A „Reguly-Könyvtár”
A „Reguly-Könyvtár”
Mint régi nyelvemlékek nélküli finnugor nyelvekkel is foglalkozó kutató, Zsirai saját bőrén tapasztalta, tehát nagyon jól tudta, hogy a kisebb finnugor népek körében korábban gyűjtött nyelvi anyagok kiadása mennyire fontos tudományos érdek, amely „igen jelentékeny gyarapodására szolgál a finnugor nyelvtudománynak” (ő írta Paasonen osztják szótárának K. Donnertól való megjelentetésekor: Nyelvtudományi Közlemények 1923–1927: 461). Meggyőződése volt, hogy a magyar kutatóktól, így a Regulytól gyűjtött nagybecsű rokon nyelvi adatok közzététele a magyar tudományosságnak kötelessége. Már csak azért is, mert a finnugor nyelvek vizsgálatával közvetve a magyarság őstörténetére s nyelvi gyökereire vethetünk fényt. S bár tisztában volt azzal is, hogy a szövegkiadások hatalmas és körültekintő munkát követelnek, hogy bizony önfeláldozó és hálátlan feladatról van szó (az ő szavai Donner Paasonen-kiadásával kapcsolatban: i. h. 459), személyes kötelességének érezve mégis habozás nélkül vállalta, hogy kiadja Reguly osztják gyűjtéseit. Előbb azonban gondoskodnia kellett a kiadás feltételeinek megteremtéséről, s ez igen nehéz feladatnak bizonyult. Rengeteg utánjárásába, a csüggesztő közönnyel való harcába, a szűkkeblűség, a meg nem értés elleni küzdelmébe, több mint egy évtizedig tartó állhatatos fáradozásába került, míg sikerült meggyőznie az illetékes hivatalos tényezőket, s a Magyar Tudományos Akadémia végre vállalta a Reguly-hagyaték megjelentetését. Zsirai „Reguly-Könyvtár” címmel indította el azt a sorozatot, amelyben a nagy rokonságkutatónak az osztják szövegeit kívánta közzétenni. Életében azonban csak két kötet jelent meg. Az első, az „Osztják hősénekek” 1943-ban. Ez a kötet két hőséneket tartalmaz. A Reguly gyűjtötte szöveghez Pápay József készítette a fonetikus átírást, valamint a magyar fordítást, Zsirai pedig mellékelte Reguly följegyzésének másolatát s a német fordítást. A második kötet, amelynek címe „Osztják (chanti) hősénekek”, 1951-ben látott napvilágot. Ebben négy hősének olvasható. Valamennyinek a magyar fordítását Pápay készítette, kettőnek a fonetikai átírását is. A hiányzó átírások elkészítésére Zsirai érthető módon nem vállalkozhatott, ezért két hősének szövegét anélkül, tehát csak Reguly följegyzése szerint adta ki. A német fordításról itt is gondoskodott. A harmadik kötet kiadását azonban már csak részben készíthette elő, a befejezés Fokos Dávidra várt. Zsirai összesen hat terjedelmes osztják hőséneket rendezett sajtó alá úgy, hogy tisztázta Reguly hangjelölésének legfőbb sajátságait. Megállapította, hogy Reguly írása „a formai kezdetlegesség ellenére is sokkal következetesebb és lényegileg megbízhatóbb, mint ahogy az újabbkori fonetikai hangjelölések finomságaihoz szokott szem első pillanatban látni szokta” (Osztják hősénekek. Reguly-Könyvtár 1. XIII). Praktikus, szemléletes szövegközlési eljárása nagyban segíti a kutatókat. Zsirai a hősénekek közzétételével olyan, valóban rendkívül értékes szövegeket bocsátott a tudomány rendelkezésére, amelyek más forrásból ismeretlenek, olyan szövegeket, amelyeket már senki sem gyűjthetne föl, minthogy kihaltak azok a nyelvjárások, amelyekben a szájhagyomány éltette őket. Zsirai tervezte a teljes hagyaték kiadása után szövegkritikai megjegyzéseinek, nyelvi és tárgyi magyarázatainak a külön kötetben való közzétételét is: terv maradt több más mellett ez is.
Megemlítésre méltó, hogy Zsirai milyen féltő gonddal ügyelt a kéziratos Reguly-anyag nála levő részére. A front közeledtekor zsírpapírba, fémlemezek közé csomagolta, ruhákkal vette körül, majd faládába helyezve, családi segédlettel a ház felé vezető út oldalában ásta el. Amennyire aggódott ennek az anyagnak a sorsáért, annyira örült, hogy épségben került elő.
A Regulyana köteteit a szakma nagy elismeréssel fogadta. Hajdú Péter szerint Zsirai legnagyobb vállalkozásáról van szó (Finnugor népek és nyelvek. Bp., 1962. 398), Vértes Edit pedig úgy látja, hogy „E sorozattal Zsirai olyan munkához fogott, amely kiadójának maradandó emléket biztosít a tudománytörténetben” (Zsirai-eml. 26). Pais szerint „páratlan az az áldozatosság, amellyel [Zsirai] elnyomta magában a természetes ösztönt, hogy egyéni tudományos munkálatainak véghezvitelével és közzétételével érvényesüljön. Aki ennyire alá tudta magát rendelni a tudomány érdekeinek, el nem múló hálánkat biztosította magának” (Magyar Nyelv 1959: 326).
