AZ 1790–91-ES ORSZÁGGYŰLÉSEN. RÉSZVÉTELE A REGNICOLARIS DEPUTATIÓKBAN. „A NEMZETI NEVELÉS ALAPELVEI”
AZ 1790–91-ES ORSZÁGGYŰLÉSEN.
RÉSZVÉTELE A REGNICOLARIS DEPUTATIÓKBAN.
„A NEMZETI NEVELÉS ALAPELVEI”
RÉSZVÉTELE A REGNICOLARIS DEPUTATIÓKBAN.
„A NEMZETI NEVELÉS ALAPELVEI”
„Repülve emelkedék eggyik méltóságából a’ másikába, mert magát mindenikénél nagyobbnak bizonyította” – írja róla Kazinczy (Felső Magyarországi Minerva 1826. 643.). S valóban: széles körű tudása, a minden irányban „nemes maga mérséklés” (Mészáros József nekrológja jellemzi így) szinte minden funkciójában nélkülözhetetlenné teszi az egymással ellentétes politikai erők számára is – ezért aztán egyik országos tisztséget a másik után tölti be. 1788. december 18-tól a helytartótanáccsal egyesített Királyi Kamara kincstartója (thesaurarius), 1789. augusztus 24-én az uralkodó a Királyi Tábla elnökévé, personalissá nevezi ki. „Mind Felséges Uralkodónk’ parantsolatit tellyesíttetni, mind Hazafiainak az új Hivatal súllyát elviselhetőbbé tenni tudta” – vélekedik II. József alatti működéséről 1825-ben Mészáros József. Domanovszky Sándor pedig egyenest úgy véli, Ürményi személyes hatásának döntő szerepe volt abban, hogy II. József visszavonta rendelkezéseit. (Domanovszky: József nádor élete és iratai. I. 78.)
A II. József halálakor kibontakozó nemesi mozgalom jegyében összeülő országgyűlésen Ürményire minden eddiginél nagyobb politikai és közjogi feladatok várnak: mint személynöknek, a politikai hangulatot irányító és meglovaló alsó táblán kell elnökölnie. Először nehéz napok virradnak rá. Már az országgyűlés legelső ülésén indítvány hangzik el: mivel hivatalát „nem koronás királytól nyerte”, s mert királyi biztosként II. József alkotmányellenes uralmának egyik „legfőbb eszköze” volt, elnöksége alatt a rendek nem tanácskozhatnak. (Idézi Ballagi Géza: A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig. 295.) Egy névtelen gúnyirat „ide-oda szálló Icarus”-nak bélyegzi. (Idézi Kornis Gyula A magyar művelődés eszményei. 182.)
Megyegyűléseken is kellemetlenségek érik (mert az udvar ismét Pest megye adminisztrátorának jelöli, egyben Bács megye főispánjának is kinevezi): az érintett kongregációk tiltakoznak kinevezése ellen, a Pest megyei rendek – jellemző módon, az 1507. VII. tc. középkori formulái alapján – mint „közhivatalt bitorlót”, először eljárás alá akarják vonni. Ürményi a beiktatáson – közéleti pályáján alighanem először – magyarul szólal meg, és ezzel megfordítja a közhangulatot: „És vallyon ellenkezhetik-e valami inkább Hazánk boldogságával, mint ha annak Polgári a gyökeres Törvényeknek vagy bal, vagy nem elégséges értelmekből a helyes szabadságot vakmerőségre változtatják?… Ezen mai Napi szabad Választás, ha egyenes és emberi tekéntetet nem ismerő indulattal nem vezéreltetik, inkább Veszedelmet, mint sem óhajtott csendes folyását okozhattya dolgainknak… És valóban, ha az szabad Választásban Szabadságunkat abban gyökerezzük, hogy némely buzgó előbbeni Tisztviselők az igazságnak vak és egyenes kiszolgáltatása végett, mások azért, mert az adózó népet (a’ ki eleven Tárháza a fő hatalomnak) az el-nyomattás ellen védelmezték, mások némelly kárhozatos Gyűlölségbül hivatallyaitól megfosztassanak, ellenben… ollyatén új Tisztek emeltessenek fel, akiket se a Természet, se a Tudomány, se a tapasztalás elégséges tulajdonságokkal fel nem ruházott; akkor magam is meg – ismérem és szabadon vallom, hogy ezen esetekben a szabad Választás sok veszedelmeket okoz a köz Társaságnak.” (Beszéd Pest, Pilis és Solt vármegye rendjeihez, 1790.)
Nem kér tehát, nem mentegetődzik – Ürményi tanít: és győz. A „vezérvármegye”, elismerve, hogy „meg-feleltt tselekedete beszédének, a Candidátióban tsupán a közjónak elő-mozdítását” vette fel céljául (o.) jelölésének, rehabilitálja Ürményit, aki a diétán is önérzettel jelenti ki: „A mennyire az idők mostohasága engedte, minden alkalmatosságban tökéletes igyekezettel munkálkodta légyen a haza boldogságát.” (Naponként való jegyzései… Magyarország gyűlésének. Bécs, 1791. 18.) Az országgyűlés határozata: Ürményi megtarthatja hivatalát, vezetheti a köznemesség tanácskozásait, s majd a hitlevél elkészülte után kell csak igazolnia 1790 előtti magatartását. (Erre már nem került sor.) Egy osztrák röplap – célzatosan – így aposztrofálja Ürményit: „a magyar égbolt tündöklő csillaga” ő, s fölemelt fővel állhat meg azok előtt, akik hazafiságát „galádul kétségbe vonták”. (Idézi Ballagi: i. m. 296.)
Ürményi politikai tehetsége a következő hónapok országgyűlési csatározásai során kap igazán nagy teret. Gr. Zichy Károllyal, a felsőtáblán elnöklő országbíróval együtt kétfrontos küzdelmet kell vívnia: megszűrni, összhangba hozni a rendek és a bécsi udvar diametrálisan szemben álló igényeit, mintegy versenyt futva az idővel, s egy-egy lépéssel mindkét fél előtt is haladva és mindkettőnek ugyanazt sugallva megtalálni az országnak legkedvezőbb politikai rendezést, még mielőtt a Poroszország mozgatta erőviszonyok végképp az udvar javára tolódnak el. E folyamat feltartóztathatatlan, s az udvar legfőbb fegyvere az időnyerés: előre látható, hogy Bécs külpolitikai erősödésével az ország közjogi igényei (mindenekelőtt a szabad királyválasztási jog helyreállítása) maguktól fognak elsorvadni. Ürményiék politikai tette így az események sikeres felgyorsításában áll. A konfrontáció alapja a koronázás előtti Hitlevél (diploma), melyet a rendek elsőre gr. Batthyány Alajos tézisét magukévá téve fogalmaznak meg: „A koronázások oka a fejedelmek emlékeztetése, hogy az ország kormányzását nemcsak a születés véletlenének, hanem a polgárok akaratának köszönhetik… Ha a nemzet a fejedelemmel együtt alkotja a törvényeket, nincs miért hálálkodjék ennek s beleegyezését gyáván, a törvényhozó társhoz nem illő módon keresse, vagy a törvényjavaslatokat sérelmeknek mondja, midőn mind a két fél jogának egyforma súlya van az igazság mérlegében.” (Ad amicam aurem.) A „szerződés fonala” a Habsburg-házzal megszakadt, az új kötés most a nemzeten múlik: a diéta légkörét átforrósítja ez a Társadalmi Szerződésből adaptált gondolat. Mialatt a reálpolitikus Ürményi az udvari konferenciákon ugyanezt a magyar közjog józanul bonyolult érveibe és sajátosan patetikus rabulisztikával alkalmazott definícióiba önti – Zichyvel kettesben többet visz végbe, mint az egész országgyűlés. 1790. szeptember 5-én Zichyvel együtt vezetője az országgyűlési deputációnak, mely az immár lefokozott igényű Hitlevéltervezettel, de Bécsben még mindig teljesíthetetlennek talált követelésekkel érkezik II. Lipóthoz: megbékülve az örökös királysággal, de mentve a menthetőt, a Mária Terézia előtti „alkotmánybiztosítékokhoz” visszatérve.
A titkos udvari konferencia először úgy dönt, hogy új Hitlevél nem állítható ki, de Zichy és Ürményi mégis rábírják a császárt: leiratban ígérje meg, hogy a diplomatervezet egyes pontjait, ha azok megfelelnek a III. Károly alatti közjogi státusnak, a koronázás után megerősítendő törvénycikkekbe foglalják. Szeptember 20-án és 21-én kerül sor a kancellárián a döntő tanácskozásra, melyen Ürményi részvételével – a rendek néhány immár teljesíthetetlennek ítélt követelését „megszelidítve” – elkészítik az országgyűléshez küldendő királyi leirat szövegét. (Ez tette lehetővé, hogy pl. a törvényhozó hatalomnak a király és a rendek közötti megosztását újra rögzítő 1791. 12. tc. és az ország függetlenségét törvénybe iktató 10. tc. a Corpus Juris részévé váljék.) Közjogi csatározásokban ezután sincs hiány.
Megint a kongregációk jogai és a felségjogok terjedelme az a két kardinális kérdés, melyben most újra Ürményire és Zichyre – ezekben a hónapokban „a nemzet valódi vezérei” (Mályusz) – hárul a feladat, hogy az udvar áttörését megakadályozzák. II. Lipót utasítja a kancelláriát: terjessze eléje az előző évben tartott megyei kongregációk jegyzőkönyveit, hogy azok „törvénytelen és az uralkodó személyére nézve illetlen” határozatait az uralkodó felülvizsgáltathassa. A magyar kormányszervek megdöbbenése általános: II. Lipót letette „sérelemgyógyító” álarcát. Nem tekinti a megyei határozatokban megfogalmazott közjogi sérelmek felsorolását alapvető (gravamenális) jognak! Az e tárgyban tartott udvari konferencián (1790. december 24.) ismét Ürményi álláspontja győz: megyei határozatok jogérvényének felülvizsgálata, netán annulálása – lévén minden önkormányzati jog az „őrző hatalom” része – nem tartozhat az uralkodó jogkörébe, csak a főispánokéba. A kettő nem helyettesítheti egymást, s egy ilyen általános felülvizsgálat az országnak többet ártana, mint használna. (A főispán hivatali működése tehát nincs alávetve az uralkodó rezolúcióinak – Ürményi a rendi alkotmány alapján most saját korábbi működésének kritikáját is adja.) A hatáskörelvonás tilalma egyben azt jelenti, hogy a kellő módon meg hozott önkormányzati aktusok utólagos felülvizsgálatára a közigazgatás vezetői csak az országgyűléstől kaphatnak utasítást. (A konferencia jegyzőkönyvét közli Mályusz Elemér: Sándor Lipót főherceg nádor iratai. 291.)
A felségjogok természetéről és korlátairól folytatott vita mindenekelőtt az országgyűlés reformbizottságainak (az ún. regnicolaris deputatióknak) későbbi működésére nézve döntő jelentőségű. Az államtanács tagjai (főként Spielmann és Izdenczy) makacsul kitartanak az abszolutista közjogi doktrína mellett: minden jog és hatalom a királyé, kivéve, amit valamely törvény kifejezetten elvon tőle. (Vagyis: csak olyan törvényre van szükség, ami e tárgyban rendelkezik!)
Ezzel szemben Ürményi: csak az lehet felségjog, amit valamely törvény egyértelműen annak nevez. De a szerződéselmélet érvként való felhozását Ürményinek kerülnie kellett (taktikai okokból, vagy mert valószínűleg Zichy sem osztotta azt), s így Spielmannak sikerült a vitát tételesjogi feloldás felé terelnie: a Corpus Jurisban csak arra van példa, hogy bizonyos törvények egyes jogokat elvonnak az uralkodótól, másokat meg felségjognak tekintenek, de arra nincs, hogy a vita lényegét adó valamelyik felfogást mint elvet törvény rögzítené. A tételes bizonyítással így mindkét fél adós marad, s a konferencia állásfoglalását a tényleges viszonyok határozzák meg kimondják, hogy az iskolaügy és a sajtószabadság rendezése felségjog, a tanulmányi bizottságban a rendek joga csak javaslattevés, de a határozat nem tartozik a törvényhozás tárgyai közé. Ürményi menti a menthetőt: „A legfelsőbb felügyelet jogát nem vitatjuk… Én az ifjúság nevelését mégsem olyan értelemben sorolom a felségjogok közé, mint azokat, melyek ad securitatem internam et externam tartoznak oda. Ez természetellenes is lenne, mert az ifjúság nevelését [legalábbis részben – P.S.] a rendeknek kell végrehajtania.” (Vö. az 1790. december 24-i bécsi udvari konferencia jegyzőkönyve, Mályusz: i. m. 308.)
Országgyűlési működésének – s egyben a társadalmi haladás ügyének – újabb sikere: a vallásügyről szóló 1791. XXVI. tc. A türelmi rendelet becikkelyezésének kérdésében a rendek – részben a klérus féktelen ellenkezése miatt – nem tudnak megegyezni, a döntést a királyra bízzák, s az uralkodó által leküldött törvénytervezet (mely fenntartja a türelmi rendelet lényegi pontjait) ismét nagy harcok kiindulópontja. A vitát Ürményi 1791. február 8-i, retorikai hatásokban bővelkedő, a jozefinizmus szellemét idéző nagy beszéde dönti el: az ország belefáradt már az örökös vallási villongásba, itt az ideje, hogy „méltányos és szabatos” törvény szülessék, „hogy a nemzet lelki egysége helyreálljon”, mert a lelkiismeret szabadsága nélkül „a nemzeti nevelés és művelődés egysége” sem valósulhat meg. (Idézi Marczali: Az 1790–91.-i országgyűlés II. 293.)
Az országgyűlés – a katolikus klérus ellenében – szinte reformkori hangulatban szavazza meg a törvényt, mely egyben a Ratio – addig egyértelműen még nem deklarált – alapelvét is törvény szintjére emeli: az állami közoktatás egységes rendszere minden felekezeti iskolára kiterjed (a vallásoktatást és a protestáns iskolák tanrendjének önkormányzati jogkörben történő megállapítását kivéve). Ürményi mégsincs megelégedve a sikerrel: nem valósult meg az az elképzelése, hogy a törvény a lelkiismereti jogokat „világosan” (tehát taxatíve) fogalmazza meg. Zichy Károly országbírótól támogatva, II. József szellemét támasztja fel az új büntetőelvek diétai vitájában is: a követek egy részének retrográd véleményével szemben, miszerint a nem nemesek fellebbezési jogának biztosítása a népet „ösztönözni fogja bűntettek büntettek elkövetésére”, s így veszélyes a közbiztonságra, Ürményi kifejti, hogy a legkegyetlenebb büntetéseknél is többet használ, ha az igazgatás jól működik, a hatóságok jó rendelkezéseket adnak ki, és ezeket végre is hajtják. Javaslata szerint az országgyűlésnek végre korlátoznia kellene a közérdekkel és a természetjoggal össze nem egyeztethető rendi privilégiumokat, főképp az úriszékek pallosjogát. Taktikai érzékét fémjelzi, hogy ősrégi rendi intézményeket támadó, bátor és progresszív álláspontját a rendi közjog eszköztárából kölcsönzött argumentációval támasztja alá: a megyei sedria nem ellenőrizheti az úriszékeket, hiszen a megye és a pallosjogú földesurak büntetőhatalma egyaránt az uralkodó által adományozott – delegált – jogon alapszik, és semmilyen delegáción alapuló fórumot nem lehet hasonló delegált fórumnak alárendelni. Az indítvány visszautal a felségjogi vitára is, és progresszívebb Ürményi korábbi álláspontjánál, mely nem tartalmazta még azt a lehetőséget, hogy az országgyűlésnek joga lenne az uralkodó által adott személyes privilégiumok felülvizsgálatára. (E progresszív cél a jelenkori kutató szemében méltán szentesítheti a logikai bakugrást, melyre a diétán akkor Vay József mutatott rá, mintegy „félrehallva” Ürményi szándékát, hogy ti. az úriszék munkájában a szolgabírónak és esküdtjének azért kell részt vennie, hogy „törvényes tanúságként” jelentést tehessen róla a megyei közgyűlésnek. – Idézi Hajdu Lajos: Az első (1795-ös) magyar bütetőkódex-tervezet. 71.)
Annyit mindenesetre elér Ürményi, hogy a pallosjog megszüntetésének kérdését az országgyűlés Igazságügyi Bizottsága, a Deputatio Juridica elé utalják: ettől kezdve napirenden lesz a feudális függőség e legkirívóbb intézményének felszámolása. Az elodázhatatlan reformok e belső kiérlelése számára – ekkor még úgy tűnhetett – az Ürményi-féle taktikában rejlő lehetőségek előtt szabad az út. Kétségtelen, hogy Ürményiék aktivitására ösztönzően hathattak Lipót 1790. júniusi, az Elaboratum szellemében megfogalmazott propozíciói. Az udvar személyével kapcsolatos értékelését – s egyben Ürményi ekkori cselekvési lehetőségeit – világosan mutatja a császár-király által fia, Sándor Lipót számára az ország vezető politikusairól készített „fehér könyv” Ürményiről szóló része „Ürményi a legnagyobb tehetségű és képességű ember Magyarországon… ajánlatos vele minden ügyben tanácskozni és azt hiszem, lehet bízni benne. Egyetlen hibája, hogy váltogatja módszerét, aszerint, felfogása szerint mit kívánnak tőle; jelenleg a legjobb szándékúnak látszik, de mert szeret mindent csinálni és nem barátja az országbírónak, ajánlatos ez utóbbi javaslatait is megkonzultálni vele.” (Die Calculation der Menschen, 1791. március 11. Idézi Domanovszky Sándor: Ürményi József perszonális kegyvesztése.)
A korábban (különösen Mályusz Elemér által) csak dicsfénnyel övezett, de a legújabb történeti irodalomban (Szekfű Gyula, Hajdu Lajos, utóbbinál l.: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet c. műben) már kritikusabban értékelt reformbizottságok létrehozása is Ürményi aktivitásának köszönhető. Még a diéta 1790. október 6-i ülésén javasolja, hogy a Lipót-féle propozíciókban megjelölt reformfeladatok gyorsabb realizálására (tudjuk: az utóbbinak szövegét az Ürményi eszméihez oly közel álló Pászthory fogalmazta) az országgyűlés öt vegyesbizottságot állítson fel, ezek előkészítenék azokat a törvényjavaslatokat, melyekben feltétlenül még az 1790/91-es országgyűlésnek kell döntenie.
(Ürményinek a bizottságok személyi összetételét meghatározó megbeszéléseken is jelentős szerep jut, ideértve a bizottságok működését jóváhagyó 1790. november 28-i bécsi udvari konferenciát.) A Regnicolaris Deputatiókról szóló törvénycikktervezetek szövegezését az országgyűlés külön e célra létrehozott vegyesbizottsága végzi Zichy és Ürményi részvételével.
A továbbiakban Ürményi személyes részvétele két bizottság munkájában is meghatározó jelentőségű: a jogügyi és a tanulmányi bizottságéban. Hamarosan rá kell jönnie, hogy a bizottságokban tárgyalt kérdések politikai súlya az I. Ferenc trónraléptével új irányt vevő uralkodói koncepció számára immár nem teszi kívánatossá a kidolgozott reformjavaslatok életbeléptetését. Ürményinek már az 1792. június 19–21-én tartott koronatanácson védelmeznie kell a bizottságok működését: „A Regnicolaris Deputatiókat úgy hozták létre, mintha az országgyűlés helyett dolgoznának…, ezért minden tárgyat munkába is vehetnek, ami az országgyűlésen csak előfordul és melyet mint sérelmet,… egyáltalán rögzítettek.” (A tanácskozás jegyzőkönyvét közli: Mályusz: Sándor Lipót főherceg nádor iratai.) Egyben – felkarolva Pászthory Sándor tervezetét – javasolja: vizsgálja meg az országgyűlési bizottság azt is, „salvo iusto inalterabili principio,” hogyan lehetne az egész igazságszolgáltatás és belső igazgatás hivatalos nyelvévé a magyart tenni. („Legfeljebb kétszáz év múlva lesz aktuális a dolog” – véli az új uralkodó. – Lásd uo. 547.)
A Deputatio Juridica működésének nem egészen négy éve alatt hatalmas kodifikációs munkát végez: elkészíti az új büntetőkódex, a kereskedelmi- és váltótörvény, a hajózási törvény, a bírósági szervezeti törvény és az új perrendtartás tervezeteit, úgyszintén több magánjogi tárgyú törvénycikk javaslatát (közte a hatályos jogszabályok és bírósági döntések egységes „Corpus”-ba foglalását.) A magyar jogalkotás történetének e legtermékenyebb kodifikációs bizottságában Ürményi feladata – a bizottság többi 21 tagjához hasonlóan – kettős: a dikasztériumokban kialakult körözési rend szerint már az összes álláspont birtokában hozzá eljuttatott tervezeteket véleményezi, majd részt vesz azok plenáris ülésen történő megvitatásában. Ismerve ritka tudását, elsőrendű szerkesztő készségét és a kor hazai jogpolitikáját meghatározó szellemiségét, szava a 138 ülés plenáris vitáin bizonyosan sokszor volt perdöntő. (Ma már a fennmaradt jegyzőkönyvekből jórészt lehetetlen rekonstruálni a szóbeli tárgyalások tartalmát: a jegyzőkönyvek „cum pluralitate votorum” csak az elfogadott megállapodásokat rögzítik. Bizonnyal nem Ürményin múlt, hogy a Deputatio Juridica progresszív törvényműveiből sem lett második „toscanai alkotmány”, és azok nem a jelennek – a következő századnak szóltak.)
Az országgyűlési bizottsági munkában mégis a Közoktatási Bizottság (Deputatio Litteraria) lesz Ürményi működésének legfőbb terrénuma. A bizottság feladata az 1791. LXVII. tc. szerint az iskolák nevelési és tanulmányi rendjének továbbfejlesztésén kívül a tudományos és szépművészeti akadémia, a könyvtárak, a hazai nyelv kiművelésének és a nemzeti művelődés egyéb más eszközeinek ügye. Az országgyűlés a törvényjavaslatait ugyan „salvis iuribus regiis” megszorítással megalkotó, de a felvilágosodás egész követelményrendszerét most először nemzeti programmá tevő bizottság elnökéül Ürményit, tagjaiul a helytartótanácsi tanulmányi bizottság tagjait és más oktatási szakembereket (br. Prónay Gábort, Vay Istvánt, Luby Károlyt és másokat) jelöli ki.
Látszatra imponáló párhuzam a forradalmi francia nemzetgyűlésen kívül ekkor a magyar országgyűlés az egyetlen parlamentáris szerv Európában, mely egy nemzet közművelődésének ügyével foglalkozik. (Másutt ez részint a fejedelmi autokrácia, részint még az egyházközösségek joga.) Az 1790/91-es országgyűlésen tehát jelszóvá szilárdul a „nemzeti nevelés”, de tartalma labilis. Van, aki a teljes egészében magyar nyelvű oktatást érti rajta, mások (főleg a hivatalos kormánykörök) csak az alapjában német nyelvű, felekezeti különbség nélküli állami oktatás következetesebb kiépítését, a Ratio Educationis által képviselt (a jozefinizmustól is akceptált) nemzetfogalom megtartásával: a nemzet egyenlő az állammal. A Deputatio Litterariára várt, hogy a két, hevesen összecsapó nézetet „összebékítse”. A bizottság munkájának Ürményi szab irányt és – minden további munkát meghatározandó – már az első ülésen javasolja „a nemzeti nevelés alapelveinek” deklarálását, úgymint: 1. az ifjúságot a különböző vallásúak közötti „kölcsönös szeretet” jegyében kell felnevelni, 2. a tanulmányok anyagát a jövőben is úgy kell kiválasztani, hogy kellően képesített köztisztviselőket kapjon az ország, 3. Magyarország statisztikáját, történelmét és közjogát eredeti forrásokból tanítsák, s ezek ismerete nélkül senki se juthasson közhivatalokba, 4. az erkölcsi nevelést „az ország sajátos alkotmányának szellemében” nemzeti hagyományainkra kell alapítani, 5. a közoktatás felügyelete és igazgatása állami, országos feladat, mely „in forma monopolii”, saját jogon, különült hatalomként senkire nem ruházható; 6. a tanulmányok anyagát és a tanítás módszerét – a vallástan kivételével – országosan úgy kell továbbfejleszteni, hogy a különböző vallású tanulók „azonos szellemű nemzeti műveltségre” tehessenek szert, 7. a hazai nyelv ápolása az iskolákban az 1791. XVI. tc. szellemében „előmozdítandó”, 8. a testgyakorlatokra és tornajátékokra nagy gondot kell fordítani, „hogy a jövendő polgárokat honvédelmi kötelezettségükre előkészítsük”. (Idézi Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei. 189.)
A nemzeti közművelődés programját tehát a Ratio adta alapokon kell megvalósítani, a Ratiónak az 1791-es törvények szellemében végrehajtandó revíziója útján. Az országgyűlési bizottság 1791. augusztus 12. és 1793. február 12. közötti 43 ülésének munkáját valóban a Ratio gondolatmenete szabja meg, az Ürményi vezette plenáris tárgyalások tárgyalássorozata szinte szakaszról szakaszra követi az eredeti szöveget. A bizottság elhatározza: „ezentúl az elemi iskolából a grammatikai iskolába senki se vétessék föl, aki nem jártas a magyar nyelvben”, mostantól a német helyett a magyart kell a latintanítás segédnyelveként használni. (Az intézkedés hatályát Horvátország és Szlavónia kivételével az ország más nemzetiségek lakta területeire is ki akarják terjeszteni – ez tehát II. József 1786-os, a német nyelv primátusát behozó iskolarendszeri rendeletének adaptálása a magyar nyelv javára.)
A Ratio – kétségtelenül spekulatív – tantárgyi felosztását (szükséges, mindenkinek vagy csak egyeseknek hasznos tárgyak) egyszerűsíteni kívánják a – módszertani és pedagógiai szempontból egyaránt korszerűbb – „rendes és rendkívüli tárgyak” felosztásra. A rendes tárgyak közé tartozna a második grammatikai osztálytól kezdve a latinon kívül a görög is: Ürményi többször hangsúlyozza a klasszikus görög hagyomány jelentőségét, az osztrák és német iskolákban ekkorra már általánosan elfogadott neohumanista műveltségeszmény alapján kívánja a Ratio továbbfejlesztését. A Deputatio Litteraria elhatározza a természetrajzi oktatás súlyának növelését is mivel a földrajz a föld termékeivel is foglalkozik, a természetrajz oktatását a földrajzzal alkalmilag össze kell kapcsolni. A mezőgazdaságot is természetrajzzal együtt kell tanítani, heti két órában. Végre gondoskodni kell Magyarország pontos térképéről, oly mód, hogy a megyei mérnökök készítsék el hiánytalanul a hiteles megyei térképeket, s a helytartótanács ezekből szerkessze meg az országosat.
A Ratio osztálytanítási rendszere helyett a Bizottság elhatározza a szaktanítási rendszerre való áttérést:
„Mind a humaniórákban, mind a grammatikai iskolákban a tanároknak az osztállyal való fölmenetele csak annyiban történjék, amennyiben az egyes tárgyak egyes tanárokra nincsenek bízva.” (Idézi Kornis: i. m. 198.)
Előírja a Bizottság, hogy a magyar nyelvnek és irodalomnak mindenkor külön tanára legyen megszületik tehát az anyanyelvi irodalomtanítás intézményesítettségének igénye. Viszont egyelőre Ürményi és a Bizottság maga se bízik abban, hogy az ország saját erejéből képes lenne egy tudományos akadémiát és egy, az egyetem székhelyén felállítandó képzőművészeti akadémiát létrehozni: csak annyit határoznak, hogy a benyújtott tervek költségkihatásait (Podmaniczky és Prónay tervezetei – az utóbbin érezhető Bessenyei Jámbor szándékának hatása) a kincstárral kell megtárgyalni. Ösztönözni kell az állami iskolák részére összehasonlító vallástankönyv megírását, mely kiemelné a különböző vallások közös elemeit, azokat, melyek „megegyeznek a józan ésszel”.
Ürményi előterjesztésére a Deputatio a közoktatási igazgatás alapelveként fogadja el, hogy a Tanulmányi Bizottság által ezután kiadandó instrukciókat, „hogy azok közjogi jelleget nyerjenek”, nyomtatásban közzé kell tenni, és az oktatás helyzetéről, továbbá a tanulmányi alap felhasználásáról a helytartótanács bizonyos időközönként köteles az országgyűlést tájékoztatni. Ezentúl minden oktatási intézményben tanítani kell Magyarország közjogából azt, ami adott szinten a tanulók nemzeti érzéseit és kötelességtudását erősíti, hiszen „valamennyien ezen alkotmány védőszárnya alatt élünk”. (Idézi Kornis: i. m. 207. skk.)
Könnyen kimutatható, hogy a Deputatio Litteraria 1793-as törvényjavaslat-tervezetének (A nemzeti nevelés elveiről, megfogalmazója: Prónay Gábor) a későbbiekben is sokat idézett „tizenegy fő elvéhez” Ürményi megnyitó beszéde, a plenáris üléseken tett előterjesztései, illetve maga a Ratio Educationis eredeti szövege szolgáltak alapul. Egy évszázad kellett hozzá, hogy ezek az elvek – nagy küzdelmek árán, fokozatosan – teljesen megvalósulhassanak: 1. az egység elve: egyforma szellemiségű és testi nevelés az ország minden nemzetiségű és felekezetű lakosának; 2. a nevelés célja a közboldogság; 3. minden társadalmi osztály művelődési szükségletét ki kell elégíteni, minden közigazgatási egységben, ahol egyházi szervezet is működik, népiskolának, minden járásban grammatikai iskolának, minden megyében gimnáziumnak és akadémiának és az ország középpontjában egyetemnek kell működnie; szervezni kell „tudós társaságot”, művészeti akadémiát, katonai akadémiát, bányászati főiskolát, irodalmi és nyelvművelő társaságot és gondoskodni kell a lányok külön oktatásáról, a népiskoláknál magasabb fokon; 4. az ingyenes közoktatás elve: az elemi iskolákat a községek tartsák fenn, vagy ha erre nincs módjuk: a földesurak; 5. a vallástan főtárgy, de egyidejűleg felekezeti különbség nélkül, mindenütt azonos tartalommal erkölcstant (philosophia morum) is kötelező tárgyként kell tanítani, melynek elve „nem a büntetéstől való félelmen alapuló nevelés”; 6. a magántanulás nem egyenértékű a közoktatással, a magániskolában végzetteknek is közérvényű bizonyítványt kell nyilvános vizsga útján szerezniük; 7. a rátermettek kiválasztásának elve; 8. a magyar minden iskolában rendes tárgy, a latint is a magyar nyelv segítségével kell tanítani; 9. a képesítési elv: „senki sem bocsátható mesterségre”, községi vagy városi tisztségre, akinek legalább népiskolai végzettsége nincsen, senki nem tölthet be megyei vagy törvényhatósági közhivatalt, aki nem tanulmányozta sikerrel a „filozófia egyes ágait” (logikát, metafizikát és erkölcstant) és a jogtudományokat (természetjogot, egyetemes közjogot, magyar köz- és magánjogot és Magyarország statisztikáját); a protestáns iskolák bizonyítványai közérvényűek; 10. a testi nevelés elve; 11. az állami elv: a közoktatás felügyeletének, igazgatásának és művelésének „benső kapcsolatban” kell maradnia az ország közigazgatásával, a funkciók nem monopolizálhatók, ezentúl csak képesített és erre alkalmas egyének választhatók igazgatói, tanári és tanítói tisztségre, és utóbbiak állami tisztviselők, állami nyugdíjra jogosultsággal.
A törvényjavaslat – végül is erre zsugorítva az eredetileg felségjogra tartozó közoktatási tárgyak körét – meghatározza azt a normatív szférát is, mely változatlanul a végrehajtó hatalomra maradna: a tantervek, tankönyvek kiadásának szabályozása, az oktatásügy belső igazgatása, a személyzeti politika. De a publicitás követelménye azt kívánja (a tervezet zárószakaszában), hogy az uralkodónak a közoktatásügy egészét érintő ilyen rendeleteit és rezolúcióit a jövőben nyomtatásban kell közhírré tennie.
A nemzeti nevelés elveit az uralkodó nem szentesítette. Progresszív kisugárzásuk mégis formálta azt a szűk főnemesi és honoratior réteget, mely ekkoriban ismeri fel: a nemzeti szellem csak úgy támasztható fel, csak úgy válhat társadalmi erővé, ha egyben a felvilágosodás eszméivel is beoltódik. Ezért válik e tervezet forrásává az 1806-os második Ratio Educationisnak is.
