AZ ABSZOLUTIZMUS ÁRNYÉKÁBAN

Teljes szövegű keresés

AZ ABSZOLUTIZMUS ÁRNYÉKÁBAN
Az 1794-es év Ürményi közéleti pályájának, alkotó aktivitásának csúcspontja. (Ez évben elnökli még a közbiztonság megszilárdítására irányuló ún. 4052-es helytartótanácsi intimatum kidolgozására felállított bizottságot is.) Az 1795-ös év: a meghasonlás.
Az 1795-ös év tragikus eseményei sorsfordulóvá változtatják számára is azt az elmélyülő belső ellentmondást, melyet ekkorra óhatatlanul magában hordoz az, aki a rendi érdekek s a mindennapi politika talaján mozgó közéleti ember, de ugyanakkor a kor megváltó eszméin felnőtt gondolkodó is.
A Martinovics-féle összeesküvés – mely Benda Kálmán szerint sem más, mint a II. Lipót által „javított” jozefinizmus illegalitásba szorult változata – az a vízválasztó, mely a korát szóban-tettben megelőző reformert visszahelyezi, bezárja korába és a körülmények függvényévé teszi.
S ha Denis Silagi úgy véli, hogy a magyar jakobinus mozgalom „az elhalt császár által kezdeményezett elképzelések torzképe” volt (idézi: Benda: A jozefinizmus és jakobinusság kérdései a Habsburg-monarchiában), az utókor szemében még inkább azzá vált mindaz, amit a ferenci abszolutizmus művelt nemcsak a mozgalom híveivel, de a nemzeti haladás elkötelezettjeivel is. Ürményi is közéjük tartozik: mint személynök, a Királyi Tábla elnöke, először a borotva szerepét kapja. Neki kell vezetnie Martinovics és társai ellen a hazai legújabb kori jogtörténet első nagyszabású koncepciós perét. Tegyük hozzá: nemcsak neki lehetett ez a szerep meghasonlás, de az utókor szemében is alkalmas arra, hogy elhomályosítsa nevét.
Már múlt századi történeti irodalmunk művelői (elsősorban Horváth Mihály és Fraknói Vilmos) is kiemelték a perben hozott ítéletek „Justizmord” jellegét, valamint a pervitel – különösen a védelem jogait egyoldalúan korlátozó – szabálytalanságait. Felmerült az ítéletek előre megfogalmazottságának kérdése is. Az utókor értékelői előtt mindez nem vetett jó fényt a perbíróság elnökére. Egy objektívabb megítélés itt csupán annak a kérdésnek tisztázását igényelheti, hogy az ítéleteket meghozó Ürményi motívumai között játszhatott-e szerepet személyes meggyőződés vagy sem? Ami a bíróságnak az udvar részéről történt – nem titkolt – befolyásolását illeti, ezt belső meggyőződése szerint sem tarthatta jogtalannak: ellenkezőleg. Saját könyvében a „potestas inspectiva” jogosítványai közé sorolja „a bírói hatalom delegálását mindazon esetekben, amikor a király maga léphet fel bíróként, továbbá az ún. Mandata-közlés eseteit, melyek vagy a bírónak, vagy az egyes bíróságoknak iránymutatásul szolgálnak”. (Rosenmann’s Staatsrecht. 3. rész, 2. pont, 5. §.)
A király a „legfőbb bíró és minden joghatóság forrása”, ennek „feltűnő és megbízható bizonyítéka a hazaárulók és felségsértők feletti ítélkezés joga, mely… személyes jog”.
Ennek folytán „a Kúria és a Királyi Tábla a király legfelsőbb felügyelete alatt áll, aki mindarról, ami ott történik, információt vagy beszámoló jelentést kérhet, amikor csak tetszik neki, és felelősségre is vonhatja a bíróságot, ha az ügy és a körülmények indokolják”. (Uo., 2. rész. 8. pont, 3. §.) Persze az Ürményi-féle államjog szelleme szerint csak akkor, ha a bíró épp a törvények ellenére jár el – mégis, nyilvánvaló: a bírói függetlenség modern fogalma Ürményi előtt is éppoly ismeretlen volt még, mint a korszak többi hazai jogismerője előtt. Ez természetesen nem teheti vitássá előttünk, hogy a jakobinus káték olvasói és terjesztői ellen emelt felségsértési vád megalapozottságát illetően éppen a Corpus Jurisban minden kortársánál jobban búvárkodni tudó Ürményinek ne lettek volna súlyos aggályai. Ezeket az aggályokat egyébként igen világosan és szuggesztíven fogalmazták meg a védők – nyilván egymással egyeztetett – replikái és védőbeszédei.
Hogy mégis bábáskodott az ítéletek meghozatalánál, ebben a másik személyes motívum: saját fenyegetett helyzete.
A bécsi jakobinusok között letartóztatott Gotthardi vallomása szerint „Ürményi készítette el a tervezetet a magyar ezredeknek a forradalmi tervre való fokozatos előkészítésére”. (Idézi Fraknói Vilmos: Martinovics élete. Bp., 1921.)
Gotthardi iratai között előbukkan egy 1793-ban kelt Martinovics jelentés is, mely arról tudósít, hogy Ürményi tudott „a nyolc vármegyében tervezett forradalomról”, sőt ennek céljára a magyarországi ezredek megnyerését javasolta. Titkos vizsgálat indul a vizsgálat vezetője ellen. A bécsi Rendőrminisztérium külön felterjesztésben foglalkozik az üggyel, és Ürményi azonnali elmozdítását javasolja (1795. április 7.). Sándor Lipót nádor azonban – okkal – nem tartja hitelt érdemlőnek a börtönlakó vallomását. Bizalmas levélben figyelmezteti az uralkodót: az Ürményi elleni eljárás a per gyors és eredményes befejezését veszélyeztetné, egyébként is „őt inkább félénk embernek tartják, aki sose akar senkivel se összeveszni, hanem inkább mindenkivel igyekszik jóba lenni”. (1795. április 20.) „Gotthardi feljelentését a perszonális ellen ad acta tettem” – válaszolja a császár május 1-jén. (Idézi Fraknói idézett művében.) Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a per politikai irányítását folyamatosan kezükben tartók – elsősorban Sándor Lipót nádor és Nyéki Németh János „jogügyigazgató” – Ürményivel „kellő formában” éreztették: ajánlatos lesz mindenben alávetnie magát az udvar elképzeléseinek. (Gotthardi vallomását a nádor „esetleges hivatalos használatra” még a per megindulásakor átadja a jogügyigazgatónak!) Már az 1794. október 2-i, október 30-i és november 24-i, Ürményihez intézett királyi leiratok tartalmazták az udvar koncepciós elképzeléseit, hivatalos formában is, mivel – a rendkívüli titoktartásra és a védelem jogainak korlátozására vonatkozó intézkedések előírásán felül – az 1769-ben Péchy István ellen delegált bíróság által lefolytatott felségsértési eljárást jelölték meg számára irányadó precedensül. Ennek ellenére a vádlottak terhére rótt cselekményekre (a káték olvasása és terjesztése) a felségsértés évszázados hazai definíciói csak egyoldalú rabulisztikával voltak alkalmazhatók, a kényelmesen felhasználható osztrák jogot viszont a magyar bíróság előtt már nem lehetett alkalmazni. Az uralkodó tetszése szerinti jogot alkalmazó delegált bíróságokat az 1791. LVI. tc. megszüntette. Ürményi az udvar perviteli utasításaival kapcsolatban – a nádor útján – több kérdést is feltesz, ezek között csak egy a lényegi: ki határozza meg, hogy vannak-e elégséges bizonyítékok a még ezután elfogatandók ellen? A válasz alkalmas volt arra, hogy még inkább rádöbbentse önnön felelősségére: a letartóztatáshoz elegendő bizonyítékok súlyát a Királyi Táblának kellett megállapítania. A Tábla 1795. január 3-i ülése azt bizonyítja, hogy Ürményi, szorongattatása ellenére, igyekezett a törvényesség érdemét fenntartani. Elnökletével a Tábla úgy dönt, hogy Túros Péter letartóztatását a jogügyigazgató vádindítványa ellenére sem rendeli el, mert – bár megmutatták neki a kátét és ismerte tartalmát – „nem bizonyos, hogy beleegyezését adta a felvételhez”. Mellőzi Szlávy György és Hendrey Pál letartóztatását is. (Az előbbi olvasta ugyan a kátét, de azt nem vette komolyan, nevetségesnek mondotta.) A letartóztatottak körét így kétségkívül sikerült csökkentenie, de a már letartóztatottak elleni vádemelést nem. Március 31-én pedig újabb királyi leirat érkezik, ennek lényege, hogy „a per feletti rendelkezés” az uralkodót illeti.
A forrásokból valóban arra következtethetünk, hogy Ürményi a per folyamán többször is kapott rövid úton – nemcsak a pervitelre, de az érdemi döntésekre vonatkozólag is – utasításokat. (A nádor úgynevezett ügyviteli jegyzőkönyve önmagában bizonyítja ezt.) Mennyiben tartotta be Ürményi ezeket az utasításokat? Látszatra kétségkívül betartotta. A nádor 1795. április 30-i levelében az ő információjára hivatkozva előre értesíti Ferenc királyt, hogy biztos lehet benne: a Királyi Táblabíráinak nagy többsége a vádlottak elítéltetésére fog szavazni. Mégis: nem tudjuk ugyan, hogy zajlottak le a pertárgyalások és ítélethozatali tanácskozások (a leirati utasítások értelmében a tárgyalási jegyzőkönyvek a tárgymegjelölésen kívül semmit sem tartalmazhattak), de tény, hogy a per 46 vádlottja közül az Ürményi vezette Tábla a felségsértés elkövetését csak 14-nél találta bebizonyítottnak. Ez az adat nem arra mutat, hogy az ítéletek – ahogy Benda Kálmán véli – előre készen lettek volna (A magyar jakobinus mozgalom története. Bp., 1957.) és inkább azt valószínűsíti, hogy Ürményiék nem tették a kívánt mértékben magukévá, miszerint a per feletti rendelkezés az uralkodót, illetve perbeli képviselőjét, a jogügyigazgatót illeti. Ürményi a védők március 9-i tiltakozó emlékiratának átvételekor kijelenti, hogy „a természetes méltányosság a törvények és a királyi felség intézkedései alapján” épségben marad. Ugyanaznapi kancelláriai felterjesztésében – a pert türelmetlenül siettető jogügyigazgató vádjait kivédendő – kifejti, hogy a vádiratok bizonyítása terén számos tisztázatlan kérdés van még, és hogy a vádlottak nagy száma miatt elhúzódó bizonyítás nem teszi lehetővé, hogy a Tábla máris ítéleteket hozzon. Ezzel együtt „az ország megnyugtatása végett” szintén kívánatosnak tartja a per mielőbbi befejezését, valamint a Királyi Tábla ítéletei ellen – a fellebbezés mellőzésével egyébként lehetséges – ún. előzetes királyi kegyelem kizárását. (Fraknói: Martinovics és társainak összeesküvése. Bp., 1884.) Már Fraknói felfigyelt a Tábla perbeli ítéleteinek ellentmondásosságára: abbeli törekvésükben, hogy a perbe fogottak többségénél elkerüljék a legsúlyosabb büntetés kimondását, az egyébként általuk elfogadott bűnrészesség egyenlő mértéke mellett az egyik vádlottat halálra, a másikat néhány évi fogságra ítélik. (Például Szolárcsik és Őz ellen kevesebb terhelő adat volt, mint Táncsics és Hirgeist ellen!) A tárgyilagos mérlegelésnek ez a mellőzése is nyilvánvalóvá teszi, hogy Ürményi és bírái meggyőződésük ellenére hozták meg az ítéleteket.
1795. május 20-án a magyar jakobinusok „igazgatóinak”, június 3-án a fiatal Szolárcsik Sándornak és Őz Pálnak feje a Generális Kaszáló porába hullt. Az utóbbiról mondotta – Kazinczy emlékezése szerint – az ítélethirdetéskor Ürményi: „Ismertem ezt az embert, erénye szerint méltó lenne rá, hogy székemben üljön.” A személynök ezzel bevégezte azt a feladatot, amit a feltámadó önkény rámért: a reformer Ürményire jó ideig nem lesz már szükség a ferenci államrezon elvakult abszolutizmusában. (Az udvar vele szemben táplált bizalmatlansága már a Zemplén megyei vizsgálat kapcsán megmutatkozott. A kancellária 1794. január 7-én őt ajánlja a „rebellis” Zemplén megyei kongregáción történtek kivizsgálására kiküldendő bizottság elnökéül, de a Staatsrat, Izdenczy javaslatára, ellene foglal állást: Ürményi az 1790-es országgyűlésen letette a rendek kezébe az esküt, és részt vett annak a hitlevéltervezetnek a kidolgozásában, melyben mindaz benne volt, amit most Zemplén megye hangoztatott – az udvar íme, már ekkor leveti álarcát. Hát még ha tudná, ki a szerzője Rosenmann Államjogának!) „Ürményi perszonálist szintén nyugdíjazom, különös méltányosságból évi 4000 forint nyugdíjjal” – ebből a lakonikus mondatból álló kéziratban értesíti Ferenc császár a kancellária vezetőjét, 1795. július 20-án. A kancellária kérdésére, hogy Ürményi és Zichy országbíró legfelsőbb kézirattal, vagy egyszerűen csak kancelláriai elnöki átirattal értesítendők-e, a császár először ezzel a rezolúcióval akar felelni: „Kéziratokat csak akkor szoktam kibocsátani, ha olyan férfiak előléptetéséről vagy vígasztalásáról van szó, akik az Én szolgálatom és a közjó érdekében kiválóan kitüntették magukat” – tanulságos példa ez a „közjó” fogalmi változására! Végül e megbélyegző fogalmazást enyhítik, de igen jellemző az udvarban ekkor uralkodó légkörre egy Vogel nevű államtanácsos véleménye: „Személy szerint meg vagyok győződve róla, hogy Zichynek és Ürményinek jelenlegi pozíciójából eltávolítása a legfelsőbb szolgálat szempontjából nagy jótétemény.”
A megalázott Ürményi – bár főispáni hivatalát megtartja – most több mint tíz évre gyakorlatilag eltűnik a hazai közéletből. S mire ismét visszatérhet, alig látjuk már benne „a legnagyobb szám érdekében” egykor politikai harcokra képes, bátor reformert: megtört, elfáradt emberként jelenik meg, magas pozíciójában személyes és osztályérdekek korlátaiba zártan. 1795 és 1806 között semmiféle tudományos igényű vagy tudományszervezői tevékenységéről nem tudunk.
Rehabilitálására már 1801-ben sor kerül: Galícia kormányzójává nevezik ki – úgy tűnik, egyelőre az országon kívül használhatóbbnak látják képességeit. 1802. április 3-tól Fejér vármegye főispánja is, de főispáni működése – galíciai távolléte folytán – egyelőre inkább jelképes, mint valóságos. 1806. szeptember 6-tól aztán újra az országos politika középpontjába kerül, az uralkodó országbíróvá – egyben az egyetem és az országgyűlés felső táblájának elnökévé – nevezi ki. Az udvar szándéka nyilvánvaló: egy megfáradt Ürményi politikai képességei kiválóan alkalmasak a Napóleon elleni háborús igények hátország-biztosítására, egy esetleges újabb rendi ellenállás „elegáns” leszerelésére.
Sokféle funkciót egyesítő országos főméltósággá való újabb kinevezését sokan köszöntik, sokfelől kap üdvözlő – köztük ömlengő – leveleket. Titkárának, a Kazinczy-triászhoz tartozó Horvát Istvánnak naplója (Mindennapi) szerint ezek olvastán ingerülten így fakadt ki: „Ezek is előjönnek, magyar ostobaságaikkal.” – „Ennyire vagyunk még az igazi magyar hajnal hasadtától!” – kesereg a nemzeti érzelmekkel túlfűtött fiatal Horvát, nem sejtve, hogy az 1790-es évek szalmalángját átélt idős ember kifakadása mennyire csak a progressziót eláruló magyarkodóknak, a szóvirágokban kimerülő táblabíróvilágnak szól. Mert a régi Ürményi – ha félénkebben, óvatosabban is – ismét hallatja szavát: 1806. augusztus 29-én emlékiratot intéz az uralkodóhoz, ez egyszer még hangot adva a magyar politikai ellenzék abbéli aggodalmának, hogy az udvar csak a napóleoni háborúk folytatásához szükséges katonaság és adó megszavazására akarja az országgyűlést felhasználni, de a reformalkotásban, az ország anyagi és szellemi erőinek alakításában egyébként minden kezdeményezést megtagad tőle. „Magyarország alkotmányának is az a célja, mint minden jól berendezett államénak, hogy a külső és belső biztonságot, a rendet és az erkölcsöt fönntartsa. Ehhez mindenkinek hozzá kell járulnia a tőle telhetővel, alkotmányos módon és az alkotmányos szabadságok megsértése nélkül.” Ezután Ürményi kifejti, hogy a külső biztonságot illetően az ország kötelezettségeinek „meghatározott arányban” kell állnia az uralkodóház más országainak kötelezettségeivel, „mert ezek ugyanazon fő alatti egyesülésnek [Unionsakt] tekintendők”.
Az Unionsakt célja a közös külső biztonság révén mindegyik ország „saját alkotmányának, jogainak és tulajdonának” fenntartása és erősítése. Az egyes országok azonban épp ezért a hozzájárulást különbözőképp, „saját viszonyaiknak megfelelően” adják. De még ennek a viszonynak is előfeltétele az egyenlő elbánás az egyes országokkal szemben, „jólétük, kereskedelmük és pénzforgalmuk” tekintetében, ezt pedig „a viszonyok összessége”, az ország gazdasági helyzetének tényadatai alapján s nem „hamis előítéletek”, egyoldalú döntések – tehát például nem a háborús helyzet folytán előállott átmeneti gabonaár-emelkedés – alapján kell meghatározni, mert ha a kvótát ehhez igazítják, igen hamar „az adózó nép teherbíró képességének visszaesésével kell számolni”. (Idézi Domanovszky Sándor: József nádor élete és iratai. III. 582.) Az Unionsakt elmélete valószínűleg a perszonálunió első hazai közjogi megfogalmazása, ebben a formájában alkalmas kiindulási alap mind az 1848-as, mind az 1867-es változathoz. A gazdasági egyenrangúság és viszonosság mint előfeltétel s egyben mint az Ausztriával való tartós viszony sine qua non-ja, egyben már Széchenyit előlegzi.
Ez volt tehát az elv. Ürményi becsületére válik: volt bátorsága országbíróként is, az 1795-ös kegyvesztettsége és az azt követő „néma évtized” után is az ország politikai és – ami egészen új – gazdasági egyenrangúságát, szuverenitásigényét hirdetni. (Az Unionsakt már fogalmilag egyenlő és szabad akaratok egybehatását feltételezi!) De az elvet politikai tettek ezúttal már nem követték – sőt. A körülmények megváltozása Ürményit is megváltoztatja, országbíróként, az országgyűlés felsőtáblájának elnökeként nem vállalkozik már arra a szerencsésen progresszív közvetítő szerepre, amire az 1790/91-es országgyűlés idején, az alsótábla elnökeként. Megelégszik az udvar érdekeinek alkotmányos köntösbe öltöztetésével – mégha ezen érdekek nincsenek is összhangban a nemrég oly frappánsan, a magánjogból kölcsönzött analógia meggyőző alkalmazásával kinyilvánított elveivel – sőt, következményeikben éppen ellentétesek azokkal. Az 1807-es országgyűlésen már nyilvánvalóan az udvar érdekeit képviseli, július 17-én s később is, több, ún. partikuláris konferencián (országgyűlési követértekezleten) – szembeszegülve az alsótábla többségével – a hadiadó és az újoncmegajánlás feltételhez kötése ellen beszél.
Fennmaradtak ugyan titkosügynöki jelentések, melyek arról tudósítanak, hogy Ürményi az udvar fokozott újoncállítási igényeit bármi áron érvényesíteni akaró József nádorral feszült viszonyba került volna, ezeknek valóságtartalma azonban ma már ellenőrizhetetlen. Tény viszont, hogy az országbíró 1808 májusában egy 9 pontból álló tervezetet készít az országgyűlés által megajánlott 12 000 újonc toborzásával kapcsolatban a főispánok részére kiadandó végrehajtási utasítás elveiről. Az alsótábla eredeti elképzelése – a hadiadó és az újoncállítás megajánlását ahhoz a feltételhez kötni, hogy végre napirendre kerüljön az országot sújtó vámrendszer megszüntetése, a hazai kereskedelem hátrányos helyzete és a regnikoláris bizottsági javaslatok törvényre emelése – nem utolsósorban Ürményi és a nádor akcióegysége következtében meghiúsult, a politikai ellenzék hangja jó időre elnémult.
Ürményi – a nádor támogatásával – ezután már hiába karolja fel az ellenzék utolsó kísérletét, az alsótábla javaslatát, miszerint az országgyűlés a regnikoláris bizottsági javaslatok tárgyalására továbbra is maradjon együtt, Ferenc király, a katonaságra vonatkozó törvénycikkek becikkelyezése után, legfelső kéziratban közli a nádorral és Ürményivel: elhatározta az országgyűlés feloszlatását, és arról se lehet szó, hogy későbbi meghatározott időpontban a regnikoláris és egyéb javaslatok tárgyalására új országgyűlést hívjon egybe. Az eszközzé válást oly nyilvánvalóvá tevő ezen újabb abszolutista manőver okozta megalázottságában aligha nyújthatott komoly vigaszt Ürményinek az újabb rendjel: 1808. január 24-én a Szent István-rend nagykeresztjével tünteti ki az uralkodó.
„A kies váli völgy birtokosa” – ahogy Horvát István lefesti őt Mindennapijában – ettől kezdve válik közvetlen környezete elől zárkózó, keserű öregemberré, bár gondosan ügyel arra, hogy a rangjával járó társadalmi érintkezés töretlen ember képét adja. Megkönnyíti ezt s egyben talán némi vigaszt jelent számára a magyar érdekekért időnként szót emelő József nádor barátsága, akit az udvarban „Rákóczi”-nak csúfolnak, 1809 őszétől sorozatosan rendez bálokat, házikoncerteket a nádor tiszteletére a pesti Nagyhíd utcai „rezes ház”-ban.
1808 körül már betegeskedik, látása egyre romlik, szemei „egészen elhomályosodtanak”. Ő azonban – bár az országbírói hivatal ügyvitelének bonyolítását ekkorra már valószínűleg teljesen Horvát István végzi – továbbra is makacsul kitart hivatali és bírói kötelességei mellett, legendás munkabírása nem hagyja el: „Álmélást érdemlő nyugalomban hallgatá ki, a legérzékenyebb fájdalmak között, a felek elő-adásaikat, s itéletei bizonyitják, hogy a Bíró, mint az Egyiptiek, nem látva is jól itélhet” – emlékezik Kazinczy a nekrológban.
Habár betegsége lassan mégis aggasztóvá, mi több, közismertté vált, hallani sem akar a nyugdíjaztatásról. A nádor, hogy személyesen győződjék meg valóságos állapotáról, váratlanul akarja felkeresni otthonában. Értesülve erről Ürményi – Horvát feljegyzése szerint – „bizonyos izgató szert” csepegtet szemébe, amitől látóképessége rövid időre visszatér, és így sikerül meggyőznie a nádort a vakságáról és – az udvar részéről valószínűleg ismét óhajtott – hivatalképtelenségéről kószáló hír csak mendemonda. Valóban a munkába menekült tehát, érezve, hogy szinte csak ez tarthatja életben, mint általában azok, akik „erőszakot gyakorolnak érzelmeik felett”, ahogy Vass Bertalan írja, Horvát-életrajzában. (A közvetlen munkatárs és tanítvány szemével maga Horvát ad az életalkony felé közeledő Ürményiről képet a későbbi Rajzolatok visszaemlékezéseiben is.)
Tudjuk, hogy az 1811-es országgyűlés előkészítése során, még mintegy politikai végrendeletként, átadja a nádornak az Elaboratumot, óva őt „a törvénytelen úton” életbeléptetett reformoktól; más kérdés, hogy a XIX. század második évtizedében hazánkban is meginduló politikai és gazdasági erjedés – még ha az egyelőre fórumok nélkül, „befelé” mozgatja is a legjobbakat – ezeket a reformokat hamarosan olyan mértékben fogja elodázhatatlanná tenni, hogy az „alkotmányosság” fogalma a reformkorszakban felnövő nemzedék értelmezésében már – a nemzeti jelleg nacionalista túlhangsúlyozása mellett – óhatatlanul a liberalizmus eszméivel telítődik meg, s ezen a ponton közjogi gondolkodásunk fejlődése már túllép Ürményi nemesi rousseau-izmusán, legalábbis azon – az Elaboratumban lefektetett elvekhez és saját szellemi formátumához képest – minimális cselekvési programon, melyet 1790 után követett, s melynek lényege, mint kifejtettük, a nemesi érdekközösségen belüli alapreformok végrehajtása volt: a büntetőbíráskodás és államigazgatás hatékonyságának növelése, az igazgatás és bíráskodás szétválasztása, a juristitiumok megszüntetése, a természetjogi elvek irányába történő alkotmány-modernizálás. A reformkor hajnalán már inkább Batthyány Alajosnak, az első reformnemzedék e másik korszakos, de politikai elhivatottságot nem mutató gondolkodójának Ad amicam auremje válik a progresszív jogpolitika kiinduló alapjává.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages