A KÜZDELMES RÉVBE ÉRÉS
A KÜZDELMES RÉVBE ÉRÉS
Vámbéry harminckét éves, nevét az egész művelt világ ismeri, de jövőjét illetően még korántsem érezheti magát biztonságban. Az eddig vándorboton, a máról holnapra élő Vámbérynek ekkor még nincs állása, még otthona sem. A sok nélkülözés, a megpróbáltatásokkal teli hányatott évek után pedig ez az, amire mindenekelőtt vágyik.
A budapesti egyetem török tanári állása mesterének, Repiczky Jánosnak halála óta betöltetlen volt. Ez az a tudományos poszt, amelyet Vámbéry elnyerni szeretne. Az ehhez vezető út azonban – bár Londonból való visszatérésekor valamivel nagyobb érdeklődés fogadja – tövisesnek bizonyult.
Közömbösséggel, lenézéssel és irigységgel kell megküzdenie: Minderről igen lesujtó rajzot ad önéletrajzában: „…sötét, áthatolhatatlan, undok alakok képével befestett kárpit gyanánt meredt elém az osztály- és valláskülönbségek választófala és itt is utamat állta a vak előítélet szörnyetege; … lehetetlen volt észre nem vennem a társadalom előkelőinek és az irányadó köröknek sértő hidegségét és tudatos tartózkodását. Sokaknak rontotta meg örömét és sokakban fojtotta le a méltánylás és az elismerés érzetét az, hogy annak a külföldön ünnepelt magyar embernek homályos a származása, családi összeköttetései nincsenek és hozzá még zsidónak is született.” (Küzdelmeim. 279.)
Az egyetemi tanári állás elnyeréséhez – még a 67-es kiegyezés előtt vagyunk – Bécsen keresztül vezet az út. Császári audiencián kell megjelennie, s ott jóindulatra is talál. Igaz, Bécs angliai követe is – nyilván ottani sikerei ismeretében, s talán személyes kapcsolatok miatt – egyengeti az útját.
A pesti egyetem sietett visszavágni Bécsnek a császári döntésért. Megtagadták tőle a tanári címet, s három évig csak tanítói minőségben, lényegesen előnytelenebb feltételek között tevékenykedhetett.
A rektor nem is rejtette véka alá véleményét. Amint írja, bemutatkozásakor így fogadta: „Ne higgye, hogy tájékozatlanok vagyunk kétes jelleméről. Tudjuk, hogy gyönge lábon áll a keleti nyelvekkel, s hogy a tanszékre való hivatottsága nagyon kétséges. De nem akarunk ellene szegülni őfelsége parancsának és ön csak e kényszerhelyzetnek köszönheti állását.” (Küzdelmeim. 280.)
Mindez pedig egy ellene irányuló kampánnyal párosult, amelynek hullámai még a sajtót is elérték.
Persze voltak tisztelői és jóakarói is. Vámbéry ezek között említhette Deák Ferencet, Jókai Mórt s régi pártfogóját, Eötvös bárót, aki igen jól átlátott a magyar ugar akkori műveltségi viszonyain, röghöz kötött szemléletén. Tőle idézi önéletrajzában azt az igen találó megjegyzést, amelynek igazságát sajnos nem egy magyar tudós életpályája igazolta: „Az Ön utazásainak és tanulmányainak tere idegen tér az országban és csak nem hiszi azt, hogy önmagát vádolja a társadalom tudatlansággal és értelmetlenséggel, mikor sokkal egyszerűbb és kényelmesebb a mód, hazugnak és csalónak kiáltani ki Önt, kit nem értenek meg.” (Küzdelmeim. 289.)
Mellőzés érte az akadémiai rendes tagság elnyerésénél is: erre csak tizenkét évvel Közép-Ázsiából való visszatérése után került sor.
Londonból hazatérte mégis révbe jutást jelentett számára. Biztosítva volt tudományos munkája, amelyhez nagy buzgalommal látott hozzá. A turkológia és a magyar–török kapcsolatok kutatásának területén, továbbá a Kelet aktuális kérdései kapcsán egymásután látnak napvilágot tanulmányai, monográfiái és esszéi.
A siker és a megbecsülés sem maradt el a továbbiakban. Talán nem mindig ott, ahol Vámbéry szerette volna, de bőven kijutott neki belőle. Külföldi szereplései során a legmagasabb körökig jutott el, s otthoni nimbusza páratlan nagyságot ért el. A kor egyik legismertebb magyar emberének tartották.
Vámbéry gazdag tudományos és publicisztikai munkásságának érdemeit és gyengéit a következő fejezetekben szeretnénk részletesen bemutatni.
