A „JUS PUBLICUM REGNI HUNGARIAE” AZ ELSŐ REFORMNEMZEDÉK KÖZJOGI FELFOGÁSA
A „JUS PUBLICUM REGNI HUNGARIAE”
AZ ELSŐ REFORMNEMZEDÉK KÖZJOGI FELFOGÁSA
AZ ELSŐ REFORMNEMZEDÉK KÖZJOGI FELFOGÁSA
Parodisztikusnak tűnhet, hogy a reformkort megalapozó nemzedék Bécs beolvasztó, nemzetietlenítő törekvéseivel szemben hosszú távon hatékonynak mutatkozó közjogi ideológiája éppen II. József reformintézkedéseinek mintegy ellenhatásaként fogalmazódott meg – mai ismereteink szerint a legmeggyőzőbben éppen Ürményi tollából.
Ez a mű, melyet a politikai potentát Ürményi Stephan Rosenmann álnéven előbb latinul, majd egy évvel később, 1792-ben németül is meg jelentetett (Stephan Rosenmanns Staatsrecht des Königreichs Hungarn), Schwartner Statistikjának utalása szerint Lakits Györggyel közösen írt, Szabó Imre utalása szerint viszont valójában egy terjedelmesebb kéziratának Lakits által készített kivonata –, a magyar államjogi diszciplína történetében előkelő helyet foglal el. Létrejötte nagyon is konkrét válasz volt: II. József eltörölte a cenzúrát – csak legfőbb ellenfelétől: a magyar közjogot tárgyaló művektől tagadta meg a sajtószabadságot.
Minden újonnan kiadandó ilyen kéziratot a kancelláriára kellett felterjeszteni, a pesti egyetem közjogi tanszéke – „további intézkedésig” – megszűnik: a császár Petrovicsot, a közjog tanárát Bécsbe rendeli, hogy személyes felügyelete alatt dolgozza ki az Entwurf szellemének megfelelő közjogi tankönyvet: „Mert semmi sem fontosabb, mint az, hogy a tanuló ifjúságot ezen a területen is megtanitsuk az igazi alapelvekre és igy azt a hazai alkotmánnyal kapcsolatban se lehessen félrevezetni és ezáltal kicsapongó elvekre csábitani” – olvassuk az 1785. január 12-én kelt kancelláriai leiratában. (Országos Levéltár, Kancelláriai iratok, A-39: 458/1785. szám.) A józsefi magyar államjog nem jön létre, de hiányzik az olyan rendszeres, komoly elméleti alapvetésű munka is, mely a magyar közjogot 1790-es „politikai állapotában”, azaz immateriális (mert döntően csak szokásjogi vagy legfeljebb hézagos tételesjogi normákban létező) létéből kiemelve összefoglalja. Ezek lehettek a valószínűleg még II. József uralma idején, de az Elaboratumot követően megírt, s némileg a paszkvillus-irodalomra emlékeztető körülmények között meg jelentetett mű indokai.
„Az emberi boldogság legdöntőbb részben… az élet és a tulajdon biztonságán alapul. Ez volt azok a polgári társadalom megalakításának” – olvassuk a német nyelvű kiadás Bevezetésében. Az emberek természetes szabadságuk egy részéről lemondtak, és alávetették magukat egy közhatalomnak, hogy ennek hatalma és tekintélye révén megvédhessék magukat és zavartalan biztonságot élvezhessenek.” (1. §.) „Ebből először is az következik, hogy a főhatalom (tekintet nélkül arra, hogy legtávolabbi értelemben isteni eredetű) közvetlenül egy kétoldalú megállapodás és az alávetési szerződés alapján jött létre, másodszor, hogy mindez valamely polgári társadalmat alkotó nép azon akaratát jelenti, hogy a legfőbb hatalmat vagy saját maga számára tartsa meg, vagy átruházza azt általa meghatározott feltételekkel valaki másra.” (Bevezetés 2. §.) Ürményinél tehát a főhatalom két aktussal (i. kétoldalú megállapodás, 2. alávetési szerződés) jön létre: alapvetően nem a rousseau-i, hanem a puffendorfi szerződéselmélet vonul be itt a magyar közjogba. Ugyanakkor az alávetési szerződés jogkövetkezményeinek ilyetén megfogalmazása – az „átruházás” ideiglenessége az „elidegenítés” véglegességével szemben – mégis Rousseau-hoz közelít. „A hatalmat át lehet ruházni, de az akaratot nem.” – (Társadalmi Szerződés, II. könyv, I. fejezet.)
„Ha a természetjog általános elveit egy meghatározott nemzetre alkalmazzuk, majd szerződések révén erre a nemzetre sajátosan jellemző alaptörvényekben közelebbről meghatározzuk, megkapjuk e nemzet különös államjogát.” (Bevezetés 6. §.) Az államjog tehát „olyan tudomány, mely a Magyar Királyság kormányzásának (közigazgatásának) módját, az uralkodó és az alattvalók kölcsönös jogait és kötelességeit államszerződésekből, irott és iratlan alaptörvényekből magyarázza és kimutatja”. (Bevezetés 8. §.) Ürményi az államjog egyik legfontosabb kérdésének tekinti az igazgatási tárgyak elkülönítését az egyes állampolgárok magánjogi viszonyainak szabályozásától: „…ezeknek pontos meghatározása híján az igazgatás könnyen káros lehet a közérdekre nézve.” (Bevezetés 9. §.)
Másfelől alapvető a diszciplináris elhatárolás is: a statisztikától és a „politikai tudománytól”. „A statisztika a gyakorlati, a földrajzi és a politikai államtörténetet foglalja magában, a politika viszont az állam előnyeit és hátrányait kutatja”, kézbe adja „a vétkeket gyógyító eszközöket” és „megtanít az állam okos igazgatásának művészetére.” (Bevezetés 11. §.)
A kormányzati rendszer lényegét még a századközép barokkos, organikus felfogásában érzékelteti: „Magyarország politikai testet képez, mely a királyból mint annak fejéből és a nemességből mint annak tagjaiból áll: ezek kölcsönös egyetértéssel igazgatják a társadalmat. Hasonlóan a fizikai testhez…, a királyság politikai teste sem lehet egészséges és az ország sem lehet boldog a tagok… egyetértése nélkül, akár egymás közötti, akár a fővel való kapcsolatukban.” (2. rész; 2. pont.) „A politikai testnek ez a szerkezete magyarázza: 1. Miért csupán a király adhat nemességet? 2. Miért kell a királynak és a rendeknek együttesen hozniuk a törvényeket, s miért csupán e közösen hozott törvények köthetik össze a királyt és a rendeket? és 3. Miért szállnak a birtokadományok vissza az uralkodóra… s miért nem tarthatja meg a király magának azokat?” (2. rész; 3. pont.)
A könyv kétségkívül legegyénibb, egyben legprogresszívebb részei a felségjogokról szóló szakaszok.
„Felségjogoknak nevezzük azon jogokat, melyek a polgári társadalom céljából jönnek létre. Mindezen jogok összessége a felség, a legfőbb hatalom letéteményese.” (2. rész, 7. pont, 1. §.)
A „Majestät”-nak ez a társadalom javára való fenntartása abszolútabb érvényűnek tűnik a puffendorfi nép–uralkodó egyesülésnél (Puffendorf azt hangsúlyozza, hogy a nép akarata csak az uralkodó akaratán keresztül érvényesül), és a kor magyar jogászgenerációi elé a rousseau-i maximát tárja, miszerint az egész törvényhozói testületnek uralkodó a neve. (Társadalmi szerződés. III. könyv, 1. fejezet.)
Ezen az alapon figyelemre méltó a felségjogok Ürményi-féle kategorizálása: „A felségjogok gyakorlása az alkotmány szerint korlátozott: vannak jogok, melyek ugyan a királynál vannak, éppen legfőbb hatalmánál fogva, de a rendek egyetértése nélkül egyedül mégse gyakorolhatja azokat. Ezek is lehetnek olyanok, melyek a király részére kizárólagosan fenntartott jogok (reservata), vagy olyanok, melyek egyaránt (közösen) illetik a királyt és a rendeket (communicata).” (2. rész, 7. pont, 2. §.) Tehát felségjog mint olyan nem jelenthet többet, mint a jog időleges gyakorlását, még ott sem, ahol a fennálló állapot szerint az az uralkodó oldalán a jogok teljességén, egyoldalú akarat elhatározásán alapulhat (iura reservata), mivel maga a gyakorlás lehetősége is a rendek – hallgatólagos – egyetértését feltételezi. Ez az álláspont ilyen következetesen, elvi éllel az 1790/91-es országgyűlés viharos szónoklataiban és reprezentációiban sem fogalmazódott meg soha – beleértve az Ocsai Balog Péter-féle tervezetet is. (Láttuk viszont, hogy a „hivatalos” Ürményi – aki már ekkor se volt azonos a gondolkodó Ürményivel – éppoly kevéssé állhatott ki ezzel az udvari konferenciák tárgyalóasztalainál.)
A „iura reservata” korlátaira a bíráskodás jogát hozza fel példaként: a király ugyan „legfőbb bíró és minden joghatóság forrása”, s mint ilyen személyes joga a hazaárulók és felségsértők feletti ítélkezés, egyéni, szubjektív döntése alapján mégse ítélhet senkit halálra: az ő bírói ténykedése is csak a törvények megszabta módon és feltételek szerint történhet. (2. rész, 8. pont 3. és 5. §.)
Az alkotmányosság alaptényezője: a törvényhozási tárgyak fogalma. A felségjogokról mondottakból következik, hogy a törvényhozási tárgyak körébe egészében minden beletartozik, kivéve a „iura reservata” tárgykörét. (2. rész, 8. pont 10. §.)
A törvényhozás jogát a király és a rendek közösen gyakorolják, nincs kötelező erejük az országgyűlés mellőzésével hozott törvényeknek, azoknak, melyeket a király nem erősített meg; ez a helyzet a törvényhozási tárgyban hozott királyi rendeletek esetében is, „kivéve, ha a rendek ehhez országgyűlésen hozzájárulásukat adták”. „Az ily módon alkotott és megfelelően publikált törvények nemcsak az ország rendjeit, de magát a királyt is kötik… Ki merné állítani, hogy a magyar király törvények felett áll, hiszen egyedül nem alkothat törvényt és nem helyezheti hatályon kívül azokat.” (2. rész, 9. f pont, 2. és 3. §.)
A rendek törvényhozásban való részvétele (egyetértése a rendeletek törvényességéhez) magából az első alávetési szerződésből és „az első alaptörvényből” folyik – ezt, ha pozitív jogi norma ilyen általános jelleggel nem is, de az a tény mégis bizonyítja, hogy „egyetlen okirat vagy törvény nem mutatható fel, melyben a rendek e jogról lemondtak volna, vagy ezt tőlük elvették volna”. (3. rész, 2. pont, 3. §.) Közjogi jellegüket tekintve Ürményi a főhatalom részeit e helyütt így különbözteti meg: 1. a törvényhozó hatalom, melyen a király és a rendek „in solidum” osztoznak, 2. a legfőbb felügyelet (potestas inspectiva), melyet az uralkodó gyakorol, és 3. a végrehajtó hatalom (potestas executiva), részint az uralkodó, részint a rendek kezében. (3. rész, 2. pont, 1. §.)
Híven az előbb már deklarált alapelvhez, miszerint a törvényhozó hatalom tárgya csak negatíve (vagyis kizárásos alapon) határozható meg, a potestas inspectiva tárgyköreinek felsorolása fontos alkotmányjogi biztosítéknak minősül: „Az egészségügy és minden, ami vele kapcsolatos, a katonai beszállásolás és állomásoztatás, az általános adókötelezettség helyes és méltányos elosztása, az alattvalók védelme a földesúri önkényeskedés ellen, a lakosság helyzetének javítása és az erre alkalmas eszközök felkutatása, a kereskedelem irányítása, csatornák és vízvezetékek létesítése, a folyók hajózhatóvá tétele, külföldi szakemberek és kézművesek behozatala, a közutak és vámátkelőhelyek jókarban tartása, a nemesi származás vizsgálata, röviden: mindaz, ami valamennyi politikai (közérdekű) ügy irányításával kapcsolatos lehet… így a szabad királyi városok ügyei is és azok a kamarai ügyek, melyek a politikai ügyekkel összekapcsolódnak… Ide kell érteni továbbá mindent, ami az igazságszolgáltatás irányításához tartozik.” (3. rész, a. pont, 5. §.)
A könyv nagy hatású volt, 1791 után néhány évig – valószínűleg az 1795-ös egyetemi „tisztogatásig” – egyetemi tankönyvként is szolgált. Autentikussága az udvar szemében a történelmi magyar „alkotmány” létezését illetően – mint az a német nyelvű kiadás „fordítói” lábjegyzeteiből is kiderül – aligha jöhetett szóba. Forrásait Ürményi „az általános természetjogban”, az írott törvényekben, „okiratba foglalt állami aktusokban”, az íratlan törvénypótló szokásjogban, Magyarország „gyakorlati államtörténetében”, a statisztikában és „a speciális politikai tudományban”, a diplomatikában, a közjogi és jogtörténeti irodalomban adja meg (Bevezetés 13–14. §.), a főhatalom és a felségjogok kérdésében – érthető politikai célzattal – mégis annak látszatát keltve, hogy egy törvénypótló szokásjog kompilációját adja.
A könyvek sorsa olykor osztozik az emberekével. Tudomány és haladás XVIII. századvégi sorsszerűségét aligha fejezhetné ki más jobban, mint Bónis György adata: az ártalmatlan Rosenmann név alatt rousseau-i éllel szikrázó mű egy példányát a letartóztatott Hajnóczy könyvtárában foglalja le a a rendőrség. (Lásd Bónis György: Hajnóczy József. Bp., 1954. 63–64.)
