A POLITIKUS ÉS AZ EMBER
A POLITIKUS ÉS AZ EMBER
Trefort Ágoston közel két éven keresztül (1876–1878) ideiglenesen – megbízottként – vezette a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztériumot is. E minőségében jelentős szerepet játszott az Ausztriával 1867-ben 10 évre megkötött vám- és kereskedelemügyi egyezmény megújításában. Már a reformkorban kialakult koncepciójának megfelelően hangsúlyozza, hogy ragaszkodnunk kell a vámszövetséghez, mert az egyfelől politikai tekintetben a Monarchia fennállásának előfeltétele, másrészt gazdasági vonatkozásban az a nyugati megyéknek Ausztriában állandó piacot biztosít. Elismeri, hogy ugyanakkor az osztrák iparcikkeknek hazánk jelenti a biztos piacot, de az érdekeket kölcsönösnek tekinti, s legfeljebb ezen keretben kell keresztülvinni „mind azt, mi az adott viszonyokban reánk nézve üdvös, szükséges és lehetséges”. E helyen újból szükségesnek látszik annak hangsúlyozása, hogy a treforti életút mennyire tükröz egyfajta belső stabilitást, változatlanságot a kor magyar politikájának legdöntőbb kérdésében, az Ausztriához való viszony tekintetében. Ez összefügg Trefort kifejezetten gyakorlati, gazdasági érdeklődésével, a hazai politikai hagyományoktól szinte teljesen mentes szemléletével, amely végső soron megkönnyítette számára a sikeres beilleszkedést a dualizmus államapparátusába.
Következetesen ismételve régi nézeteit soproni választói előtt tartott beszédében – kiknek megnyerése érdekében hangsúlyozta a nyugati megyék lehetőségeit – rámutatott arra, hogy Magyarországnak is az ipar megteremtésére kell törekednie, s ez könnyebben megy a vámszövetség keretén belül. Mivel pusztán mezőgazdasági termékekkel nem boldogulhatunk többé a világban, ezért minden eszközt fel kell használni az ipar teremtésére – hangsúlyozza hallgatóságának –, s utal a helytelen társadalmi előítéletekre, amely rossznak tekinti mindazt, amit a hazai ipar állit elő. E szemléleten kíván változtatni, s ezen felfogását tükrözik azok a nyílt levelei is, amelyekben a hazai ipar pártolására hívja fel a nagyközönséget. Sürgeti mindazok összefogását, akik felismerik az iparművészet jelentőségét, s társulat alapítására gondol az iparművészet fejlesztése, előmozdítása érdekében. Felismeri, hogy a taneszközök készíttetésével a hazai ipar számára munkalehetőséget tud biztosítani, s ezért rendeleteivel szorgalmazza, hogy az iskolákban lehetőleg a hazai iparosok által készített tanszereket használják. „A hazai ipar fejlesztése egyike a legfontosabb nemzetgazdasági kérdéseknek – hangsúlyozza már 1875-ben – minden erővel oda törekszem, hogy a hazai ipar bízassék meg mindazon termelés előállításával, melyre már képes, s hogy buzdíttassék azon czikkek előállítására is, melyekkel még nem foglalkozott, de a melyeknek termelési előfeltételeit bírja.” 1876. július 14-én kiadott rendeletében is szorgalmazza, hogy az iskolákban lehetőleg a hazai iparosok által készített tanszereket használják.
1877-ben a parlament ülésén felszólal a párizsi világkiállításon való részvétel érdekében. Minisztersége idején emelkednek törvényerőre a Nagy-Britanniával és Franciaországgal kötőtt kereskedelmi szerződésekre vonatkozó javaslatai.
Iparosítást sürget az akadémiai felolvasó ülés keretében tartott beszédében is: „Tudomány és vagyon a modern társadalmi élet két fő mozgató ereje” – hangsúlyozza –, majd kifejti, hogy az Akadémia nagy szolgálatot tesz az országnak, midőn a tudományban „a természettudományi és technikai irányt is kellő figyelemre méltatja”. Megítélése szerint a mezőgazdasági cikkek kivitele nem elegendő gazdasági problémáink megoldására, „a földművelési idyll igen szép, de lehetetlen… nekünk gyáripar kell”. Sajnálattal állapítja meg, hogy hazánkban nem becsülik meg a munkát, sokan lenézik az iparost és kézművest; „felette sokan akarnak az állam terhére lenni”. Ebben látja a hibák okát, s visszautasítja azt az állítást, hogy a közös vámterület okozza az ipar hiányát.
Mit tesz mindezek után maga Trefort az ipar, iparművészet érdekében? A hetvenes évek végén megalapítja az Iparművészeti Múzeumot, amely ekkoriban még konkrétabb gyakorlati iparoktatási célokat szolgált, majd iparkiállításokat rendeztet. Szoros kapcsolatban a Múzeummal, s azzal a céllal, hogy az társadalmi úton minél gyakorlatibb tevékenységet fejtsen ki, létesíti Trefort az Iparművészeti Társulatot, amely 1885-ben Trefortot elnökévé választja. Másik jelentős alkotása a nyolcvanas évek elején létrehozott Technológiai Iparmúzeum. Trefort létesíti az iparművészeti iskolát is, amelynek szükségességére már Eötvös is rámutatott.
Trefort Ágoston 1841-ben levelező, 1867-ben rendes tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának; Lónyay Menyhért halála után 1885-ben az MTA elnökévé választják. Bár kultuszminiszteri elfoglaltsága erősen korlátozza akadémiai tevékenységének hatókörét, emlékbeszédei és elnöki megnyitói így is jelentősek. Emlékbeszédeket tartott az Akadémia elhunyt történész-politikus kültagjai – Mignet, Thiers, Guizot –, valamint egykori centralista társa, Lukács Móric és régi barátja, Lónyay Menyhért felett. Emlékbeszédei tulajdonképpen az említett írók, államférfiak műveinek rövid méltatását tartalmazzák, de ugyanakkor ez alkalmat ad számára arra is, hogy állást foglaljon a közelmúlt eseményeivel kapcsolatban. Többször utal a liberális politikusi nemzedéket erősen megrázó Párizsi Kommünre, azt „az emberi ész legnagyobb tévedése és az emberi kedély süllyedésének netovábbja”-ként értékelve. Guizotról szóló emlékbeszédében is azt emeli ki „hosszú élet, sok tanulmány s tapasztalás után…, hogy a forradalom cultuszával szakítani kell”. Elnöki megnyitó beszédeiben az Akadémia feladataival foglalkozik. 1885-ben a tudomány fejlesztését, a tudomány tekintélyének emelését, s az erők „nagy célok elérésére” egyesítését hangsúlyozza. 1886-ban az akadémia közgyűlését megnyitó beszédében a természettudományok jelentőségét hirdeti – „bátran mondhatni, hogy ma a tudományok közt a legnagyobb hatalom: a természettudomány, mely egészen átalakította az emberek gondolkozásmódját…” – s hangsúlyozza, hogy „egész földművelésünk, iparunk s kereskedelmünk a természettudományokon alapszik”. Ha biztosítani kívánjuk Magyarország fennállását, úgy munkálkodnunk kell kulturális előrehaladásunkon – fejtegeti Trefort –, „a tudománynak nálunk is azon helyet kell elfoglalnia, a mely megilleti; azaz hatalommá kell válnia”. De Trefort elképzelései az Akadémiával kapcsolatban ekkor még nem válhatnak valóra; utolsó beszédében már az Akadémia iránti érdektelenséget és a szellemi szabadság hiányát kell megállapítania.
Az 1867-es kiegyezés, majd az 1875-ös fúzió utáni helyzet alapjában meghatározta a kompromisszumokra amúgy is hajlamos s az egyházi körök hatalmát tisztelő, óvatosan elkerülő Trefort vonalvezetését az egyházpolitika sikamlós ösvényein. A Tisza-kormányzat az eötvösi örökség, a liberális elvekre épülő egyházpolitikának, az állam és az egyház elválasztásának fokozatos végrehajtására vonatkozó álláspontját elfeledve, a rendezést évről évre halogatta, mivel kerülni akarta a konfliktust a katolikus egyházzal s a vallásos uralkodóval. A kortársi visszaemlékezések szerzői jól látják Trefort nehéz helyzetét hazánk sajátos felekezeti viszonyai között: elismerik, hogy „fényesen megvédelmezte az állam jogait a középiskolai törvény tárgyalásakor a felekezeti túlkapások ellenében” – majd rámutatnak: „elve volt nem bolygatni az egyházak autonom jogait…” Közeli munkatársa, Berzeviczy Albert is azt hangsúlyozza emlékbeszédében, hogy Trefort „az egyházi ügyekre nézve a quieta non movere álláspontjára helyezkedett”, e vonatkozásban „nem táplált sem alkotói, sem reformeri ambitiókat”, s ezzel sikerült elérnie, hogy miniszterségének 16 éve alatt egyházpolitikai surlódásoktól meglehetősen mentesen dolgozhatott és alkothatott.
Trefort eltávolodása korábbi liberális eszméitől, nyilvánosan megfogalmazott, kimondott nézeteitől leginkább a nemzetiségi kérdés kapcsán vehető észre. A hatalomra kerülő Trefort egyre inkább magáévá teszi a birtokos osztálynak a liberális gondolkodástól oly eltérő politikai célkitűzését. Ez a magyarosító politikai vonalvezetés – amely Trefort halála után tovább erősödve válik igazán reakcióssá – nyilvánul meg több helyütt Trefort kultúrpolitikájában, elsősorban a népoktatás s az e területen működő pedagógusok irányában. Tisza Kálmán intenciójának megfelelően bezáratja a felvidéki szlovák gimnáziumokat, s közreműködik a „Matica Slovenska” közművelődési egyesület betiltásában. Az 1879. évi XVIII. törvénycikk létrehozásával módosítva az 1868. évi népiskolai törvényt, elrendeli a magyar nyelv kötelező oktatását minden népiskolában, s a nem magyar nyelvű képzőkben végzett tanítóktól is fokozatosan megköveteli a magyar nyelv ismeretét. Viszont ugyanakkor azt is világosan kell látnunk, hogy az államnyelv tanítására való törekvés önmagában a soknemzetiségű államban mindaddig nem kárhoztatható, míg az anyanyelven folyó oktatás keretében tantárgy szinten történik, és nem jár együtt ennek az anyanyelven folyó oktatásnak korlátozásával vagy éppen fölszámolásával.
Trefort Ágoston művelődéspolitikájának eredményeit és hatását vizsgálva észrevehető, hogy alkotómunkássága nem volt eredménytelen; a treforti tudománypolitika tradíciói tiszteletet parancsolnak; a nevéhez fűződő hagyományok ma is élnek, alkotásai még napjainkban is a felsőoktatás műhelyei.
Minisztersége kezdetétől kezdve gyakran bírálják lázas, alkotó tevékenységét, nem értve meg a tárcája legkülönbözőbb területein egyre-másra új ötleteket, terveket felvető minisztert. Gyakran érik támadások a felekezetek részéről éppúgy, mint a parlamenti balszárnyéról. Kifogásolják építkezéseit, de mindezek ellenére, a támadások kereszttüzében is rendületlenül folytatja munkáját a kor követelményeinek megfelelő, új, polgári kultúra megteremtéséért.
Összefoglalva a Trefort Ágoston eredményeiről, a kulturális fejlődésben betöltött szerepéről mondottakat, első helyen gyakorlatiasságát említjük meg. Trefort nem kutatta a bonyolult problémákat, mindig praktikusan gondolkodva a „legelvontabb elméletekben is a gyakorlati jelentőséget kereste”. Minisztersége másik fontos jellemvonását egyetemessége jelenti. Igyekezett egyformán felkarolni és fejleszteni tárcájának szinte minden területét. Természetesen időnként a megvalósulási stádiumtól függően egyik vagy másik ágazat előtérbe került ugyan, de ez a kultúrpolitikai alkotómunka természetes következménye. Egyetemességének előfeltétele volt hatalmas műveltsége, a közművelődés teljessége iránti érdeklődése, tájékozottsága, sőt ritka kezdeményező szelleme, alkotó ereje és fáradhatatlan tevékenysége.
Trefort megítélése szerint a XIX. század második felének három mérvadó országa, Anglia, Franciaország és Németország; tőlük kell tanulnunk ipart, iparművészetet, tudományt, közoktatást. Magyarországnak – Trefort szerint – s ezt a gondolatát többször, többféleképpen, de azonos tartalommal megfogalmazza – „emberre, vagyonra és értelmiségre van szüksége”. Ez a hármas jelszó – máshol „közegészség, közgazdaság, közoktatás” – bizonyítja, hogy világosan látta a kultúra fejlődésének összefüggését a gazdasági és társadalmi kérdések megoldásának szükségességével. A kultúrpolitikai kérdések megoldását békés úton, kompromisszumokkal óhajtotta megvalósítani, s ha nem is rendelkezett Eötvös nagy koncepcióival, de megállva helyét a parlamenti, párt- és politikai küzdelmekben, sikeresen tudta kisebb, közelebbi céljait realizálni. Az átfogó tervek, eszmék helyett is a kompromisszumok árán elért részeredményeket részesíti előnyben; engedmények tevésével, a középúton járással sikerül komoly művelődéspolitikai eredményeket elérnie. A politikai viszonyokban, a pártharcokban való jártassága, széles köre ismeretsége, a politikai viszonyok időleges konszolidálása lehetővé teszi miniszteri tisztségének stabilizálódását; így időt nyer kisebb-nagyobb koncepciójú művelődéspolitikai terveinek keresztülvitelére. Fő célja a magyar kultúra fejlesztése, s ezen eszmekörbe az ő tágabb értelmezése szerint belefér a „vagyon, erő, erkölcs, egészség, értelmiség” kérdésköreivel foglalkozás. Liberalizmusa – „a szabadságeszmény és a nemzeti gondolat” – a reformkori örökség az ő munkásságában realitássá változott, olyan intézményekké, amelyek részben még ma is közművelődésünk alapjait képezik. Trefort művelődéspolitikáját – bár azt idősebb korára kialakuló konzervativizmusa s a hatalom gyakorlásából következő kompromisszumok bizonyos fokig torzították – a „tudomány, vagyonosság és egészség” elérésére irányuló törekvése hatja át, s úgy érezzük, hogy Eötvös elgondolásaihoz szorosan kapcsolódó – a magyar művelődésügy egészét átfogó, sokoldalú – működése nem múlt el nyomtalanul; ezt bizonyítják az általa emeltetett intézmények, a nagy jelentőségű alkotások sorozata s a reformkori örökség – a liberalizmus, a haza-, kultúra- és tudományszeretet – továbbadása az őt követő nemzedék legjobbjainak, amivel a magyar művelődés impozáns alapjait rakta le.
Politikusi tevékenységét a haladás, a reformok eszméi határozzák meg, de akcióit mégis körültekintő számítással, a körülmények, a politikai és pártproblémák óvatos mérlegelésével, de a döntő pillanatokban energiával készíti elő. Beszédeivel nem törekszik szónoki babérokra, csak arra, hogy hallgatóit meggyőzze igazáról. Parlamenti szónoklatait a rapszodikus, ötletes előadásmód jellemzi.
Minisztériumi munkastílusát a hosszadalmas bürokratikus formák kerülése, a személyes meggyőződés, a közvetlen intézkedés jellemzi. Tisztviselőivel kedves, jószívű, szívesen tréfálkozik velük, de megkívánja a komoly és lelkiismeretes munkát.
Leginkább bámulatba ejtő hatalmas műveltségének rendkívüli mélysége, sokoldalúsága. Egyike volt a legtöbbet – s a legtöbb haszonnal – olvasó embereknek; olvasottsága, nyelvismerete, világlátottsága, kiterjedt személyes összeköttetései és tapasztalata széles látókört biztosítottak részére.
Ha nehezebben, de megszerzi a hazai elismerést. Helyzete nehéz volt, hiszen Trefort egész pályafutása egy praktikus, ízig-vérig gyakorlati polgárember életútja, akinek a múlt századi Magyarország dzsentrivilágában nem volt könnyű tekintélyt kivívnia. Mégis tekintélyes s még idővel az ellenzék elismerését, tiszteletét is kiváltó politikusként tarthatjuk számon.
Trefort irodalmi működése is kultúrpolitikai céljait szolgálja. Közgazdasági tanulmányait, saját irodalmi tevékenységét reprezentáló műveit, nyílt leveleit, emlékbeszédeit, parlamenti és választási beszédeit a nyolcvanas évek során négy kötetben adja ki.
Miniszterségének ideje alatt is sokat utazik; külföldi útjairól – akárcsak korábban – számos új eszmével, ötlettel tér haza, s ezeket itthon, a magyar viszonyokhoz alkalmazkodva próbálja megvalósítani. Utazásainak különleges szerepe van az ő életében; az olvasás mellett ez a másik nagy szenvedélye, amely egész életén át végigkíséri.
Ha egy évszázad távlatából próbáljuk felidézni a magánember életét, úgy levelezése mellett rokonai, barátai, munkatársai visszaemlékezéseire támaszkodhatunk, amelyekből egy olyan ember képe rajzolódik ki, aki a sok idejét igénybe vevő miniszteri tevékenysége ellenére is vidám, szellemes kedélyű. Szereti a női társaságot, sógornője, Eötvös Józsefné házánál mindennapos vendég. Szabadságát rendszeresen Ágnes lánya társaságában külföldön tölti. Jókedvű, mindenkin segíteni igyekvő ember. Szerény életmódot folytat, vendéget sem fogad lakásában; egyetlen fényűzés, amit megenged magának, az évenkénti külföldi utazás. Gyermekeit nagyon szereti, gondosan nevelteti őket; a hatalmas családi levelezés őszinte érzelmekről tanúskodik. A hetvenes évek közepén boldog apa, örül két idősebb lánya házasságának, majd első unokája megszületésének. De ezután hamarosan a bánat évei következnek. 1877-ben veje halála után lánya özvegyen marad pár hetes kisfiával. Ilona lányát szanatóriumban kell elhelyeznie, ahol pár év múlva meghal. De a legnagyobb csapást számára egyetlen fiának, Ervinnek Bosznia elfoglalásakor, 1878-ban bekövetkezett váratlan halála jelenti.
A nyolcvanas évekből fennmaradt leírások szerint Trefort külső megjelenése egészen megfelel belső szellemi alkatának. Ideges, mozgékony, élénk alkat; szellemes rögtönzései modorát megnyerővé teszik, napi gondjait munkába öli, álmatlan éjszakáit olvasmányokba temeti.
Hetvenegy éves korában, halála évében, változatlanul eleven gondolkodású, levelei is élénk megfigyelőképességéről tanúskodnak. Új tervekkel, elgondolásokkal foglalkozik, bár ekkor már előrehaladott kora s betegsége jelentékenyen csökkentik kezdeményező erejét.
1888 februárjában egészsége megrendül, az orvostudománynak – orvosai Korányi és Markusovszky professzorok – ekkor még sikerül elhárítania a végső katasztrófát, de augusztusban állapota újból rosszabbodik és 1888. augusztus 22-én meghal. Temetésére ünnepélyes külsőségek közepette kerül sor; a főváros által a Deák-mauzóleum szomszédságában engedélyezett örökös díszsírhelyben nyugszik. Emlékét sírján a budapesti egyetem természettudományi karának róla elnevezett kertjében – legkedvesebb alkotásai között – elhelyezett szobra s az egyetem közelében a róla elnevezett utca őrzi.
