PÁLYAKEZDÉS
PÁLYAKEZDÉS
Trefort Ágoston 1817. február 7-én született Zemplén vármegyében, Homonnán. Gyermekéveit szülővárosában töltötte, ahol apja, Trefort Ignác, jónevű seborvos volt. Trefort dédapja ügyvéd volt Belgiumban; nagyapja mint katonaorvos került Magyarországra az 1770-es évek elején. Trefort Ignác már Eperjesen született, ott folytatott gimnáziumi tanulmányokat, majd a pesti egyetemen végezte el a seborvosi tanfolyamot. Zemplén vármegye tisztújító közgyűlése 1798-ban választotta meg Trefort Ignácot megyei seborvosnak. Édesapja ekkor költözött Homonnára, ahol első felesége halála után, 1816. február 25-én feleségül vette Beldovics Ádám homonnai sótárnok lányát, Teklát. Ebből a házasságból három gyermek született: 1817-ben Ágoston, 1820-ban Antal, aki hamarosan meghalt, s 1825-ben István, aki később öngyilkos lett. Gyermekkorára visszaemlékezve Trefort hangsúlyozta, hogy a család jómódban élt, „nekem mindenem megvolt”.
Iskolai tanulmányait 1822 őszén kezdi meg a homonnai nyilvános iskolában. 1826-tól az eperjesi, majd 1829-től a jobb hírű sátoraljaújhelyi gimnázium tanulója. Az 1831. évi kolerajárvány során szüleit elveszti, neveltetéséről ezután Csáky Petronella grófnő gondoskodik.
Szülei halála után egy évig Egerben, a líceumban tanul, majd Pestre kerül és az egyetemen folytat jogi tanulmányokat. Ekkor már a magyaron kívül tud szlovákul, latinul, németül; az iskolai tárgyak mellett elkezd franciául tanulni, s rövid idő alatt komoly előrehaladást ér el. 1834-ben már angolul és olaszul tanul, s a külföldi szerzők műveit hamarosan eredetiben olvassa. Első olvasmánya a francia forradalom története Mignet-től, s ez döntő benyomást jelent számára. Ezután Voltaire-t, Rousseau-t, majd Schillert olvassa. 1834 nyarán Csáky grófnővel a Felvidéken utazgat, s októberben kerül vissza Pestre. Olvasmányainak köre tovább bővül, s mivel már angolul is tud, így Shakespeare, Walter Scott, Byron műveinek megismerésére is vállalkozik. Ugyanekkor lovagolni és vívni is tanul. Jogi tanulmányait emiatt elhanyagolja, csak a vizsgák előtt kezd velük foglalkozni, de így is megállja a helyét; jól vizsgázik, s a kor tanulmányi lehetőségei és a saját tehetsége, szorgalma eredményeképpen már 19 éves korában befejezi az egyetemet.
1835-ben Bécsbe utazik. Az ott töltött hetet arra használja fel, hogy megismerkedjen a város nevezetességeivel; megnézi a Belvedere- s a Lichtenstein-féle galériákat. Látja a Burgot, útközben Pozsonyban az országgyűlés üléseit hallgatja. A hajóút során megismerkedik Pulszky Ferenccel. Augusztusban ismét Csáky grófnővel utazik, Lembergen, Krakkón, Munkácson keresztül érkeznek vissza Homonnára. Szeptemberben Debrecenben találkozik újra Pulszkyval, s már ekkor beszélnek egy komolyabb nyugateurópai utazás tervéről. Csáky grófnő tanácsára az utazást megelőzően Eperjesen a kerületi táblánál tesz eleget az ügyvédi pályához szükséges kötelező jurátusi gyakorlatnak. Ebben az időszakban olvassa Victor Hugo, Dumas és más kortársi francia írók műveit.
Az 1830–40-es évek fordulóján jelentkező politikus- és írónemzedék tagjai szinte valamennyien kötelességüknek, a hivatásukra való felkészülés elengedhetetlen feltételének érzik a polgári fejlődés élén haladó nyugat-európai országok beutazását, hogy tapasztalataikból kellő tanulságokat meríthessenek. Ez az az időszak – mondja Pulszky Ferenc –, amikor „úgy látszik, hogy az egész literatúra útnak indult”.
Trefort apai öröksége és a Csákyak támogatása következtében eléggé jómódú ahhoz, hogy iskolái befejeztével ne kényszerüljön azonnal kenyérkereset után nézni. Vörös Károly megítélése szerint ebben az esetben „a tőkés járadékból élő intellektuel magánzó egyik első hazai típusával állunk szemben”. Ez a körülmény teszi érthetővé, hogy Trefort barátja, Pulszky elutazása után még erőteljesebben érzi a kisvárosi élet és a magyar igazságszolgáltatási pálya unalmasságát, s így Csáky grófnő biztatására 1836 áprilisában megkezdheti első nagy nyugat-európai utazását, amely döntő befolyást gyakorol egész életére. 1836. április 3-án indul el Eperjesről Pestre, majd Bécsbe, május 9-ig marad ott, onnan a Prága, Drezda, Lipcse, Berlin, Hamburg útvonalon Oroszországba utazik. Oroszországi útja után Svédország, Dánia, majd újból Hamburg következik. 1836 augusztusát, szeptemberét Angliában tölti, októberben Hollandiát, Belgiumot járja be, novemberben már Párizsban van, lemond tervezett amerikai útjáról és végül Dél-Franciaországon, Genuán, Milánón keresztül érkezik Velencébe. Utazásáról 1837. február 7-én, éppen 20 éves korában érkezik haza.
Derült kedéllyel, közvetlenül és élénken ír útközben szerzett benyomásairól; elsősorban a képtárak, kolostorok, múzeumok iránt érdeklődik; legjobban Párizs ragadja meg fantáziáját. Leginkább oroszországi tartózkodását ismerjük, mivel ottani élményeiről, utazásának eseményeiről nagyobb cikkben számol be. A reformkori utazók közül elsőnek ő tudósít a cári önkényről, a nagymérvű társadalmi elnyomásról. Elragadtatással szemléli ugyan az orosz templomokat, szobrokat, elámul a Téli Palota csodálatos kincsein, mégis örömének ad kifejezést, amikor elhagyja a cári birodalmat.
1882-ben kiadott művei előszavában hangsúlyozza, hogy nyugat-európai utazása roppant hasznosnak bizonyult számára. Útközben szerzett benyomásai tovább fejlesztették nézeteit, amelyeket iskolai tanulmányai, valamint főleg olvasmányai alapoztak meg. Az a pezsgő élet, az a nagy politikai, közgazdasági és technikai haladás, amelyet Európa nyugati országaiban láthatott, alaposan tágította a fiatalember gondolatvilágát. Ugyanakkor utazásának olyan értelemben is haszna volt, hogy – mivel akkoriban még csak oly kevés magyar utazott Londonba, Párizsba –, azokat, akik ilyen utazásokra vállalkoztak, a művelt közönség figyelemmel kísérte, s így ez az utazás őt is neves emberré tette.
Sikerül bejutnia a Nemzeti Casinóba, ahol sok időt tölt el, sokat olvas, s közben addigi ismeretségeit, kapcsolatait szorosabbá fűzi. Még ugyanabban az évben leteszi az ügyvédi vizsgát, és bár már ekkor ellenszenvet érez az ügyvédi hivatással szemben, mégis állami szolgálatba lép. 1837 tavaszától a budai udvari Kamaránál fogalmazó gyakornok, de e mechanikus irodai munka, a napi 4 órai elfoglaltság nem veszi igénybe, a napok java részét kellemesen és hasznosan tudja eltölteni. Változatlanul sokat olvas, tanul. Ebben az időszakban elsősorban a történettudomány iránt érdeklődik; Thiers, Guizot és Thierry történeti munkáit forgatja.
Ez év őszén ismerkedik meg Marczibányi Livius házában Eötvös Józseffel, akinek testvérét, Dénest már előzőleg ismerte. Érdekes, hogy casinóbeli kapcsolatai következtében szinte minden ismerőse a főnemesség tagja, s ez – visszaemlékezései szerint – kellemetlen is számára. Az Eötvös-házba – ahol különben a legkellemesebb benyomások érik – egyik főúri ismerőse, gróf Serényi László révén jut be. Sok emlékezetes órát tölt kettesben Eötvös Józseffel, aki akkoriban betegeskedett, s így gyakran kellett otthon tartózkodnia. Ezek a találkozások, beszélgetések alapozzák meg Eötvös és Trefort egész életen át tartó barátságát.
Ismerőseivel, társaságban gyakran beszélget művészeti kérdésekről, az utazásai során látott képzőművészeti alkotásokról, művészettörténetről. A beszélgetésekben gyakran esett szó arról, hogy mit kellene tenni a magyar képzőművészet fejlesztése érdekében. Ekkor veti fel Trefort egy „Művészeti Egylet” gondolatát, s a valóra váltás érdekében a Társalkodóban cikket jelentet meg. Ismerősei, akik a cikket olvasták, dicsérik és igazat adnak neki, s így felbátorítva, Eötvös Józseffel, Szalay Lászlóval, Lukács Móriccal megbeszélve az ügyet, Trefort megírja a programot, aláíratja ismerőseivel, barátaival és rövidesen megjelenteti a Pesten létesítendő művészeti egyesület programját. A program visszhangra talál és így 1839. november 10-én a nagyobb német városokban már egy-két évtized óta működő Kunstvereinek mintájára megalakítják a Pesti Műegyletet, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat előfutárát. Az első évre Trefort Ágostont választják meg elnökké s Szalay Lászlót titkárrá.
A Műegylet alapítása volt Trefort első fellépése a nagy nyilvánosság előtt. Ez az akció mindenesetre hasznára volt, mert bár nagy igyekezettel, szeretettel vezeti egy ideig az egyletet, nem feledkezik meg további hasznos összeköttetések szerzéséről sem. Dessewffy Aurél, Jósika Miklós és még sokan mások bővítik ismerőseinek széles táborát. Széchenyi is felfigyel ebben az időben Trefortra, és mind intimebb lesz barátsága a publicista és jogtudós Szalay Lászlóval, valamint az ebben az időben cikkei és műfordításai révén egyre ismertebbé váló Lukács Móriccal is. Érdeklődése egyre inkább az irodalom felé fordul; oroszországi utazásáról cikket ír az Eötvös szerkesztésében megjelenő Budapesti Árvízkönyv számára. Ebben az időszakban kezd kibontakozni a később centralista néven ismert csoport; Szalay, Eötvös, Trefort és Lukács ekkor már jó barátok. 1839 áprilisában Trefort és Eötvös együtt utazik Borsod megyébe, Sályra. Az Eötvös-birtokon töltik az áprilist, s megbeszélik egy negyedévenként megjelenő folyóirat kiadásának tervét. Ugyanakkor házasságról is szó esik a két barát között: Eötvös javasolja, hogy Rosty Albert földbirtokos, Békés megyei alispán lányait vegyék feleségül. Trefort ezután hamarosan meg is ismerkedik a Műegyletben a Rosty családdal.
1839-ben elhatározza, hogy befejezi hivatalnokoskodását, s kilép az államszolgálatból. Szándékának megvalósítását az az anyagi bázis tette lehetővé, melynek alapját apai öröksége képezte. Ezen kívül jelentős támogatást kapott a Csákyaktól is, s esetleg valamit jelenthettek cikkeinek honoráriumai is. Ettől kezdve – nyilván idősebb barátai hatására – kizárólag a tudományos és irodalmi munkásságnak szenteli magát; közgazdasági, politikai, történelmi és művészettörténeti kutatásokkal, tanulmányok írásával foglalkozik. 1839-ben több történeti vonatkozású cikke jelenik meg a Társalkodóban. Felismeri, hogy a „krónika a feudalizmussal sírba szállt”, tehát a történettudománynak új feladat megoldására kell vállalkoznia. Ezt a következőkben jelöli meg: „a történettudománynak minden felekezeti, sőt nemzeti szenvedélyen felülemelkedve, lehető magas szempontból, minden emberi viszonyra ki kell terjednie s a népek életét merész vonásokkal festenie;… hogy végre megismertesse velünk, hogy a népek összes osztályai vagy fractioi – bár nyelvre és vallásra kiilönbözők – miképpen élveztek, szenvedtek s gondolkoztak”. Kívánatosnak tartja, hogy hazánk is hamarosan az „élő nemzedék követeléseinek megfelelő históriával dicsekedhessék”, de ugyanakkor nyomatékosan aláhúzza. „de vajha jövő történetírónk ne felejtené, hogy több nép lakja honunkat, s hogy a nem-magyar népességnek is van igénye a történetre”. Ugyanebben az évben a Társalkodóban megjelenő másik cikkében portrét rajzol Augustin Thierry, francia liberális történetíróról; rajongással ír róla és műveiről. Thierryben a polgári szabadság védelmezőjét látja, aki „a néptömegeknek históriáját napvilágra hozni törekszik, s valóban láttatja is velünk, mily merészséggel s tűzzel víttak a laon-i, sena-i, rheims-i községek (communes) egyszerű polgárai szabadságukért”. Ugyanakkor párhuzamot von a polgári Franciaország és hazánk között, s rámutat, hogy ahol képviseleti rendszer és sajtószabadság létezik, ott „a szem a múlt századokba is tisztábban képes pillantani”.
Az 1840-es évekre kikristályosodó centralista csoport szervezkedésére tulajdonképpen a harmincas évek végén, a Budapesti Szemle című folyóirattal kapcsolatban kerül sor. Trefort Ágoston e folyóiratban több nagylélegzetű közgazdasági tanulmánnyal jelentkezik. A harmincas évek végén érdeklődése – jelentős részben utazásának s olvasmányainak hatására – a nemzetgazdaságtan felé fordul. Rövid idő alatt eléri, hogy kortársai e téren őt tartják az egyik legfelkészültebb szakembernek. Bizonyos, hogy a nemzetgazdasági tudomány akkori irodalmát teljes mértékben ismeri. Nagy nyelvtudását felhasználva feldolgozza a nyugati szakirodalmat, megismerkedik az utópisták írásaival is.
Közgazdasági jellegű tanulmányainak sorozatát Az anyagi érdekekről című értekezése nyitja meg, amely a Budapesti Szemle 1840. évi kötetében jelenik meg. Munkája első részében bemutatja a kapitalizmus nemzetközi előretörését. Lelkesen ír ő is – Széchenyi, Bölöni Farkas Sándor és Tocqueville nyomán – az Egyesült Államokról, amelynek „polgárai az Atlanticum s Csendes-tenger közti mérhetetlen téren a természettel küzdenek, erdőket irtván, utakat szabván, a földet termővé, a folyókat hajózhatóvá tevén… Az egész amerikai élet a kereskedésben, az iparban nyilatkozik leginkább. Új vidékek művelése, új városok alapítása, vasutak s csatornák a közfigyelem támaszpontjai…” A nyugat-európai országok fejlődésében szintén az anyagi érdekek dominálnak; Németországgal kapcsolatban hangsúlyozza, hogy „gőzösök, vasutak, részvényes társaságok itt szintén honosak. A Dunát a Rajnával összekötő csatornát már ássák”. E tanulmányban kifejtett véleményének tanúsága szerint Trefort boldog, problémamentes jövőről álmodik: „Az élő, az anyagi érdekek kifejlését előmozdító nemzedék kedélyeiben levő forrongás, nyugtalanság s elégedetlenség nem egyéb, mint vágy más, szellemileg erősebb s a jelenleginél felsőbb állapot után, melyet csak az anyagi érdekek teljes kifejlése fog előhozni…” Megítélése szerint „az anyagi érdekek kifejlése a közboldogság s haladásnak föltétele”. Cikke azt bizonyítja, hogy fiatal szerzője – a kapitalizmus eredményeinek felvázolása alapján – igen biztatónak látja a jövendőt. Úgy véli, hogy az ipar fejlődése következtében az áruk elkészítésének költségei csökkennek, s így „megszerzésükhöz sokkal többen juthatnak”. Kiemeli az új találmány – a vasutak – fontos, s „áldásdús” hatását a „népek nagy tömegeinek jólétére s műveltségére”. A vasutakat – bár tulajdonképpen ekkor még Nyugat-Európában is csak gyermekkorukat élték – Trefort a legnagyobb jótétemények közé sorolja, „melyekkel a tudomány és az ipar egyesült erővel megajándékozzák az emberi nemet…”, hiszen a személyek, áruk szállítása „a nemzeti jólét s polgáriasodás főemeltyűje” lehet.
Az új, boldogabb kor eljövetelében bízó Trefort ugyanakkor látja a pauperizmust, a kapitalizmus megvalósításával együttjáró veszélyeket, a munkásság nyomorát. A megoldást a centralisták az utópista szocialisták elvei alapján az egyesülésben, a szövetkezeti gondolatban találják meg. Trefort is úgy gondolja, hogy az „egyesülési szellem” fog a bajon segíteni. „A munkás a vállalkozó egyesületnek – melynek számára dolgozik – részvényesévé lehet, s érdekei a nagyobb capitalistáéval összeolvadnak.” Úgy véli – továbbfolytatva e gondolatmenetet –, hogy ez jó hatású lenne a mezőgazdaságra nézve is, mivel „a gazdaság kezelésében összpontosítás szülend… a nagy mezei gazdaság új eszközök használatával, s dologértő férfiak igazgatása alatt többet s olcsóbban termeszthet, mint a telkes gazda, ki régi módjánál maradva, concurrentiába nem léphet vele”. Ez utópia hatására Trefort már arról ábrándozik, hogy „a falvak kis városokká fognak válni, közös házakkal, közfűtéssel, közvilágítással s külön közhasznú intézetekkel”. A közlekedési eszközök tökéletesedése következtében megszűnik a különböző országok termékei közötti egyenetlenség; a bel- és külkereskedelem, az ipar gyarapodása, fejlődése a népek jólétét eredményezi, „a kereskedelmi crisisek is ritkábban fognak beállani”. A nagyvállalatok, amelyekből hasznot eddig csak a kapitalisták húztak, most „közhasznúak leendnek,… a nagy capitalisták, s csalók zsarnokságának gát fog vettetni”. Sőtér István Eötvös monográfiájában arra mutatott rá, hogy az „egyesülésnek” az utópista szocialisták műveiből merített eszméje megnyugtatja a centralistákat, feloldja a polgári társadalom jövője iránti kételyeiket. De ők is látják, hogy ezen – műveikben kifejtett – ábrándok nem realizálódhatnak a legközelebbi jövőben. Trefort ezért úgy nyugtatja meg önmagát, s olvasóit, hogy remélhetően „az anyagi érdekek további kifejlésével s a mostani társadalmi pezsgésnél fogva ilyes valami fog keletkezni, mert a haladásnak a történelem által megerősített törvénye szerint kell még oly időnek jőni, hol az emberek nagy tömege is, mostani állatiságából kivetkőzve, az leend, mivé lenni képes”.
E megalapozás, az európai kapitalizmus áttekintése után, tanulmányának második részében Trefort megvizsgálja: „milyen feladataink vannak Magyarországon az anyagi érdekek emelése terén”. Abból indul ki, hogy „honunkban is.., az anyagi érdekeket s mindazt, a mi kifejlődésöket föltételezi, mindenek előtt pártolni kell”. A teendők felsorolását a „mezei gazdaság kimívelésével” kezdi meg, s sürgeti a nemzeti gazdaság növekedését gátló intézmények megszüntetését. „Fel kell hagyni főleg az úrbéri tartozásokkal” – állapítja meg, s kifejti, hogy az úrbéri munka erő- s időpazarlás; a földesúr haszna nincs arányban a paraszt kárával. Ezen segítene a megváltás, mivel a földesúr pénzbeli kárpótláshoz jutván, azt gazdasági céljaira használhatná fel. Nyomatékosan kiemeli, hogy ha „haladni s erősödni akarunk”, akkor nemcsak kívánatos, de „elmellőzhetetlen az úrbéri munkák megváltása”. Ugyanakkor azt is látja, hogy a megváltásra kevés parasztnak van lehetősége, s ezért rámutat: „Az állam hivatása a haladást előmozdítani s irányozni, a tehetetlen – gyámtalannak gyámolul szolgálni: ezt illetné tehát, hogy a megváltást magára vállalja.”
A következőkben Széchenyi István műveire való hivatkozással újból felveti a hitel problémáját, sürgeti az ősiség megszüntetését; a belkereskedelem fejlesztése érdekében folyószabályozásokat, út- és vasútépítéseket javasol. Részletesen foglalkozik a vasútépítések hatásával, a létrehozandó vasútvonalakkal. A gyárak létesítésével, az iparosítással kapcsolatban újból felvillan az utópista szocialista eszmék hatására azon elgondolása, hogy – okulva más nemzetek tapasztalatain – a jelen pillanaton tovább nézve, törekedni kell takarékpénztárak létesítésére, „hogy a munkás takarékossága által a vállalat részesévé válhassék”. Tanulmányának befejezéseként pedig felcsillantja azt a szebb jövendőt, amely hazánkban bekövetkezne, ha a fentiekben vázolt tervezetek elfogadást nyernének. Mint írja: „a közjólét a társaság minden osztályaira ki fog terjedni, a polgár s a paraszt képessé lenne a társasági hierarchiában magasabb fokra emelkedni, a nemesség jövedelmei szaporodnának, ez műveltségében haladna, s el fogná ismerni, hogy érdekei ellenséges állásban más osztályok érdekeivel nem tarthatják fenn magukat”. Amennyiben az anyagi érdekek nem vétetnének figyelembe, úgy az a parasztság további elszegényedéséhez vezetne; a földművelés – mivel a hitel hiánya miatt beruházásokra nem telik – nem fejlődhet, „s a haza az örvény szélén fog állam, azt, ami most rajta szép és jó, elvesztvén, a nélkül, hogy azt, mi helyébe kívántatnék, megnyerné”.
A Budapesti Szemle 1840. évfolyamának II. kötetében jelenik meg A bírhatási jogról Magyarországban című tanulmánya, amelynek már első bekezdésében a centralista történetfelfogás lényegét összefoglalóan veti fel a kérdést: „Az egész természet törvényekhez van kötve, az égi testek, a földgolyónk kiszabott pályákon évezredek óta mozognak, az emberi élet lényeges működései változhatlan szabályok szerint történnek – hihetnők-e, hogy a népek s az emberiség élete – az egyének életének ezen összege – a világ ez alkotó rendében nem részesült volna? hogy jelenetei minden összefüggés nélküli esetek, végtelen anarchia eredményei? Nem: az emberiség életének is vannak törvényei, s bár csak egyes pontokat ismerünk, már ezek is vezetőnkül szolgálhatnak a történetek labyrinthusában, mint a csillagok a hajósnak a mérhetetlen óczeánon,…” Vizsgálat alá véve a hazai – a középkorban létrejött – birtokjogot, azzal a problémakörrel foglalkozik, hogy van-e létjogosultsága még napjainkban is azon okoknak, amelyek „királyi adományt, ősiséggel – fiscalitással s a nemesekre szorított bírhatási joggal párosulva, szülének”. Trefort tehát az átalakulás szükségességét, a magyarországi feudalizmus megszűnését a történelem törvényszerű menetének gondolatából vezeti le: „Törvények fönnállhatnak ugyan egy ideig, ha okaik s alapjok meg is szűnt már; végtére bukniok kell. A kiszáradt fa is áll, míg a fejsze nem éri, míg a vihar le nem sújtja.”
Majd sorra véve azon kötelezettségeket, amelyeket a nemesség magára vállalt a hűbéri rendszer idején, kifejti a fennálló bírhatási jog igazolhatatlanságát. Trefort leleplezi azt a fikciót, miszerint még ekkor is a nemesi földbirtok katonaállítási és -tartási kötelezettsége a hadrendszer alapja, s ezért rámutat arra, hogy a magyar ezredek a magyar nemesi földbirtoktól függetlenül léteznek, „a kar, mely jelenleg a bírhatási szabadalommal díszeskedik, e hadsereg fönntartásához semmivel sem járul, e tehert a szegény adózó népesség viseli”. Egyúttal az 1809. évi hadjárat tapasztalataira utalva, kimutatja a nemesi felkelés használhatatlanságát. Ez a tény is azt igazolja, hogy már régen megszűnt az az ok, mely a nemesek „birhatási jogát” igazolta. Végül Széchenyi műveinek érvrendszere nyomán felveti a törvény előtti egyenlőség kérdését, majd kimutatja, hogy az ősiség miatt nincsen hitelünk, az elavult törvény káros a hazára és a nemességre egyaránt – így tehát annak eltörlése által mindenki csak nyerhetne.
Tulajdonképpen már ezen első nagyobb tanulmányai alapján világosan kirajzolódnak a fiatal centralista gondolkodó gazdaságipolitikai elképzelései. Egyrészt megtalálhatjuk cikkeiben azokat a gondolatokat, amelyek az egész korszak politikus nemzedékét foglalkoztatták, másrészt több alkalommal – az idézett helyeken is – szembetűnnek gyakran naiv, utópisztikus elgondolásai. Mégis, mindenekelőtt a hazánkban még létre sem jött tőkés társadalommal kapcsolatos megjegyzéseire kell odafigyelnünk, hiszen ő már e vonatkozásban érzékeli az osztályellentéteket, s azok áthidalására, illetve a kiéleződés megelőzésére tesz javaslatokat. Ez pedig gondolati gazdagodást jelentett a kortársi nézetekhez viszonyítva. Felismeri és megvilágítja az anyagi érdekeltség döntő szerepét a társadalom életében, s ezzel összefüggésben azt fejtegeti, hogy a munkást érdekeltté kell tenni a tőkés vállalkozásokban. Tehát Trefort írásai új kérdéseket vetnek fel, cikkeiben a kor problémáinak új megközelítését figyelhetjük meg. Nyíltan kimondja, hogy javaslatának célja a tömegmozgalmak megelőzése, vagyis a nyugati fejlődés ismeretében a magyarországi kapitalizmust nyilvánvalóan olyan formában szeretné megvalósítani, hogy a fejlődés eredményeképpen létrejövő polgári Magyarország társadalmi problémáktól mentes legyen.
A centralisták folyóirata, a Budapesti Szemle korát meghaladó, magas színvonalon állt, s részben ezzel is függött össze, hogy nem örvendhetett hosszú életnek. Nem talált kellő számú pártolóra, mivel ebben az időben az ilyen jellegű, erősen absztrakt és szakszerűen tudományos sajtónak még nem volt megfelelő hazai bázisa. E kudarcon okulva a centralisták újabb tudományos, de egyúttal már több politikai vonatkozású anyagot is tartalmazó folyóiratot kívántak indítani. Ezért Eötvös József és Trefort Ágoston 1841. szeptember 14-én folyamodványt nyújtanak be a helytartótanácshoz, s ebben engedélyt kérnek egy 5–6 íves, Pesti Havi Irat című, havonta megjelenő folyóirat kiadására. A szerkesztők e tudományos havi folyóiratot három rovatra kívánták osztani. Az elsőben rövid értekezésekre gondoltak, amelyek a jog, a történelem és a mezőgazdaságtan területeivel foglalkoztak volna. A második rovat Külföld címmel, a külföldi sajtóban tárgyalt politikai eseményeket, a harmadik rovat pedig Hon címmel – ha kommentárokkal is, de – olyan politikai jellegű híreket tartalmazott volna, amelyek a folyóirat megjelenése előtt a hazai sajtóban már megjelentek.
A helytartótanács azonban csak 1842 őszén engedélyezte a folyóirat megindítását, de ekkor Eötvösék erre már nem vállalkoztak. Feltehetően a tervezés és az engedély elnyerése között eltelt hosszú huzavona vette el kedvüket a lap megindításától, de az is lehet, hogy úgy érezték: Kossuth Pesti Hírlapja egyelőre elegendő publikálási lehetőséget biztosít részükre.
A Budapesti Szemle kiadása idején Trefort változatlanul sokat olvas, főleg közgazdasági és történelmi munkákat, emlékiratokat. Személyes kapcsolatai tovább bővülnek, megismerkedik Perczel Mórral, Bezerédi Istvánnal, majd a Pesti Hírlap megindulása után Kossuth Lajossal is. Bár elgondolásaik több ponton nem egyeztek, Trefort mégis örömmel veszi, hogy a reformok hívei Kossuth lapjában megfelelő publikálási lehetőséghez jutottak. Bekapcsolódik a Pesti Hírlapban folyó sajtóvitába, amely a bankkérdés kapcsán bontakozott ki, s egy cikksorozatot ír, ekkor Kossuth Lajossal közelebbi kapcsolatba is kerül. 1841 őszén még két nevezetes esemény befolyásolja Trefort életének további alakulását. Egyrészt az Eötvös család anyagi válsága következtében szeptemberben Eötvös elhagyta az apai házat és Treforthoz költözött, s mintegy másfél évig – Eötvös József és Rosty Ágnes házasságáig – a két barát együtt lakik. Ez az időszak még inkább elmélyíti kettőjük kapcsolatát, és pozitívan befolyásolja Trefort további fejlődését.
Ugyancsak 1841 őszén nagy megtiszteltetés éri a fiatal, mindössze 24 éves Trefort Ágostont. Történelmi és közgazdasági tanulmányai elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választja. Trefort székfoglaló előadását 1841. december 6-án A nemzeti gazdaságnak rendszerei címmel tartja meg. Előadását kései kortársai úttörő munkaként értékelték, amely „fényt árasztott egy Magyarországon ez előtt még névről is alig ismert tudományágra”. Trefort ebben a tanulmányában bemutatja a merkantilizmust, a fiziokraták iskoláját, melegen szól Adam Smith rendszeréről, s ugyanakkor kritikával ismerteti Jean B. Say francia polgári közgazdász, a vulgáris politikai gazdaságtan egyik legelső képviselője elméletét, amely tagadta az általános túltermelési válságok lehetőségét. Külön értéke, érdekessége székfoglaló előadásának, s egyúttal bizonyítéka a reformkori magyar gondolkodás szellemi frisseségének, problémaérzékenységének az a tény, hogy reagál Listnek abban az évben megjelent Das nationale System der politischen Oeconomie című munkájában foglaltakra, sőt vizsgálja List elveinek hazánkra való alkalmazási lehetőségeit is. Trefort igen elismerőleg nyilatkozik Listről és tanairól. Részletesen elemzi azon tételt, mely szerint azok a nemzetek, amelyek „földmívelés mellett gyárakat bírnak, külső kereskedést és hajózást űznek, polgárosodottabbak s hatalmasabbak, gazdagabbak s míveltebbek a csupán földmívelő nemzeteknél”. Ebből következik, hogy minden nemzetnek az ipar fejlesztésére, a gazdaságilag magasabb fokra történő áttérésre kell törekednie. Ezzel összefüggésben – a vám szükségességét elismerve – elemzi a szabad kereskedés és védvám problematikáját. De felhívja a figyelmet „a nemzet ipari erejének nevelésére” – mint olyan elvre, amely meghatározza a vámrendszer alkalmazásának mértékét.
Igen érdekesen foglal állást a tekintetben, hogy alkalmazhatjuk-e List elveit hazánkra? Ez a kérdésfelvetés különben a Budapesti Szemlében publikált cikkekhez képest nézeteinek további fejlődését bizonyítja! A fiatal politikus ezek szerint tehát 1841-ben eljutott a vám problémájának felismeréséhez; hasonlóan a reformkor többi politikusához, kénytelen szembenézni e fontos kérdéssel. Megítélése szerint a védvámi politika ekkor – 1841–42-ben – még nem alkalmazható Magyarországra, mely még nincs azon fejlődési stádiumban, hogy a nemzeti erőket és tőkéket a földmívelés fejlesztése helyett gyáripar alapítására fordíthatná, miután még hatalmas terjedelmű műveletlen területeink vannak, igen keveset termesztünk, nincs elegendő tőkénk, munkaerőnk, középkori törvényeink pedig a hitelt s tőkebeáramlást akadályozzák. Mindezen okok következtében hazánkra oly vámrendszer előnyös – fejtegeti Trefort –, mely lehetővé teszi az Ausztriával létesítendő legszorosabb kapcsolatok kifejlesztését. Hangsúlyozza, hogy Magyarország földrajzi fekvésénél és politikai viszonyainál fogva is leginkább az osztrák örökös tartományokban talál a legbiztosabb piacra, s ezért legkívánatosabbnak tartja a Magyarország és Ausztria közötti vámvonal megszüntetését. Ezt véli ekkor a leghelyesebb gondolatnak, s hallgatóit a későbbiekkel – a magyar ipar fejlődésével – kapcsolatban azzal nyugtatja meg, hogy „hazánk az ausztriai birodalom alkotó része lévén”, biztosan remélhetjük a magyar gyáripar gyarapodását, hiszen „a gyárak, melyek jelenleg az ausztriai tartományokban összpontosulva vannak, szét fognak oszolni és a többi tartományokra is ki fognak terjedni s helyzetük ipar s kereskedés tekintetében az lesz, melyben a német vámegyesületbe belépett országokat látjuk”. Mivel ezekben az országokban az ipar és az általános jólét kialakulását Trefort a harmincas évek vége felé tett európai utazása során személyesen is tapasztalta, így ekkor a kérdés ilyetén beállítása, illetve megválaszolása megnyugtató volt számára.
A fentiekben megismerhettük Trefort Ágoston pályakezdését: tanulmányai, olvasmányai és külföldi utazása eredményeképpen új világ tárult fel előtte; reformkori utazóinkhoz hasonlóan megismerkedett a nyugati polgárosult államok életével, s egyúttal rádöbbent a hazai elmaradottságra. Utazásai s olvasmányai, valamint barátai – Eötvös, Szalay – hatására sikerült alaposan megismernie a polgári társadalmat, sőt annak ellentmondásait is. Új ismeretei, tapasztalatai alapján teljesen magától értetődő, alapvető feltételnek tekintve a feudalizmus küszöbönálló felszámolását, a nyugati állapotokat követendőnek tartotta az ipar és kereskedelem fejlesztése terén. A gazdasági-társadalmi élet súlypontjának újabb alapokra helyezésére vonatkozó elgondolása mind közelebb került Eötvös József és Szalay László felfogásához, s így érthető, hogy a 40-es évek elején politikai pályafutását a centralista csoport tagjaként folytatja; főleg a Pesti Hírlapban publikált cikkeiben az aktuális politikai kérdéseket elsősorban gazdasági vonatkozásban teszi majd vizsgálat tárgyává.
