GYERMEKKOR ÉS PÁLYAKEZDÉS
GYERMEKKOR ÉS PÁLYAKEZDÉS
Születési évét tekintve maga Vámbéry is bizonytalanságban volt: 1831-et vagy 1832-t, de inkább az utóbbit jelölte meg lehetséges időpontként. Származását azonban igen jól ismerte. A család bajorországból, Bamberg városából került Magyarországra a XVIII. században: Nagyapját, aki már magyar földön született, így még Bamberger név alatt vették lajstromba II. József korában. Jómaga hosszú ideig a Wamberger nevet viselte.
Édesapja, aki kevéssel fia születése után meghalt, tudós hajlamú ember volt, s élete értelmét a héber teológia buzgó művelésében látta. Morvaországi származású édesanyja a család szerencséjére több gyakorlati érzékkel volt megáldva. Jóllehet hamarosan újra férjhez ment, a család eltartásának gondja továbbra is az ő vállaira nehezedett.
Vámbéry Ármin Pozsony vármegye Szentgyörgy nevű városkájában látta meg a napvilágot. Gyermekévei a leírhatatlan nyomor és az ortodox zsidó vallási nevelés jegyében teltek el. Mindez pedig nem kevés lelki útravalót jelentett számára a későbbiek folyamán.
Anyja kimeríthetetlen szeretettel istápolta fiát. Mindent megtett, hogy gyógyírt leljen testi fogyatékosságára is: a fiatal gyerek béna lába azonban örökre mozdulatlan maradt. Ez a sikertelenség anyját még inkább ösztökélte, hogy fia szellemi képességei kibontakozásának útját egyengesse. Pedig ez nem kevés áldozatot követelt tőle.
A „szellemi kiművelés” első lépéséről, s annak miliőjéről maga Vámbéry adja a leghívebb képet. Életrajzában így ír erről: „…a zsidók a műveltség legfőbb fokának a talmud tanulmányozásában való elmerülést tartották. A serdülő gyerekeket ehhez képest mindenek előtt a héberül való olvasásra tanították, és ha már kellőképpen megismertették az idegen nyelv írásjegyeivel, lassankint a héber szöveg fordítására fogták és pedig merőben egyszerű metódus szerint; egyes szókat fordítottak le neki előbb, az összefüggés révén beavatták a mondatok értelmébe és a nyelvtannal fejezték be a nyelvnek tulajdonképpen való megismertetését … Nyolc éves koromig nem igen tanultam mást, mint Mózes öt könyvét és magyarázatait, a próféták könyveit és a bibliára vonatkozó egyéb tudnivalókat, hozzá még magyar és német írás-olvasást.” (Küzdelmeim. 16–18.)
Vámbéry hamar feltűnt szellemi képességeivel, s mint írja, anyja ekkor határozta el, hogy tudóst farag fiából. Ennek első lépését pedig abban látja, hogy fiát – ekkor már hosszabb ideje Dunaszerdahelyen éltek – a helyi protestáns elemi iskolába adja. Itt az ismeretek és szokások új tárháza nyílt meg a fiatal gyerek előtt. Egy más szellemi világgal való találkozása, amely az ortodox zsidó vallási normák fokozatos fellazulását majd eltűnését is magával hozta, saját vallomása szerint is csak javára szolgált.
Képességei révén hamarosan az iskola első diákja lett. Bár a család anyagi gondjai csak növekedtek, a továbbtanulásról nem kellett lemondania: eljutott a szentgyörgyi piarista gimnáziumba. Igaz, előbb egy idegen háznál kellett dolgoznia, hogy e tanulmányait néhány forint megkeresésével megalapozza.
A szentgyörgyi piarista „deákiskola”, ahol a társalgás nyelve még a latin volt, szigorú klastromi fegyelmével ismét új világot jelentett a tizenhárom esztendős Vámbéry számára. Tehetségével és szorgalmával itt is hamar magára vonta a figyelmet. Buzgalmát a napi élet gondjai sem tudták megtörni. Amint írja, alig lakott többször jól, mint hetenként egyszer vagy kétszer, a nélkülözés egyik nehéz lépcsőfokán pedig az segítette át, hogy elmehetett csizmatisztítónak a kolostorba. Korán reggel már ott kellett lennie. A lobogó tűz mellett azonban még tanulni is tudott, s ha egy darab kenyér vagy sültkrumpli is jutott neki, ő volt a legvidámabb diák a padban.
Azután megszületik az elhatározás, hogy a pozsonyi bencésekhez megy tanulni. A szünidőben, üres zsebbel, csak szerencséjében bízva, meg is fordul már ott, sőt még Bécset is megjárja. Nagy élményt jelent számára, hogy Ferdinánd császárt is látja egy sétája során.
Pozsony az új diákévvel, s a megszokott nélkülözésekkel várja. Érdeklődése ekkor fordul véglegesen a nyelvek felé. Tanulmányainak, s ezzel párhuzamosan ilyen irányú házitanítói tevékenységének nagyobb fontosságot tulajdonít, mint a gimnáziumi munkának. Így a harmadik és negyedik osztályt már nem azzal a sikerrel zárja, mint a korábbiakat. Figyelemre méltó önéletrajzának mélyén önkritikus megjegyzése, amelynek érvényességi körét jómaga tágítja ki: „Mint minden autodidakta, én is jelentékenyen túlbecsültem munkásságom eredményét és ugyancsak lenézve a felületes átolvasás és az alapos megtanulás közt levő különbséget, beleestem abba a hibába, mely erősen éreztette magát életem későbbi folyásában is.” (Küzdelmeim. 56.)
Következik 1848 márciusa, majd a szabadságharc vérbe fojtása. Pozsonyban látja az első felelős magyar kormány megérkezését és ünnepélyes fogadtatását, Kossuthot, Batthyányt, Eötvöst stb., s szemtanúja a kegyetlen Habsburg-megtorlásnak is. Mindez kitörölhetetlen nyomot hagy lelkében.
Ekkor tizennyolc éves, s úgy határoz, hogy iskolát változtat (a protestáns líceumra gondol), de előbb egy évig szünetelteti tanulmányait, hogy mint házitanító kis anyagi tőkére tegyen szert. Maga se gondol arra, hogy a házitanítóskodásnak ez a korszaka hosszabbra nyúlik majd. Arra még kevésbé, hogy sose tér majd vissza a középiskolába, s az intézményes oktatással egész más minőségben, mint egyetemi tanár kerül majd ismét kapcsolatba.
A három felekezeti iskola az évek során nem kevés ismerettel látta el, s nem kevéssé járult hozzá világnézetének formálásához sem. Erről jómaga adja a legreálisabb képet: „A pillantás, amelyet akkor a különböző vallások titkaiba vetettem; az a körülmény, hogy lassan-lassan ismertté váltak előttem oly természeti jelenségek, melyeket vallási babonám egészen más módon értelmezett annak előtte, és végül az a nagy különbség, mely az én keresztény-katolikus tanáraim beszéde és tettei közt a szemembe ötlött, nagyon erősen megtámadta és elég hamar meg is rendítette a vallásról való fogalmaim épületét … Lehetetlen volt, hogy szemembe ne tűnjék a nagy különbség a szent férfiak szavai és cselekedetei közt.” (Küzdelmeim. 46–47.)
*
A hat évig tartó nyelvtanárkodás nem mentes ugyan a nélkülözéstől, az anyagiakat tekintve mégis rendezettebb életet jelent számára. Legalábbis a rendszerint huzamosabb megbízatások ideje alatt.
A nyelvtanárkodás kezdetén hét nyelv oktatására ajánlkozik. Az évek során azonban nő az ismert és oktatható nyelvek száma. Nem kevéssé azért, mert e tekintetben a „docendo discimus” elvétől vezetve jár el. A nyelveket ugyanakkor nem önmagukért tanulja. Beleássa magát az európai irodalmakba, szinte falja a műveket. S ki csodálhatná, hogy ezen irodalmi művelődés nem kis hatással van az élet egy sajátos útját járó fiatalember lelki világára, élesztve-serkentve annak romantikus hajlamait. Az első szerelem élménye is ezen évekhez kapcsolódik.
A török nyelvvel is ezekben az években, közelebbről házitanítóskodásának szlavóniai állomásán kezd el foglalkozni. Néhány év múlva pedig, amikor Bécsben jár, találkozik Hammer-Purgstallal, kora első turkológusával. Bizonyára nem kis hatással volt Vámbéryre, amikor a nagy tudós török tanulmányai folytatására biztatta.
Tanári megbízatásai az ország legkülönbözőbb részeibe vezetik el, mégis szorosabb kapcsolat kezdi fűzni Pesthez, ahová vissza-visszatér. Az egyetemi könyvtár olvasótermének lesz gyakori vendége. Különösen télidőben. Amint írja, „kellemesen langyos levegőjében kétszeres örömmel szedtem magamba a tudományokat” (Küzdelmeim. 71.). S a tudásnak e szerény csarnokán, közelebbről a könyvtáros-költő Garay János személyén keresztül fűződnek első szálai a magyar szellemi élethez is. Vörösmarty Mihállyal való találkozása nagy élményt jelent számára. Egy kecskeméti tartózkodás során megismerkedik Arany Jánossal és Ballagi Mórral is.
A nyelvtanárkodás éveit élete leggyümölcsözőbb korszakának tartotta. Nagyot lépett előre habitusban, de még többet tudásban. A megismert otthonok életét, igényeit és normáit magáévá téve rengeteget csiszolódott, s mindez csak javára szolgált. Az idegen nyelvekben való elmélyedés, a sok irodalmi és történelmi olvasmány pedig új horizontokat rajzolt fel előtte.
Ide kívánkozik azonban az érett tudós Vámbéry önkritikus megjegyzése is, amelynek mély értelme sok ponton ad kulcsot tudományos munkásságának kritikájához. Így ír: „…be kell vallanom, hogy munkám sokkal hasznosabbá és gyümölcsözőbbé vált volna, ha meg nem tévesztem magam ritka emlékező képességem és velem született ragyogó nyelvtalentumom által, s ha ahelyett, hogy átgázolok tüskén-bokron által, inkább több nyugalommal, több körültekintéssel és alapossággal végzem tanulmányaimat.” (Küzdelmeim. 99.)
A vándortanítóskodás évei alatt kikristályosodik érdeklődése, s ez a fiatalembert végérvényesen Kelethez köti. Megszilárdul benne az a gondolat is, hogy tanulmányait elmélyítendő Keletre utazik. Édesanyja halála, e számára becses családi kötelék megszakadása is csak megszilárdítja elhatározását.
