A TUDÓS ÉLET HAGYATÉKA
A TUDÓS ÉLET HAGYATÉKA
Vámbéry a turkológia és a magyar–török nyelvi cs történeti kapcsolatok számos kutatási területén hagyott nem kevés maradandót az utókor számára. Pályafutását elemezve és tudományos életművét mérlegre téve válaszolnunk kell azonban arra a kérdésre is, hogy mit jelent Vámbéry munkássága ma számunkra? Van-e annak még napjainkban – halála után több mint 60 évvel – aktualitása, tanulsága a jelen turkológusai számára?
Vámbéry tudományos eredményei a törökség és a magyar–török kapcsolatok akkor napirenden levő legfontosabb kérdéseihez kapcsolódtak. Munkái valóban a kutatás centrumában voltak.
Az általa művelt kutatási területeken úttörő munkát végzett. E munka gazdag volt eredményekben, s mint minden úttörő vállalkozás, nem volt mentes hibáktól és tévedésektől sem.
Természetesen nagy hiba lenne Vámbéry munkásságáról az úttörő vállakozásokhoz kapcsolódó olykor súlyos tévedések alapján ítéletet mondani. Ez csak homályba borítaná munkáinak valós eredményeit, amelyekkel ténylegesen hozzájárult a turkológia nemzetközi és honi épületének építéséhez.
Eredményeit ugyanakkor nem a XX. század utolsó évtizedei turkológiájának mércéjével kell mérnünk. Annak megítélésében a XIX. század és a századforduló turkológiai kutatásainak helyzetéből kell kiindulnunk. Annak a kornak kutatási színvonalából, amikor a turkológia még valóban gyerekcipőben járt, s az európai tudományosság egyik legfiatalabb diszciplínájának számított.
Közhely, hogy a tudományos eredmények, az új ismeretek, az összefüggések új magyarázata sokszor észrevétlenül, a felfedezőre és felismerőre való hivatkozás nélkül épül be a következő generáció ismerettárába. Vámbéry írásait böngészgetve pedig hány és hány olyan vonatkozásra bukkanunk, amely a tudományos ismeretgyarapodás e csendes csatornájának nyomába mutat.
Ma már elavult szöveg-, ill. nyelvemlékkiadásai a maguk korában felbecsülhetetlen értékű kezdeményezések voltak, amelyek valóban széles ösvényt nyitottak a következő turkológus generáció munkájához. Éppen Vámbéry munkái szolgáltatták az alapot a nyelvemlékek tökéletesebb magyarázatához és a török nyelvtörténet tényeinek jobb megértéséhez.
E területről idézzünk egy példát. Vámbéry egy akadémiai felolvasásában 1868-ban kitér a keleti és nyugati török nyelvek hangrendszerének különbözőségeire. Így ír erről: „A khinai tatárságban divatos török, melyben az utánozhatatlan finom kihangzás és erős torokhang van túlsúlyban, idegen fülnek fölötte darabos és kietlennek tetszik. E sajátság mindinkább elvész, mennél továbbra haladunk nyugot felé; és ha a Bosporus partjaihoz értünk, azonnal észrevesszük az ottomán szójárásnak hangzatosságát és finomságát, amelyet inkább hasonlítanánk az olaszhoz, mint ázsiai testvér dialektusai egyikéhez.” (A keleti török nyelvről. 12.)
Ma, amikor ugyanezt a kérdést a XX. század nyelvtudományának metodikai fegyverzetével közelítjük meg, s az oszmán–török nyelv hangrendszerének változásairól szólva ennek okát az indoeurópai szubsztrátumban keressük, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a nyelvi tények felismerésének érdeme Vámbéry nevéhez fűződik.
A magyar nyelv török jövevényszavainak irodalmát tallózgatva pedig hány és hány esetleg újra és újra bonckés alá került egyeztetés kapcsán bukkan fel kiinduló forrásként Vámbéry neve. Helyesnek és tévesnek bizonyult kísérletekkel kapcsolatban egyaránt. S az utóbbiak éppen úgy hozzátartoznak a tudományos megismerés folyamatához, mint az előbbiek.
A korai magyar–török érintkezések kapcsán a magyar kevert etnikumnak a honfoglalást megelőző kialakulásáról vallott elméletét pedig nem hozzuk-e nyomban kapcsolatba a kettős honfoglalás napjainkban szenvedélyesen vitatott téziseivel?
S a példák számát minden területen tovább szaporíthatnánk.
Vámbéry tévedéseit és hibáit a tudományos kritika már a maga idején helyreigazította. Kutatásainak pozitív eredményei pedig szervesen olvadtak be a következő generációk munkájába. Munkáit így ma már nagyon ritkán kell kézbe vennünk. Azok felett eljárt a tudomány órája.
Van azonban egy pont, ahol Vámbérynek ma is elevenen ható hagyományként jelen kell lennie a magyar tudományban. Vámbéry a sokkal, de sokkal kedvezőtlenebb lehetőségek korában egy tudós élet munkájával mutatta meg, hogy a turkológia művelése hány és hány területen áll szoros összefüggésben a nemzeti tudományossággal. A magyar nyelv és történelem ezer évnél jóval nagyobb időszakra kiterjedő török kapcsolatainak valamennyi szférájában – a korai kapcsolatoktól az oszmán-török érintkezések századain át a maga koráig – értékes tudományos munkák sorával dokumentálta a turkológiai kutatások széles spektrumát, e kutatási munkáknak tudományosságunk számára való felbecsülhetetlen értékeit.
E távlatoknak teljes szélességében való felvázolása Vámbéry vitathatatlan érdeme, életművének számunkra ma is érvényes tanulsága. E hagyomány tisztelete a ma tudósait arra kötelezi, hogy a magyar tudomány érdekeinek józan és felelősségteljes mérlegeléséből kiindulva megvizsgálják, hogy jól sáfárkodtak-e és jól sáfárkodnak-e Vámbéry Ármin tudományos hagyatékával. Különösen napjainkban, az összehasonlíthatatlanul kedvezőbb lehetőségek kibontakozásának korában.
