ÜRMÉNYI ÉS A JOZEFINISTA REFORMTÖREKVÉSEK. AZ 1785-ÖS ELABORATUM
ÜRMÉNYI ÉS A JOZEFINISTA REFORMTÖREKVÉSEK.
AZ 1785-ÖS ELABORATUM
AZ 1785-ÖS ELABORATUM
A Ratiót megalkotó Ürményi olyan reformert sejtet, akinél látszatra aligha lehet nagyobb híve II. József rendszerének: hiszen a Ratio egyébbel sem foglalkozik, mint „a legnagyobb számnak hasznával és javával”. Ez, tudjuk, a császár minden intézkedésének mottója is. De az élet – pontosabban II. Józsefnek a társadalmi és emberi realitásokat semmibe vevő voluntarizmusa – óhatatlanul szembeállította őket: a legnagyobb jozefinistát a legtisztességesebb (mert a tényeket leginkább tisztelő) jozefinistával.
Kétségtelen, hogy a császár kezdettől fogva úgy tekintett a Ratio körüli érdemeiért immár országos hirt szerzett Ürményire (Mária Terézia Szent István-renddel tüntette ki és jelentős birtokadománnyal a Fejér megyei Vál és Agárd földesurává tette), mint a jozefinizmus egyik élharcosára. Terveinek végrehajtásában kiemelkedő szerepet szánt neki, és Ürményi e feladatoknak – formailag – eleget is tett. Ezekben az években fokozatosan az ország legtekintélyesebb közjogászává válik, országos politikai tényezővé, s ez annál figyelemreméltóbb, mivel rang szerint – 1780. június 19-én Pest megye adminisztrátorává történt kinevezéséig – nem több, mint a királyi kancellária tanácsosa. (Országos méltósággá majd 1782-es bihari főispáni kinevezésével válik.) Jellemző rá, hogy végrehajtotta a császár utasításait, nem állt félre kiagyalt indokokkal, mint jó néhányan megtették közeli munkatársai közül, holott nézetei, a közös kiinduló alapon túl, egyre nyilvánvalóbban ütköznek a császár voluntarizmusával és ő ennek következetesen hangot is adott.
Az alapvető ellentét, mely szinte minden józsefi intézkedés kapcsán felmerül benne, már azokban az ügyekben is, amiket a kancelláriában és az ún. Egyházi Bizottság tagjaként referál – uralkodói rendeletre, resolutióra vagy elvi leiratra, rescriptumra készít elő –, közjogi természetű. Közjogásznak lenni a XVIII. század végén már azt jelentette, hogy egyben tudományosan képzett jogtörténésznek is kellett lenni, hisz a hatályos közjog kimutatása több évszázadnyi törvény- és szokásjoganyag szövevényes rendszerének elmélyült kutatását igényelte.
Ürményi dilemmája a „hogyan”-ra vonatkozik, csak ritkán a „miért”-re. A császár szerint a közjó legfőbb biztosítéka a jozefinista uralkodói akarat, Ürményi szerint a törvény, illetőleg az országnak leginkább megfelelő kormányforma. A császár minden szervben és testületben saját hivatalát látja, Ürményi az „ősi” alkotmány tartozékait, mely utóbbit viszont a császár Magyarországon a társadalmi reform legnagyobb akadályának tart, Ürményi kiinduló, de biztos bázisának. Jól tükröződik ez József 1783-as, a Monarchia valamennyi hivatalos szervéhez intézett „pásztorlevelének” arra a részére adott – s Ürményi által fogalmazott – kancelláriai válaszban is, melyben a császár a Monarchia minden szervének egységes hivatali eljárását hangsúlyozza. „Méltányos és kívánatos, hogy mindazon államok, melyek oly szerencsések, hogy Felséged uralkodik fölöttük, hozzájáruljanak a közjóhoz és hogy e célból megszűnjék minden féltékenység és előítélet nemzetek, vallások és tartományok között. De mivel ez a végcél úgyis elérhető, ha minden tartomány a saját alkotmánya szerint teszi a lehető legjobbat, Magyarország is mindig minden erejével a közjó érdekében fog működni, saját alkotmányos berendezkedése szerint, melyet országgyűlésének határozatai biztosítanak és alaptörvényei szerint, melyek az ország monarchikus kormányformáját meghatározzák és megállapítják a rendek előjogait és részvételüket a közjó művelésében.” (Országos Levéltár, Kancelláriai iratok, A-39: 1464/1784. szám.)
Ez tehát – és csak ez lehet elvi alapja annak a reformtevékenységnek, mellyel Ürményi már a Ratio Educationis megalkotásával eljegyzi magát. Ehhez – sok kezdeti lelkes jozefinistával ellentétben, akik eufóriás lelkesedésükből később paszkvillusgyártó szarkazmusba csaptak át – „a nemesi rousseauizmus legmarkánsabb képviselője” (Kosáry) végig hű maradt, még akkor is, amikor József politikájának tragikus ellentmondása nyilvánvalóvá vált. Kezdetben ugyanis a föderalista állameszme jegyében munkálkodott a király, csak a feudális rendi alkotmánnyal került háborúságba (tehát ennek ellenzői természetes szövetségesei lettek), de végül, hogy az állam fogalmát mégiscsak egyetlen nemzethez – a némethez – kötötte, gyakorlatilag az ország minden politikai tényezőjével szembekerült. Ürményi jelszava e fordulat után se változott. „Szolgálom a királyt – de csak mint az állameszme képviselőjét.”
A kettőjük közti konfrontáció egyik első megnyilvánulása a türelmi rendelettel kapcsolatos, és ez esetben kétségtelenül Ürményi szemléletének rendi korlátaira vall, hogy – szemben az államtanács felvilágosult tagjával, Gebler Tóbiással – a magyar kancellária álláspontjának alátámasztására terjedelmes emlékiratban a katolikusok addigi primátusának fenntartását javasolja. Tegyük mindjárt hozzá: ez az álláspontja korábbi és későbbi ténykedésével egyaránt ellentétben áll. Még 1774-ben, amikor a helytartótanács a Carolina Resolutióra hivatkozással a sárospataki kollégium és a késmárki lutheránus iskola felsőbb osztályait be akarja záratni, Ürményi az, aki keresztülviszi, hogy a kancellária azt javasolja az uralkodónak: a protestáns iskolákon a felsőbb tudományok előadását a hosszú gyakorlattal jóhiszeműen megszerzett jogok elvénél fogva „disszimilálja”. 1791-ben pedig ismét ő az, aki a türelmi rendelet fenntartása körüli országgyűlési vitát a tolerancia végleges diadala mellett eldönti.
II. József 1781. április 27-én – Ürményi előterjesztésére – megerősíti a Ratio Educntionist, sőt május 16-án hatályát kiterjeszti Erdélyre is. 1781 őszén azonban megszünteti a Ratio külön anyagi bázisát jelentő tanulmányi és egyetemi alapot, azzal, hogy a közoktatás költségeit az államnak központilag, nem külön forrásokból kell fedeznie. Ürményi eredménytelenül kísérli meg az ellenállást: az alap „egy egész nemzet nevelésére és felvilágosítására szolgál, olyan nemzetére, melynek eddig nem állott módjában magát képeznie… nem kevés fáradtságba került a nemzeti ízlést irodalmi tárgyakra irányítani”, félő, hogy mindez veszélybe kerül, ha az alap eszközeit az állami költségvetés „pillanatnyi politikai szempontjai szerint fogják felhasználni”. (Magyar Kancelláriai Levéltár, 4710/1781. szám.) Ürményi felfogásában az alkotmány az állam egész szervezetét jelenti, amennyiben és ahogy azt a törvények rögzítik. Ezért tiltakozik például a királyi kamara és a helytartótanács egyesítése ellen is: a helytartótanács törvény megszabta feladata a törvények végrehajtása feletti őrködés, az alaptörvényeket sértő királyi rendeletek elleni reprezentáció – de hogyan lesz képes ezt a feladatát ellátni, ha egyesítik egy, a király végrehajtó hatalmát szolgáló dikasztériummal? A császár problémája viszont, hogy a kimerítő pontossággal soha meg nem határozott és meg nem határozható rendi alkotmány szerint Magyarországon még a végrehajtó hatalommal se rendelkezik egészen. (Mint látni fogjuk, Ürményi a legelsők között vállalkozik rá, hogy ennek a történelmi alkotmánynak a felvilágosodás és a társadalmi szerződés eszmevilágához igazított megfogalmazását adja.)
Az uralkodónak ugyanis „törvénytelen” rendeletei végrehajtását a szándékait gáncsoló rendi eszközre, a megyékre kellett bíznia. A jozefinizmust kezdettől végig ugyanazon feloldhatatlan ellentét jellemzi: egyrészt a feudális állam intézményrendszerén belül egyes intézményeket kiszakítottan reformálni akar, másrészt viszont a reformintézkedések mikénti végrehajtása terén mégiscsak függő helyzetben van ugyanazon feudális intézményektől. Ürményi mindezt jól látja: „Igen veszélyes azonban mindenkor, ha egy oly sok évszázadon keresztül fennálló alkotmány egyik vagy másik lényeges részét megváltoztatják, anélkül, hogy figyelembe vennék az egész összefüggéseit, az alkotmány egységességét” – írja majd az Elaboratumban.
A császár mindazonáltal hamar felismeri Ürményiben azt az embert, akit ritka elméleti képzettség, koncepció és sokrétű gyakorlati tapasztalat mellett szinte szenvedélyes munkaszeretet jellemez: meglátja benne egyikét azoknak „a közjóért lángoló lelkeknek”, akik szemében a jövő hivatalnokai–1783-as híres körlevelének megfogalmazása szerint.
Egyelőre – a magyar kancellária vezetőjének javaslatára – az általa felállított Udvari Egyházi Bizottság magyar tagjává jelöli ki (1782), úgy hogy emellett továbbra is megtartja a királyi kancellárián betöltött ügykörét. (Itt – nem számítva a többnyire országos jelentőségű, esetileg rászignált közjogi természetű ügyeket – a következő ügycsoportok állandó referense: az akatolikusok és a „hitehagyottak” ügyei, a cenzúrával kapcsolatos ügyek, az ún. Egyházügyi Bizottság magyar vonatkozású ügyei, a vegyes házasságok ügyei, kegyelmi ügyek, a vallásalap ügyei, az egyéb alapítványi és országos tanulmányi ügyek, a tiszántúli megyék közjogi ügyei – kivéve Bihar megyét, melynek főispánja.)
Az állam és az egyház egyes közjogi kapcsolatainak rendezését (az 1782. január 12-én feloszlatott, ún. kontemplatív életre szolgáló kolostorok vagyonának állami kezelésbe vételét) szolgáló Egyházügyi Bizottságban az egyházi vagyon jogi természetét illetően Ürményi – Kressellel szemben, aki az egyház mint jogi személy s tisztségviselői mint természetes személyek birtoklási jogcímére egyaránt a kánonjogot véli alkalmazhatónak – leszögezi: a kánonjog, ami az egyházat mint szervezetet illeti, csak „hitbeli és fegyelmi ügyekben érvényes”, egyébként nem állhat ellentétben az országos törvényekkel. Viszont: az uralkodó főkegyúri joga „az egyház szolgáival” szemben csak a kánonjogon alapul, de nem a törvényeken. (Magyar Kancelláriai Levéltár, 6793/1782. szám.) Ez világos disztinkció annak tisztázására: kell-e országgyűlési aktus (vagyis törvény) a feloszlatott szerzetesrendek vagyona feletti rendelkezés jogi megalapozásához? Ürményi itt – egyetértésben a bizottság osztrák tanácsosaival – „szabad kezet ad” a császárnak: az egyház szolgái mint természetes személyek, csak vagyonkezelők, nincsenek felruházva a tulajdon felett teljes rendelkezési joggal, mert nem idegeníthetnek el és nem rendelkezhetnek haláluk utánra.
A magyar törvények az egyházi birtokkal való rendelkezést illetően mindenütt csak a „fructus”-ról beszélnek, s nem az állagról, mutatja ki Ürményi, s ez elég alapot adhat annak kimondására, hogy az egyházi birtokok használata feletti rendelkezés – amennyiben meghaladja az alapítványok célját és a papság ellátásához szükséges összegeket – a fejedelmet mint legfőbb kegyurat illeti meg. Az egyházi vagyonról és kezelésről ezért az uralkodó számára részletes kimutatást kell készíteni: e kötelezettségük alól az egyház vezetői már a kánonjog folytán se térhetnek ki. (Magyar Kancelláriai Levéltár, 6373/1782. szám. Közli: Marczali: Magyarország II. József korában. II. 153.) Ez a Corpus Jurisszal és a rendi szokásjoggal leleményesen összhangba hozott álláspont a klerikusokkal szemben is kiválóan szolgálta a „kalapos király” szekularizációs terveit. (Ezek a tervek már világosan megfogalmazódtak; 1783. január 17-én a császár ezt írja Kresselhez: „Az állam átveszi az egész Monarchia egyházi jövedelmeit és mindenkit fizet, vagy pedig összeírja az egyházi vagyont és ha hiány mutatkozik, azt maga fedezi jövedelméből… Én az utóbbit választom, bár hosszadalmas.” (Marczali: i. m.) A végcél a józsefi maxima megvalósulása: „a pap állami hivatalnok”. (1782. május 17-i leirat, Magyar Kancelláriai Levéltár, 2398/1782. szám.)
Bármennyire is utópisztikusnak tűnhetett a századközép barokk katolicizmusán nevelkedett Ürményi előtt ez a terv, a megvalósításán munkálkodó intézkedések némelyikében mégis részt vesz, így a papnevelésnek az állami oktatás keretébe történő illesztését célzó rendelet előkészítésében. Ürményi – a magyar kancellária 1783. április 5-i felterjesztésében, melynek ezúttal is ő a megfogalmazója – elismeri, hogy a klastromi nevelés rossz, nem felel meg a Ratio követelményeinek, szükség van tehát a kolostori iskolák megszüntetésére és a püspöki szemináriumoknak „generális szemináriumokká” alakítására. A főcél: „disciplina”, bizonyos elvek szerint. Ezentúl a papnövendékek is bekapcsolódnak majd a nyilvános állami oktatásba, ennek előnyei nyilvánvalók: 1. biztosítva lesz az egyöntetűség a Ratio rendszerével, 2. érvényesül a dolgos életre, a hivatásra és a közjóra irányuló erkölcsi nevelés elve, 3. a költségkímélés: az eltörölt klastromok alkalmasak az új szemináriumok elhelyezésére, azonkívül az oktatás költségei egykori növendékeik után az érintett szerzetesrendekre háríthatók. Miután a Ratio folytán már a püspöki szemináriumokban is csak az lehet tanár, aki egyetemi végzettséggel rendelkezik, és jó néhány szeminárium (a kalocsai, egri, veszprémi, váci, pécsi és nyitrai) a Ratio által előírt főiskolai feltételeket kielégíti, gyakorlatilag már meg is valósult az egység, nincs szükség arra, hogy a teológiai oktatás a három királyi akadémia szervezetén belül történjék, hiszen ezek a papneveldék „a királyi akadémiáktól csak névleg különböznek”. Ürményi javaslatának lényege: csak a kolostori iskolákat kell bezárni, az összes többi szeminárium működjön tovább, az egyetem teológiai fakultásával szoros egységben, oktatóinak elvi irányítása mellett, „mert az egyetem és a három királyi akadémia már nem képes kielégíteni az ország igényeit”. (Magyar Kancelláriai Levéltár, 4380/1783, szám.) Az uralkodó válasza: az akadémiai és egyetemi szervezeten kívül szemináriumok nem működhetnek, „a vallásnak és az államnak nem kell törődnie azzal, több vagy kevesebb mezítlábas, inget nem viselő, húst nem evő papja van-e, hanem igenis azzal, hogy egész papsága helyesen és egyenlő elvek szerint legyen kiképezve” (Magyar Kancelláriai Levéltár, 4379/1783. szám.) A tárgyban kiadott rendelet hangsúlyozza, hogy a teológiai ifjúság „a skolaszticizmus zsivajától távol, hasznos tudományokban és gyakorlatban nyerjen oktatást”. (Idézi Csóka Lajos: Állam és egyház a fejedelmi abszolutizmus és a felvilágosodás korában. 299.) Az állami papneveldék részére kiadott tanügyi utasítás szerint a szellemi szekularizáció célja „a babonás hídra legyőzése, az ultramontánizmus teljes bukása”, a jövőben a pap példaképe egy olyan Krisztus legyen, aki „néptanító és az emberiség nevelője”. (Entwurf zur Einrichtung der Generalseminarien in den k. k. Erblanden. Bevezetés. Idézi Marczali: i. m. II. 182.)
Hamarosan olyan dokumentum születik az ekkorra már közéleti személyiséggé vált Ürményi tollából, mely méltán tekinthető – mint Hajdu Lajos megállapítja – „a magyar valóság átformálását célzó első átfogó programmnak”. (II. József igazgatási reformjai Magyarországon. 154.) Ez az Elaboratum (Ausarbeitung über das System von Hungarn und die in selben einzuführenden Verbesserungen und Abänderungen. (Országos Levéltár, I-50 fasc. No./1. Convolut D.) kétségtelenül nem csupán a megfogalmazó Ürményi személyes véleménye a magyar rendi állam százados elmaradottságának okairól és a felemelkedés, a művelt Nyugathoz való közeledés lehetőségeiről, hanem egyben azé a felvilágosult reformercsoporté is, mely ebben az időben a királyi kancellárián és a közigazgatási szervezet irányításánál működött. Az első reformnemzedék programnyilatkozata: válasz és ellenvélemény II. József Entwurf zu einer verbesserten Verfassung Hungarns elnevezésű reformtervezetére. (Magyar fordításban lásd Hajdu: i. m. 421. skk.) Az emlékiratot forma szerint a kancellária vezetője, gr. Eszterházy Ferenc írta alá, de a bevezető részben megemlíti, hogy az uralkodó reformtervezetére a választ Ürményi készítette el „departementuma néhány emberével”. (Idézi: Hajdu i. m. 111.)
Ürményi véleménye szerint egy átfogó reformtevékenységnek ezeket a fő feladatokat kell megoldania: „a nemzet felvilágosítása”, az erkölcsök pallérozása, a mezőgazdaság és ipar fejlesztése, manufaktúrák létrehozása, a belső gazdagság megteremtése a pénz gyorsabb körforgásával, a kereskedelem fejlesztése, a közigazgatási tevékenység megjavítása és az igazságszolgáltatás korszerűsítése. (Elaboratum 179. §.)
Komplex reformprogram ez, mely átfogja a gazdasági-társadalmi és állami tevékenység egészét és – mint Hajdu Lajos is rámutat (i. m. 112.) – jóval átfogóbb annál, amire a magyarországi jozefinizmus vállalkozott. Alapjában a reformkor célkitűzései. Mik a tartós fejlődés elérésének általános feltételei? Ürményi szerint csak kettő 1. „idő és nyugalom”, vagyis ne zavarják a nyugodt építőmunkát „belső nyugtalanságok”, és 2. az összes feladatot egyidejűleg kell végrehajtani, de ha a változás nem elég gyors, vagy nem felel meg az elképzeléseknek, meg kell keresni az elmaradás valódi okait, „nem szabad mindent az alkotmány rovására írni”. (Elaboratum 180. §.)
Mi vezetett az ország elmaradottságára? Mindenekelőtt a történelem: évszázadok viharai után hazánkban először 1715-ben tért vissza a nyugalom, a tulajdon biztonságának korszaka. A jobbágyokat az urbárium ugyan felemelte, de „a kereskedelemben semmi szabadság nem volt”. (Elaboratum 185–187. §.) „…a pénzügyminisztérium és kereskedelmi tanácsosainak spekulációja főleg arra irányult, hogy: a) a magyar kereskedelmet a német kereskedelemtől és az örökös tartományokétól függővé tegyék, b) megakadályozzák, hogy Magyarországon manufaktúrák létesüljenek.” (Elaboratum 188. §.) A döntő ok tehát „az ipar megfojtása”. „Ahol nincs szabad kereskedelem, ott nincs lehetőség a szükségleteket meghaladó terménymennyiség haszonnal való értékesítésére. Ahol ez hiányzik, ott nem ébredhet az emberekben semmi vonzódás és törekvés a mezőgazdasági termelés fokozására, az ipar, a manufaktúrák fejlesztésére; ott nem gyullad vágy a szélesebb körű ismeretek és a tudomány elsajátítására sem. Ha egy nemzet semmi előnyt nem remélhet a más államokkal folytatott kölcsönös kereskedelemtől, akkor nem lehet szemére vetni, hogy vonakodik a jó kereskedelmi rendelkezések végrehajtásától és a váltóbíróság formájában megtervezett új kötelezettségek magára vállalásától, attól, hogy ezek miatt lényeges előnyöket (amelyeket még régiségük, az erkölcsök és a szokások, de talán az előítéletek is becsessé tesznek számára) feláldozzon.” (Elaboratum 189. §. Idézi Hajdu: i. m. 114.) Ürményi és reformertársai felismerik tehát gazdaság és társadalom „organikus egységét” – s a józsefi életmű ismeretében úgy tűnik: a reformer császárnál jobban.
Ami a parasztságot illeti, Ürményi szerint „a fejlődéshez elsősorban nem a föld tulajdonára, hanem a szorgalommal való rendelkezésre” van szükség. Az angol, olasz és francia mezőgazdaságot is a bérlők szorgalma virágoztatta fel. „Amik Angliában, illetve Itáliában a bérlők, azok Magyarországon a jobbágyok.” (Elaboratum 198. §.) Ezért a robotmegváltást – a pénzforgalmi viszonyok fejletlensége folytán – még idő előttinek tartja: „…a paraszt nem nyerne vele semmit, a földesúr elveszítene mindent, az állam pedig még ennél is többet.” (Elaboratum 199–200. §.) Ez Magyarországon természetesen csak a gazdálkodásban elfoglalt funkciót illetően igaz, magánjogilag nem – Ürményiék számára a jobbágykérdésben most még a társadalmi reform tűréshatára ott húzódik, ahonnan kiindulva az Ad amicam aurem szerzője, gr. Batthyány Alajos már a reformkort idézi fel: „A kibúvó, hogy a köznép birtokának csak haszonélvezője, hiú, erőtlen, mert az a köznek fizetett adókkal rég megszerezte annak tulajdonát, igazában magas áron vásárolta meg.” (Idézi Concha Győző: A kilencvenes évek reformeszméi és előzményeik. 131.) Egyelőre a legfontosabb az lenne, „ha a legfelsőbb hatalom bölcs rendelkezéseket adna ki a mezőgazdasági termények kivitelének fokozására és a pénznek az országon belüli gyorsabb cirkulálására – akkor több kéz találna munkát és lenne értéke a napszámnak is”. (Elaboratum 199. §) Az országban kevés a pénz, a nemesség megadóztatása mégis hiba lenne: „Magyarországon mindenki rosszul van fizetve, főképpen a megyékben. Ha a tisztségviselő a birtokában levő jószágból a rá kirótt éves adó miatt nem remélhet többé hasznot, elkerülhetetlenül szükség lesz a fizetések felemelésére.” (Elaboratum 243. §.)
Az ország gazdasági helyzetének megjavítására a nemesi birtok megadóztatása helyett Ürményi telepítési politikát sürget és számos – már akár Széchenyit előlegező – reformintézkedést (az állattenyésztés fokozott támogatása, országos pénzalap és hitelbank, földesúri híd- és útvámok kisajátítása) javasol. Az Elaboratum államelméleti felfogása az I. részben fogalmazódik meg, annak a kérdésnek megválaszolásával: hogyan jött létre a magyar állam? A magyar állam társadalmi szerződéssel jött létre, írja Ürményi, s e contractus további két részszerződést tartalmaz. Az uniós (egyesülési) szerződést és az alávetési szerződést, mellyel a szerződő felek személyük, javaik biztosítása érdekében alávetették magukat a főhatalomnak. Az alávetési szerződés lényeges feltételei az alaptörvényekben hatályosulnak, melyek szintén szabad szavazással megalkotott paktumok, s mint ilyenek, „bármely nép joga szerint teljes mértékben hatályosak”. (Elaboratum 10–12. §.) A főhatalom ugyan a királyt illeti meg, de „a rendek és az uralkodó együttesen alkotják a politikai államtestet és a törvények – mint az általános akarat kifejeződései – alkotják azt az egyetlen uniós köteléket, amely a királyt és a politikai államtest többi tagját összeköti”. (Elaboratum 13–16. §.) A nemesség egészének jogait tehát csak „szerződésmódosítással”, vagyis az országgyűlésen adott beleegyezésükkel lehet megváltoztatni. (Elaboratum 18–19. §.)
A természetjogi államfelfogás áll tehát előttünk. Ebből vezetődnek le az államhatalmi ágak is: a törvényhozó, az őrző, és a végrehajtó hatalom. (Ahol is az őrző a mai végrehajtó és a végrehajtó a mai bírói hatalom.) Az őrző hatalmat illetően nyomatékosan hangsúlyozza Ürményi: ez az uralkodót illeti ugyan meg, de csak a törvényekben meghatározott módon és csak a törvényhatóságok révén gyakorolhatja. (Elaboratum 20–21. és 34. §. A rendi közösségek, mint az alkotmány biztosítékai: ez a középkorból átöröklött elv végig ott kísért XVIII. századi legjobbjainknál is.)
Hogyan lehetne leginkább összhangba hozni a magyar rendi országgyűlés munkáját az uralkodói elképzelésekkel? „Szelíd meggyőzéssel, mely mégiscsak a legjobb hajtóerő volt mindenkor ahhoz, hogy a szabad akaratot a kívánt végcél felé lehessen terelni.” (Elaboratum 29. §.) S hogy „az érzelmek meggyőzése helyes alapelvekkel az általános jóról” sikerrel járjon, el kellene érni – a követválasztási jog megreformálásával -, hogy a rendek tagjai közül a legfelvilágosultabbak vegyenek részt a diétán. Az Elaboratum igazságszolgáltatásról szóló – mintegy 125 szakasznyi – részében Ürményi hatalmas joganyagot tekint át. Legfontosabb javaslatai az ítélkező fórumok hatáskörének rendezésére, „a perek forrásának betömésére”, az eljárás „fürgeségének és megbízhatóságának” biztosítására, az ítélkezés meggyorsítására, a jobbágy személyi és vagyoni biztonságának garantálására, a váltóbíráskodás bevezetésére, a hitelezők jogainak erősítésére, a bírák jobb kiválasztására és az ítélkezési gyakorlat ellenőrzésének megteremtésére irányulnak. Ürményi számos itt taglalt gondolata nyilvánvalóan termékenyítőleg hatott a józsefi Novus Ordo kialakítására. (A javaslat részletes elemzése megtalálható Hajdu Lajos: II. József igazgatási reformjai Magyarországon. Doktori értekezés. 1976. I–V. 309–340.)
A belső biztonság fontos előfeltétele az ország felemelkedésének. Ehhez elsősorban jó „Polizey-Ordnung”-ra van szükség, valamint „jó törvényekkel” ellátott bíróságokra, „ily módon minden egyes polgár természeti, személyes szabadságát fenn lehet tartani; másrészt viszont mindez biztosíték arra, hogy a szabadság nem válhat féktelenné”. (Elaboratum 248. §.)
A polgárok személyes szabadságát érintő kérdéseket minden esetben törvénnyel kell szabályozni, mégpedig úgy, hogy „se a személyes szabadság élvezete, se pedig annak korlátozása ne fajulhasson káros túlkapássá”. (Elaboratum 249. §.) A büntetőeljárásban szükséges a rendi különbségek felszámolása: meg kell engedni végre a nem nemes számára is a fellebbezést büntetőügyekben, – legalább olyan esetben, amikor a bíróság halálra (vagy ezzel egyenértékűnek tekintett egyéb büntetésre) ítélte. A Mária Terézia idején készített büntetőtörvény- és büntető perrendtartás-tervezeteket – a fenti elvek alapján végzett felülvizsgálat után – országgyűlés elé kell terjeszteni. (Elaboratum 251. és 290. §.)
Az Elaboratum a magyar politika- és eszmetörténet kiemelkedő jelentőségű dokumentuma. Belőle – két megfogalmazójának, Ürményi Józsefnek és (a III. részében) valószínűleg Pászthory Sándornak tollából – reális képet nyerünk az ország akkori közgazdasági-közjogi helyzetéről (leszámítva a földesúr–jobbágy viszonyt, melyről a valóságnál kétségtelenül szebb képet fest). Akik írták, az uralkodónál mélyebben és alaposabban ismerték a XVIII. századi magyar rendi állam elmaradottságát annál, hogy a reformjavaslatok terén, mint II. József Entwurfja, megálljanak a megyei igazgatás szintjénél.
Ürményiék olyan komplex reformprogramot adtak az országnak (az országgyűlés és az igazságszolgáltatási munka reformjától kezdve az egész községi igazgatási szervezet megújításáig több száz reformjavaslattal), mely a közjó szolgálatát életcéljának tekintő uralkodó számára a kor Magyarországán (a következő ötven esztendő bizonyította ezt) az egyetlen reális cselekvési tervet nyújthatta volna: vagyis a társadalom szinte minden intézményének megreformálását a meglevő rendi keretek lehetőségein belül, illetve e keretek fokozatos tágításával.
Ami a jozefinizmus magyarországi bukását illeti, az talán mégse következett volna be ily látványosan és viharosan, ha az Elaboratum címzettje idejében eljut az Ürményi-féle reformstratégia mély értelméhez: a látszatok megtartásával teremteni új, progresszív helyzetet. (Vö. Hajdu Lajos értékelése, i. m. 153. skk.). Ürményinek még azt is meg kellett érnie, hogy a műben a reformer császárnak szánt „politikai kátét” később a ferenci reakció saját retrográd céljaira valósítsa meg.
