A KÖZOKTATÁSÜGY ÉLÉN
A KÖZOKTATÁSÜGY ÉLÉN
Trefort a magyar művelődésügy korszerűsítésében az Eötvös által kijelölt úton indul el, a nagy előd által lerakott alapokon folytatta a polgári közoktatási rendszer épületének emelését. A mű folytatása természetesnek tűnik, hiszen Trefort szabadelvű művelődéspolitikai szemlélete Eötvöshöz hasonlóan szintén a reformkorban alakul ki, s tudjuk, hogy a művelődés kérdésköre a reformkori nagy politikus nemzedék gondolatrendszerében jelentős helyet kapott. A liberalizmus eszmerendszerének megfelelően elsősorban Eötvös, de Trefort is a művelődés elsődlegességének eszméjét képviseli, s mindketten a nép politikai érettségének elérését a művelődés szerepének érvényesítésével szeretnék biztosítani.
Miniszteri kinevezését a közvélemény rokonszenvvel fogadja, s ezt tükrözi a korabeli sajtóvisszhang is. Tudják ugyan, hogy nem szakember, de elismerik tekintélyét, nagy általános műveltségét, s képesnek tartják a közoktatás terén fontos alkotások megvalósítására.
Az 1872. szeptember 4-én kultuszminiszterré kinevezett Trefort először tájékozódik tárcája ügyeiben, s csak azután, azok ismeretében lép a nyilvánosság elé, 1873. február 24-én, tárcája költségvetésének országgyűlési tárgyalásakor. Ezt a közel fél évet a tárca ügyeinek tanulmányozására, munkatársai kiválogatására, s egyes kérdéseknek szakemberekkel történő megvitatására fordítja. A komoly tetterővel s munkakedvvel hivatalba lépő Trefort jó érzékkel választja ki munkatársait, kik részben már Eötvös idejében is a nemzeti kultúra előrevitele érdekében tevékenykedtek, s akik többségükben ismert tudósok – közülük többen az Akadémia tagjai – vagy ismert pedagógiai szaktekintélyek. Tehát az Eötvös, majd Trefort által kulcspozícióban foglalkoztatott munkatársi gárda – közülük említsük meg Szász Károly, Hegedűs C. Lajos, Szalay Imre, Gönczy Pál, Klamarik János, Berzeviczy Albert és Markusovszky Lajos nevét – igen magas színvonalú volt.
Már az első hónapokban találkozhatunk Trefort azon eljárásával, amely végighúzódik egész miniszteri korszakán, nevezetesen a „szakférfiak közreműködésével tartandó értekezletek” rendszerével. Trefort igen helyesen, s példamutatóan úgy gondolja, hogy egy adott problémát csak akkor dönthet el helyesen, csak úgy adhat ki jó, az ügyeket előrevivő döntést, ha azt előzőleg az illetékes problémakör legismertebb, legjobb szakembereivel megvitatja. Ezen elgondolásának megfelelően, s ennek értelmében a következő években gyakran tart ilyen megbeszéléseket tárcájának legkülönbözőbb – s az egész magyar kultúrpolitikát felölelő – kérdésköreiről.
Trefort tehát 1872-ben nagy lendülettel lát munkához, s az 1873. évi budget-vita alkalmából nagyszabású beszédben kifejtve a kultusztárca költségvetési igényeit, nyíltan kimondja, hogy bármenynyire is tekintettel kell lennie az államháztartás szigorú takarékosságára, saját szakkörében mégis mindig több pénzt fog követelni, mert hazánk első szükségletének tekinti a nemzet művelődésének előmozdítását. Szükségesnek érzi, hogy az oktatás, a tudomány, valamint a művészet érdekében a kormány többet tegyen, mint eddig, hiszen – mint arra rámutat – „Magyarország fennállása a kultúra kérdése”. Beszédében mintegy összefoglalását nyújtotta hazánk kulturális helyzetének, elmaradottságának, s a tennivalókat vázolva azon előremutató véleményének adott hangot, hogy a kultúra miatt áldoznia kell az országnak, de a közoktatásra fordított összeg megtérül, „s ezen szellemi investitió kamatjai fogják legbiztosabban helyre állítani az ország pénzügyét”.
Trefort elgondolása, kultúrszomja azonban kevésnek bizonyult a Tisza Kálmán-i Magyarország közoktatásra jutó pénztelenségével szemben. Hiszen a korszak főbb költségvetési mutatói szerint a vallás- és közoktatásügyi minisztérium egész költségvetése az állam összes kiadásainak 1872-ben 1,2%-a, 1878-ban 1,7%-a, 1882-ben 1,5%-a, s 1888-ban, Trefort utolsó miniszteri évében is csak 2,0%-a. Az 1873-as költségvetésben engedélyezett 3 316 942 forint pedig 1881-ig nem emelkedik az 5 millió fölé, s csak 1884-ben éri el a „bűvös” 6 milliót, s 1888-ban kerül a „csúcs”-ra, s ekkor is mindössze 6 931 448 forint. Igaz, hogy ezek az összegek csak az állami fenntartású intézmények – elsősorban az egyetemek, főiskolák, részben a középiskolák – költségeit fedezték, s ugyanakkor a tárcához tartozó többi intézmény nem az állami, vagyis a központi költségvetésből dotáltatott, mégis e költségvetési mutatók relativitása is pregnánsan szemlélteti a közoktatásügy helyzetét, s érthető, hogy a bemutatott tételek mennyire meghatározó-korlátozó szerepet játszottak a Trefort-korszak művelődéspolitikájában. Trefort lendületét az anyagi lehetőségek állandóan fékezték, s ugyanakkor a minisztérium főhatósági jellege sem domborodhatott még ki több területen a kiegyezés óta eltelt rövid idő miatt, vagy csak névleges volt. A felekezetek és a városok hatáskörébe is jelentős mennyiségű iskola tartozott. Mindezen körülmények tehát részben bénítóan hatottak Trefort kezdeményezési lehetőségeire, s erre figyelemmel kell lennünk, ha vizsgáljuk Trefortnak, a kultúrpolitikusnak nézeteit és tetteit.
A közoktatáspolitikus figyelmének a felsőoktatás s részben a középiskolák irányába fordulását elsősorban azzal magyarázhatjuk, hogy ezek az iskolatípusok tartoztak leginkább a minisztérium fennhatóságába. Ennek megfelelően nyilatkozik közoktatáspolitikánk időszerű feladatairól: „minden tisztelet, becsület a népoktatásnak, a világosság mégis felülről jön… s ezért – a felsőbb oktatás a legfontosabb”. Így Trefort arra törekszik, hogy „a pesti egyetem a külföldi egyetemek színvonalát érje el, s műegyetemünk a külföldiekkel versenyezhessen”.
A kapitalizmus fejlődése következtében konkrétabbá válik a közoktatással szembeni igény megnyilvánulása: a hangsúly – ha bevallatlanul is –, de a népoktatással szemben az új, ipari-kereskedelmi oktatási formák felé tolódik el; fokozatosan változik, módosul a középiskolai művelődési anyag tartalma. Trefort kitűnő érzékkel felfigyel az új jelenségre, s ennek megfelelően az ezen igényeknek megfelelő iskolatípusok fejlesztésére törekszik. Így közoktatáspolitikájának jelentős érdeme, hogy előnyben részesíti azokat az iskolatípusokat, amelyek nem a humán pályákra, hanem az iparra, kereskedelemre nevelnek. Nagy súlyt fektet ezekre az iskolákra, mert fejlesztésük, népszerűsítésük segítségével kívánja azokat az előítéleteket megszüntetni, „melyek folytán létezik a túlprodukció az ügyvédi és hivatalnoki pályán”. Felfigyelt a dzsentrirétegnek a jogi pályák felé törekvő egészségtelen tülekedésére, s ezért még időben figyelmeztet: „legyünk jó kézművesek, kereskedők, gazdák, szóval a productió emberei. Ez nem válik szégyenére, nem derogál senkinek. Erkölcseinkben és szokásainkban kell átalakulnunk, ha közgazdaságilag akarunk átalakulni.”
Soproni választói előtti beszédében részletesen kifejti, hogy politikájának „főiránya a magyar cultura előmozdítása a nyugati civilisatio ösvényén”, s ezért mint miniszter fejleszti a „tudományt, a szakismereteket, a művészetet, mert azok – ha nem kizárólagos, de mindenesetre hatalmas tényezői a modern államnak és társadalomnak”. Teljes politikai hitvallását, programját gyakran e három szóban foglalta össze: „tudomány, vagyonosság, egészség”, mivel megítélése szerint az a nemzet, amely ezen tulajdonságokkal rendelkezik, mindent elérhet.
Eötvös és Trefort sokoldalú, nagyvonalú kultúrpolitikája következtében a kiegyezést követő két évtized a modern magyar felsőoktatás megszületésének s jelentős fejlődést elérő időszakának tekinthető. A felsőoktatás mindségi előrehaladását szükségessé tette a tőkés gazdasági fejlődésnek megfelelő társadalmi-politikai átalakulás. Eötvös kezdeményezései következtében 1872-ben a Polytechnikum műegyetemmé válik, s megnyílik az ország második tudományegyeteme Kolozsvárott. Ezeken túlmenően is sok minden valóra válik Trefort időszakában Eötvös elgondolásából. Új tanszékek jönnek létre, felépülnek a természettudományi és orvoskari épületek, kialakulnak a művészeti felsőoktatás intézményei. Emelkedik az oktatás színvonala, a hallgatók és az oktatók száma; a nagyvonalú államférfiak, a kiváló szervezők és az iskolateremtő tudós professzorok együttműködése a magyarországi felsőoktatás fejlődését eredményezi, s ezért – Antall József és Ladányi Andor kutatásai alapján – joggal nevezhetjük ezt a korszakot a modern magyar felsőoktatás megszületése korának, amikor a magyar tudományos élet megkezdheti felzárkózását az európai országok színvonalához. E fellendülés magyarázatának az tekinthető, hogy Trefort figyelme elsősorban a felsőoktatás felé fordult. Különös vonzalommal viseltetett az orvosi és természettudományi szakok irányában. Rendkívüli jelentőséget tulajdonított az orvostudománynak és az orvosképzésnek közegészségügyi és – mivel „az ember a legnemesebb tőke” – nemzetgazdasági szempontból is. Trefort logikus megítélése szerint e korszakot a természettudományok fellendülése jellemzi, s mivel a „vagyonosság és közegészség, melyektől az állam fennállása nagyrészben feltételezve van, e tudományon alapszik”, ezért nem véletlen, hogy a természettudományok fejlesztését Trefort mindig is szívén viseli. Az orvos- és természettudományok iránti előszeretetét táplálja bizalmasa, Markusovszky Lajos, a kiváló orvos-szervező, aki az egyetemi ügyek irányítója a minisztériumban. Markusovszkyt még Eötvös vette maga mellé, s az ő személye is biztosítja a felsőoktatási politika folyamatosságát a dualista korszak első felében. A kortársak és a későbbi méltatók is egyöntetűen azt állapítják meg, hogy Trefort szinte predesztinálva volt arra, hogy Eötvös utóda, munkásságának folytatója legyen, hiszen felfogásában ugyanazon alapokra támaszkodott, de a tervek megalkotásában, s főleg megvalósításában Eötvösnél sokkal gyakorlatiasabbnak bizonyult.
Új épületek emelésével, új tanszékek, klinikák alapításával, a laboratóriumok számának gyarapításával, felszerelésük korszerűsítésével emeli általában az egyetemi, s különösen az orvosi képzés színvonalát. A Trefort-korszak építkezéseinek impozáns sorából legyen szabad csak a Műegyetem Múzeum körúti épületeire, az Egyetemi Könyvtárra, az Orvostudományi Karra, az Üllői út mentén kialakuló híres „klinikai negyed”-re utalnunk. Nyugodt lelkiismerettel jelenti ki 1886-ban a főrendi házban: „a budapesti egyetem mai állapota és az 1867-iki közt és a régi időben létezett állapotok közt… rendkívül nagy a különbség”. Saját magát az épületek „martyrjá”-nak tekinti, de jogosan kérdezi: „mit tehetek én róla, hogy Mária Terézia óta 1867-ig olyan nagyon keveset tettek a tanügyért?”
Trefort már 1873-ban folytatni kívánva Eötvös felsőoktatási törekvéseit – megpróbálkozik az egyetemi törvényjavaslat benyújtásával. A felsőoktatás tanulmányi és szervezeti kérdéseinek törvény útján történő átfogó rendezésével kísérletet tesz a felekezeti felfogás visszaszorítására. De Eötvöshöz hasonlóan Trefort erőfeszítése sem járt eredménnyel, s ez a törvényjavaslat is csak papíron maradt.
Trefort figyelme az egyetemi építkezések mellett kiterjedt az oktatási kérdésekre; így szaporítja a tanszékek számát, s az új tanulmányi és vizsgarenddel, fegyelmi szabályzattal egységessé teszi az egyetemek szervezetét. Az első törvény, amelyet minisztersége alatt a parlament elfogad, az ország második tudományegyetemének felállítását mondja ki Kolozsvárott. De ezzel ő nem elégszik meg, s több esztendei – később anyagi akadályok következtében hiábavalónak bizonyuló – próbálkozást öl a harmadik egyetem létesítésének eszméjébe. A budapesti egyetem gazdasági hivatalának s ügykezelésének végleges rendezésével kapcsolatban foglalkozik mindkét tudományegyetem gazdasági adminisztrációjának kérdésével. Fontos intézkedése, hogy kiterjeszti az egészségtan oktatását a jogi és bölcsészeti karokra, s ugyanakkor megszervezi a középiskolai egészségtantanári és iskolaorvosi tanfolyamokat is.
Trefort meggyőződése szerint döntő tényező a tanár személye, ezért a személyi kérdésekben elfogulatlanul dönt, felülemelkedve a felekezeti szempontú – s hazánkban még a XX. század első felében is kísértő – gondolkodáson, s így – összhangban az egyetem választásaival – biztosítja az iskolateremtő, kiemelkedő tudású professzorok működését. E korszak legismertebb professzorai között megemlíthetjük Toldy, Budenz, Vámbéry Ármin, Hunfalvy, Eötvös Loránd, Than Károly, Korányi Frigyes, Fodor József, Hőgyes Endre, Jedlik Ányos, Steindl Imre, Hauszmann Alajos, Gyulai Pál, Margó Tivadar, Hajnik Imre, Kautz Gyula, Pulszky Ágost, Lumniczer János stb. nevét. Az impozáns névsor bemutatásakor legyen szabad még arra is rámutatnunk, hogy Trefort nevezi ki az ismert történészt, Szilágyi Sándort, az Egyetemi Könyvtár igazgatójává, s az egykori levelezés tanúsága szerint 1876-ban egyetemi tanári katedrát ajánl fel Arany Jánosnak. A bölcsészkar történetében tényleg kevés ilyen időszak van, amelyben egyidőben annyi valóban kiváló professzor működhetett volna, mint Trefort korszakában. Miniszterségének a bölcsészeti kar fejlődésére nézve talán legnagyobb jelentőségű eredménye a szemináriumok intézményének megvalósítása, s ezzel kapcsolatban a tanulmányi idő 4 évre történő felemelése.
Trefort az eötvösi kultúrpolitika folytatójaként gyakran foglalkozik a tanárképzéssel, hiszen hamar felismeri, hogy nagy figyelmet kell szentelni e kérdésnek, mivel a tanárképzés eredményeitől, a tanárok magatartásától, tudásától, ismereteik mélységétől és világnézeti meggyőződésüktől igen sok függ. Első ilyen vonatkozású fontosabb intézkedése a tanárképző 1873-ban történő újjáalakítása; ekkor egyesíti a gimnáziumi és reáliskolai tanárok képzését. Véleménye szerint a középiskolai tanárképzés csak akkor felelhet meg céljának, ha a jelöltek „az évi átlagos tanárszükségletnek megfelelő számban, egy benntartással (internatus) ellátott intézetben helyeztetnének el, melynek szervezetére nézve a párizsi »École Normale Superieure«-t lehetne, természetesen hazai viszonyainkhoz alkalmazva, mintául venni”. Bár elgondolása annyiban téves volt, hogy a hazai tanárképzést egyetlen internátus keretében kívánta megoldani, mégis érdemes ötletére felfigyelnünk, hiszen az általa javasolt intézmény – amelynek megvalósítására Trefort életében nem kerülhetett sor – a későbbi Eötvös kollégium! A tanárképzés érdekében újjászervezi a tanárvizsgáló bizottságot, biztosítja a külföldi ösztöndíjakat. A tanítási módszerek tökéletesítése érdekében elrendeli a módszertani értekezletek tartását is.
Az 1883. évi középiskolai törvényben minden tanárjelöltre nézve kötelezően előírja a szakjába vágó tárgyak négyéves tanulmányozását, az egyéves nevelői gyakorlatot, továbbá a bizottság előtt sikeresen letett képesítő vizsgálatot. Felkai László kutatásai igazolják, hogy e törvénnyel Trefort az ország valamennyi középiskolája számára egységessé tette a tanári képesítést. Ugyanakkor a törvény biztosítja a középiskolákban s a felekezeti gimnáziumokban is az állami felügyeleti és ellenőrzési jogot, s érvényesíti a tanárképzésben is az állam vezető szerepét. A középiskolai oktatás fejlődése szempontjából tehát Trefort legjelentősebb érdeme e kétségtelenül előremutató törvény megalkotása, hiszen – számos kompromisszuma ellenére – a polgári középfokú oktatás alaptörvényévé válva elősegítette a polgári műveltség terjesztését a kiegyezés utáni korszakban, s ez ekkor kőmoly előrehaladást jelentett. Az 1883. évi törvény szervezetileg kétféle középiskolát határozott meg: gimnáziumot és reáliskolát. Az úriemberség kritériumává ekkor vált a középiskolai végzettség, illetve az érettségi. Trefort törvénye több mint négy évtizeden keresztül marad érvényben, s a későbbi – 1924., 1934. évi – törvények intézkedései is nagyrészben az 1883. évi törvényen alapulnak. Trefort tehát méltán tekinthető a középiskolai oktatás első rendszerezőjének; az állami befolyást erősítő törvénye a múlt század második felének magyarországi viszonyai közepette kétségtelenül előremutató jellegű.
Trefort többi intézkedései is arra irányultak, hogy a középfokú oktatás minél jobban megfeleljen az általános műveltség igényeinek. Új tantervével, az ezzel kapcsolatos miniszteri utasításokkal, a középiskolai rendtartás és a módszertani tanácskozások bevezetésével, a középiskolai építkezésekkel egyaránt értékeset alkotott, s mindezekkel hozzájárult a magyarországi középfokú oktatás tartalmának, módszereinek korszerűsítéséhez. Külön elismerés illeti az elsősorban a kispolgárság körében kedvelt, s ezért másodrangúként kezelt reáliskola érdekében tett intézkedéseiért, hiszen Trefort emelteti fel a reáliskola évfolyamainak számát – a gimnáziumokhoz hasonlóan – nyolcra, s az érettségi bevezetésével megteremti a felsőfokú tanulmányokra képesítés lehetőségét is. Országgyűlési beszédeiben is gyakran hitet tesz a reáliskolák szükségessége mellett, statisztikai adatokkal igazolva, hogy a reáliskola előnyösebb a gyakorlati pályákra való képzés tekintetében.
Trefort közgazdasági szemléletéből következően vagyonos nemzet, vagyonos polgárság megteremtésére törekszik. E koncepció megtalálható már a reformpolitikus első írásaiban is, s minisztersége idejében természetes, hogy következetesen ragaszkodott elméletéhez, s mindent elkövet annak realizálása érdekében. Elsősorban a nyolcvanas években kifejtett tevékenysége a hazai szakoktatás történetében a felkészülés, az alapvetés korszakának számít. „Óhajtom a szakoktatás emelését – hangsúlyozza egyik beszédében –, hogy ne legyen a magyar ember mind csupán a jogi pályára utalva, hanem legyen iparossá, kereskedővé, mert ez adja az országnak egyik legokosabban kamatozó tőkéjét.” Intézkedései következtében számos kereskedelmi iskola keletkezett, s komoly eredményeket ért el az ipari szakoktatás hálózatának kiépítésében.
Trefort foglalkozik az ipartanítók képzésével is; utasítására 1879-ben tanműhelyt létesítenek a tanítók részére. A tanulmányi idő eleinte három, 1884-től négy év. Ugyanitt történik a polgári iskolai rajztanítók képzése is. Fáradozása nem maradt eredménytelen. Minisztersége utolsó éveiben hozzávetőleg 44 ezer az iparos tanulók száma; 1885-ben már 864 iskolában foglalkoztak háziiparral. Külön értékelendő, hogy törekvéseit gátolta a gazdasági válság, s meg kellett küzdenie az ipari tanulókat foglalkoztató mesterek rosszindulatával, a felszabadult iparossegédek érdektelenségével. Mindezen gátló tényezők ellenére is Trefortnak sikerült megtennie az első, az alapozó lépéseket a szakoktatás hálózatának kiépítésében, s eredményességét iparitanuló iskolák, felső kereskedelmi iskolák, felső ipariskola létesítése bizonyítja.
A népoktatás terén a Trefort-korszak eredményei mennyiségi vonatkozásban vitathatatlanok. Minisztersége idején gyarapodott az elemi iskolák, a tantermek, a tanítók száma. Az iskolába járók száma közel félmillióval nőtt; csökkent az analfabéták száma. A korszakban a 600 új felekezeti népiskolával szemben a mintegy 2500 új községi iskola és az új állami tanítóképzők bizonyítják a világi oktatás egyre erősebb térhódítását. De a kor feudális maradványokkal terhes gazdasági, társadalmi és politikai viszonyai között hiányoztak a népoktatás gyors előrehaladásának feltételei, hiányoztak a népoktatási törvény végrehajtásához szükséges anyagi eszközök és személyi feltételek is – s elsősorban ez magyarázza az eötvösi örökség, az amúgy is kompromisszumokra épült népoktatási törvény felemás végrehajtását.
Trefort tudatában van annak, hogy a jó tanárokon múlik az oktatás sikere. Ezért igyekszik biztosítani a tanárok önművelését még több szabad idő s képzési lehetőség nyújtásával. Intézkedik a tanítók nyugdíjáról, a pedagógusok ötévenkénti 10%-os korpótlékának bevezetéséről, majd a tanítói árvaház létesítéséről. Sokat foglalkozik a tanítóképzés problémájával: növeli a képzők számát, s a tanítóképzés idejének háromról négy évre emelésével, s a gyakorló iskolák szervezésével emeli a tanítóképzés színvonalát. Elősegíti a tankönyvek íratását, megalapozza a szemléltető oktatást: térképeket, földgömböket, falitáblákat készíttet. Gondot fordít arra is, hogy az újonnan létesített iskolákban célszerű berendezés, megfelelő méretű padok, tornaterem segítse elő a tanítás sikerét. 1876-ban létesíti az országos tanszermúzeumot, hogy befolyást gyakoroljon a hazai tanszergyártás fellendítésére; elgondolása szerint a tanszermúzeumi bizottság javaslatát figyelembe véve, hazai iparosok fogják hamarosan a célszerű tanszereket előállítani.
Alig van a kultúrának oly területe, amely „nemes ügyszeretetét, áldozatkész gondoskodását ne érezte volna”.
A művészetek fejlesztésére irányuló működéséből talán legnagyobb jelentőségű tetteként, érdemeként ismerjük el a Zeneakadémia megalapítása érdekében kifejtett tevékenységét, amely kiterjedt az új intézmény felállításának előkészítésétől kezdve egészen az első évek nehézségein, buktatóin való átsegítésén keresztül a hazai zenei nevelés új korszakának megalapozásáig. Az 1873-as országgyűlés határozata a közoktatásügyi minisztérium költségvetésében biztosít helyet a felállítandó zeneakadémia számára. Trefort e határozat birtokában, az új intézmény létesítése érdekében több tervezetet készített, ankétokat tart, s egyetért a Liszt Ferenc megnyerésére vonatkozó indítvánnyal is. Hosszú előkészítő munkával sikerül az akadályokat elhárítania, s 1875. november 14-én jelenlétében sor kerülhet a Zeneakadémia megnyitó ünnepségére. Az anyagi problémák miatt az első években Trefort csak nagy nehézségek árán tudja biztosítani a Liszt Ferenc vezette Zeneakadémia folyamatos működését. 1879 végére sikerül új, az intézményhez méltóbb, megfelelőbb otthont bittósítania, s ezzel megkezdődhetett a zeneművészeti szakoktatás működési területének kibővítése, a tanszékek fokozatos fejlesztése, s ezáltal a magyar zenei nevelés új, fontos fejezete.
Trefort egész életén keresztül igen fogékonynak mutatkozott a képzőművészeti alkotások iránt. Így nem meglepő az a művészetpártolás, amely meghatározója egész miniszteri pályafutásának. Megszervezi az első festészeti mesteriskolát, s az akkor már európai hírnévvel rendelkezős Münchenben dolgozó Benczúr Gyulát rábírja a hazatérésre, a mesteriskola vezetésére. Tovább fejleszti az Országos Mintarajztanoda és Rajztanárképezdét, gyarapítja szakosztályainak számát, felszerelését. Trefort sokoldalú kulturális szervező és serkentő tevékenységével elősegíti a képzőművészeti társulat törekvéseit, foglalkoztat festőket, szobrászokat a restaurálások, másoltatások révén, állami ösztöndíjakat biztosít a fiatal, tehetséges művészeknek. Agitációjának hatására emelkedik a képzőművészeti tárlatok forgalma, a művészek – közöttük Lotz Károly, Székely Bertalan, Feszty Árpád – a közintézetektől egyre sűrűbben kapnak megrendeléseket. Az építészet terén a nyolcvanas évek a jelentősebbek: ekkor elsősorban a közoktatásügyi célokra szolgáló középületek száma emelkedik; így a Műegyetem, valamint az orvoskari és természettudományi épületek. Trefort a hazai képzőművészet mecénásaként pályázatokat hirdetett; a művészetek felkarolása érdekében új megbízásokra, a tehetségesek foglalkoztatására biztatott a főurakhoz, főpapokhoz, miniszterekhez intézett nyílt leveleiben. E felhívások eredményeképpen sikerül bőséges megrendelésekhez juttatnia művészeinket, s ezáltal Trefort jelentős mértékben hozzájárul hazai festészetünk, szobrászatunk kibontakozásához. Érdemei a magyar műemlékvédelem történetében szintén korszakos jelentőségűek.
Megismerve Trefort Ágostonnak a magyar művelődésügy élén eltöltött több mint másfél évtizedes tevékenységét, sok eredményes és maradandó, máig is élő alkotását, úgy érezzük, kisebb-nagyobb koncepciójú terveit, elgondolásait részben sikerült megvalósítania; több vonatkozásban eredményesen tovább fejlesztette, illetve realizálta az eötvösi koncepciót a magyar művelődésügy, s azon belül a közoktatásügy felvirágoztatása érdekében.
