KONFRONTÁCIOBAN AZ URALKODÓVAL. ÜRMÉNYI MINT A JOZEFINIZMUS ÉLHARCOSA
KONFRONTÁCIOBAN AZ URALKODÓVAL.
ÜRMÉNYI MINT A JOZEFINIZMUS ÉLHARCOSA
ÜRMÉNYI MINT A JOZEFINIZMUS ÉLHARCOSA
II. József az Elaboratumra a Tervezet Magyarország alkotmányának megjavítására című legfelsőbb elhatározással válaszolt, s ebben – teljesen figyelmen kívül hagyva az Ürményiék „józan jozefinizmusa” jegyében kifejtett gondolatokat – közölte elhatározását az ország igazgatási és igazságszolgáltatási rendszernek önhatalmú és teljes átalakítására. Ennek Ürményit személy szerint is érintő, talán legvitatottabb mozzanata a kerületi rendszer, és a kerületi főispáni intézmény létrehozása, a megyei kongregációk „díszletté degradálása”. (Hajdu: i. m. 163.) A kancellária e Tervezetre adott válasz megfogalmazásával újra csak Ürményit és Pászthoryt bízza meg. Ürményiék sietnek lerögzíteni azokat a közjogi alapelveket, „amelyeket minden törekvő világpolgár sajátjának tarthat”, s amelyeket az államszervezet ilyen felülről jövő átalakítása során feltétlenül figyelembe kell venni. Ezek a következők 1. Egyetlen államban sem lehet a törvényhozó hatalmat elvonni attól, akire – az állam létrejöttekor lefektetett „társadalmi szerződésekben” – azt az alaptörvények rábízták. 2. Egyetlen törvény sem lehet annyira szent (ha mégoly régi, akkor sem), hogy – amennyiben a körülmények megváltoznak és a közjó szolgálata, valamint a külső és belső biztonság fenntartása (mint az állam megalkotásának egyedüli céljai) megkövetelik – ne lehessen azt megváltoztatni. 3. A Tripartitum sem szentírás, hanem csupán a Corpus Juris Hungarici egy része, és rendelkezései megváltoztathatók. Addig azonban az alkotmány egyetlen részét sem szabad módosítani, amíg be nem bizonyosodik, hogy a helyébe állított új intézmény az állam céljának elérése szempontjából jobb és hasznosabb. Ürményi úgy véli, a jelen esetben nem erről van szó. A megyék önkormányzatának tervezett megszüntetésével a közjó szolgálata is sérelmet szenvedne. Szerinte veszélyes elképzelés, hogy az alispán egy nagy kiterjedésű és népes megyében egyszemélyi vezetőként mindent maga intézzen a közösség kontrolljának teljes mellőzésével: „Egyesek minél inkább talpnyalók, annál ügyesebben meg tudják játszani – rövid időre – a becsületes jellemet, annál jobban meg tudják téveszteni távolban élő elöljárójukat – a publikum ellenőrzése esetén viszont ez sokkal nehezebb.” A hatalmaskodók ellen a megyei közgyűlés nyújtja a legjobb védelmet. Az önkormányzati fórum nélkülözhetetlen, mert egy testület mindig jobban meg tudja találni a központi rendelkezések végrehajtására a leghatékonyabb helyi eszközöket, mint az egyszemélyi vezető. Ha viszont mindent a kinevezett vezető intéz, az alárendelt tisztségviselők sorsa nem a hivatalnoki erény meglététől, hanem kizárólag a vezető megítélésétől függ. A vox publica elnémítása ugyan kényelmes helyzetet teremt, de ahol nincs közösségi ellenőrzés, ahol egy embertől függ a dolgok irányítása, az emberek megítélése – ott megnő a denunciánsok és karrieristák száma, és ez a közügyek intézésére súlyosan hat ki. Az ilyen állam gyorsan eljuthat összeomlása küszöbére. Íme: az önkormányzati elv modern megfogalmazása, egyben pontos előképe annak a helyzetnek, ami a megyei önkormányzat felszámolását követően az országban beállott. (Idézi Hajdu: i. m. 166–170.)
Minden kritika ellenére (vagy éppen azért, tudva, hogy olyan emberrel van dolga, akinek opponáló szava – mint később Kazinczy írta – „keresett piperék nélküli”), a császár bizalma Ürményivel szemben nőttön-nő. 1785. március 1-jén felszólítja: mondjon közvetlen véleményt a kerületi főispánjelöltekről, és javasoljon új embereket. Ürményi előterjesztésében az új közéleti ember eszményi képét rajzolja meg: „Ezek azok a férfiak, akik – mint felvilágosult patrióták – polgártársaikat az igazi jóra vezetik, őket felvilágosítják, eloszlatják bátortalanságukat és káros bizalmatlanságukat, rájuk vár az esetleg felbukkanó előítéletek kiirtása. Éppen ezért elengedhetetlenül szükséges, hogy most mindent félretegyünk, ami e működő főispánokat gyűlöletes színbe hozhatná, köztük olyan dolgokat, amelyek nem az igazi jó elérését szolgálják (csak látszatproblémák), de feltűnést keltenek és miattuk a rendek bizalmatlanul nézhetnének rájuk.” (Országos Levéltár I-50, No. 1. Convolut E. fol. 21–25.) Ha az uralkodó idejében megfogadja e tanácsot, nem következik be a sajátos fordulat, melyben épp a császár jozefinizmusa diszkreditálja és kapcsolja ki a közéletből a magyar jozefinistákat: az első reformnemzedék legjobbjait. „Elsősorban azonban honfitársaim bizalmát akarom megszerezni, hogy azt Felséged legmagasabb szolgálatának javára és üdvös céljainak elérése érdekében használhassam fel” (uo.) – nem kétséges, hogy ez a lojalitás és rugalmasság a II. József személyében megmutatkozó társadalmi reformátornak szólt. Más kérdés, hogy is hihetett Ürményi abban, hogy a Corpus Juris érinthetetlenségéhez makacsul ragaszkodó rendek és az egész Corpus Jurist legszívesebben máról-holnapra kiselejtező uralkodó között sikerrel közvetíthet? Ürményi mindenesetre 1785. június 1-jén maga is egyike lesz annak a tíz új kerületi, másként „tényleges főispánnak” (az újonnan létrehozott nyitrai kerület élén), akiknek elsődleges feladata: „Adjanak elegendő és megfelelő tájékoztatást a döntések kialakításához, majd utána ellenőrizzék és biztosítsák a parancsok végrehajtását.” (Országos Levéltár A-39; 5985/1785. szám.) Ürményi és társai szinte korlátlan hatalmat kaptak: minden formai kötöttség nélkül elrendelhették bárki letartóztatását.
„Mindig nagyon jól szeme előtt kell tartania azt az alapelvet, hogy egy helyesen gondolkodó uralkodó, valamint a haza érdekei sohasem választhatók el és az érdekközössége nem egyéb az emberek többségének boldogulásánál.” (Uo.) Hitt Ürményi ebben a megejtően irreális maximában? A következőkben kibontakozó „emlékiratháború” azt bizonyítja: a „helyesen gondolkodó uralkodó” eszménye – minden realitásérzéke ellenére is – még erősen élt benne, de éppen ezért újra és újra megkísérli, hogy az uralkodót rádöbbentse a valóságra. Ez a kettősség halványan bár, de már első főispáni jelentéséből kitetszik: „Akaratom arra irányult, hogy Őfelsége célkitűzéseit – amennyire ezt a körülmények, valamint a megyei ügyintézés tárgyainak természete megengedi – pontosan végrehajtsam.” (Magyar Kancellária Levéltára, általános iratok, A-39, 9907/1785.) De a gondosságnál is fontosabb számára a megbízhatóság, „minthogy az első a második nélkül nemcsak eredményeket nem teremthet, hanem az általános jó romlását is maga után vonhatja”. (Uo.) A reform célja és a szelleme tehát fontosabb, mint betűje – annál inkább, mert a józsefi koncepció (a kongregációs önkormányzati ügyintézés úgyszólván teljes kiiktatása) szolgaian pontos végrehajtása a megyei igazgatás teljes összeomlásával fenyeget. Kevesen ismerték ezt fel oly hamar és oly világosan, mint Ürményi. Tükröződik ez a kerülete részére kiadott, általa szerkesztett ügyintézési utasításban (Norma manipulationis) is. Ebben – úgy tűnik – sikerült olyan kompromisszumos megoldást találnia, mely pro forma mind az uralkodó intencióinak, mind a rendek minimális elvárásainak megfelelhetett. Utasításában ugyanis egyesíti az egyszemélyi operatív ügyintézés előnyeit (az állampolgárok kérelmeinél, panaszainál és a halasztást nem tűrő ügyeknél) az ügyintézés publicitásával (a „közérdeklődésre számot tartó” kérdésekben, „hogy az apparátus ne léphesse túl hatáskörét”). A közösség kontrollját igénylő ügyek megtárgyalására Ürményi ún. nyitott partikuláris kongregációkat ír elő, ezeken bármelyik táblabíró vagy nemes részt vehet. Indok: a publicitás garancia arra, hogy az uralkodó rendelkezéseit (értsd: szellemét és nem betűjét) torzítás nélkül megvalósítsák, másrészt nincs lehetőség az egyszemélyi vezető káros manipulációira. E kisgyűléseken publikálnák – többek között – az alispáni jogkörben hozott intézkedéseket és a vagyoni jogok megóvása szempontjából fontos ügyleteket és bírói döntéseket is. Ürményi tehát a régi közgyűlés megreformált változatát hozta létre, egy olyan megoldást, melyben az operatív és a plenáris döntési elv szerencsés összekapcsolása a testületi működés XIX. és XX. századi fejlődési modelljét vetíti előre. (Nem véletlen, hogy később a kancellária is erre építi a megyei ügyintézés egységesítésére kidolgozott javaslatát. Vö. Hajdu: i. m. 23–238., illetve 294. skk.) 1786 – II. József reformkísérleteinek látszólagos csúcspontja – már a jozefinista abszolutizmus összeomlását készíti elő. Döntő lökést ad ehhez az osztrák örökös tartományok Amtsunterrichtjének magyarországi bevezetése, mely – az igazgatási apparátus szigorú szubordinációja folytán – az önkormányzati elemek teljes felszámolását tűzi ki célul. Ürményinek e szabályzattervezetre adott állásfoglalása (Országos Levéltár, A-39, 495/1786. szám) híven tükrözi azt az eltávolodást, ami az uralkodó és a jozefinizmus hazai vezérkara között ekkorra végbement. Ürményi hangsúlyozza: a magyar alkotmány szerint az uralkodó a végrehajtó hatalmat nem potestas absolutaként gyakorolja, hanem csak a törvényekben meghatározott módon és a törvények vagy törvényes szokások alapján megszervezett hatóságokon keresztül. Ilyen hatóságok a dikasztériumok és a megyék. A megyei kongregációk fenntartása országos érdek is, „mert a vezető dikasztériumok képtelenek minden megye valamenynyi helyi körülményét mindig számon tartani”. Bármilyen is az alkotmány, az állam alapvető érdeke, hogy a végrehajtó szervek közvetlen jelzőrendszerként működjenek a törvényhozó felé a kitűzött célokkal ellentétesen ható körülményekről, s erre mindenkor a helyi önkormányzatok a legalkalmasabbak. (Ám funkciójuk ebben ki is kell, hogy merüljön: Ürményi szerint a megyéknek csak arra van joguk, hogy tiltakozzanak, ha a törvényhozás tárgyát képező ügyekben a végrehajtó hatalom – vagyis az uralkodó – bocsát ki normákat. Vö. Hajdu: i. m. 301.) „Ha ezek a fejtegetések nem elegendőek arra, hogy Felségedet meggyőzzék az igazi megyei alkotmány jóságáról, akkor nekem több érvem már nincs, amelyet álláspontomhoz hozzáfűzhetnék; de az eddig fennálló rendszerben végrehajtott változtatások eredményességét – ha nem is azonnal – az idő meg fogja mutatni.” (Uo.) A prófécia hamarabb beteljesedett, mint gondolta: a józsefi rendszer összeomlásához már négy év sem kellett. Bizonyos, hogy az uralkodó doktriner csökönyössége fokozódó keserűséggel töltötte el: hiszen a vállalva opponálás, amit az utolsó pillanatig folytatott, éppen a jozefinizmussal való eszmei elkötelezettségéből fakadt, még inkább abból a felismerésből, hogy az csak így tehető életképessé, ha sikerül kidolgoznia annak „szelidített” hazai változatát. Életének nagy tragédiája, hogy hamarosan olyan szerepet kell vállalnia, mely minden addigi törekvésével nemcsak hogy diametrálisan ellentétes, hanem annak egyenest meg csúfolása: a Királyi Tábla elnökeként majd ő „fejezi le” a jozefinizmus radikális magyarországi változatát: Martinovicsék mozgalmát.
Az 1786. június 9-én bevezetett Amsunterricht szerint semmiféle gyűlést (az országgyűlési követválasztást kivéve) és tisztségviselő választást nem lehet többé tartani, és kinevezéses rendszer kerül bevezetésre.
A megyék összes igazgatási ügyét az alispán, „mint a király által a megye élére helyezett férfi”, egy személyben intézi. (Országos Levéltár A-39, 6529/1786. számú kancelláriai leirat.) A megyékben ezzel teljessé válik a zavar és a kapkodás, az eredeti reformelképzelések elsikkadnak. A kialakuló jozefinistaellenes „nemzeti” egységfront a hazai történelem addigi legnagyobb reformkísérletének sikeres diszkreditálásává fajul. Ebben a helyzetben születik Ürményi utolsó biztosi jelentése. (1787. március 5., Országos Levéltár A-39, 3835/1787. szám.) „Egyre jobban meggyőződök arról – írja ebben –, hogy az ügyek intézése nemcsak lomhábbá válik, hanem szükségszerűen csődbe is jut”. Már csak a módszer következetlenségéről beszél, de az fölér egy mementóval: „Őfelsége több ízben kijelentette, nem egy esetben nekem, személyesen is: ha az állam azt akarja, hogy jól szolgálják, akkor sem a szükséges tisztviselői létszámot nem szabad megspórolni, sem ezek fizetését nem szabad csökkenteni, mert ez az állami hivatalnokokat vagy szolgálatuk hanyag ellátására, vagy pedig megengedhetetlen eszközök alkalmazására indíthatja.” (Uo.)
A biztosi jelentések hangvételét az Elaboratum gondolataival egy bevetve, a célok felismerésében szinte forradalmian messzetekintő, de a megvalósítás módjában rugalmas, a változó események sodrában egyenest óvatos politikus-reformer portréja rajzolódik ki, akire már az is mélyen jellemző, hogy a józsefi intézkedéseket napi szinten helytelenítve is legjobb tudással tartott ki végig a jozefinizmus „süllyedő hajójában”. (Ellentétben korszakunk másik nagy reformerével gróf Széchenyi Ferenccel, aki lemondott biztosi tisztéről.)
