A kibocsátó fészek, Mihályi és az alma mater, a Soproni Líceum
A kibocsátó fészek, Mihályi és az alma mater, a Soproni Líceum
1. Zsirai Miklós mind apai, mind anyai ágon tősgyökeres rábaközi lutheránus földművelők leszármazottaként 1892. október 10-én született a Sopron megyei Mihályiban. A Zsirai nevű jobbágycsaládok adatolhatóan a XVII. század közepétől bukkannak föl ebben a termékeny földű, szorgalmas népű faluban. A Zsirai családnév a Mihályival azonos megyében fekvő, Trianon óta az osztrák határ közvetlen közelében levő településnek, Zsirának a nevéből alakult -i képzővel, azaz ebben az esetben a származási helyre utaló családnévvel van dolgunk (Kázmér Miklós, Régi magyar családnevek szótára. Bp., 1993. 1169). A történeti adatok között bőven vannak északnyugat-dunántúliak: ezek a zsiraiak közvetlen kirajzását mutatják. Zsirai Miklós családi neve tehát eredeti. Zsirai apja (Zsirai Miklós, Mihályi, 1868. III. 3.–1904. X. 3.) és anyja (Zsirai Miklósné sz. Németh Lídia, Kisfalud, 1873. I. 26.–Mihályi, 1897. II. 29.) egyaránt jómódú földművelő család gyermeke volt: a vadosfai artikuláris egyházközség anyakönyvében „polgár gazda”-ként jegyezték be őket. Házasságukból három fiúgyermek született: Miklós mint elsőszülött, majd Dénes (1894. XII. 1.) és Imre (1896. XII. 4.). Kisöccse csak két napot élt. De a szülés után hamarosan tüdőgyulladásban meghalt az anya is. A kis Miklós még négy és fél éves sem volt tehát, amikor édesanya nélkül maradt. Az osztatlan falusi iskolában, amelyben hetven-nyolcvan gyerek tanult összezsúfolódva, hamar kiderült, hogy a kis Zsirai fiú fogékony, éles eszű. Tanítója, a jó emlékezetű Takáts József fölfigyelt tanítványára, s rábeszélte az édesapát, hogy taníttassa tehetséges gyermekét.
2. Így került a mihályi kisdiák 1904 szeptemberében Sopronba, a magas színvonaláról, nagy és nemes hagyományairól híres evangélikus líceumba. Mihályi társával kettesben béreltek szobát. Még meg sem szokhatta azonban az Alpok melletti szép diákvárost, s az új iskola légkörét, amikor október elején édesapja halálhírét kapta. Nem volt még egészen tizenkét éves sem, amikor teljes árvaságra jutott. Anyjára később mint feltűnően nagy olvasottságú, érzékeny lelkű, csupaszív asszonyra, apjára pedig mint az emberi szolidaritás szenvedélyes hívére emlékezett vissza. Elárvulván legközelebbi rokonának, nagybátyjának, Pintér Józsefnek a gyámsága alá került. Az árvaság is szerepet játszhatott abban, hogy a kezdő licista a tanulásba felejtkezett. Az alma mater tanulásra serkentő és fegyelmező, nemesítő légkörében ízlelte meg a tudás ihletését, a szellem varázslatos kalandját, s attól már nem is tudott – nem is akart szabadulni. Tevékenyen részt vett a líceumi Magyar Társaságnak, a licisták 1790 óta működő önképzőkörének a munkájában: verseivel, novelláival, műfordításaival (latinból és németből), különböző témájú dolgozataival pályázatokat nyert, illetőleg dicséretben részesült. 1910-ben a líceum gyorsíróköre őt választotta jegyzőjévé, a Soproni Gyorsíró pedig társszerkesztőjévé. Ebben a folyóiratban jelent meg nyomtatásban első tanulmánya, mely magyar gyorsírástörténeti emlékekről szól. Líceumi tanárai mindvégig elismeréssel emlegették. Gimnáziumi évei meghatározó jelentőségére emlékezve mondta 1940-ben: „Akkoriban nem is gyanítottam, ma azonban világosan látom, milyen egyéniségalakító hatása volt a Magyar Társaság szellemi légkörének. Egyikünk többet, másikunk kevesebbet, de mindegyikünk kapott valami értékes ösztönzést, nemes sugallatot, hasznos útravalót. Mindegyikünkben felébredt magyar voltunk öntudata, s mindegyikünknek meg kellett szívlelnie a társas együttélés, a közös munka fegyelmező tanulságait. Ha tőlem kérdeznék, a Társaság jótéteményei közül minek köszönhetek legtöbbet, habozás nélkül ezzel felelnék: a Társaság ismertette, szerettette meg velem a könyvet és a tudományos munkát. Mai szemmel nézve, meglehetősen szegényesnek látom ugyan hajdani könyvtárunkat, de előttünk így is kincseket tárt fel, de ilyen elnyűtt állapotában is alkalmasnak bizonyult arra, hogy a detektívponyva fertőzetéből és a tankönyvbölcsesség cellájából a korlátlan ismeretek és győzelmes gondolatok verőfényes ígéretföldjére szabadítson ki bennünket. A szűkösen világított olvasóteremben friss levegő csapott az arcunkba, fénycsóvák gyúltak fel, távlatok nyíltak meg szemünk előtt, amint önfeledten habzsoltuk az egészség, szépség és igazság igéit. Hány meg hány ezer fiatal lelket menthetett meg a könyvtár szentélye! – Az olvasmányok, tanulmányok nyomán jelentkező érdeklődést a Társaság felolvasó ülései és pályázatai érlelték tetté: egymással versenyre kelve ontottuk a »szépirodalmi remekeket«, meg a tudományosabbnál tudományosabb »értekezéseket«. Nem számít, mit értek ezek a zsengék, az a fontos, hogy dolgoztunk, hogy hittünk az önként vállalt munka becsületében, hogy megigézett bennünket a legmagasabbrendű eszmények szolgálatának hevülete!” (Emlékfüzet a Magyar Társaság 150 éves évfordulója alkalmával. Kiadja a Soproni Evangélikus Líceum ifjúsága. Szerk. Csaba József. Sopron, 1940. 9.)
A vakációkat Mihályiban töltötte. A visszaemlékezők szerint szívesen játszott, jól értett a papírsárkány-készítéshez és a sárkányeresztéshez, s nagy odaadással foglalkozott a fényképezéssel, a képek előhívásával. 1912. június 28-án érettségizett kitűnő eredménnyel. Pályájának alakulása szempontjából fontos mozzanat, hogy az érettségin – hivatalból – az akkor már neves nyelvész, a korábban szintén licista Gombocz Zoltán is jelen volt. Zsirai úgy emlékezett vissza első találkozásukra, hogy Gombocznak a „tudománya nagyobb volt, mint hittük, de annak csak sugallatos varázsát éreztük, nem pedig megsemmisítő fölényét” (Képes Luther-naptár 1929: 90).
