AZ IRODALOMTÖRTÉNET-ÍRÓ
AZ IRODALOMTÖRTÉNET-ÍRÓ
A magyar költészet története című munkája, amely 1854-ben jelent meg, olyannyira magán viseli az előadás-formát, hogy még az „uraim” megszólítás is rendszeresen ismétlődik. Költészetünk történetét áttekintve okkal tér ki az úgynevezett „hunmonda” kérdéskörére. E tény szempontunkból elsősorban módszertanilag érdekes. Toldy lelkiismeretes és alapos kutató: részletesen felsorolja az akkor ismert forrásokat, magyarokat és külföldieket vegyest, amelyekben ez a téma valamilyen módon előfordul. Így természetesen Kézai Simon mellett szóba kerül Priszkosz rétor csakúgy, mint Jordanes vagy Strabo, s összehasonlításokkal találkozunk az Eddát illetőleg, említi az ide vonatkozó szakirodalmat (Wenzel). A nevezett forrásokon kívül sok másra is utal, ami azt jelenti, hogy e kérdéskörrel (s mindegyikkel, melyet tárgyal) körültekintően megismerkedett. Nem feledkezik meg a forráskritikáról sem. Bizonyos kérdéseket azonban részben a tudomány állásától, részben saját nemzeti koncepciójától függően, egyáltalán nem érint. Így például mint magától értetődő tényt, elfogadja az egykori „hunmagyar” nép létezését; csak később módosít, a finn-magyar nyelvrokonság elfogadása felé közeledve, ezen a felfogásán. Egyébiránt nem is eme őstörténeti probléma eldöntése foglalkoztatja, hanem elsősorban a mondakörnek azok az elemei, melyek bizonyos irodalmi érdekkel bírnak, s amely hagyaték ebben a vonatkozásban költészeti örökségként is felfogható, mint ahogy az Edda vagy a Nibelungok esetében azzá is vált. Hogy anyagának ezt az irodalmi „magvát” jó szemmel ismerte fel, azt e mondakör későbbi költői feldolgozása, Arany János remeklése igazolja.
Az a típusú irodalomtörténetírás, melyet Toldy művelt, a primer forrásokkal való találkozás időszaka volt. Ennek megfelelően érdeklődése – s valószínűleg bárki másé is az ő helyzetében – az alapértelmezés fő vonalainak megállapítására összpontosult. Így az árnyalatok kiemelésére kevés lehetősége volt, sőt viszonyító pontok hiányában ez nem is igen lett volna elvárható. Ez az idő, a közkeletű megállapítás értelmében, az irodalomtörténet-írás úgynevezett „naiv” korszaka volt, amikor a művek, különösebb értelmező áttétel nélkül mintegy magukat ajánlották, a tudós rendszerével az evidenciákat állította előtérbe. Ennek az eljárásnak természetesen vannak kockázatai. Toldy elhíresedett esete, amikor az egyszerű olvasóra jellemző tévedésbe esik, s nem ismeri fel az írói fogást, az alkotás mesterségbeli kellékét. A Fanni hagyományairól írja, Kármán munkásságát fejtegetve: „Még egy rejtélyes eredetű, csodálatos művet vettünk az ő kezeiből, melyből nem tudjuk mennyi belőle övé, mennyi azon széplelkű szerencsétlen nőé, ki Kármán iránti szerelmének áldozatja lett.” Mint az Uránia valamelyik feltételezett olvasója, aki a műbe belefeledkezett, az ifjú hősnőt valóságos személynek, sőt szerzőtársnak véli, a vallomások fiktív megtalálóját az író személyével azonosítja. Tehát elhiszi azt, sőt komolyan veszi, amit az író az olvasóval sajátlagosan műfaji okokból, az olvasás tartamára el akar hitetni. Az ilyenfajta félreolvasások nyilván a megfelelő előzmények (életrajzi kutatások műfajtörténeti áttekintések) hiányából következnek.
Csak példaként ragadtuk ki ezeket a fejezeteket, hasonló megjegyzéseket minden bizonnyal számos esetben tehetnénk még. Ám semmiképpen sem lenne méltányos nemzeti irodalmunk kezdeteinél azt vetni Toldy szemére, ami a kutatások akkori állásánál esztétikailag és módszertanilag egyként az első feldolgozások aligha elkerülhető velejárója. Annál is inkább méltányosnak kell lennünk, mert – hogy ne szakadjunk el az említett példáktól – Kármán rövid pályájának céljait jól megértette, mondván: „… oly magyar irodalmat kívánt, mely a magyar nemzet szellemi szükségeiről is szellemi készültségéhez mért önálló munkássággal tegyen.” Megjegyzi, hogy Kármán becsülte Kazinczyt, elismeri Kármán álláspontjának jogosultságát a nyelvújítási harc előtti időszakban, hiszen a nyelv megújítását célzó törekvések akkor még híján vannak a törvénynek és ízlésnek, míg Kármánnak ép ösztöne és finom ízlése volt. Attól sem riad vissza, hogy megállapítsa, miszerint: „Az ő nyelvmuzsája arányos vonású, egészséges, szellemes mezei leányka volt: Kazinczyén a kecs mellett némi városias haloványság volt észrevehető.” Hozzátartozik a megítéléshez az a körülmény is, hogy Kármán kísérlete egy időn át kiesett az irodalom emlékezetéből, s éppen Toldy érdeme e rövid írói pálya jelentőségének felismerése, „… csak a méltányosabb utókor karolta fel emlékezetét, s miután írásai 1842-ben általam újra napvilágot láttak, el van ismerve tiszta látása, ritka képessége, írói érdeme.”
Történeti látásának bizonyítéka, hogy abba a hiátusba, mely Kármán halála, az Uránia kezdeményének abbamaradása, Kazinczy kényszerű elhallgatása (fogsága) következtében keletkezett, Csokonai személyiségét és tevékenységét állítja, mintegy hídként két egymásra következő korszak között. Következtetéseinek magától értetődő, számunkra kézenfekvőnek tetsző jellege az, ami rendszerezésének megalapozottságára vall. Módszertani szempontból nem tesz egyebet, mint leírja a jórészt tőle összegyűjtött és kiadott irodalmi anyag jellegzetességeit. Eközben állandóan két fő szempontra figyel. Az egyik a mű (életmű) elhelyezkedése az adott történelmi (művelődéstörténeti) egységben vagy korszakban, a másik a szorosabban vett stílus, pontosabban a költői, nyelv milyenségének meghatározása. Magát a történelmi folyamatot, a liberális-romantikus történelemfelfogásnak megfelelően evolúciónak tekinti, mely egymásra épülő fokozatokban érvényesül. E fejlődés előrevivő irányú ugyan, de semmiképpen sem egyenletes, s nem feltétlenül harmonikus. Mégis mutat olyan eseteket, amikor az egyes korokban adott lehetőségek valamely kiemelkedő életműben megvalósulnak. Ezek a csúcspontok, s egyben azok a minták is melyek az irodalmi fejlődést, Horváth János későbbi megjelölését alkalmazva, „ízületekre” tagolják.
A fejlődéselvet vallja nyelvi tekintetben is. 1830-ban, a Tudományos Gyűjteményben közzétett recenziójában Prof. Szabó József A dicső magyar szó s nyelv őskorú régisége című munkáját bírálja. Prof. Szabó ama fantasztikus elmélet rabja, melynek értelmében már a régi perzsák is tiszta magyar nyelven szólottak, tehát a délibábos nyelvészkedés képviselője (aki nem rendelkezett Horvát István egyéb kvalitásaival). Egyik állítása szerint a magyar nyelv változatlan maradt. „Ily állítást cáfolgatni nem szükséges – írja Toldy. – Az olyan, mintha azt mondanók: világ, ember, s ami van az időben, változatlan marad. Mi az élet egyéb, mint folyó változás?” Jellemző, hogy e recenzió a Literatúra rovatcím alatt jelent meg. Az evolúció gondolata korán megjelenik Toldynál, hiszen éppen a fejlődés, a haladás ténye az, ami nemcsak felfogását, hanem egész szervezői buzgolkodását is áthatja; a nemzeti irodalom gyarapodása és megújulása egész ténykedésének erkölcsi alapja, ihletője, erőtartaléka. A megjelenő új mozzanatok, stíluseredmények a nemzeti irodalom kibontakozásának folyamatában az egész irodalom lehetőségeit bővítik. A nemzeti szellem eszközeinek gyarapodása révén tudja megvalósítani önmagát.
Futólag említettük, hogy Toldy nemcsak a nagyobb nemzetek újkori irodalmában járatos, hanem érdeklődött a szláv népek kultúrája iránt is. Így például ismertetést közölt a Tudományos Gyűjtemény 1830-as évfolyamában, az ócseh literatúráról (Úti Naplómból, 1829. Prága). Itt jegyzi meg: „A cseh literatúra régiségeit tudakolván, a nemzetet e tekintetben gazdagabbnak találtam, mint amelynek előre képzeltem.” Dobrowskyt a csehek „Révai”-jának nevezi. Noha Toldy nem művelte és nem is művelhette az összehasonlító irodalomtudományt, érdeklődése az ilyen típusú párhuzamokra is kiterjedt, s e tény, legalábbis szemlélete mélyebb rétegeiben az összevetések immanens lehetőségét tartalmazta.
Valamikor a negyvenes években alakulhatott ki véglegesen irodalomtörténet-írói módszere. A magyar nemzeti irodalom története című első összefoglaló vállalkozásának bevezetőjében „Értelem-határozások” elnevezéssel tisztázza a művében használt fontosabb fogalmakat. Idézzük az irodalomra, illetőleg az irodalomtörténetre vonatkozót, 1851-ből: „Irodalom alatt a nyelvben és írott termékekben nyilatkozó emberi szellem műveinek bizonyos öszvegét értjük; az irodalom-történet az ily művekben nyilatkozó szellem fejlődése s működéseinek összefüggő és okfejtő előadása.” Felfigyelhetünk az irodalom fogalmának meglehetősen tág meghatározására. Nem különíti el az írott és iratlan kultúrát (később Horváth János ezt hangsúlyozottan megteszi), másrészt kísérlet sem történik az irodalomnak mint a művészetek egyik (s minden bizonnyal legkiterjedtebb) ágának ilyen értelemben való definiálására. Ebben bizonyára megmutatkozik a „literatúra” régi típusú fogalmának egyetemessége. Részben természetesen a régi magyar irodalomnak (s minden nemzeti irodalom hasonló korszakának) tényleges helyzete okozza, amikor a szellemi termékek még valóban nem különülnek el az újabb korokban megszokotthoz hasonló módon. Ám Toldy, mikor e műve megírásába fogott, még nem tudhatta, hogy munkája a régi magyar irodalom tárgyalásával fog zárulni. A szépirodalom és az esztétikum fogalmának tisztázatlansága mindvégig jellemzi módszerét.
Ez utóbbi megállapítás nem jelenti azt, mintha a szorosabban vett esztétikai minőségek iránt nem lett volna igazi érzéke: a jórészt poétikai és stilisztikai elemzést vezette végig a történeti folyamatosságon, átfogó szempontokat e téren nem alakított ki. Annál nagyobb súlyt helyezett az általánosan értelmezett irodalom fejlődésére hatást gyakorló külső és belső tényezőkre. Külsőnek nevezi lényegében a társadalmi hatásokat, azaz intézmények, műveltségi, sőt jogi, gazdasági-politikai tényezők befolyását a szellemi fejlődésre, míg belső okokként jelöli meg a tudományosság állapotát, az irodalmi jelenségek egymásra hatását, továbbá a kiemelkedő egyéniségek szerepét. Ezek lényegében pozitivista elvek, mint ahogy irodalomtörténészi gyakorlata is az, ám módszerét a teória szintjén nem tudatosítja, és számos pozitivizmus előtti elem éppúgy megtalálható benne, mint egyfajta lelkes célképzet, irányzatosság is, mellyel az egész kultúrát a nemzeti ügy szolgálatába állítja. Így az irodalomtörténet hasznos voltát egyenest azzal bizonyítja, hogy igaz pedagógusi lelkesültséggel említi, miszerint „külföldön az nemcsak felsőbb, de közép és magán, sőt még a női tanodákban is rendes tanulmányul van behozva. Ez adja vissza a nemzet legbensőbb, ti. szellemi életének képét; ez ismerteti azon műveket, mik a miveltségnek, tehát a valódi emberisedésnek legnemesebb termékeit teszik”. Nem kisebb a jelentősége annak a megállapításnak, mely leszögezi: „…a nemzeti irodalom történeti helyes ismerete, nem kevésbé mint a polgári história, képes a nemzeti önérzetet ápolni, a hazafiságot táplálni s a nemzeti haladás célszerű előmozdítására biztos útmutatást nyújtani.”
Fogalomhasználatának vannak olyan elemei, melyek eltérnek a később általánossá vált rendszertani terminológiától. Így például az egyetemes és a nemzeti irodalomtörténet közötti határt nem a világirodalom mentén húzza meg (ahogy ezt ma értenők), sőt az utóbbi fogalommal nem is igen operál. Az egyetemes nála a „hazai egyetemes”.(tehát nem magyar nyelven írott) irodalom, mely „kiterjed mindenre, mit az öszves nemzet a tudományok és szóló művészetek bármely ágain és bármely nyelven előállított”. Toldytól származik az irodalomtörténeti korszakolásnak az a módja, mely hosszú időn át érvényesült a tudományos rendszerezésekben s az oktatásban egyaránt. Lényegét tekintve természetesen, hiszen a legrégibb korszakot, a kereszténység felvétele előtti időt némiképp félreérthetően ókornak nevezi, s az „önálló nemzetiség kora” megjelölésével bővíti, a reformkori elképzeléseknek megfelelően visszavetítve a legrégibb időkbe. Középkornak nevezi azt az időszakot, mely a kereszténység felvételétől a mohácsi vészig terjed, s mellékesen a hit korának, nyilván a vallási műveltség koraként jelöli meg. Ezt követi az újkor, lényegében a magyar nyelvű irodalom megszületésének és felvirágzásának ideje, mely a régen sokat emlegetett „hanyatlásig” (nemzetietlen kor stb.) tart. Azután meglepő biztonsággal jelöli ki a „legújabb kort”, 1772-től az „utolsó forradalomig”, vagyis 1848–49-ig. A különböző antológiákban megfelelő alkorszak megjelöléseket is alkalmaz, változó kritériumok alapján; ezek taglalására itt nincs lehetőségünk.
Irodalomtörténet-írásunk „atyja”, ahogy emlegetni szokásos volt, sok olyan fogalmat, meghatározást hozott forgalomba, melyek – mutatis mutandis – máig érvényesek. Egy jellegzetesnek mondható irodalomtörténeti tárgyalásmódot is bevezetett, amely különösen a tankönyvek révén hosszú életűnek bizonyult. De ő volt az is, aki annak ellenére, hogy az európai irodalom jó ismerőjeként tartották számon indulása idején, s kétségkívül az is volt, szinte kizárólagosan nemzeti látószögből nézve tárgyalta irodalmunk fejlődését. Más irányú hatásokat, ott ahol ez nyilvánvaló volt, inkább csak – tudós módon – regisztrált, ezek nemzetközi összefüggésrendszerére csak kevéssé ügyelt. Ez a magatartása magyarázható egyrészt a nemzeti eszme, s egyáltalán a nemzeti kultúra predomináns szerepével, mely indulásakor a gondolkodását teljesen áthatotta, de azzal a folyamattal is, amely a század második felében erősödött fel. Míg a század első felében a Monarchia különböző nemzetiségi aspirációinak kulturális megnyilvánulásai nagyjából párhuzamosan jelentkeztek, később, nem utolsósorban 1848–49 eseményeinek hatására, ez az irodalmi életben inkább csak lappangó feszültség motiváló tényezővé lépett elő. Nem abban a vonatkozásban, mintha irodalomtörténeti szövegekben a tény közvetlenül megmutatkozna: inkább a magyar kultúra s benne az irodalom zártsága, „önelvű” nemzetcentrikusságában jut kifejezésre. Ebben a tekintetben mások, így Gyulai és Beöthy sem különböznek Toldytól, sőt ez utóbbinál a nemzeti öntudat hangsúlyozottsága szárnyaló retorikában nyilvánul meg.
Toldy gondolkodásának alakulásában közrejátszanak azok a tényezők, melyek a kiegyezés irányában munkálnak. Természetesen a személyes motivációról sem szabad megfeledkeznünk. Mint német eredete, „megmagyarosodott” író, különleges kötelességének érezhette a nemzeti eszme hangsúlyozását. Alig húszéves, amikor új anyanyelvén már az aradi főispán, báró Wenckheim József lányait oktatja a magyar nyelvben való „alaposabb kimíveltetésök” végett. Vörösmartyval, Bajzával való barátsága, együttműködése élete meghatározó élménye volt, ezt az élményt különböző tisztségei, s nem utolsósorban saját munkásságának gyarapodó súlya személyiségformáló faktorrá szilárdították. Később egyre nyilvánvalóbban előrelép a „hivatalosság” fokozatain, s így politikailag is elkötelezve érzi magát ama felfogás mellett, amely a liberális nemzeti gondolkodás főiránya lesz. S ebben az összefüggésben, a létesülő dualizmus szellemi erőterében, már teljességgel érthető, hogy türelmetlen megjegyzéseket tesz a nemzetiségekre, „sepredék”-nek nevezve őket (Kazinczy Gáborhoz intézett levelében, 1861. márc. 6.). A dolog másik, bár ettől korántsem független oldala a Habsburg-házzal szemben táplált reménykedés. Ez a gondolkodás, eltekintve a különböző szinezetű radikális ellenzékiségtől, a liberális nemesség köreiben egymást követő fázisokban meglehetősen általánossá válik. Pusztán irodalomtörténetileg nézve végül is e jelenségek hozzátartoznak ahhoz a folyamathoz, amely a „népnemzeti” irányban összegződik. Ez az irány végeredményben a nemzeti irodalmi örökségnek ebben a történelmi korszakban már némileg konzervatív szinezetű, a dualizmus politikai realitásaihoz igazított integrálása a nemzeti, s a lehetőségek határai között önállóságra számot tartó kulturális koncepcióba. Az utóbbi gondolat indokolja a nemzeti irodalom elszigetelt egységként történő tárgyalását.
Messze már az idő, amikor a szomszéd nemzetek „Révai”-jának emlegetése fontosnak tetszett. Ám aligha lennénk méltányosak, ha az előbb említetteket pusztán Toldy nyakába varrnók: az „akadémikus” értelmiség mentalitásának ez irányú alakulása messzemenően történelmi-társadalmi meghatározottságú. Toldyt nem sorolhatjuk a kivételek közé. Az említett tényezők behatárolják, de nem semlegesítik azokat az érdemeket, melyeket egy nemzeti tudományág fundálása során szerzett.
Vegyük szemügyre értékrendjének főbb mozzanatait. Genetikusan ezt a korai kritikai írásokban kell először megkeresnünk. Az Aesthetikai levelek Vörösmarty epikus munkáiról című (1827) művének ajánlása: „Kazinczy Ferenc, Kisfaludy Károly, Kölcsey Ferenc mestereim s barátaimnak.” A Harmadik Levélben romantikus alapgondolatra bukkanunk: „Egy fő okát tehát, hogy a tizennyolcadik század vége felé nincs classicusunk az eposzban, a geniek hiányában kell keresni.” Már itt feltűnnek az örök példaképek, Homer és Shakespeare. „Te hát Herderrel tartasz” – írja Vörösmartynak. Már e korszakában jellemző Toldyra, hogy a Herderre, Jean Paulra, Wielandra történő utalások (még a flamand festészetet is felveszi hasonlításai közé) mellett akkor érzi magát igazán elemében, amikor a szerkezet, a karakterek, a leírások stb. vonatkozásában részletesen ismertetheti a Zalán futását, s a költői mesterség, a verselés és a szerkesztés, tehát a poétikai formák részleteivel, az újabb magyar irodalom sajátosságaival foglalkozhat.
Toldy kritikusként is jelentősnek mondható, noha e téren kifejtett munkássága, mely egyébként igen kiterjedt, kevéssé került az érdeklődés középpontjába. Bajza markánsabb kritikai szemlélete mögött Toldy kiegyensúlyozottabb, s némileg sápadtabb írásai óhatatlanul háttérbe szorultak, s nem kelhetett versenyre a drámakritikus Vörösmartyval sem. Oka lehet ennek mindamellett az a körülmény is, miszerint Toldyban már ekkor a jövendő irodalomtörténész érlelődik, s inkább ismertetésre, szemlézésre vállalkozik, mint polemikus napi feladatok elvégzésére. Pedig történeti szempontból már igen korán felismeri a kritikai műfaj jelentőségét. A Magyar folyóirások rövid szemléje az Élet és Literatúra 1826-i első kötetében látott napvilágot. Itt e kérdést illetőleg a következőket olvashatjuk: „Kritika nélkül nincs literatúra; lehetnek könyvtárak – de literatúra nincs, valamint lehetnek emberek, de azért még nincs státus. A literatúra státus; és státust igazgatószék nélkül nem képzelhetni: s a kritika igazgatószéke az írói státusnak.” A Tudományos Gyűjtemény 1826-i I. kötetében (Szemere ezt az írást a következő évben megjelentette az Élet és Literatúrában is), már pontosan megjelöli kritikai eszményét: „Nálunk a kritika szó gyűlöletes lett magunk által, vagy durvaság vagy szárazság lévén bélyege eddiglen. Máskép tűnik az fel Kölcseynél. Derült komolyságban s gazdag egyszerűségben. E titkot bírd, s tied a koszorú!” Nyilvánvaló e tekintetben az Auróra kör kapcsolódása Kölcsey kezdeményéhez.
Elméletileg is fontos kérdést, s irodalomszemléletbe integrálható szempontot fogalmaz meg a Kisfaludy Károly vígjátékai nemzetiség tekintetéből című írásában (Élet és Literatúra, 1829). Szontágh Gusztávval polemizál itt, aki többre becsüli Kisfaludy korai műveit, jelesül a Kérők című vígjátékot, mint az író későbbi színműveit. Mégpedig elsősorban azon okból, hogy a korai műveken erőteljesebb a nemzetiség bélyege, mint az utóbbiakon. Toldy ezzel szemben határozott fejlődésvonulatot lát Kisfaludy vígjátékaiban, a kezdet meghaladását. A nemzeti színezet külsőségei, bármennyire feltűnőek legyenek is, amennyiben a jellemábrázolás egysíkúságaival, illetőleg a szituációk komikumának nevetésre ingerlő hatásával egyenlőek csupán, mindenképpen kezdetlegesebb állapotokra utalnak a színműírás terén, mint az elmélyültebb jellemzés. Karakterfestésre törekvő darabok esetében (s itt szóba kerül, s azóta is örök negatív például szolgál Kotzebue neve) Toldy a Csalódások című vígjátékot magasabb szintre helyezi, mondván, hogy a karakter általános emberi igazságának s a nemzeti jellegnek nem szabad egymást kizárniok, sőt művészi értelemben a nemzeti jelleg éppen ezen keresztül kell hogy érvényesüljön. A „Nemzetiség egyik, de nem egyetlen alkotórésze a characternek”. Arra is figyelmeztet, hogy nem pusztán a cselekmény vagy a szereplők, hanem maga a szöveg is bír jellemző erővel, ennek milyensége nem elhanyagolható. Kisfaludy érdeme például – s ezt mai napig is valljuk –, hogy civilizált, kulturált életforma meggyökeresedése híján Kisfaludy a „míveltebb” magyaroktól, gondos megfigyelés révén, elleste, s elemeiből megteremtette a művelt „conversatio” nyelvét, s ezzel nagymértékben hozzájárult a valódi, mélyebb értelemben vett nemzeti színezet érvényesüléséhez.
A Conversations-Lexikon (ennek nincs köze az iménti conversatiohoz) pöréből kimarad ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy az abban kibontakozó, Bajzától megfogalmazott kritikai elveket ne fogadta volna el teljes mértékben. Mint ahogy szakít a régi típusú mecénátus gyakorlatával is; e tekintetben a polgáriasult irodalmi viszonyok híve, s persze ezek megteremtésének gyakorlati végrehajtója egyszersmind. Nem kíméli az öreg Kazinczyt sem, aki a hatalmasságok jóindulatú támogatását is számításba vette a magyar művelődés érdekeinek előremozdításakor. Ilyen irányban tett gesztusnak minősíthető az a XVIII. században még elfogadható és gyakorolt szokás, melynek példája Kazinczy fordítása, Pyrker érsek Szent Hajdan Gyöngyei című német nyelvű munkájának átültetése. Toldy nagy tisztelője Kazinczynak, e kérdésben azonban, mely akár irodalompolitikainak is mondható, nem ismer engedményt. Ide vonatkozó írása a Kritikai Lapok I. kötetében jelent meg, 1831-ben, ám a szerző kiléte korántsem volt titok, Kazinczy méltatlankodása, Rumy támadása egyként ezt bizonyítják. Toldy véleménye egyértelmű: „Kazinczy a Gyöngyök s a Mailáth regéi fordításaiért soha a tudományos tribunál előtt magát nem igazolhatja! Mind a kettő koldulás, mely hozzá méltatlan, s nekünk nem kell! Mit kínozzuk szeretetünkkel, kik nem tartották méltónak azt kivívni, azt megérdemelni?”
Ha később – mint más helyütt is említjük – röstelkedett is e támadás hangneme miatt, az itt kifejtett elvet továbbra is vállalja. Bizonyság erre Toldy Ferenc Kritikai berke, amelynek 1874-es kiadásában az inkriminált írásokat újra publikálja. E témakörbe tartozik Desewffy Józseffel folytatott vitája is az 1833-as akadémiai nagyjutalom tárgyában. A jeles gróf ugyanis, a szóban forgó két jelölt, Kisfaludy Sándor és Vörösmarty közül egyedül jutalmazottnak Kisfaludyt ajánlja, a nemzeti színezetet, a kezdemény érdemét, továbbá az „ősz fürtöket” hozván fel véleménye támogatására. Toldy gondos összevetéssel mintegy kettős, párhuzamos pályaképet rajzol a két költőről. Ebből egyértelműen kiviláglik – maliciozusan Dessewffy magánvéleményére is hivatkozik –, hogy Vörösmarty a nagyobb költő – ez érv is egyúttal, mely a „szenioritást”, a vonzódást régi tekintélyekhez, s általában a tekintélyelvűséget az irodalomban lefokozza, illetőleg méltányosan az azt illető helyre teszi. Az említett példákból is érzékelhető, hogy Toldy irodalomértése, irodalomszemlélete a reformkor, a nagy romantikus nemzedék gyakorlatából nő ki, ennek aspirációit, céljait, kultúrszociológiai képletét valósítja meg irodalomtörténetírói tevékenysége során, mindama változásokkal együtt, melyeket a viszonyok módosulásai okoztak a század második felében.
Futólag említettük, hogy Toldy irodalomtörténész hajlamai kritikai írásaiban is megmutatkoznak, főként a tekintetben, miszerint nem annyira valamely határozott vélemény – legyen az akár elismerő, akár elutasító – kimondására, megfogalmazására helyezi a hangsúlyt, s nem áll ki harcosan akár a tőle képviselt irány támogatása érdekében sem, hanem inkább ismertet és elemez, kutatván a tőle bemutatott mű gondolati, műfaji, stiláris sajátosságait. Ezért nem felfedező kritikus. Például kínálkozik e tekintetben a fiatal Eötvös A házasulók című vígjátékának terjedelmes recenziója, amely a Kritikai Lapok negyedik füzetében jelent meg (1834). Közismert, hogy e mű nem tartozik Eötvös jelesebb munkái közé. Toldy alaposan végigelemzi a voltaképpen szerény vígjátékot, s komoly célt tűz maga elé: „…ezen darabban erkölcseink, mindennapi életünk képét keressük, s figyelmünk a charakterekre, mint fő dologra leszen függesztve.” E cél érdekében igen részletesen megismerkedhetünk a vígjáték cselekményével, megtudhatjuk, hogy mit csinál gróf Budaváry és gróf Házy, mi van Ilkával vagy Kedvesinével, s mi Rózsa levele titka. A cselekmény felvázolásának menetébe általános érdekű megjegyzéseket iktat, arról például, hogy a jellemek egymást világosítják meg (értelmezik egymást), így a „charakterek” egyoldalúsága hibának számít. Megtudjuk, hogy Walter Scott látszólag mellékes dolgokkal bíbelődik, de ezek végül összpontosulnak a fő akcióban. Nem mindig így Eötvösnél, továbbá minden cselekvésnek indokoltnak kell lennie stb… Végül is azzal a reménnyel bocsátja útjára az ifjú szerzőt, hogy bizonyára tökéletesbedni fog írásművészete további fáradozásai során. A viszonyítás és a távlat hiánya az (ami Toldy számára oly fontos lenne), ami a bírálatnak ezt a módszerét eredményezi; nem rossz módszer ez, csupán más műfajban alkalmazható gyümölcsözőbben.
A lényeg mindebben az, hogy kritikusi foglalatosságának el nem hanyagolható szerepe van irodalomtörténet-írói elveinek, módszereinek, sőt értékítéleteinek kialakításában. Természetesnek vehetjük, hogy Toldy egyúttal bizonyos hagyatékra is támaszkodik. S itt nemcsak olyan előzményekre gondolunk, mint Pápay Sámuel munkája, hanem azokra a korai kezdeményekre is, mint aminő a XVIII. században Zrínyi, a Hunyadi-témakör jelentőségének felismerése, Kazinczy irodalomtörténeti tárgyú megjegyzései, kiadásai, Révai Miklós búvárlásai, s mindenekelőtt Kölcsey felfogása a nemzeti irodalom fejlődései törvényeit illetően, továbbá az a tömör értékrend, melyet az irodalmi örökséggel kapcsolatosan a Nemzeti hagyományokban felvázol. Toldy lényegében ezeken a nyomokon halad tovább, hozzáadva a nagy reformkori nemzedékek, az Auróra kör és a triász munkálkodása nyomán kibontakozó új fejleményeket. Ez utóbbiakat Toldy már „belülről” ismeri, következésképpen ide vonatkozó megállapításai az autenticitás erejével bírnak. Mindez persze nemcsak mechanikus hozzáadás, s mégcsak nem is pusztán az előzmények szisztematikusabb kibontása: a nemzeti irodalomnak ekkor megvalósuló művészi gyakorlata sok olyan összefüggést is tudatosít, melyek a szórványos előzményekben még csak példálózgatásokként jelentek meg. A Vörösmarty-nemzedékben formálódó írói öntudat visszamenőlegesen is értelmezi az előzmények fejlődésvonulatát. Ebből a sajátos pozícióból következik Toldy összefoglalásainak újdonsága, vonalvezetésének meglepő biztonsága.
Ez utóbbi körülmény annál is inkább figyelemre méltó, mert indulásának körülményei között az elméleti és módszertani felkészülés lehetőségei meglehetősen behatároltak. Éppúgy Jean Paulra, a Schlegel testvérekre, a közkézen forgó poétikákra hivatkozhat, a populáris és a kanti esztétika követőire, mint mások is ebben a korban. Ezek azonban közvetlenül nem befolyásolják módszertanát. A többiek, elsősorban a német adatgyűjtő tudósok, Julian Schmidt, Scherer, később lépnek fel, s még olyan nagy műfajtörténeti összefoglalásokban, mint az immár világirodalom tárgyú Geschichte der griechischen und römischen Dramas (J. L. Klein) is August Wilhelm Schlegel előadásaira utal vissza a szerző. Toldy nemzeti irodalomtörténete, módszertanilag nyilván beleilleszkedik az irodalomtörténet-írás tudományos normatíváinak rendszerébe; ennek pontosabb felderítése még nem történt meg. Ez már csak azért is nehéz, mert itt nem annyira direkt hatásokról van szó, mint inkább a tudomány sok tekintetben párhuzamos kialakulásának körülményeiről, ahol a módszert mintegy a kialakuló gyakorlat tényei szentesítik. Van azonban olyan előzmény is, mely Toldy korában már kialakult praxis, s amely a szorosabban vett irodalomtörténet integráns része lesz, ez pedig nem más, mint az úgynevezett lexikográfia, melynek jelentős példái (melyekre alighanem felesleges itt hivatkozni), s irodalmi tekintetben is jeles művelői voltak, mint például az angol irodalomtörténet-írás egyik megalapozója, a híres Dr. Samuel Johnson.
Nem állíthatjuk, az egyébként Angliában is megfordult Toldyról, hogy innen kapott volna indítékot, művei nem jeleznek ilyesmit; a stúdium jellege azonban nemzetközi ez idő tájt, sőt az irodalomtörténeti esszé is virágzik már. Tények, adatok gyűjtése, biográfiák összeállítása a tudományos világban elterjedt gyakorlat, s mindezek mögött ott áll a klasszika filológia, az eruditus férfiak körében művelt, nagy múltra visszatekintő tudományág, amelyhez a különböző egyházi szövegmagyarázatok és szövegkritikák is hozzátették a magukét. Mindez a régi hagyaték s az újabb irányok, a régi poétikák és az evolucionista-romantikus átértelmezések a polgáriasult világban sajátosan integrálódnak, s tárgyuk is átalakul, a nemzeti irodalom kerül az érdeklődés középpontjába. Tartalmi és módszertani konzekvenciák levonása azok feladata, akik az új tudományt művelni kezdik. Toldy nagy érdeme, hogy az említett elemeket felhasználva kialakított egy olyan módszert, mely lényegi vonásaiban, a magyar irodalmat illetően, tartalmazza azokat az immár tradicionális eljárásokat, melyek irodalmi jelenségek folyamatszerű megragadására alkalmasak. Külön érdeme, hogy vizsgálódásai körébe bevonta a történettudományt (ez módszerének mindvégig erőssége), így megfelelő háttérbe helyezi a kultúra fejlődését, s tekintettel tud lenni a különböző politikai irányok, szellemi mozgalmak, művelődési viszonyok koronként változó áramlataira. Ha hiányokat érzünk helyenként, az nemcsak Toldy személyes fogyatékossága, hanem a jelzett stúdiumok állásának mércéjeként is felfogható.
A régebbi, hagyományosabb elemek, mondhatni a kidolgozottabb módszerek Toldy számára előnyösnek bizonyuló mozzanatai abban mutatkoznak meg, hogy legidőtállóbban a szövegkiadásokban, s szorosabban irodalomtörténetileg a portrékban tudott megnyilatkozni. Ha a tudomány nem is követi ma már Toldyt ezeken a területeken, kiindulási alapként még mindig becsesek. Összefügghet itt nyújtott teljesítménye azzal is, hogy primer kutatásait – hiszen Toldy szorgalmas és lelkiismeretes adatgyűjtő volt – ezekben a közvetlen formákban tudta leginkább érvényesíteni. Az anyag összegyűjtése, rendszerezése, s egyáltalán, ahogy ma mondanók, az információk egységbe szerveződése szinte magától értetődően lehetővé tette bizonyos megállapítások megfogalmazását. Ezek a maguk idejében eredetiek és újak, még ma is meglepnek találó voltukkal. Még azt az állítást is megkockáztathatjuk, miszerint irodalomszemléletének jellemző vonásai erőteljesebben jutnak kifejezésre portréiban, mint az irodalmi folyamatok rajzában. Ennek persze felfogásbeli okai is vannak, jelesül abban a vonatkozásban, hogy az egyéniség mint irodalmi tényező igen nagy hangsúlyt kap a romantikában; a személyiségnek ez a megnövekedett súlya szerencsésen járul hozzá az egyes portrék individualitásához; a megkülönböztető jegyek felismerése révén válnak biográfiai írásai igazán karakterisztikussá. A következőkben irodalmi arcképei között tallózva törekedünk állításunkat néhány példával alátámasztani.
Különösen tanulságos ebből a szempontból a Magyar költök élete című kiadványa. Ebben a munkában jórészt azon életrajzok vannak összeállítva, melyek kézikönyvében és irodalomtörténeti olvasókönyvében, illetőleg más kiadványokban elszórva jelentek meg. A régebbi költői életrajzokról írja: „Azok részint kritikailag megvizsgált kútfőanyagnak – ennek minéműsége és mennyisége erejéig –, szerves feldolgozásai.” E körülmény Toldy munkásságának alapozó jellegére utal. Különösen fontos, s irodalomtörténet-írásunk szempontjából nélkülözhetetlen a személyes ismeretség s a közvetlenül megszerzett információk rendkívüli gazdagsága: „… az utolsó század embereire nézve, helyenként kútfői fokra emelkedők.” Toldy ugyanis az irodalomtörténeti rendszerezés és kortársi megfigyelés ritkán adódó együttes lehetőségét tudja tudatosan és módszeresen alkalmazni, a maga életszerű realitásában, de megfelelő tudományos ellenőrzéssel. Ezt a szerencsés s az utókor számára igen becses adottságot ő maga így fogalmazza meg említett munkája előszavában: „Az 1752-ben született Virág, s az 1759-ben született Kazinczy Ferenctől fogva, számos, s a legnevesebb írókat majd mind vagy személyesen ismertem, vagy levelezésben állottam velők, és nem csak rólok maguktól bírok adatokat; nem csak magamnak volt alkalmam őket észlelni, s fejlődésök meneteléről, ha tán töredékesen is, gondolkodások, nézeteik és koruk irodalmi életéről képet nyerni, hanem ugyan tőlök régibb kortársaikról is sokat hallottam, mi az ezekről fennlévő holt adatoknak életet kölcsönöz, s ezek jobb megértésére nem ritkán kulcsot nyújt.”
Toldynak adatott meg az a lehetőség, hogy olyan alapigazságokat mondjon ki, amelyek később már-már közhelyszerű tankönyvi megállapításként hatnak, de megfogalmazásuk idején még nem nélkülözték az újdonság erejét. „Pesti Mizsér Gábor – írja a megfelelő életrajzban – a meseköltészet megindítója irodalmunkban…” A bibliafordítás jelentőségét ecsetelve tömören megállapítja: „Deák előszavában Rotterdami Rézmán (sic!) tekintélyére hivatkozva, vitatja a szentírásnak népnyelvekre fordíttatása hasznait.” Sylvester Jánosról írja: „Erdősi János, közönségesen Sylvester Pannonius, epochális férfiú, az új magyar irodalom egyik legérdemesebb bajnoka…” Működésének jelentőségét egyebek között ebben látja: „Újtestamentoma 1536-ban már jóformán készen állott, s épen e munka fordította figyelmét a magyar nyelv sajátságos természetére, s jókorán, s korát megelőzve, azon nyelvtudományi nagy igazság tudatára jutván, hogy minden nyelvtanulásnak az anyanyelvéből kell kiindulnia, magyar nyelvtant dolgozott…” Bessenyei Györgyről megtudjuk, hogy amikor bejutott a testőrseregbe, műveletlen volt, tizenkilencedik évében járt, s nem tudott németül, huszonhárom éves korában még nem tudott franciául, a deákot rég elfelejtette, magyar olvasmányai nem voltak egyebek a ponyvánál. Ám éppen kedvezőtlen körülményei ébresztették rá kötelességére: „Bécsben az új világ, a míveltség művei, a szebb társaságoknak, mikbe állásánál fogva bejáratos lőn, tanulságos és egyszersmind igénylő hatása elmaradottsága kínos eszméletét keltvén fel benne, a haladás végtelen sóvárgásával tanulásnak állt. Nyelvek, bölcsészet, történet és irodalom voltak nappali és éjjeli tanulmányainak tizennégy évig tárgyai: szinte kirekesztő közege a francia irodalom.”
Magyar államférfiak és írók című gyűjteményes kiadványának második kötetében találjuk Csokonai életrajzát, mely mintegy 150 oldalas terjedelmével alapmunkának tekinthető. Különösen, ha azt vesszük tekintetbe, hogy az Árkádia-per utóhatásaként, Csokonai költői örökségének megbecsülése alább szállt, Kazinczy neológiájának felfogásába Csokonai egyéni stílusa nem illett bele, s Kölcsey kritikája is ezt a felfogást látszik igazolni. Toldynak ez a munkája először a tőle kiadott Nemzeti Könyvtár egyik, Csokonai műveit tartalmazó kötetének bevezetőjeként jelent meg, 1846-ban. A megjelenés időpontja azért is figyelemre méltó, mert műve, viszonylag korán, már az új nemzedék megváltozott irodalomszemléletének bizonysága. Vállalkozása, a gyér előzmények (Domby életrajza stb.) mellett, azért sem lehetett könnyű, mert maguk a szövegek is nehezen voltak rendszerezhetők (a Cintara című vígjátékot például ekkoriban még elveszettnek hitte), s így Toldyra nemcsak az új szemléletű értékelő, hanem komoly filológiai munka is várt. Munkáját némiképp jóvátételnek szánta: „Egy ily érzületű, készültségű s érdemű ifjú férfi… büszkén emelhette föl az elhanyagoltatás, fel nem vétetés pillanataiban fejét… óhajthatta a dicsőséget… Ő azt érdemelte, s mit kora megtagadott, a maradék – én úgy vagyok győződve – kamatostul meg fogja neki adni – sirja felett!”
Csokonai már azok közé tartozik, akikről Toldy kortársaktól hallott, tehát nem pusztán írásos anyagra támaszkodott életpályája megrajzolásakor. Az életrajzokat, melyek javarészt azokat jelenítik meg, akikkel Toldy jórészt személyes kapcsolatban állott, bő választékban találjuk meg A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig című munkájában, melynek egyébként ajánló alcíme is van: vagyis az utóbbi negyedfél század életrajzokban és jellemző mutatványokban (Bp., 1876. Második átdolgozott kiadás. Öt kötetben). Ez a kiadvány csakúgy, mint irodalomtörténeti olvasókönyve, melyet iskolai használatra szánt, egyebek mellett kitűnő antológiaszerkesztőnek mutatják. Az antológia pedig ravasz műfaj. Biztosan és időtállóan válogatni csak az tud, akinek megfelelő áttekintése, nagy anyagtudása és megbízható ítélete van az irodalmi jelenségek ama köréből, melyből gyűjteményét összeállítja. Márpedig ez a kör Toldy esetében a magyar irodalom egésze, s ez nem kisméretű korpusz. Utólag visszatekintve megállapítható – noha pontos és tüzetes összevetésre eddig senki sem vállalkozott, s valószínűleg a jövőben sem fog –, hogy a felvett művek (Toldy minden verses műfajt, a drámát is a költészet körébe sorol, s iskolai olvasókönyvében prózai művekből is ad szemelvényeket) java a modern irodalomtörténet-írás, válogatási elveinek is megfelel, aránybeli módosulásokkal, s bizonyos aktualitások elmúltának figyelembevételével. Jó válogató érzéke már a fiatalkori Handbuchban is feltűnik.
Toldy gyakorlati esztétikai biztonsága sokkal inkább ezekben a tényezőkben nyilvánul meg, mintsem fejtegetéseiben. Mindazonáltal módosításra szorul az a vélekedés, miszerint Toldy inkább „agitátora” a magyar irodalomnak, s szemlélete egyoldalúan történeti jellegű. Hogy lelkes „agitator”, kétségtelen; történeti szemléletének domináns voltát alapozó stúdiumai ekkoriban még indokolják, sőt szükségesebbé teszik mint utódai esetében. Ám egyik funkciót sem tölthették volna be művei igazán, ha Toldy biztos és egyre gyarapodó anyagtudással, az előzményekből nagy fáradsággal összehordott, s egyéni kutatásokat igénylő adatait és szempontjait nem valós értékek megjelölésére fordította volna. Márpedig életművének lényege ezt szolgálta, az adott feltételek között nem éppen rosszul. Amit életrajzai említésekor dokumentálni igyekeztünk, az nem más, mint érzékeltetése annak, miszerint Toldy jellemző megfogalmazásai, sok tekintetben közhellyé válva (s ez nem pejoratív szándékú állítás, hiszen a frissen megismert evidencia mindig is tartalmazza a későbbi, egyébként nélkülözhetetlen, közhely bizonyos jegyeit) máig bevésődnek az irodalmi köztudatba. Mondhatni, hogy ezek száma éppen azon költői művek, életpályák esetében a legnagyobb, melyeket Toldy tudós méltatóként, s kortársai ismereteit egyként gyümölcsöztetve rajzolt meg. A XIX. század öt-hat évtizedének klasszikus magyar irodalmát végül is ő térképezte fel a leghitelesebben a maga korában; az övét követő, s eredményeit meghaladó kutatásoknak, összegezéseknek a semmiből kellett volna elindulniuk, ha Toldy hatalmas munkásságával példamutatóan el nem végzi a legszükségesebb teendőket.
Említettük, hogy nem volt felfedező típusú kritikus. Amikor azonban egy életmű kezdett kibontakozni, azonnal krónikásul szegődött. Lezáruló életpályákat pedig példás tömörséggel tudott jellemezni, s olykor egy-egy mondatban jelölte meg valamely fontos mű célzatát. Így Eötvös Magyarország 1514-ben című regényéről olvashatjuk: „… közvetve a jobbágyság felszabadítását célozza: mind oly eszmék, melyek kellőleg kifejtve s a költészet minden eszközeivel a köz érzésbe beoltva, nem sokára megoldást voltak nyerendők.” Tartózkodóbb, némileg a Petőfi fogadtatásakor megnyilvánuló ellenkezésről tanúskodó, de a költői talentumot elismerő véleményt ad a költőről, kissé közeledve Erdélyi és Gyulai felfogásához: „Petőfi valamennyi magyar költők közül az, ki leginkább ismertetik a külföld által is, s bár többnyire rossz fordításokból, nagy mértékben becsültetik lyrai erének azon őserejű frisseségéért, mely ha vadságával a jó érzést gyakran sérti, de nemes kútforrását nem tagadja meg soha.” Jellemző tapintattal szigorú tényközlésre szorítkozik a még élő kortársak esetében. Arany János életpályáját jellemezve például szorgosan összegyűjtött adatokat rendszerez, s érdekes, de talán nem logikátlan módon akadémikus társának elméleti munkásságát nyomatékosítja: „…ekkor fejtette ki elméleti és műbírálati úton aesthetikai műveltségünk előzmozdítására azon, a nemes ízlést, s a specifikus nemzetit kibékítő s összeolvasztó hatást, mely ízlésünk történetében korszakot alkotott.”
A legnagyobb költőnek Vörösmartyt ismerte el, e tény Toldy életpályájából, személyes vonzalmaiból, a történelmi korszakból, melyben tevékenysége kibontakozott egyként következik. Ha találomra idézünk egy mondatot, miszerint költeményei egy csoportjában „sora találtatik legjelesb lyrai műveinek, melyek neki a költészet e nemében az első rangot biztosítják” – akkor voltaképpen mindent elmondtunk Vörösmartyt illető véleményének lényegéről. Ez az érthető, s nem éppen méltatlanra irányuló elfogultsága azonban, túl az ifjúkori csatározások hevességén, diszkréten, s inkább csak a méltatások, életrajzok, szövegközlések arányaiban mutatkozik meg. Toldy önmagát nem is annyira személyes megnyilatkozásaiban, melyekkel takarékosan bánik, inkább munkássága áttekintő igényét tekintve, az egész magyar irodalom propagátorának, kutatójának, krónikásának tartja. Adatgyűjtés, szövegkiadás dolgában sem ismer kompromisszumot. S itt nem jönnek számításba személyes hajlamai, egyéni ízlése. Mindent, amit ő maga, kortársai, a közvélekedés vagy a hagyomány a nemzeti művelődés szemszögéből, bármilyen mértékben is megörökítendő értéknek tekint, azt Toldy szövegkiadásban, életrajzban, antológiában, összefoglaló munkában igyekszik közkinccsé tenni a tudomány számára; ő ilyen esetekben a legkülönbözőbb, olykor igen körülményesen hozzáférhető adatok összegyűjtője, a tárgyat illető első szakszerű bibliográfus, hitelesnek tekinthető szövegek közreadója stb. Hatalmas terjedelmű életművének épülete ezeken az alapokon nyugszik.
Toldy tekintélye kétségtelenül nagy volt a maga korában, noha éppen nagyszabású munkáinak megjelenése idején, minden tisztelet mellett, némileg már a „nagy idők tanújának” számított. Mindez azonban a tekintély külső jegyeit illetően nem volt érzékelhető. Az Akadémián és az egyetemen fontos tisztségeket viselt, munkái megkerülhetetlenek voltak, 1862-től királyi tanácsos, 1871-ben az akadémiai igazgató tanács tagja lesz. Irodalmi tevékenységének ötvenedik évfordulóján a Kisfaludy Társaság érmet veret a félszázados pálya emlékére, s – Greguss Ágost szavait idézve – „arany tollat nyújt át a toll mesterének”. Dekórumban tehát nincsen hiány; a külső elismerés – az idő tájt még – híven kifejezte azokat a valós érdemeket, melyek Toldy hosszú pályáján gyűltek fel, a magyar irodalom javára.
Egykor vitathatatlan tekintélye csakhamar inkább az úttörők érdemére korlátozódott, munkásságának jellemzője nem betetőzés. E megállapítás közfelfogásként is megállja a helyét. Ebben az elterjedt megfogalmazásban van némi méltánytalanság is. Toldyra ugyanis sokan hivatkoznak, ilyenféleképpen: már Toldynál olvashatjuk, már Toldy kiadta, Toldy jellemzése szerint – s ilyenkor egy-egy adat, tény, jellegzetes mondat következik; ez utóbbi viszonylag ritkán. Pályájával, annak összefüggéseivel, tudománytörténeti jelentőségével a megemlékezések és évfordulók alkalmából esedékes méltatások adta kereteken túl az irodalomtudomány nemigen foglalkozott. A gimnáziumi értesítőket nem említve a legrégibb Toldyval foglalkozó alaposabb munka Szinnyei Józsefé, A magyar irodalomtörténetírás ismertetése (1878). Zólyomi Lajos írta meg életrajzát (Pozsony, 1883), Toldy műveinek egy-egy területével foglalkozott Császár Elemér, Bodnár Zsigmond, többször megemlékezett munkásságáról Négyesy László, önálló művet írt róla a fiatal Kuncz Aladár (Toldy Ferenc, 1907).
Pedig igen sok a kor irodalmi: életére jellemző irodalomszociológiailag is érdekes – feldolgozásra méltó – adatot tartalmaz például Bajza József és Toldy Ferenc levelezése, melyet Oltványi Ambrus rendezett sajtó alá mintaszerűen, s bőséges jegyzetanyaggal látta el. (Akadémiai Kiadó, 1969.)
Tevékenységének méltatásául hadd idézzük az Őszikék egyik darabját, melyben Arany János így ír Toldyról: „Hol a vidám ifjú-öreg / Történetét a magyar észnek / Megírta – most már szendereg. / Nyugodjék!… méltóbb napi munkát / Nem végzett nála senkisem…”, továbbá Waldapfel József szavait: „Toldy életművében… kritikai megvizsgálása után meg kell becsülnünk, [hogy]… példátlan erőfeszítéssel, több ember munkáját teljesítve hordott anyagot a magyar irodalom történetének épületéhez.” (1955)
