AZ AURÓRA ÉS A FIGYELMEZŐ
AZ AURÓRA ÉS A FIGYELMEZŐ
Szellemi fejlődésének egyik legfontosabb dokumentuma az 1861-ben az Akadémián elmondott, Bajza Józsefet méltató emlékbeszéd. Toldy és Bajza szoros barátsága, együttmunkálkodása olyanynyira párhuzamossá avatta tevékenységüket évtizedeken át, hogy Bajza portréjának megrajzolásával szükségképpen a magáét is megrajzolja.
1819-ben kerülnek az egyetem ugyanazon „osztályába”. Toldy a mozgékonyabb személyiség, mindvégig ő a triász (Vörösmarty, Bajza, Toldy) szervező egyénisége. S noha bizonyára kevésbé eredeti, mint két társa, kezdeményező képessége kétségbevonhatatlan. Pedig az a műveltségi alap, amely mintegy kiindulási szintje irodalmi pályájának, még meglehetősen heterogén jellegű, s számos, ez idő tájt már avult elemet is tartalmaz: Bajza hagyományosabb nemesi műveltségében nagyobb szerepet játszottak az ókori klasszikusok, az elmélyülő, kissé zord ifjú nyitja meg Toldy számára az utat a rómaiak felé: „Új világ nyílt meg előttem általa, s összejöveteleink tárgya nem játék s hivalkodás volt, hanem a két rómainak [Livius, Cicero – W. A.] együttolvasása voltak, s még mind az ő [ti. Bajza] segedelmével.” Toldy e helyütt hivatkozik kedvelt ifjúkori olvasmányaira: „… engem a francia irodalom – az egy, melybe otthon bévezettek – s különösen Fénelon s Marmontel, s ezek mellett a könnyű Florian bájai tartottak elfogva.” Erősen XVIII. századi olvasmányok ezek, Fénelon e század közepén élte magyarországi népszerűségének virágkorát, s Marmontel a testőrírók egyik kedvelt szerzője.
A pesti piaristák épületében levő könyvesbolt jelentette a korabeli magyar irodalommal való megismerkedés lehetőségét. Kis István, az öreg könyvárus előszeretettel invitálta be a boltjába a nézelődő diákokat. Mit látott az ifjú Schedel e könyvesboltban a magyar irodalom alkotásai közül? „A sok regény mellett egy-egy Virág és Vitkovics, Dayka és Himfy s a Kazinczy elegáns kiadásai kapták meg figyelmünket, s valami a nemzeti önérzethez hasonló sejtelem fogá el kebleinket, midőn Zrínyi kiadását pillantók meg!”
Az egyetem irodalomtanára, Czinke Ferenc Toldyból és Bajzából egyaránt ellenkezést vált ki, a megrögzött ortológus keményen mennydörög Kazinczy ellen. Szorosan a magyar irodalmat illetően szinte semmit sem tanulnak tőle, s csak azt írják javára, hogy felhívta figyelmüket Pápay Sámuel munkájára (A magyar literatúra esmérete, 1808), mint irodalomtörténeti forrásműre. Pedig ekkor már ismerik Révai és Verseghy vitáját, kapcsolatban vannak a fiatalokat pártfogoló Virág Benedekkel. S vitázó kedvüket éleszti a fiatalságra nagy hatást gyakorló, a magyar nemzeti önérzetet oly lelkesen tápláló Boldogréti Vig László (Horvát István) szelleme.
Már e futólag jelzett tényekből nyilvánvaló, hogy Kazinczy jelentőségét, ha talán nem is az emlékbeszédben megfogalmazott érett, letisztult módon, mélyen átérezték. „Kazinczy reformja a legnagyobb jótétemény vala költészetünkre nézve, sőt ennek sine qua non-ja, történelmileg szükséges, teljesen jogos magában véve is, de nem a maga kizárólagosságában.” Az idézett mondat vége azokra az elvszerűen indokolható, de az értékítéletekben mégsem teljesen valós megfogalmazásokra utal, mellyel Kazinczy és iskolája Csokonai, illetőleg Berzsenyi művészetét illette. Kazinczy szerepének ez a felfogása párosult annak megértésével, miszerint Kisfaludy Károly fordulatot hozott irodalmunk fejlődésében: „…kiindulást a külső életből vett s emellett csonka míveltsége az új irodalmakon alapuló lévén, mindenütt, tehát a lírában is az eszményiség s az óklasszikai formák született ellenese volt.” A klasszika és a romantika ma már oly magától értetődő ellentétéről van szó itt, s ráadásul arról is, hogy itt nemcsak két művészeti stílus, hanem két művelődési típus is megütközik egymással.
Az már persze Toldyra jellemző, hogy míg Kisfaludy és az Auróra köre bizonyos tiszteletteljes távolságtartással viseltetik Kazinczy művészeti programja, személyisége iránt, addig az egyeztető hajlamú Toldy barátságosabb kapcsolatokat ápol az öreg irodalmi vezérrel. Alkatának ezek a vonásai teszik alkalmassá irodalomtörténeti szempontok alkalmazására. Bármenynyire híve is valamely iránynak, csoportnak, programnak, kizárólagosan nem kötelezi el magát. Az is jellemző rá, hogy 1822 júliusában, amikor az új irodalom közlönye az Auróra lett, ő, a fiatalabb viszi el Kisfaludyhoz a félszeg és sérülékeny Bajza költeményét: „Az egy júliusi estve vala a nevezett évben, midőn »Esthajnal« című dalát Kisfaludynak én nyújtottam által.”
Az Auróra körében a mesternek, Kisfaludynak sokkal nagyobb volt a befolyása, mint ahogy azt irodalmi köztudatunk számon tartja. A megjegyzés, melyet idéztünk, hogy tudniillik Kisfaludy nem rendelkezett a Kazinczyéhoz mérhető klasszikus műveltséggel, mit sem változtat azon a szellemi hatáson, melyet ifjabb társaira gyakorolt: „Mind Kisfaludy Károly tanulságos társalkodása, mely mindig vagy a maga, vagy a körülötte sereglő ifjabb nemzedék művei felett folyt, és sokszor mélyreható fejtegetéseket eredményezett a mester részéről, mind esztétikai munkák olvasása, különösen a Herder és Lessing írásaié, mely utóbbinak tanulmányozását szinte Kisfaludy sürgeti vala, reánk döntő befolyást gyakorlott…” Kiviláglik e sorokból egy jellegzetes, esztétikailag a lessingi hagyatékra támaszkodó, ez idő tájt szinte kanonizáltnak nevezhető felfogás ötvöződése a következő évtizedben oly jelentékennyé növekedő, a nemzeti romantika és a népiesség nézetrendszerét alapvonalaiban meghatározó herderi tanításokkal.
Talán nem véletlen, hogy a Herder történetfelfogását érvényesítő Kölcsey (Nemzeti hagyományok) példája szorosabban széptani vonatkozásban inspirálónak bizonyul az Auróra kör fiataljai számára. Toldy 1828. augusztus 18-i levelében írja Bajzának: „Én azt tartom, hogy Lyrikánkat úgy kellene a népdal útmutatása szerint mívelni, mint Kölcsey teszi: így Lyránknak saját hangja lesz, s ez után kell törekednünk.”
Toldyék természetesen nemcsak az elmélet síkján sorakoztatták fel elképzeléseiket, nagyon is tudatában voltak bizonyos pozíciók, orgánumok fontosságának. Ezért hangzik oly magától értetődően a megfogalmazás az emlékbeszédben, hogy amikor a Tudományos Gyűjtemény szerkesztése „Vörösmarty kezeibe ment által… ezen akkor egyetlen tudományos orgánum hatalmunkba került”. Ez 1827-ben történt. A kor nagy irodalmi polémiájában, noha Bajza álláspontjával egyetértett, a Conversations-lexikon pörében nem vett részt, egyeztető hajlamainak bizonyára javára vált, hogy ez ügyben nem szerzett ellenségeket: „Én nem valék akkor a hazában, s távolról, a Szajna partjairól nézve az irodalmi háborút, arra semminémű befolyást nem gyakoroltam…” Az úgynevezett Pyrker-pörben azonban, az érsek művének magyarra fordításáért, szemrehányást tesz Kazinczynak, bár később némileg szégyenkezik a „szent öreg” megtámadása miatt.
Toldy, s egész irodalmunk szemszögéből jelentős év az 1837-es. „1837-ben új tért alkotott magának a három barát, kit a közönség mindinkább együtt látni megszokott: Bajza, Vörösmarty és én, midőn az Athenaeumot alapítottuk meg.” Az Aurórában vitt szerep, Vörösmarty szerkesztői munkája a Tudományos Gyűjteményben, a Bajza-féle Kritikai Lapok egyként mutatják, hogy a „közönség” miért látta mindinkább együtt a triász tagjait. Toldyra feladatként a Figyelmező – az Athenaeum kritikai hetilapja – szerkesztése jutott: „…Figyelmező magamra bízatott teljes önállósággal.” Az Athenaeum jelentősége, szerepe, küldetése ma már irodalomtörténeti tény. Tény azonban az is, hogy az az erőkoncentráció, amely a különböző akadémiai és egyéb posztok meghódításával a triász kezeiben összpontosult, ellenkezésre ingerelte azokat, akik az irodalmi életben nem jutottak hasonló tekintélyhez. A mából visszanézve kimagaslik, s szinte minden vonatkozásban beigazolódik az az irány, melyet a triász jó másfél évtizeden át a különböző fórumokon képviselt, ám mégis érthető, hogy (Toldy megfogalmazásában) „A békés, tisztázó, építő irányú programm mindamellett egy egész hadát zúdította fel a rejtett bosszúnak, a rosszakaratnak”. Úgy tetszik, az irodalmi életnek az ilyen ellentétek vonatkozásában megvannak a maga állandónak tekinthető törvényei. Az Athenaeum körének e támadások, melyek sorában sok volt a konzervatív beállítottságú, keveset ártottak, noha hozzájárultak a triász elkedvetlenedéséhez, s így közvetve a folyóirat megszűnéséhez. Kárt ezek az éles polémiák azzal okoztak, hogy jobb sorsra érdemes sok tekintetben korszerű gondolkozású, „elégedetlen” fiatalok (mint például Csató Pál) is az ellenfelek csoportjához csapódtak, s ezzel az irodalmi életben való boldogulásukat megnehezítették.
