címen egész sorozatát indította el azon tankönyveknek, amelyek bevezetésül kívántak szolgálni az ugor (=finnugor) nyelvek tanulmányozásához. E sorozatot Szinnyei 1894-ben Budenz finn nyelvtanának az átdolgozott változatával nyitotta meg, mely a finn nyelvtani tudnivalókat korszerűbb formában tartalmazta, mint Budenz nyelvtana. Szinnyei e könyve összesen kilenc kiadásban (az utolsó 1926-ban) jelent meg, tehát több mint három évtizedig szolgált nálunk az egyetemi finn nyelvoktatás alapjául. A finn nyelvtant már a következő évben követte a Finn Olvasókönyv. Mondattani példatárral. A példatár a nyelvtani jelenségek szemléltetéséhez és fokozatosan történő begyakoroltatásához szolgáltat anyagot. A voltaképpeni olvasmányi rész Z. Topelius (1781–1831), Suonio (=Julius Krohn, 1835–1888), A. Kivi (1834–1872) és J. Aho (1861–1921) tollából közöl rövid történeteket. Gondja volt Szinnyeinek arra is, hogy hallgatósága más irodalmi műfajok szókincsével és stílusával is ismerkedhessék, s ezért népmesék, közmondások, népdalok is helyet kaptak könyvében, a Kalevalát pedig az Ainóról szóló, negyedik runo képviseli. A tudományos próza nyelvének bemutatására E. N. Setälänek a nyelvhelyesség kérdéseiről írt tanulmányrészlete szolgált. Szinnyei Finn Olvasókönyve hat kiadást ért meg; az utolsó 1922-ben hagyta el a sajtót. Használhatóságát növelte, hogy 1905-ben finn–magyar szójegyzéket készített hozzá a szerző, amely később még két további kiadást ért meg (az utolsó kiadás kevéssel a szerző nyugalomba vonulása előtt, 1926-ban jelent meg).
Annak a finn nyelvoktatásnak, amelyben hallgatói Szinnyei József előadásain részesültek, nem a finn nyelv gyakorlati elsajátíttatása volt a célja. A finn nyelv oktatása mögött az a meggondolás húzódott meg, hogy a magyar nyelv rokoni kapcsolatainak bemutatása eredményesen csak az esetben folyhatik, ha e tantárgy oktatója munkája során hallgatói részéről a rokon finn nyelv valamelyes ismeretére támaszkodhatik. Hogy a jövendő magyar szakos tanárok a finn nyelvet kötelező tantárgyként tanulják, azt már Budenznek sikerült elérnie. A finn nyelv oktatását Szinnyei Budenz nyomán haladva folytatta. Noha a finn nyelv tanulását nem tudta oly népszerű feladattá avatni, mint utóda, Zsirai Miklós, kétségtelen, hogy finn és általános finnugrisztikai tanulmányaik kapcsán hallgatói fogalmat alkothattak maguknak a magyar nyelv finnugor rokonságának mibenlétéről. Ez pedig nélkülözhetetlen eleme minden magyar szakos tanár általános műveltségének, s egyben eszköz arra, hogy a magyar nyelv rokoni kapcsolatairól a tanár a tanuló ifjúságnak tudományos értékű tájékoztatást tudjon adni.
A finnugor összehasonlító nyelvészet oktatásához segédeszközül Szinnyei saját, Magyar Nyelvhasonlítás című könyvét használta. Ennek első kiadása 1896-ban, hetedik s egyben utolsó kiadása 1927-ben jelent meg (bővebben róla a következő fejezetben). Szinnyei e könyve a szó szorosabb értelmében nem tankönyv, azaz nem olyan könyv, amelyet tanulmányaikhoz a tanárjelöltek külső segítség nélkül eredményesen forgathattak volna. Műve későbbi kiadásainak címlapjáról kiderül, hogy könyvét Szinnyei voltaképp saját maga számára írta „előadásai alapjául”, s azt hallgatói csak az előadásokon hallottak kiegészítésére, ellenőrzésére, esetleges félrehallások javítása céljából segédkönyvként használhatták. Ez a körülmény kétségtelenül nagymértékben megnehezítette azon hallgatók dolgát, akik Szinnyei előadásaira vagy egyáltalában nem jártak el, vagy pedig azokon csak rendszertelenül jelentek meg. Az ilyen hallgatók a Magyar Nyelvhasonlításon nem tudtak eligazodni, s épp ezért a finnugor nyelvészet Szinnyei idejében elég széles körben népszerűtlen volt. Azok azonban, akik kötelességeiket nem mulasztották el és az előadásokra rendszeresen eljártak, Szinnyei óráin a finnugor összehasonlító nyelvészet eredményeiről a kor színvonalán álló, részletes képet kaphattak, a komoly érdeklődők pedig szilárd alapon állva foghattak az összehasonlító nyelvészet tudományos műveléséhez.
A szaktudománya iránti hangulatkeltés képessége nem tartozott Szinnyei adottságai közé, minthogy azonban tanárunk mindenkor rövid mondatokban, szabatosan és világosan beszélt, szavai a figyelmes és szorgalmas hallgatóban visszhangra találtak. Hogy az ilyen hallgató nem csupán a korabeli finnugrisztika eredményeiről kapott tájékoztatást, hanem érdeklődés ébredt benne a finnugrisztika megoldatlan kérdései iránt is, azt bizonyítja az a tény, hogy Szinnyei budapesti egyetemi tanársága idején tizennyolcan választottak doktori értekezésük tárgyául finnugor nyelvészeti témát. Szinnyei egyetemi működése idején szerezték meg a bölcsészdoktori címet olyan későbbi neves kutatók, mint amilyen Gombocz Zoltán, Beke Ödön, Fuchs [Fokos] Dávid és Sebestyén Irén volt. Az utóbbi egy-két évtizedben szokássá vált kevesellni azoknak a számát, akik Szinnyei hatására jegyezték el magukat a finnugor nyelvtudománnyal. Ezek a bírálók figyelmen kívül hagyják, hogy Szinnyei egyetemi működésének utolsó tizennégy éve az első világháború idejére meg az azt követő általános nyomorúság időszakára esett, s ez a tizennyolc év végképp nem volt alkalmas arra, hogy egy szaktudós fiatalok köréből tanítványokat toborozzon magának, illetőleg hogy az életben való boldogulásukról gondoskodni tudjon. Nem veszik észre e bírálók azt a keresztet sem, amely a Nyelvtudományi Közlemények 45. kötetének 478. lapján az egyik legkiválóbb Szinnyei-tanítványnak, a háború áldozataként 36 éves korában elhunyt Kara Ferencnek a neve előtt áll, s nem számolnak azzal sem, hogy néhány további Szinnyei-tanítvány neve esetleg ugyanazon okból nem szerepel (többé) nyelvtudományi folyóirataink lapjain, mint Kara Ferencé. S kinek jut ma már eszébe olyan „kicsiség”, hogy a tudomány iránt lelkesedő fiatalok 1945 előtt nem kerülhettek kutatóintézetekbe, hanem csak középiskolai tanárként kereshették meg kenyerüket, e pályán pedig az 1930-as évek második felétől kezdve nem biztatás, hanem büntetés várt rájuk, ha tudományos munka végzésére esetleg próbát merészeltek tenni? Annyi mindenesetre tény: e könyvecske írója csak arról tanúskodhatik, hogy Szinnyei Józsefnek nem volt közömbös tanítványainak a sorsa, s ha tehette, megadta nekik a tőle elvárható segítséget. Ha erre ritkán volt módja, azért nem őt kell hibáztatni, hanem azokat a társadalmi viszonyokat, amelyek keretében a magyar fiatalság nagy része az első világháború után tengette életét.
Szinnyei maga következőképp látta feladatát az egyetemi katedrán: „a fölsőbb oktatással foglalkozó tanár minden erejéből azon van, hogy hallgatóságát mai színvonalára emelje azon tudománynak, a melynek egy részét tovább terjeszteni hivatva van” (Nyelvtudományi Közlemények 1905: 427). E feladatnak Szinnyei mint egyetemi tanár mindenkor eleget tett.
