ÉLETPÁLYÁJA

Teljes szövegű keresés

ÉLETPÁLYÁJA
Toldy Ferenc, eredeti nevén Schedel, 1805. augusztus 10-én született Budán. Atyja Schedel Ferenc postatisztviselő. A hagyomány szerint a postatiszt II. József szabadelvű eszméinek híve volt. Anyja Thalherr Jozefin, aki Bécsben és Pozsonyban nevelkedett.
Egyik szülő sem tudott magyarul. Az ifjú Schedel Ferenc azok közé tartozik, akik – idegen eredetük ellenére – a nemzeti irodalom eszméjének és a nemzeti gondolkodás fellendülésének idején csatlakoztak az őket körülvevő tágasabb környezetben munkáló törekvésekhez. Példája korántsem egyedülálló, elég Frankenburg, Pulszky, Pákh Albert nevét e vonatkozásban megemlíteni. Toldy ifjúkorában bizonnyal működött a családban az a sajátos hungarus-tudat, amelynek szellemében a németnyelvűség és a magyar államisághoz való tartozás érzése konfliktus nélkül megfért egymással. Schedeléknél azonban bizonyára többről lehetett szó ennél, hiszen 1813-ban a gimnáziumi első osztályba Ceglédre adták, hogy ott jól megtanuljon magyarul. A Monarchia nemzetiségi viszonyaira s a család praktikus érzékére egyként jellemző, hogy a hatodik gimnáziumi osztályt Kassán végezte, ahová viszont abból a célból küldték, hogy szlovákul is megtanuljon. Hogy ez mennyire sikerült neki, nem tudhatjuk, annyi azonban bizonyos, hogy a szlovák nyelvvel való megismerkedés hozzájárult a szláv nyelvű irodalmak iránti érdeklődéséhez.
Mint erről maga is több helyütt megemlékezik, gimnáziumi tanulmányainak nagy részét a pesti piaristáknál végezte. Fontos esemény volt életében az a három év (1819–1822), amely alatt a bölcsészeti tanfolyamot végezte. Itt ismerkedett meg Bajzával; barátságukat, közös vállalkozásaikat, eszmecseréiket jól jellemzi terjedelmes levelezésük.
Érdemes utalni arra a már nem egészen magától értetődő körülményre, miszerint a bölcsészeti tanfolyamot (amely nem tévesztendő össze a mai tudományegyetemek bölcsészeti fakultásának funkciójával és oktatási rendjével) mindössze tizennégy éves korában kezdte el és tizenhét évesen fejezte be. Tizenöt éves korában már eljárt a fiatalok nagy pártfogójához, az öreg Virág Benedekhez, de felkereste a tüzes magyarságú Horvát Istvánt is, aki nagy hatást gyakorolt az ifjúságra, nemcsak 1820 táján, hanem a későbbiekben is, amikor „délibábos” eszméket kezdett hirdetni, a magyarság mindent betöltő, a bibliai időkig visszanyúló szerepéről („a Szentírás… »pözsög« a magyar nevektől” stb.). Horvát István efféle szélsőségeiben a maga idején sem nagyon hittek csodálói és tanítványai, ám nemzeti buzgalmát még a kritikusabb elmék is (pl. a fiatal Eötvös) fenntartás nélkül méltányolták, sőt csodálták. A nemzeti irodalomban a nemzeti identitáskeresés felhajtó ereje oly erőteljesnek bizonyult, hogy az ilyen típusú lelkesítő magatartást még az illúziók levonása után is integrálni tudta. Az eltérő hátterű Schedel példája nagyon jól illusztrálja a kibontakozó nemzeti romantika eszmevilágának és érzelmi emelkedettségének sajátos varázsát és vonzerejét.
Fel lehet sorolni itt különböző adalékokat a pályakezdő Toldy életéből, azt például, hogy az irodalom iránt érdeklődő fiatalok módjára kamaszkorában versekkel kezdte irodalmi kísérleteit, hogy műfordításokat készített (Schiller: Haramiák), hogy illendően tisztelgett az irodalmi vezér, Kazinczy előtt (1822), hogy ismeretségi körét szisztematikusan terjeszti ki (Vitkoviccsal és Döbrenteivel lép kapcsolatba). Most mégis egy érdekes és jellemző pályafordulatról kell mindenekelőtt említést tennünk.
Tudnivaló, hogy az irodalom mint hivatás és megélhetési forrás korántsem tartozott a kedvező lehetőségek sorába, elegendő Csokonai hányatott életére utalni. Toldy mestere, Kisfaludy Károly volt az első irodalmunk történetében, aki írói tevékenységből, huzamosabb időn át, meglehetősen szerény egzisztenciát tudott teremteni magának. A fejlettebb, mondhatni polgári jellegű irodalmi viszonyok és intézmények kialakulásának ebben a kezdeti stádiumában az irodalmi tevékenység, kizárólagos foglalatosságként, aligha kecsegtetett anyagi boldogulással. Ez ideig az irodalmi világ szociológiai képletének állandó eleme volt az alkotó tevékenységtől viszonylag vagy teljesen független anyagi háttér, a földbirtok, javadalmazott egyéb foglalkozás vagy hivatás (papi, tanári) vagy egyéb rendszeres jövedelmet biztosító tevékenység. Orvosok is akadtak az írók sorában, Földi János és Kovács Pál például.
Toldy Ferenc is az orvosi karra iratkozott be 1822-ben, s orvosi tanulmányait 1827-ben fejezte be. Ebben a tényben első látszatra semmi különlegeset sem találhatunk az előbb említettek értelmében. Ám Toldy, s ez jellemének megértéséhez is hozzájárul, hivatását – mint irodalmi munkásságát – nemcsak egyszerűen komolyan vette, hanem magas színvonalon, szervező, kezdeményező képességét is latba vetve művelte. Kitüntette magát az 1831-es kolerajárvány idején. 1831-ben, Bugát Pállal közösen megindította az Orvosi Tár című első magyar orvosi szakfolyóiratot. Ez a vállalkozás híven mutatja a reformkor nemzeti érdekű s egyben gyakorlatias szellemét, csakúgy mint az a tény, hogy egy német ismeretterjesztő művet lefordított, Hufelandtól a Szegények patikáját. Az orvosi műnyelv megmagyarosításának igénye irodalmi hajlamaitól sem állt távol. Ismét Bugát Pál társaságában készül el a Magyardeák és deákmagyar orvosi szókönyv (1833). Mondják, hogy a kiadvány magán viseli az ilyenfajta vállalkozások elkerülhetetlen kockázatait: az újonnan kreált műszavak között sok a mesterkélt s nem egészen szerencsés képzésű szó.
1833-ban a dietétika rendkívüli tanára lett a pesti egyetemen, s ezt az állást több mint egy évtizeden át töltötte be. 1839-ben előadásaiból összeállította és kiadta a Dietetika elemeit (második kiadása 1850-ben jelent meg Két könyv az égésség fönntartásáról címen). Toldy orvosi munkája, amely publikációkban is bővelkedett, mégsem jelentett kitérőt kritikai, tanulmányírói, kiadói és szerkesztői működése vonatkozásában: hallatlan termékenységgel dolgozik e területen is, s rendkívül agilisan ténykedik az irodalom és a tudomány különböző ágaiban.
Külön figyelmet érdemel az a körülmény, hogy Toldy rendszeresen útra kelt, s meglátogatta Európa több országát. Az utazásnak mindig is nagy művelődéstörténeti jelentősége volt; erre már a régi magyar irodalomban is akadnak példák. A reformkori szellemi életben az utazások jelentősége megnövekedik, s számuk is gyarapszik. Jellegük is megváltozik abban az értelemben, hogy most már nem annyira nehéz, majdhogy nem kalandos vállalkozások, mint a régebbi időkben, nem is kapcsolódnak annyira külföldön végzett tanulmányokhoz, melyet nemesifjak (mint például Berzeviczy Gergely) vagy egyszerűen protestáns lelkésznek készülő ifjak végeztek külországokban; ez utóbbiak képviselték a legnépesebb csoportot. Egyre inkább a gazdasági, politikai, szellemi élet tanulmányozása veszi át a fő szerepet. A felgyűlt tapasztalatok igen sok esetben irodalmi igényű formába ömlenek: az útinapló és az útirajz igen népszerű olvasmány, mondhatni műfaj a reformkorban, elegendő e vonatkozásban Bölöni Farkas Sándor észak-amerikai utazását megörökítő könyvére emlékeztetni. Toldy ugyan nem írt ilyen jellegű művet, annál szorgosabban gyűjtögette a tapasztalatokat, s igyekezett kapcsolatot teremteni neves külföldi személyiségekkel.
Korán kezdte szisztematikus utazásait, orvostanhallgató korában a nyári szünetben 1823-ban Bécsben járt, 1824-ben Krakkóban. Bár mindkét város a Monarchia területén feküdt, a kor viszonyaira és mentalitására jellemző, hogy felkeresésük nagy, gyakorlatilag külföldi utazásnak számított. 1829–30-ban hosszú tanulmányutat tett Nyugat-Európában. Először Németországba ment, ott találkozott Goethével. Goethénél tett látogatásáról Kazinczynak is beszámolt; az idős Kazinczy, aki példaképei közé sorolta Goethét, de személyesen nem találkozott vele, így nyugtázza a fiatal pályatárs tudósítását: „Levelednek sok helyein sikoltottam fel, de sehol nem annyira mint midőn írod, hogy Goethénél tölthettél fél órát, meleg nyájassággal fogadtatva.”
Berlinben Hegelt hallgatta, de felkereste Hufeland orvostudort is (akinek egyik művét magyarra fordította), előadásokat tartott a magyar nyelvről. 1830-ban Londonba látogatott, ahol találkozott egy érdekes, és különösnek számító egyéniséggel. John Bowring tevékenysége fő területét tekintve politikus és közgazdász volt. Bentham társaságában megalapította a Westminster Review-t; ismeretes, hogy Bentham reformelveinek Magyarországon is volt hatásuk. Később Bowring számos megbízatás után Hongkong kormányzója lett. Erélyes férfiú lehetett, a század ötvenes éveiben például Kantont ágyúztatta. E nyughatatlan politikus és utazó fiatal korában érdeklődött a népköltészet iránt. Népdalgyűjteményei és fordításai nevezetesek. A jávai és spanyol népköltészet s különböző szláv népköltészeti gyűjtemények mellett 1830-ban kiadta a Poetry of the Magyars című művét, amelyet „Bowring antológiája” néven sokat emlegettek a reformkorban. – Toldy érdeklődését nyilván Bowring ez irányú tevékenysége keltette fel.
1830 nyarát Párizsban töltötte, majd Svájcon és Olaszországon keresztül hazatért. Külföldi utazásai tovább szélesítették világirodalmi ismereteit; Toldynak az Auróra-körben egyébként is az volt a híre, hogy jól ismeri az európai irodalmat. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a latinos kultúrájú hagyományos ismeretekkel szemben egy más típusú, sok vonatkozásában korszerűbb műveltséget képviselt. Hogy eddigi tevékenysége, kapcsolatai, szervező készsége máris felhívta a figyelmet, az bizonyos, mert akadémiai rendes tagnak választják huszonöt éves korában. 1831 elején már segédjegyző és levéltárnok az Akadémiában; a titkári széket azonban ekkor még nem nyeri el. Pályájának irányából mind világosabbá válik annak a szerepnek a jellege, melyet Toldy a magyar szellemi életben, közelebbről az irodalomban be fog tölteni. Szakmai tevékenysége ez idő tájt két irányú, az egyik tevékenységi területén a jelen irodalmának vizsgálata, amely egyértelmű állásfoglalás az előretörő, diadalmas nemzeti romantika mellett. Az Aesthetikai levelek Vörösmarty epikus munkáiról, amely előbb a Tudományos Gyűjtemény 1826-os évfolyamában, később, Vörösmarty életrajzával kiegészítve önállóan is megjelent, már előre vetíti a triász esztétikai kánonjait. A másik terület, amelyen Toldy előszeretettel mozog, a különböző gyűjtemények kiadása. Közöttük van a Handbuch mellett keveset emlegetett Blumenlese aus ungrischen Dichtern (melynek érdekessége a magyar líratörténeti bevezető), továbbá a Magyar költői régiségek című kiadvány, a Szilágyi és Hajmási mondájával, Balassi és Amadé néhány költeményével (1828). Ekkor használja először a Toldy nevet, amelyet aztán később, 1847-ben hivatalosan is felvesz.
Az Akadémia titkári székének elnyerése csak néhány év múlva, 1835-ben sikerült; ezt egyébként nemcsak Toldy ambicionálta, hanem érdeke volt barátainak is. Így is csak Döbrentei Gábor lemondása következtében veheti át a meglehetősen hosszú ideig, 1861-ig betöltött tisztséget. Elődje ellen mind ez ideig erőteljesen küzdött, aminek magyarázata nem pusztán Toldy és barátai céljaiban, hanem Döbrentei személyiségében, a tőle vitt irányban is keresendő. Döbrentei pályája korántsem nélkülözi az érdemeket. Elegendő ebben a vonatkozásban az Erdélyi Múzeumra utalni, amely fennállása idején (1814–1818) az egyetlen irodalmi, tudományos és kritikai folyóirat volt hazánkban. Széles körű nyelvi ismeretekkel, nagy műveltséggel rendelkezett, fáradhatatlan szervező volt. Mindamellett eredeti munkái, a szépirodalmi művek s tanulmányai egyaránt jelentéktelennek bizonyultak; ezzel szemben hallatlan becsvággyal törekedett vezető szerepre az irodalmi és általában a szellemi életben, s ennek érdekében semmilyen eszköz használatától nem riadt vissza. Annál inkább szembekerültek vele azok, akik a kor irodalmában igazán számítottak, még Kazinczy is, akinek támogatása egyébként fontos volt Döbrenteinek, Kazinczyhoz fűződő kapcsolatát tudatosan, s nem minden mellékgondolat nélkül ápolta. Az Auróra-kör tagjai is hamarosan szembekerültek vele, s a Conversations-Lexikon körül kialakult vitában alaposan megtépázták tekintélyét. Toldy, aki tisztségét átvette, és ezzel az Auróra irányát megerősítette, nem kevesebb energiával, s még nagyobb szervező képességgel (s rokonszenvesebb emberi tulajdonságokkal) és sokkal eredményesebben folytatta elődje tevékenységét.
Ügyrendi, tudományszervezési tevékenységét itt csak részben vehetjük figyelembe, elegendő arra utalni például, hogy megszervezte az Akadémia osztályait. Nagy energiát fordított az Akadémia könyvtárának létrehozására, itt még az aprómunkától sem riadt vissza (katalogizálás). Több magánkönyvtár átvételével kibővítette, majd 1844-ben a könyvtár megnyílt. Hadd emlékeztessünk arra, hogy az ekkoriban megnyíló könyvtár (melynek helyiségei a mai Petőfi Sándor utca elején voltak), melyet Toldy mutatott be Vörösmartynak, adott ihletet a költőnek a Gondolatok a könyvtárban című költemény megírásához. Ha már a könyvtárnál tartunk: már ezt megelőzően, 1843-ban az egyetemi könyvtár igazgatója lett. S mindez csak egy része volt ez időben folytatott munkálatainak. Nevezetes kiadásait most még nem említjük.
Ugyanis e helyütt szükséges annak megemlítése, hogy Vörösmarty, Bajza, Toldy együtt alapította meg Athenaeum címen a „tudományok és szépművészetek tárát”, amely 1837–1843 között jelent meg. A szerkesztés gondjai főként Bajzára nehezedtek; az 1837–40 között fennálló Figyelmező című kritikai melléklap szerkesztése viszont elsősorban Toldy feladata volt. Címlapján ez olvasható: „Figyelmező az egyetemes literatúra körében – kiadó szerkesztők: Schedel és Vörösmarty, szerkesztő társ: Bajza.” Hetenként jelent meg egynegyedrét íven. A Magyar literatúra rovatcímmel indít, többnyire szerepel valamely idegen literatúra egy-egy jelensége (leggyakrabban a németé), de történelmi, országismereti írásokat is közöl, sőt filozófiai, mi több: matematikai tárgyú is előfordul közöttük. Annyi bizonyos, hogy egyebek mellett a kibontakozó, s a Bajza és Toldy szellemét követő „polgáriasult” kritikának egyik fontos műhelye volt a Figyelmező (itt jelent meg például az első sikeres magyar regény, az Abafit köszöntő lelkes kritika Szontágh Gusztáv tollából). Komoly szerepet játszott a lap azzal is, hogy rendszeresen szemlézte a korabeli külföldi irodalmat is, ezzel világirodalmi távlatot igyekezett adni a hazai irodalmi gondolkodásnak. A cikkek egy része név nélkül, más része betű-, szám- vagy egyéb jelekkel ellátva látott napvilágot.
A lap címében jelzett „egyetemes literatúra” a Figyelmező gyakorlatában nem világirodalmat jelent, hanem kissé régiesen, tágabb, a tudományokat is magába foglaló értelemmel bír. Ez a felfogás mindazonáltal sok hasznos ismeretet közvetít. Így nemcsak Wordsworthszel ismerkedhet meg az olvasó, hanem Hegel munkásságával is, olvashat Pulszky angol utazásairól csakúgy, mint a francia romanticista iskoláról, nem utolsósorban Kazinczyról, Jósikáról vagy Amadéról. De még a sömörről is olvashatunk orvosi cikket, a leányvnevelés állásáról is értesülhetett a korabeli olvasó, s mi sem természetesebb, hogy jogi és gazdasági témák mellett sok a történeti tárgyú, melyek sorában a spanyol forradalomról szóló ismertetés, a „habsburgi ház története” és Luther élete egyként szerepel. A Figyelmező egyben a közlöny szerepét is betölti, a híradásra külön rovata van „Literatúrai mozgalmak” címmel. A példákat az 1837-es évfolyamból vettük, még hosszan folytathatnók. Toldy, Schedel néven, rendszeresen szerepel publikációival.
A Figyelmező, mely már korábban beszüntette megjelenését, csakúgy mint az Athenaeum, bár igényes orgánum volt, nem tudott igazán népszerűvé válni (más kérdés, hogy éppen ezért, vagy talán ennek ellenére sem). Toldy természetesen – aki a szerkesztési tevékenységgel egy időben kiterjedt munkásságot folytatott egyéb területeken, az orvosi tevékenység, a szövegkiadások, a Kisfaludy Társaság fundálása mellett már 1834-ben az Akadémia megbízásából megindította a Tudománytárt – a kritikai és elméleti fórum megszűnését nem tekintette örök időkre szólónak. 1847-ben alapította a Magyar Szépirodalmi Szemlét Erdélyi Jánossal együtt. Eme orgánum jellegét Erdélyi János személyisége és új típusú esztétikai felfogása határozta meg, ezért e kiadványt ma már hagyományosan az ő nevével kötjük össze. E körülmény mégsem feledtetheti egészen Toldy szerepét. Igaz, hogy Erdélyi azzal, hogy a realizmust és a mindjobban előtörő népiesség fontosságát hirdette és fogalmazta meg, már az új, a Petőfi- és az Arany-nemzedék esztétikáját képviselte, művészi gyakorlatát indokolta elméleti síkon, így a Magyar Szépirodalmi Szemle valódi s időtálló kezdeménye az övé. Toldy ezzel szemben a klasszicizmus és az idealizálás híve, azon „eszményi’ irodalomé, melyet Erdélyi végül is túlhaladottnak ítél meg. Toldynál a klasszicizáló eszményítés a nemzeti romantika művészi céljaiban látszik megvalósulni (az elméleti műveltség s a tulajdonképpeni, a támogatott művészi irány effajta fáziseltolódása egyáltalán nem kivételes eset). Mindenképpen a nemzedék- és korszakváltás jeleire ismerhetünk ebben az együttműködésben.
A jelzett nézetbeli elkülönülés egyúttal rávilágít Toldy pályájának lényeges sajátszerűségeire. Esztétaként és kritikusként ő annak az irodalomtörténeti periódusnak volt legavatottabb kifejezője és méltatója, melyet Kazinczy, Kisfaludy Károly és Vörösmarty nevével érzékeltethetünk. Már céloztunk arra, hogy Toldy jobban előtérbe helyezte – s ezt semmiképp nem vehetjük rossz néven tőle – Kazinczy korszakos jelentőségét, mint ahogy ezt az Auróra-kör irodalomfelfogása és gyakorlata, egyáltalán Kazinczyhoz való viszonya, programjának jellege indokolná. Toldy nagy élménye a kortárs, a barát, a munkatárs Vörösmarty költői munkássága, nem véletlen, hogy első nagyobb igényű fiatalkori tanulmányát neki szenteli. Kisfaludy Károlyhoz munkássága elismerése mellett a mesternek kijáró tisztelet is fűzi. Irodalomtörténeti felfogásának középpontjában, ami az ifjúkori munkásságát illeti, ez a hármas áll, mégpedig olyan evidenciaként, amely évtizedeken át számára magától értetődőnek és megdönthetetlennek látszik. Ezért ismétlődik néha makacsul ama meggyőződésének kinyilvánítása, miszerint Kazinczy, Kisfaludy, Vörösmarty után már csak epigonok léteznek, irodalmunk fénykora elmúlt. Ehhez a nézetéhez sokáig ragaszkodott, de később – a tények és az irodalmi közvélemény mind kevésbé figyelmen kívül hagyható befolyására is – elismerte, hogy Petőfivel és Arannyal irodalmi fejlődésünk új impulzusokat kapott.
Elmondható természetesen, hogy Toldy nem sorolható azon kritikusok, irodalomszervezők, irodalomtörténészek közé, akik szüntelenül haladnak korukkal, s hajlamuk volt az új jelenségek szüntelen befogadására. Ez a fajta nyitottság – ahogy ma mondanák – valóban hiányzott Toldyból. Ám amennyire helyénvaló egy ilyen tulajdonság iránti igény, annyira ritka is e tevékenységi körben. Elegendő, ha Gyulai Pálra vagy Horváth Jánosra hivatkozunk ebben a vonatkozásban, de sorolhatnánk más példákat is, hazaiakat és külföldieket egyaránt. Így tehát Toldy érdemeinek méltánylásakor, mint más hasonló esetekben is, arra kell törekednünk, hogy elsődlegesen megoldott feladataira irányítsuk a figyelmünket, tudva természetesen tevékenységének esztétikai és szemléleti behatároltságáról. Toldy esetét, hogy így mondjuk: „súlyosbítja” az a körülmény, miszerint éppen az előbbinél is ígéretesebb „virágkor” kibontakozását nem vette észre. Az a tény pedig, hogy Petőfit nem méltányolta, egyenest gondolkodásának progresszivitását vonta kétségbe, s így irodalomtörténetírásunk atyja olyan apaként szerepelt irodalmunk történeti hagyatékában, akit megtagadni ugyan nem lenne illendő, de magatartásával igazi büszkeségre sem ad okot. Pedig egy voltaképpen egyszerű művelődéstipológiai jelenséggel állunk szemben – amely egyébként nemcsak írókra és tudósokra jellemző –, amelynek lényege a személyiséget döntően meghatározó társadalmi és szellemi élménynek lényeges vonatkozásaiban egy egész élettartamot kitöltő determinációja. A társadalomban élő ember általában ilyen, magatartásjegyeinek jó részét, néha egészét, még nagy társadalmi fordulatokat követően is megőrzi; e tényezők magyarázzák egyébként a nemzedéki ellentéteket. Toldy nem tartozott a befogadó, nyugtalan gondolkodású kivételek közé; e tényt egyszerűen el kell fogadnunk.
Az ilyen típusú jellemtani adottságok természetesen nem elszigetelt térben hatnak. Aligha kétséges, hogy a fiatal Toldy képviselte irodalomfelfogást meghaladta az idő: e körülmény logikus következménye tevékenységének, szerepének módosulása. A kezdettől fogva érvényesülő s nagymértékben ambicionált szövegkiadási tevékenység a szüntelenül jelenlévő szervezői munkásság mellett mindinkább előtérbe lép. Ez életművének ama „időtlen”, valójában a magyar irodalom tanulmányozásának, tudományos vizsgálatának ama korszerű igénye, melynek egyik legfontosabb előfeltételét éppen a művek összegyűjtése, szakszerű kiadása teremti meg. Mármost, bármennyire eltérnek e kiadások a modern textológia ma érvényes gyakorlatától, mégis, mint elsők, minden további munkálat alapjai lehetnek. S ha hozzátesszük: Toldy szövegkiadásai mennyiségileg is számosak és terjedelmesek, s arányaikban magukban foglalják az akkori magyar múlt irodalmának szinte minden területét és műfaját, aligha lehet eléggé méltányolni e nemben kifejtett munkásságának érdemeit. Toldy sokkal becsvágyóbb irodalomértő volt annál, hogysem megelégedett volna a puszta szövegközlésekkel. Kutatásainak korántsem mellékes hozadéka irodalomtörténetírói munkája. E téren nem adta alább a nagy, összefoglaló monográfiáknál, korszakszintéziseknél. Tehette ezt azért, mert személyes erőfeszítései, kiadásai, anyaggyűjtése meghaladta e szaktudomány hazánkban akkoriban fellelhető egészét (nem említjük e helyütt az olyan, irodalomtörténetileg, műfajtörténetileg is felfogható tanulmányokat Bajzától Balogh Sámuelig, melyek egyébként nem történeti témákkal foglalkoztak, mint ahogy Kölcseynél is csak koncepcionálisan, s nem anyagszerűleg van jelen a magyar múlt irodalma). Toldy tehát joggal érezhette úgy, hogy a régebbi kezdemények és Pápay Sámuel munkája után az ő feladata a magyar irodalom történetének megírása. Módszereiről, teljesítményének jellegéről még külön is megemlékezünk.
E felismerés, valamint a körülmények módosulása pályáján is változásokat, hangsúlyeltolódásokat idézett elő. A szabadságharc utáni idő pályájának új szakaszaként is felfogható. Az a szellemiség, amelyet Vörösmartyval és Bajzával együtt képviselt, minden bizonnyal része volt annak a folyamatnak, mely politikai síkon 1848 felé vezetett, Toldy egyénisége azonban inkább a kiegyenlítés felé hatott. Ennek megfelelően 1848–49-ben komolyabb szerepe nem volt, inkább fékezni igyekezett azokban az intézményekben, ahol dolgozott – az Akadémián és az egyetemen – az események radikális irányba fordulását, szubjektívé minden bizonnyal eme intézmények normális működése érdekében. E magatartását az utókor bizonyára és érthetően nem tartja számon erényei között. Ám – s ez egyáltalán nem paradox helyzet – irodalomtörténeti munkássága, tartalmilag és célját tekintve, végül is a nemzeti irodalom örökségének összegyűjtése és közkinccsé tétele, olyan törekvés, amely felhajtó erejét a reformkori szellemi és társadalmi, mondhatni politikai fejlődésnek köszönheti. Ha kifogást emelhet az utókor, azt inkább azzal tehetné, hogy Toldy oly elszántan és olyan módon őrizte ezt az örökséget, ami már nem tette lehetővé a tudományban és persze magában az irodalomban végbemenő korszakos változások súlyának és mibenlétének felismerését. Ezért historizáló módszerét joggal kifogásolja Erdélyi és Gyulai egyaránt. Az egykor oly feltűnően emelkedő Toldy esetében is indító szakasz eszméihez való ragaszkodás – melyek alig változnak nála – az idők relativitásának hátterében óhatatlanul némileg avult, konzervatív színezetűnek tűnhet fel, pedig tevékenységének magva változatlanul érvényes.
Ezért mint tudományos tekintély némileg osztozni kényszerül abban a sorsban, amely az előző nemzedék bajnokainak kijár. S noha tudományos-közéleti munkája során kialakult egyeztető képessége erre bizonnyal alkalmassá tette volna, nem tartozott az irodalmi Deák-párthoz, ízlése és irodalomfelfogása távol állott a vezéregyéniségek munkásságának jellegétől. Mindazonáltal a tőle választott körben folytatott tevékenysége megbecsülésnek örvendett, munkakedve és energiája pedig nem csökkent. Már 1850-ben megtartotta új érdeklődésének megfelelően, a Culturzustände der Ungarn vor der Annahme des Christentums című előadását, amely meg is jelent. Ugyanebből az időből származik A magyar történeti költészet Zrínyi előtt című közleménye is. A különböző szövegkiadások már 1848 előtt is jelezték történeti érdeklődését, de akkor még nagyobb szabású irodalomtörténeti művet nem írt. A nagy összefoglalás terve e korszakban sem valósult meg egykönnyen. Két említett munkája előkészületül szolgált, sőt része volt anyagában A magyar nemzeti irodalom története című művének, amely első ízben 1851-ben jelent meg Pesten, s két további kiadásban is napvilágot látott. Elképzelése szerint a Culturzustände nyomán haladt volna előre a kiterjedt anyag tárgyalása, mai terminológia szerint művelődés- és eszmetörténeti alapokon kívánta kifejteni – ezek részeként – irodalmunk történetét. Hamar nyilvánvalóvá lett, hogy ez az igény eltúlzott; lényegében – az ő megjelölése szerint – az ó- és középkori magyar irodalmi fejlődést tartalmazza. Ezután még mindig a nagy koncepció megvalósításának szándékával, néhány fontosabb téma feldolgozásához fogott.
Ilyen – lényegi elképzeléseihez végül is visszakanyarodó kitérőnek nevezhető – kezdeményezése a töredékben maradt Újkori magyar nemzeti irodalom történetéhez című munkája. Bizonyos értelemben A magyar költészet története című műve is kitérőnek fogható fel, bár ez testes munka (1854-ben jelent meg), s Kisfaludy Sándorig tárgyalja a magyar költészet fejlődését. A magyar nemzeti irodalom története a későbbiekben nem abban a formában valósult meg, ahogy eredetileg tervezte, hanem rövidebb összefoglalásként, mint tankönyv „rövid előadásban”. E munkája Pesten jelent meg 1864–65-ben, a második kiadás (két kötetben) 1868-ban, sőt halála után, Gyulai kiigazításaival egy kötetben is kiadták (1878). E tankönyvnek tudománytörténeti érdemei vannak, hiszen az első a maga nemében; a magyar irodalom történetével való rendszeres foglalkozásra, a magyar irodalom hagyományával való megismerkedésre kiválóan alkalmas. A „Toldy”, ahogy annak idején emlegették, számos diákévjáratot ismertetett meg a magyar irodalommal. Végeredményben ezzel a könyvvel emancipálódott a magyar irodalom iskolai tananyagként. Hogy ez a funkció milyen fontos és mennyire méltánylandó, arra példa lehet a tanárkodó Arany hasonló elképzelése. Toldy, mint praktikus elme, tudatában volt annak, hogy az irodalomoktatáshoz segédanyagok is szükségeltetnek. Ennek megfelelően gondoskodott elkészítésükről és megjelenésükről.
Így jelent meg a Magyar Chrestomathia 1853-ban, illetőleg folytatása 1855-ben. Két kötetben összeállította a Magyar költészet kézi könyvét. Az első kötet a Toldytól bevezetett felosztás szerint a mohácsi vésztől Kisfaludy Sándorig közöl szövegeket, a második Arany Jánosig jut el; e tény már Toldy szemléletének némi módosulását is jelzi. E kiadvány érdeme a szemelvények, jegyzetek, életrajzok egységes kompozíciójában jut kifejezésre; Toldy ebbéli erényei már korábbi antológiájában, a Handbuchban is nyilvánvalóak voltak. Talán még e két műnél is jelentékenyebb vállalkozás (bizonyos értelemben módszertani összegzése is az előzményeknek) az 1868–69-ben, kiadott Irodalomtörténeti olvasókönyv, amely egyik alapműve a korabeli magyar irodalmi műveltségnek. Effajta kiadványaira a megbízhatóság, alaposság, az adatokkal, tényekkel szembeni gondónság jellemző. Toldy szinte egy egész intézményt pótolt ez irányú tevékenységével.
Élete fő műve lehetett volna a Kazinczy Ferenc és kora című monográfiája (1859–60), amely azonban sajnálatos módon befejezetlen maradt. Toldy, mint történeti kategóriákban gondolkodó szakember, némileg ellentétben az irodalmi harcoktól és aktualitásoktól befolyásolt kortársaitól, mélyen átérezte Kazinczy újításának, organizációs munkájának korszakos jelentőségét, azt a tényt, hogy az új magyar irodalom kezdetén Kazinczy alakja és munkája áll. Toldy munkássága révén lett magától értetődő e felismerés, mondhatni iskolás könyvekbe illő, mindazonáltal nem kevésbé igaz közhely. Toldy ezt a hatást, a pályára lendítő erőt személyesen is átélhette, bizonyos vonatkozásban nemzedéki élményként is kodifikálhatta, éppen ő, az elmélet és történet embere. Annál furcsább, hogy Kazinczy kezdeményének szerepét azóta többen is megkérdőjelezték, egy időben valóságos divat volt ezt tenni.
Noha Toldy munkásságával kapcsolatosan szinte egyöntetű az a megállapítás, hogy inkább a történeti folyamatok feltérképezése és dokumentálása volt első rendű érdeme, s kevésbé jeleskedett (s olykor bizonytalan is volt) a sajátlagos esztétikai minőségek megállapítása terén. Mint irodalomtudós, mindezzel együtt, mondhatni abszolút tekintélynek örvendett. Egyetemi előadásai voltaképpen előkészületei voltak összefoglaló munkáinak (bár forma szerint eleinte az esztétika és az egyetemes irodalomtörténet magántanára volt az ötvenes években, a magyar nyelv és irodalom rendes tanárává 1861-ben nevezték ki), óráit nemcsak nagyszámú hallgatóság, hanem más, értelmiségi foglalkozású érdeklődők is látogatták. Ekkor, különösen az abszolutizmus éveiben, hozzájárult a patinás reformkori hagyaték, az a „lelkes hazafias szellem”, amely áthatotta előadásait. Rendes tanári kinevezésével együtt lemondott akadémiai hivataláról, hogy idejét előadásainak, s összefoglaló munkái befejezésének szentelhesse. Ebben az évtizedben szerkesztette (s szorgosan publikált is benne) az Új Magyar Museum című folyóiratot, amely a magyar tudományos élet orgánumaként 1850 és 1860 között jelent meg.
Toldy, miként ez az érdeklődés a reformkori írókra s egy ideig később is jellemző volt, élénk érdeklődést mutatott a nyelvtudomány iránt. Közvetve e területet érintette a magyar–német orvosi szótár megalkotása is. A nemzeti irodalom nyelvi alapjainak kimunkálása mint feladat, sokkal szorosabban érintkezett az irodalom ügyével, mint manapság, a szigorúan szakosított tudományágak esetében. Ilyen irányú kiadásai, illetőleg tanulmányai közül kiemelendő a Reguly-album (1850), melybe cikket írt a finn–magyar nyelvrokonság kérdéséről. Toldy volt az, aki kiadványaiban, akadémiai tevékenységében s az iskolákon keresztül végképp érvényesítette Révai Miklós rendszerét, Verseghy felfogásával szemben. Közismert, hogy milyen vitákat folytattak a jottisták és ipszilonisták annak idején. Toldy e tekintetben Révai és Kazinczy álláspontját tette véglegessé. A Kazinczy-hagyatékhoz való ragaszkodását példázza az is, hogy amikor a hetvenes évek elején a neológiát egyesek újból támadólag célba veszik, Toldy szenvedélyesen védelmébe veszi Kazinczy újítását.
Egész tevékenységének summáját nehéz lenne e helyütt megadni. Idősebb korában az a vélemény alakult ki, miszerint Toldy elsősorban „agitátora” volt a magyar irodalmi műveltségnek, s munkásságának jellegét és irányát ez a körülmény szabta meg. Tágabb körben kiadásaival és összefoglaló munkáival cselekedett ez ügy érdekében, közvetlenül pedig egyetemi előadásaival igyekezett ezt a célt szolgálni. 1861-től, amikor a magyar nyelv és irodalom rendes tanárává nevezték ki, valódi nevelő egyéniségnek mutatkozott, sok tehetség kibontakozását segítette. Szinte magától értetődő, hogy a kiváló szervező 1863–65 között a bölcsészeti kar dékánja volt. Ám nemcsak a különböző hivatalok, tisztségek, címek jelezhetnek elismerést, illetőleg akkor fejeznek ki igazi méltánylást, ha az érdemek a hozzáértők valamiféle közmegegyezésén alapulnak. Toldy esetében ez nyilvánvalóan megvolt, noha munkásságának haszna mellett annak behatároltságát már a kortársak is világosan látták. Mindezzel együtt méltán kapta meg az elismerés olyan külsőséges, de korántsem lebecsülendő megnyilvánulásait, mint aminő az Akadémiától és a Kisfaludy Társaságtól kezdeményezett, Toldy fél évszázados munkásságának ünneplése, hogy a királyi tanácsosi cím mellé megkapja a Lipót-rend lovagkeresztjét. Talán emelkedettebb szemszögből mindez csekélység, sőt egyenest a hivatalosság kétes értékű ceremoniális aktusa; az érintett személy szemszögéből méltónak érzett betetőzés. Az a gesztus pedig, amellyel a törvényhozás 1871-ben, a fél évszázados munkásság évfordulója alkalmából 4000 forint évi díjat rendelt Toldynak (tekintélyes összeg az idő tájt) „nemzeti ajándékul”, hogy teljes erejét az irodalomtörténetnek szentelhesse – alighanem olyan példa a múltból, melynek inkább hiányát érezzük az újabb időkben, s nem ad restellkedésre okot a körülmény, hogy az a parlament ilyen módon fejezte ki elismerését Toldy személyén keresztül a nemzeti tudománynak. Toldy Ferenc 1875. december 10-én hunyt el.
Ha az itt vázlatosan jelzett életpályát áttekintjük, egy olyan egyéniséget látunk, akinek útja szinte törvényszerűen vezet a nyugtalan és ambiciózus kezdéstől a megállapodottságig és az elismerésig. Persze emögött ott van a kor; amely a személyes életkortól függő magatartásformákat is messzemenően befolyásolja. Toldy a reformkorszak első nagy virágzásának eredményeit viszi át a következő időszakba, amely az idők folyamán természetes módon „klasszicizálódik”. A kiegyezés körüli időkben mindaz, ami egykoron újító tett volt, immár számba veendő, leltározandó, osztályozandó hagyomány, iskolai tananyag. Az intézményszervezések és -alapítások lendületes ideje is elmúlik; ezek megszilárdulnak, tekintélyessé válnak, hivatalt, rendszeres és dotált elfoglaltságot tudnak nyújtani. Végbemegy tehát az a típusú polgári-nemzeti konszolidáció, mely az egész történelmi fejlődésre jellemző. Mindezek alapján és mindent összevetve Toldyt sikeres embernek tudjuk elképzelni, legalábbis ami a sikernek funkciókkal, rangokkal, hivatalokkal kifejezhető jegyeit illeti. Ebben a tekintetben Toldy pályája egyenesvonalúbb, mint a költőké és az íróké, gondoljunk arra, hogy még Jókainak is tovább kellett várakoznia, míg személyes élete ebben a vonatkozásban „egyenesbe” került. Valójában természetesen ezt az életpályát sem kerülték el a gondok, bajok, mint másokét. Csak éppen Toldynak nincsenek oly jeles életrajzírói, személyisége egyébként sem került úgy előtérbe, mint a szépírók esetében. A különböző emlékbeszédekből, portrékból és egyéb méltatásokból szükségképpen hiányzik a biográfiai részletezés. Azt azonban tudjuk, hogy egy időben anyagi gondokkal küszködött. Első felesége, Hinka Mária és második felesége, Tarnóczy Ida 1836, illetőleg 1842-ben meghalt. 1843-ban feleségül vette Mojsisovics Augusztát.
Különösen súlyos csapás volt számára a barát, munkatárs, költő példakép, Vörösmarty halála. Az a szoros kapcsolat, amely kora nagy költőjéhez fűzte, életének egyik alapélménye volt, s e tény bizonyára szubjektíve is befolyásolta abban a vonatkozásban, hogy Vörösmarty korát tartotta a magyar irodalom felül nem múlható csúcspontjának. Ez az elfogultság, ha szorosan szakmai szemszögből hibáztatható is, emberileg teljesen érthető.
Munkabírásáról, lankadatlan szorgalmáról kiterjedt, hatalmas arányú munkássága tanúskodik. Egyéniségéről, magánemberi mivoltáról csak szórványos, illetve közvetett ismereteink vannak. Ezek azonban – e munkában csak éppen jelezni sikerült –, miután javarészt vele személyes ismeretségben levő kortársaktól származnak, hitelesnek tekinthetők. Gondolkodását, terveit, irodalmi ízlését, a kor irodalmi viszonyait illető vélekedéseit tekintve gazdag forrásanyaggal szolgál Bajzával folytatott levelezése, amely korszerű kiadásban látott napvilágot. A triumvirátus e tagja is, Toldy ifjúkorától kezdve bizalmas barátja, tragikus módon távozott az élők sorából.
A szellemi légkörről, mely szűkebb környezetében uralkodott, figyelemre méltóan, s művelődésszociológiailag is tanulságosan vallanak a gyermekei pályafutására vonatkozó tények. Fia, Toldy István, tehetséges és jeles drámaíró, publicista, prózaíró, a francia romantikus irány követője és elkötelezettje. A politikában a Deák-párt elveit hirdette, egyébiránt szabadgondolkodó volt, a klérus, kiváltképpen a jezsuiták nagy ellenfele. Két évvel fiatalabb öccse, László viszont egy ideig pap volt, később a székesfőváros főlevéltárnoka lett, számos történelmi és földrajzi tárgyú szakmunkát adott ki, szerkesztette a Főváros című hetilapot, mellékesen Moličre-t is fordított. Idősebb nőtestvérük az egri angolkisasszonyok intézetének tanárnőjeként tevékenykedett, később a leánynevelő intézet főnöknője lett. Az itt megmutatkozó szellemi spektrum meglehetősen ellentmondó: a harcos antiklerikális, a hivatalnokká lett pap és az apáca egyként feltalálható benne; ám ez a kor, a maga liberalizmusával még az éles véleménykülönbségek esetében is toleráns tudott maradni. A szűkebb családi környezett efféle világnézeti megosztottsága abban az időben nem tartozott a ritka esetek közé. Egy bizonyos: Toldy leszármazottai használni tudó és akaró emberek voltak. S bizonyára ez a mentalitás volt számukra a legértékesebb apai örökség.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages