A RATIO EDUCATIONIS LÉTREJÖTTE, FORRÁSAI
A RATIO EDUCATIONIS LÉTREJÖTTE, FORRÁSAI
Az állam kormányzását a XVIII. század utolsó harmadában hazánkban is a felvilágosult abszolutizmus, pontosabban: annak teréziánus változata fémjelzi. „Az állam igazi ereje az emberek nagyobb részében: a köznépben van” – írja Kaunitz kancellár Mária Teréziának, s e korszakos megállapításhoz méltán csatlakozik a császárnő maximája: „Az iskolaügy: politikum.” Az udvar célja: centralizáció, az összmonarchia szintjén, kulturális téren lehetőleg még következetesebben, mint politikailag. Jól mutatja ezt a Monarchia Bécsben felállítandó központi tudományos akadémiájának terve, melynek pénzügyi fedezetéhez meghatározott kvóta szerint Magyarországnak is hozzá kellett volna járulnia. Mikor a magyar kancellária 1775. február 27-én ez alól mentesítését kéri azzal az indokkal, hogy az összeget az ország inkább egy önálló Magyar Tudományos Akadémia létrehozására fordítaná, az államtanács kifakad „nevetséges elképzelés”, hogy a Monarchiát alkotó egyes nemzetek külön akadémia fölállítására törekedjenek.
Ehhez képest váratlan és kihatásaiban nagy jelentőségű fordulat, hogy a Ratio Educationis 1777. augusztus 22-én történt életbeléptetésével Magyarország teljesen önálló, saját arculatú tanulmányi rendszert kapott. Megszületett a hazai közoktatás – még ha Bécsből felügyelten is. Létrejötte a királyi kancellária fiatal tanácsosának, Ürményinek múlhatatlan érdeme.
Hogyan jött létre ez a mindenben a kor legjobb színvonalán álló és mégis teljességgel eredeti mű, mely egyszerre kézikönyv, pedagógiai, módszertani útmutató és szabályrendelet is? Tény, hogy a Bécsben működő Udvari Tanulmányi Bizottság (Studienhofkommission) elnöke, Kressel, még 1775-ben is így fogalmazza meg az egységesen kiadandó oktatási rendszer célját: azonos pedagógiai elvek és eszközök alkalmazásával egységes népet alakítani a Monarchia népeiből. Az Udvari Tanulmányi Bizottságba frissen delegált Ürményi az – első alkalommal az 1775. augusztus 26-i ülésen vesz részt -, aki energikusan szembeszáll ezzel a minden realizmust nélkülöző, de rövidlátósága ellenére is nemzeti érdekeinkre oly veszélyes törekvéssel. Ürményi, felismerve az időtényező jelentőségét a felségjogok gyakorlása terén, még mielőtt Kressel kidolgozhatná részletes előterjesztését, Reflexiones kezdetű emlékiratában foglalja össze álláspontját (ez egyben a magyar kancellária hivatalos álláspontja is). Lényege: bármit hozzon is a Studienhofkommission javaslatba Magyarországgal kapcsolatban, a császárnő előző rezolúciója már eleve prejudikálta azt, amikor még a Kressel-féle bizottság összehívását megelőzően úgy rendelkezett, hogy a magyar tanulmányi rendszer tervezetét a pozsonyi Tanulmányi Bizottság (tehát a helytartótanács bizottsága) fogja kidolgozni.
Ez a szellemi stratégia (egyben arra a kabineti elvre való hallgatólagos hivatkozás, miszerint a felségjogok mikénti gyakorlása, a körülmények megváltozása híján, magát az uralkodót is köti) váratlanul gyors sikert hoz: 1775 őszén a császárnő – az Udvari Tanulmányi Bizottság és a pozsonyi Tanulmányi Bizottság helyett – Ürményinek ad személyes megbízást egy önálló magyar tanulmányi rendszer kidolgozására. Ez a megbízatás – Ürményi személyes sikerén túl – már azért is meglepő, mert egyrészt tisztázatlan volt valójában mire is kapott az országbíró elnöklete alatt működő pozsonyi bizottság korábban megbízást. Országosan egységes tanterv, oktatási, módszertani elvek vagy egységes tanulmányi rendszer kidolgozására? (Ürményi a Reflexiókban az „universalis Studiorum plan” kifejezést használja.) Másrészt 1774. végén még magának Ürményinek is az Ausztriában kísérleti céllal bevezetett Allgemeine Schulordnung magyar viszonyokra való alkalmazását kellett elvégeznie – miután meggyőző érveket hoz fel változatlan átültetése ellen. (A szabályzat „olyan intézmények létét feltételezi, melyek [Magyarországon] még nincsenek meg”.)
Ürményi „magánemberként” fog a Ratio kidolgozásába. A terjedelmes tervezetet, mely hazai oktatásügyünket egészen 1848-ig fogja alapvetően meghatározni, szinte észrevétlenül, napi hivatalos teendői mellett készíti el. (Ez időben már – és még ezután tíz éven keresztül – a kancellária sokat foglalkoztatott referense, feladatkörébe a tanügyi kérdéseken kívül sok más egyéb tárgykör is beletartozik.)
A Ratio Educationis nagy jelentőségű első 112 oldalának kézirata (az iskolák szervezetét, igazgatását és pénzügyeit tárgyaló I. rész) – a kor jogalkotóinak munkastílusához képest – imponáló gyorsasággal készül el: 1776. június 5-én terjeszti fel a kész szövegtervezetet a magyar kancellária az uralkodóhoz, az ugyancsak Ürményi által készített tankerületi beosztással (vagyis a tanintézetek – a már meglévők és ezután létesítendők – területi elosztásának tervével) együtt. A csaknem négyszáz oldalas második rész kéziratát (a tantervről, a módszerről és a rendtartásról) 1777. június 14-én nyújtotta be Ürményi.
A tervezet – különösen az első részből sugárzó felvilágosult etatizmus – nagy hatást tesz a császárnőre. 1776. július 5-én ezeket a sorokat írja a kéziratra: „Ezt az üdvös ügyet, mely a kancelláriának és a többi kormányhivatalnak bizonnyal becsületére szolgál, dűlőre kell vinni, hogy ez az ingatag és megértő nemzet is megkaphassa azt a segítséget, melyet a többi már megkapott… és hogy még sötét sírjainkban is vigasztaljon minket a tudat, hogy az első ösztönzést mi adtuk hozzá.” Az uralkodói ösztönzés hatékonynak bizonyul: az udvar szellemi arculatára nagy befolyással bíró Martini és Kressel után egy Eszterházy Ferenc kancellár elnöklete alatt megalakított vegyes bizottság veszi a tervezetet tárgyalás alá, ennek eredménye a tankerületi beosztásra és a tankerületi főigazgatók kinevezésére vonatkozó 1776. augusztus 5-i rendelet kibocsátása. A kézirat második részének beterjesztése után egy, most már a magyar országnagyok részvételével megtartott udvari konferencia – Kempelen Farkas is jelen van – vitatja meg a Ratiót, és szinte változtatás nélküli életbeléptetését javasolja, királyi rendeletként. Megszületik tehát a hazai közoktatás, az iskolarendszer átfogó, országos intézményesítettsége.
A Ratio Educationis rendelkezéseit – felekezeti jellegre való tekintet nélkül – elvben azonnali hatállyal alkalmazni kellett – Erdély kivételével – az ország valamennyi nyilvános iskolájában, érvényesítve az elvet, hogy a közoktatás állami és állam által irányított oktatás, függetlenül attól, ki működteti, kinek a pénzén. (Más kérdés, hogy, mint látni fogjuk, a „magyar” közoktatás még nem jelentett egyben „nemzeti” közoktatást is.)
„Javaslatot várok, milyen különleges kegyben részesíthetném Ürményit” – írja a királynő a kancellárnak. Ürményi személyes érdeme a kortársak előtt a Ratio egészének megalkotásában vitathatatlan volt, s csak jóval később, a két világháború közötti korszak irodalmában merültek fel olyan nézetek, melyek részint az egész mű koncepcióját a nemesi előjogok hírhedt ellenségének – s így a magyar uralkodó osztály előtt ekkorra már „persona non grata”-nak számító – Kollár Ádámnak, a Monarchia „középiskolai főigazgatójának” tulajdonították (ez Csóka Lajos felfogása), részint Ürményit csupán egy erre a célra létrehozott munkaközösség egyik tagjának tekintették. (Második felterjesztésében Ürményi utal rá: „derék férfiakat” vett maga mellé, akik „fáradságos előmunkálataikkal… elősegítették a mű létrejöttét”.) Fináczy Ernő szerint Ürményi „csak az állami gondolatot, az új kormányzati elveket fogalmazta meg, de a nyugat-európai pedagógiai elvek hatását a német műveltségű Tersztyánszky Dániel közvetítette, míg a mű történeti folytonosságát latin formulázásban… Makó Pál adta”.
De már Csóka Lajos az Országos Levéltárban őrzött, ún. „Acta Ürményiána” kéziratainak írásképvizsgálata alapján – a vizsgálatot a kéziratok keletkezésének sorrendjében végezték el – kimutatja, hogy a Ratio első részének szerzője csak Ürményi lehet, második részének végső kidolgozása is csak tőle származhat, a jeles fizikus és matematikus Makó pedig, a bécsi Theresianumban egykori tanára, a már kész német nyelvű szöveg hivatalos latin fordítását javította, stilizálta.
Ugyanakkor a Kollár tollából származó korábbi reformelképzelések (a „Plan”-ban és az ún. Instructio Privatában lefektetett új középiskolai rendszer, melyet 1775 őszén kísérleti céllal már bevezettek a bécsi iskolákban) szinte semmi támpontot nem nyújtanak a Kollár részéről feltételezett elvi irányításra, és tegyük hozzá: nem is nyújthatnának, hiszen az 1775 szeptemberében lemondásra kényszerített „persona non grata” feladata éppen az volt, aminek Magyarországon az ellenkezője következett be: azonos elveken alapuló, mindenben uniformizált középiskolai oktatási rend kidolgozása a Monarchia valamennyi népe számára, a – végső soron német nyelvű – egységes nemzetté formálás jegyében.
Végül is milyen szellemi forrásokból táplálkozott Ürményi és segítő munkatársainak műve? „A magyar Ratio egészen önálló és eredeti mű. Évtizedes forrástanulmányaim arra a negatív eredményre vezettek, hogy a szabálykönyv szerzői alig egy-két mondatot vettek át szó szerint egykorú külföldi munkálatokból. Amily erősen hatott rájuk a XVIII. század pedagógiai eszmevilága, oly egyéni erővel dolgozták fel a kapott ösztönzéseket. Amit Locke-nál, Rousseau-nál, Basedownál olvastak, amit külföldi reformtörekvésekből és szerves munkálatokból tanultak, annyira átgyúrták elméjükben, s oly helyes érzékkel alkalmazták a hazai viszonyokhoz, hogy a külföldi eredet megállapítása legtöbbször csak belső, eszmei rokonság kimutatásával sikerülhet” – írja Fináczy Az újkori nevelés története című művében. (A hasonló külföldi reformmunkálatokat illetően csupán eggyel állapítható meg pontos megfelelés: a Ratio a népiskolák tantervét az 1774 végén Bécsben kiadott, Felbiger tollából származó Allgemeine Schulordnung für die deutschen Normal-, Haupt- und Trivialschulenből veszi át.)
Ami az eszmei rokonságot illeti, kétségtelen, hogy a Ratio a jezsuiták „megszelídített” iskolai hagyományaiból is sokat merít (ezt Ürményi már saját neveltetése kapcsán sem tagadhatta meg), de főleg a kor pietista és filantróp pedagógiai eszméiből, élükön a Rousseau sugallta posztulátummal: a tanítás anyagát azokhoz kell szabni, akik kilépnek az életbe.
A Ratio eklektikussága így egyben korszakos érdeme is: mindaz a korszerű eszmeanyag, ami szétszórtan és olykor meglehetős voluntarista intencióval bukkan fel a bécsi Tanulmányi Bizottság tanácskozásain, Felbiger, Gratian Marx, Pergen, Hess és Martini közvetítésével, a magyar államiságnak megfelelő egységes rendszerbe fogva jelenik meg benne.
