A BUDAI EGYETEM FELÜLVIZSGÁLATA (1783)
A BUDAI EGYETEM FELÜLVIZSGÁLATA (1783)
Ürményi 1783-ban még fenntartás nélkül a jozefinizmus embere. Ekkor éri az 1783. május 2-án kelt királyi biztosi kinevezés, a budai egyetem és intézményeinek felülvizsgálatára – egy olyan vizsgálatra, mely ismét az egész magyar oktatásügyre kiható változásokat indított el.
Az uralkodó megbízólevele szerint vizsgálandó az egyetemi könyvtár állapota, a csillagvizsgáló állapota, az egyetemi (vár-) épület állapota, a botanikus kert állapota, megállapítandó továbbá: igaz-e, hogy a jezsuitizmus megtestesítői (akik állítólag az egyetemi szenátust irányítják) és a pozsonyi tanulmányi bizottság, de maga a helytartótanács és a kancellária is gátolják az egyetemre vonatkozó legfelsőbb döntések végrehajtását? Végül: miért nincs semmi látszatja az egyetem részére a tanulmányi alapokból évente biztosított összegek felhasználásának? Ürményi számára nem az első egyetemi vizsgálat ez. (Első alkalommal 1774-ben vett részt az akkor még Nagyszombatban székelő egyetem felülvizsgálatán gróf Fekete György országbíró kísérőjeként.) A megbízatás sem meglepő, hiszen előzőleg kancelláriai tanügyi referensként, majd a nagyszombati vizsgálat nyomán tett biztosi jelentésben nagy aktivitással szorgalmazta az egyetem Budára és Pestre helyezését. (A biztosi jelentésről és intézkedéseikről lásd: Merkur von Ungarn 1774. 645–682. és 762–766.) Meglepő csupán az újabb biztosi jogkör terjedelme, mely egyrészt a központi kormányszékek egyetemmel kapcsolatos ügyintézésére is kiterjed (tehát elvben saját kancelláriai referatúrája esetleges hibáit is le kellene lepleznie), másrészt azt a kötelmet is tartalmazza, hogy mindaddig Budán kell maradnia, „míg a fogyatékosságokat meg nem szünteti”. Ürményi tőle megszokott céltudatos lendülettel lát munkához: előre megfogalmazott vizsgálati kérdéseket intéz az egyetem szenátusához, fakultásaihoz és tanáraihoz, egyidejűleg valamennyi tanártól egy ötpontos „önportrét” is kér (a kérdéseket ő állítja össze), végül mindenkinek lehetőséget ad arra, hogy személyes beszélgetésben tárja fel előtte az olyan bajokat, melyek leírását eddig nem merték vállalni. A válaszok eredeti szövegéről, azok kiértékeléséről és az elemzésükből nyert megállapításairól csaknem 500 oldalas jelentést készít. (Országos Levéltár, Kancelláriai iratok, A-39: 2036/1784. szám.)
A jelentésből mintegy 50 oldalon foglalkozik Ürményi az ún. Bretschneider-féle vádakkal (szembeállítva Bretschneider állításait az érintettek válaszaival és saját kiértékelő megállapításaival) és megállapítja, hogy a jezsuita összeesküvés vádja légből kapott, az egyetemi oktatás hiányosságainak megszüntetése nem politikai, hanem tudományszervezési feladat. Ami a tudományszervezést illeti, az orvosi kar tanáraival megvizsgáltatja az egyetemi kórház bővítésének lehetőségeit, Bécsből áthivatja az állatorvoslás európai hírű professzorát, Wollsteint, hogy segítségével találjanak megfelelő helyet a „baromorvosi iskolának”, és reális tervet készítsenek a szükséges épületekre és felszerelésekre.
Magára az egyetemre vonatkozó vizsgálatának tapasztalatait négy részre osztva fogalmazza meg a jelentésben: előbb az egyetem igazgatásáról, majd az oktató-nevelőmunka helyzetéről és a gazdasági kérdésekről, végül az oktatásirányítás javasolt alapelveiről fejti ki véleményét.
Az egyetem irányítása (a szenátus) nehézkesen működik. Ürményi önkritikusan állapítja meg, hogy a Ratio Educationis sem a szenátus, sem a magisztrátus működési rendjét nem szabályozza kielégítően. Ezért addig is, amíg a két egyetemi irányítószerv külön-külön instrukciót nem kap, kiadja a folyamatos és áttekinthető ügyintézéshez szükséges ügyviteli intézkedéseket.
Ami az oktatás színvonalát illeti, a tananyaggal való időbeli foglalkozás nem egyenletes (a jogi karon hónapokon át foglalkoznak a közjog alapelveivel, de a speciális és a gyakorlati kérdések bemutatására alig van idő). Még nagyobb baj, hogy nincsenek hazai tankönyvek, ezért egyes disciplinák oktatásánál teljesen figyelmen kívül hagyják a hazai sajátosságokat. Barics Adalbert, az európai államtörténet és „államisme” professzora, aki Achenwall munkái alapján tartotta előadásait és Gyurkovics Ferenc, a rendészet és kameralisztika tanára, aki Sonnenfels könyveiből tanított, utasítást kapnak Ürményitől, hogy készítsék el disciplinájuk latin nyelvű tananyagát, és ebben térjenek ki az eltérő magyar viszonyokra is, úgy, ahogy azt a Ratio elvei megkívánják. A gyakorlati oktatás anyagának biztosítására egyben felkéri Pest megyét: a továbbiakban küldje meg az egyetem számára igazgatási, rendészeti és kereskedelmi-pénzügyi tárgyú döntéseit és statutumait. Stur professzort római jogi és büntetőjogi tankönyv írására utasítja, „figyelemmel arra, hogy a magyar törvényekből alig hámozhatók ki e fontos jogág elvei”.
Hazai orvosi tankönyvek már léteztek, pl. az Orvosi oktatás, Rácz Sámuel gyakorlati tankönyve, amelynek 1778-as kiadását a szerző éppen Ürményinek ajánlotta, utalva rá, hogy még Mária Terézia az ő javaslatára rendelte el: az orvostudományok azon ágát is meg kell idehaza honosítani, „melly a falusi borbélyokat oktatná a közönségesebb nyavalyáknak orvoslására”. (Idézi Kosáry: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. 607.)
A jogászképzés tekintélyét emelendő, támogatólag terjeszti fel a kar indítványát: joggyakornoknak ezentúl ne vehessenek fel se a Királyi Táblához (juristának), se a megyékhez, se az ügyvédek mellé (patvaristának) olyan fiatalokat, akik nem fejezték be valamely felsőoktatási intézményben a jogtanulmányokat. („Semmit se ér a gyakorlat elméleti felkészültség nélkül.”) Az orvosi fakultás–20 megye, a jász-kun kerület és 11 szabad királyi város főorvosa máris a fiatal kar neveltje – kapja meg a kórház, a botanikuskert, az állatorvosi iskola létrehozásához, továbbá „csillagászati instrumentumok” beszerzéséhez szükséges összegeket a tanulmányi alapból.
Ürményi pontosan felméri az oktatási eszközök és állományok napi gyarapításához szükséges anyagi eszközöket is. Ami az oktatási eszközök fejlesztését illeti, lelkesem támogatja Mitterpacher professzor elképzelését egy, a botanikuskert mellett kialakítandó gazdasági kertről, melyben minden Magyarországon fellelhető fa és mezőgazdasági növény megtalálható lenne. Így az ország különböző vidékeiről származó hallgatók a mezőgazdaságtan oktatása során nemcsak az elnevezésekkel ismerkednének meg, hanem a saját vidékükön nem termelt növényekkel is, azonkívül meggyőzően be lehetne mutatni itt a trágyázás és talajjavítás hasznát – hangsúlyozza a jelentésben Ürményi. (A parcellák tervrajzát is mellékeli.) Aligha kétséges: hazánkban az első kísérlet ez a gyakorlati mezőgazdász-felsőoktatásra.
A jelentés utolsó része Ürményi javaslatait tartalmazza „a jövendő szabályozás alapelveiről”. (Megtételüket az indokolja, hogy II. József még 1780-ban válasz nélkül hagyta a kancelláriának a tanügyi igazgatás továbbfejlesztésére tett indítványait.) Abból indul ki, hogy „az Universitas az ország valamennyi akadémiájának és gimnáziumának anyja”. Más szóval: az egyetem az egész közoktatási rendszer záróköve, s mint ilyen, munkája szoros összefüggésben van az oktatási rendszer egészével, irányításának tükröznie kell a Ratio életbeléptetése óta szerzett tapasztalatokat. Az egyetemet az a veszély fenyegeti, hogy elveszti szerves kapcsolatát az ország közoktatásával, mivel nincs állandó irányító- és ellenőrző szerve: az uralkodó a helytartótanács 1783-as átszervezése során a többi bizottsággal együtt a tanulmányi bizottságot is megszüntette. Márpedig szükség van tanulmányi bizottságra, s hogy ennek olyan elnöke legyen, aki az egyetemnek és az egész magyar oktatásügynek egy személyben irányítója. Az egyetem eddigi szenátusa váljon az új helytartótanácsi tanulmányi bizottság magjává, s a tanulmányi bizottság elnökének tisztét, akárcsak korábban, a helytartótanács mindenkori vezetője töltse be, lévén az országos hatáskörű egyszemélyes felelősség a főfelügyeleti jog tartozéka. (A folyamatosság biztosítása érdekében viszont szükség van elnökhelyettesre is.) A megszűnő egyetemi szenátus tagjai az új tanulmányi bizottság „ülnökei” lesznek, referálják majd az üléseken a szakterületükhöz tartozó kérdéseket, így szakszerűbbé és gyorsabbá válik az oktatás országos irányítása. (A tanulmányi bizottság tagja kell hogy legyen még a budai tankerület népiskolai felügyelője is, mint a népoktatás országos hatáskörű szakreferense: hisz a közoktatás bázisát a nemzeti iskolák képezik!) Ürményi elképzelése szerint minden uralkodói rendelkezés és minden tanügyi jelentés, kérelem vagy panasz csakis ezen a bizottságon futna keresztül. Nyilvánvaló: egy ilyen közoktatásügyi igazgatással, amit jórészt a tudomány művelői testületi munkával maguk irányítanak, szakszerűség dolgában aligha vetekedhetett az az uralkodói elképzelés, mely szerint a helytartótanács (félig-meddig laikus) tanácsosai közül kerültek volna ki a tanulmányi kérdések előadói.
A továbbiakban Ürményi az 1776-ban kialakított tankerületek átszervezését indítványozza: ezek főigazgatói „kiváló emberek”, de számos egyéb elfoglaltságuk miatt nem tudták ellátni kerületükben az oktatásügyi feladatok állandó irányítását, főleg, mert nem is éltek ott, sokszor a hozzájuk küldött utasításokat nagy késéssel kapták meg, így gyakorta késedelmet szenvedett a konkrét intézkedések végrehajtása. Ezért a pozsonyi és besztercebányai, a kassai és ungvári, a győri és pécsi, a budai és nagyváradi tankerületet össze kell vonni, főigazgatóknak pedig olyan kiválóan képzett embereket nevezzenek ki, akiknek semmilyen egyéb tisztségük nincs, állandóan az akadémiák székhelyén laknak, és teljes erejükkel a tanügyi célok megvalósítását tudják szolgálni, ezért évente 1200 forint fizetésben részesüljenek. Ellátnák egyben az akadémiák igazgatói tisztjét is, és kötelesek lennének kétévenként kerületük valamennyi középiskoláját ellenőrizni, ennek tapasztalatairól a tanügyi bizottsághoz jelentést tenni. A főigazgatónak legyen egy teljes jogú helyettese és egy állandó tanács („akadémiai szenátus”) működjék mellette. E tanácsnak néhány nyugdíjas professzoron kívül tagja lenne még a népiskolák felügyelője és az akadémiák tagozatainak vezető professzora is. A tanács megtárgyalná a kapott rendelkezéseket és gondoskodna azok szakszerű végrehajtásáról, de megvitatná azokat az előterjesztéseket is, melyeket a tankerület főigazgatója a helytartótanács részére elkészít. A jelentés rendkívül figyelemreméltó javaslatokkal zárul az egyetemi tanárok fizetésemelésére (kötelező emelés, a szolgálati idő arányában!), az idegen nyelvtudás elismerésére, modern nyelvek egyetemi oktatására, az egyetemi oktatók ösztöndíjrendszerének létrehozására, tudományos társaságok alapítására.
Ürményi szerint hatékonyabbá tenné az egyetemi oktatást, ha – „a politikailag különösen fontos” tárgyakat (pl. egyházjog) leszámítva – a tanárok nagyobb szabadságot kapnának az oktatás anyagának kiválasztásában: „…ne kötözzük előírt művekhez, inkább saját tankönyv megjelentetésére ösztönözzük őket, mert az is árt az oktatásnak, ha anyaga néhány ember kénye-kedvétől függ, de az is, ha egyesek kijátsszák az előírásokat.” Ürményi (Kornis Gyula szerint „első nagy kultúrpolitikusunk”) ezúttal meggyőzte az uralkodót: nem hagyta szétzilálni a Budán hőskorát élő alma mater tanári karát egy Bretschneider-üggyel, elhárította az egyetem távlatos fejlődésének dologi akadályait és sikerült a közoktatás irányításának magas színvonalú átszervezését kezdeményeznie: a kancellária már 1784. március 10-én kiadja a császár rendelkezését a tankerületek átszervezésére és az új tanulmányi bizottság megalakítására.
