KIADÁSAI
KIADÁSAI
Toldy egész munkásságának egyik legfontosabb területe a szövegkiadás. Alighanem Révaiék és Kazinczy kezdeményét folytatja, azzal a tudatossággal, mely elődeit is jellemezte. A feladat, mely előtte állt, világosan körvonalazódott: addig, míg irodalmunk hagyatéka megbízható kiadásokban át nem tekinthető, amíg az elszórtan megjelent, netalán kéziratban lappangó alkotások a vizsgálódások számára hozzá nem férhetőek – addig irodalmunk történeti feldolgozásának nincsenek esélyei: következésképpen irodalmi örökségünk számbavétele és közzététele elsőrendű szükségesség. Toldy a rá jellemző energiával látott neki e felismert kötelesség teljesítésének, s szinte könyvtárnyi kiadványt publikált. Ám fáradozásának hozadéka nem pusztán a kiadások önmagában is tiszteletre méltó sora, hanem az a körülmény is, miszerint a történeti áttekintéshez szükséges anyag, részleteredmény, filológiai járatosság is e munkálatok közepette gyarapodott, ilyeténképpen irodalomtörténet-írói munkásságának egyik módszertani támasza volt. El sem képzelhető, hogy az irodalmi história tudományának e kezdeti szakaszában akár Toldy teljesítménye is létrejöhetett volna a kutatás és a feldolgozás e később már ritkábban, s akkor sem ily széles skálán megvalósuló párhuzamossága, kölcsönhatása nélkül.
A szövegkiadás, a textológia, s általában a kutatás módszertana sokat fejlődött a Toldy halála óta eltelt évszázadban. E helyütt inkább ebbéli munkálkodásának volumenét szeretnők érzékeltetni, támaszkodva első renden Greguss Ágost Toldy Ferenc félszázados irodalmi munkásságát ismertető bibliográfiájára. E felsorolás minden bizonnyal némileg száraz olvasmány, ám a jelzés szintjén elkerülhetetlen, ha Toldy életművének súlyát valamiképpen mérni akarjuk. Tulajdonképpen e körbe tartozik már két antológiája, a Handbuch der ungrischen Poesie és a Blumenlese aus ungrischen Dichtern is, a bennük megnyilvánuló áttekintő szándék, s életrajzi adatgyűjtés okából. E korai, jórészt még a magyar irodalom originalitását bizonyító, s céljaiban Kazinczy tübingai pályairatának intenciói nyomán haladó kiadványok érettebb, s immár a magyar irodalmi közízlést szolgáló változata a maga korában igen hasznos Magyar Chrestomathia. I-II. (Pest, 1853.). Nem szólunk most olyan típusú kiadványokról, mint aminő az Új Magyar Museum tíz évfolyama (1850–1860), s egyéb vegyes jellegű vállalkozásokról: a magyar írók műveinek Toldytól származó kiadását kíséreljük meg röviden számba venni, a teljességre még e téren sem törekedve.
Aligha tételezhető fel az, hogy kiadási terveinek koncepciója már a pályakezdéskor kialakult volna. Egész akkori munkálkodásának középpontjában az egykorú magyar irodalom támogatása állt. Semmiképpen sem véletlen, hogy először Czuczor Gergely Aradi gyűlés című művének kiadására kerít sort (amelyben okkal láthatja a Zalán futása témakörének egyik változatát). Ezt a kiadást követi az a kezdemény, amelyhez kapcsolódva a Kisfaludy Társaság megalapításának gondolata is felötlött: a tisztelt mester, Kisfaludy Károly „minden munkáinak” gyűjteményes kiadása (1831, tíz kötetben). Ehhez a mintegy az irodalmi szervezőnek és vezető egyéniségnek emlékét megőrző vállalkozáshoz logikusan kapcsolódik Kazinczy Dayka-kiadásának újbóli kinyomtatása Toldy részéről, majd Kazinczy eredeti munkáinak összegyűjtése. Kazinczy eredeti munkáit Bajzával együttműködve adta ki, két kötetben (1836, 1839), majd 1842-ben a levelezésből is megjelent három kötet. Kazinczy egész életművével azonban nem tudott megbirkózni, csakúgy mint ahogy tervezett nagymonográfiája Kazinczyról végül is töredék maradt.
Ennek az időszaknak a kiadásai, azon túl, hogy mind az előző kor (Kazinczy), mind pedig az úton induló újabb nemzedék (Kisfaludy) meghatározó személyiségéhez való tudatos kötődést jelzik, még akár esetlegesnek is tekinthetők. A negyvenes évek első felétől kezdve azonban, abban a mértékben, ahogy a triász munkamegosztásából következően Toldy mindinkább a szorosabb tudományosság képviselője lesz, a szövegközlés is egyre szervezettebb jelleget ölt. A Nemzeti Könyvtár már olyan vállalkozás, amely tudatosan és többoldalúan bővíti az eddigi kiadások körét. Jelképesen Kisfaludy munkáinak újabb kiadásával indul, de ezt az akkoriban ritka érdekességnek számító (s tulajdonképpeni felfedezését elősegítő) Fanni hagyományai követi (1843), s korszakos jelentőségű Csokonai munkáinak kiadása (1844) csakúgy, mint Vörösmarty 1847-ig megjelent munkáinak sajtó alá bocsátása. Ezt a sorozatot gazdagítják az említetteken kívül Kis János poétai munkái, Kisfaludy Sándor és Faludi Ferenc minden munkái. Az e sorozatban megkezdett kiadások folytatásának tekinthető az Újabb Nemzeti Könyvtár, melyet munkatársakkal szerkeszt. Néhány év alatt – nem említve most a különböző ismételt kiadásokat – megjelennek Zrínyi összes munkái (Kazinczy Gáborral együttműködve), a XVI. századbeli magyar történetírók című kötet, Esterházy Miklós nádor munkái, továbbá Bajza versei.
Folytatható a sor a Magyar Remekírók gyémántkiadásaival, és a Magyar Nemzet Classicus Írói köteteivel. Újabb írók és költők bukkannak fel, így Berzsenyi, Batsányi, Kölcsey, Gyöngyösi, Mikes, Verseghy és Virág Benedek. Mindez összesen 81 kötet, ami – egyedül vagy munkatársakkal – hatalmas szövegkiadói teljesítmény. S ezzel még nincs vége a lehetséges felsorolásnak. Toldy Ferenc komolyan vette azt a tényt, hogy a nyelv- és irodalomtudományok összefüggő tudományterületet képeznek, s hogy ő a magyar nyelv és irodalom tanára a pesti egyetemen. Ennek megfelelően nyelvemlékeket is kiadott (Nádor-kódex, Régi magyar Legendák, Magyar Szentek Legendái a Carthausi Névtelentől stb.), sőt történeti kútfőket s közzétett, így például a Sárospataki Magyar Krónikát, Baranyai Decsi János Magyar Históriáját. Ilyen tárgyú kiadványai tizenhat kötetben kaptak helyet. Nem szólunk különböző vegyes tárgyú kiadványairól, pedig jelentékeny is akad közöttük, mint például Gaál György Magyar Mesegyűjteménye, melyet Kazinczy Gáborral közösen adott ki, valamint az úgynevezett „hivatalos szerkesztésekről”, akadémiai évkönyvekről, almanachokról, értesítőkről. Együttvéve mindez hatalmas munkabírásról, lankadatlan szorgalomról, a nemzeti irodalom és tudományosság mindenoldalú támogatásáról tanúskodik. Az irodalomtörténeti összefoglalások mellett, de korántsem azoktól függetlenül, ez irányú munkássága rajzolja ki teljes egészében Toldy tevékenységének rendkívüli érdemét. Nem látványos munka ez, méltányolni is inkább csak a szűkebb szakma képviselői tudják, az élő irodalommal közvetlen összefüggése nincs, noha nélkülözhetetlen az irodalmi tudat egészséges működéséhez. Jellegénél fogva azonban ritkán kerül az érdeklődés középpontjába, a tudomány fejlődése pedig szükségképp háttérbe szorítja a bármily impozáns volumenű kezdeményeket. Talán ez is hozzájárult – bizonyság erre a Toldyval foglalkozó hiányos és esetleges szakirodalom – ahhoz, hogy érdemei nemigen kaptak a teljesítménnyel arányos méltánylást.
