Etimológiai, őstörténeti, finnugor alaktani, tudománytörténeti kutatások
Etimológiai, őstörténeti, finnugor alaktani, tudománytörténeti kutatások
1. Zsirai Miklós tudományos pályája igen korán, elsőéves hallgató korában, nyelvjárási közlésekkel indult. A Magyar Nyelv 1913. évi kötetében szülőfaluja nyelvjárásából közölt tájszavakat és egy dűlőnevet. Föltehető, hogy Gombocz biztatta gyűjtésre Zsirait, abban meg bizonyosak lehetünk, hogy az anyag közzétevésére ő ösztönözte. Tájszógyűjteményén („Adatok a rábaközi nyelvjárás szókincséhez. Mihályi, Sopron megye”: Magyar Nyelv 1913: 425–429, 464–465) – amely az akkori jobb tájszóközlések közé tartozik – s három adalékközlésén (Magyar Nyelv 1913: 48, 239) kívül még két kéziratos nyelvjárási témájú dolgozatáról tudunk. Ez utóbbiaknak azonban halála után nyomuk veszett. Bár a későbbiekben nem végzett nyelvjárásgyűjtést, tanulmányai azt mutatják, hogy tisztában volt a nyelvjárások nyelvtörténeti, összehasonlító nyelvészeti és nyelvművelői szempontú fontosságával, s tanulmányaiban bőven felhasználta a népnyelvi adatokat. 1923-ban a helsinki egyetemen kimogramfölvételek készítésében működött közre, F. Äimävel közösen végzett mérései azonban nem jelentek meg (Vértes O. András: Magyar Nyelv 1992: 504–506).
2. Zsirai első jelentősebb, figyelmet keltő tudományos közleményei etimológiák voltak. Szófejtéseinek nagy része nem csupán egy szóeredetbeli ötlet bizonyítása, hanem az érintett fogalomkörre kitekintő, a tágabb értelemben vett művelődéstörténeti tényeket is számba vevő és több nyelv adataira is figyelő, komplex vizsgálat. A feleség magyarázata (Magyar Nyelv 1926: 173–188) például nemcsak hang-, alak- és jelentéstani mozzanatok kritikus számbavételén, hanem a társadalomtörténeti és társadalomlélektani körülményeknek a mérlegelésén s idegen nyelvi megfelelők tanúságának a messzemenő figyelembevételén alapul. Hogy Zsirai a nagyobb összefüggéseket kereste, azt az is igazolja, hogy monográfiát készült írni a magyar rokonsági nevek terminológiájáról. A feleség eredetéről írott dolgozata bölcsészdoktori értekezésének summázata, amelyet az 1922. év legjobb nyelvészeti dolgozatának minősítettek és a Sámuel-díjjal tüntettek ki (Akadémiai Értesítő 1923: 202). Az orom eredetéről írt tanulmánya is mintaszerű: nemcsak azt bizonyítja, hogy ez a főnév származékszó, hanem azt is, hogy képzője egy finnugor eredetű szóelem (Magyar Nyelv 1927: 310–320). Ezzel a tanulmányával elnyerte a Sámuel–Kölber-jutalmat. A bizottsági jelentés szerint „A nagy gonddal és figyelmes körültekintéssel megírt dolgozat bizonysága annak, hogy szerzője a finnugor nyelvek terén nagy jártassággal bír és bizonysága annak is, hogy kiváló módszeres készültsége van” (Gombocz, Melich, Szinnyei és Petz Gedeon aláírásával: Akadémiai Értesítő 1928: 147).
Finnugor nyelvészeti jártasságát s kitűnő magyar nyelvtörténeti ismereteit Zsirai úgyszólván valamennyi etimológiájában kamatoztatta. A leány és a magyar eredetéről írott tanulmányai is ékes bizonyságai ennek (Magyar Nyelv 1933: 257–262 és Nyelvtudományi Közlemények 1951: 64–74). Zsirai mindkét szót finnugor elemekből álló elhomályosult összetételnek magyarázza, s ezt elfogadják a legújabb etimológiai szótárak is. Szófejtéseinek ismeretében nem meglepő, hogy a Gombocz–Melich-féle magyar etimológiai szótár készítésében, folytatásában Gombocz halála után számított rá Melich. A terv az volt, hogy Melich Zsiraival és Németh Gyulával folytatja a szótár írását. A tervből semmi sem lett (Kiss Lajos, Melich János. Bp., 1995. 72). Zsirai etimológiai érdeklődésének továbbélését bizonyítja azonban, hogy „A magyar szókészlet finnugor elemei” című akadémiai tervmunka személyi és anyagi föltételeinek a biztosítása erősen foglalkoztatta. Pais Dezsővel egyetértésben mondhatjuk: bizony sajnálatos, hogy Zsirai nem írt több etimológiát (Magyar Nyelv 1959: 323).
3. Zsirait a magyarság őstörténetének kérdései úgyszólván kezdettől foglalkoztatták. Érdeklődése azonban nem pusztán tudományos érdeklődés volt. Érzelmi motivációk, nevezetesen a magyarság történelme, sorsa iránti érzékenysége s eredetkérdései fürkészésének valamiféle belső parancsa is az ezzel való foglalkozásra késztette. Tudósi objektivitását azonban mindig törekedett megtartani, akkor is, amikor a közvélemény illúzióival kellett a tények alapján szembeszállnia. Ebből az érdeklődési körből nőtt ki a „Finnugor népnevek” című monográfiasorozat terve s „Jugria” című munkája, e sorozat első s egyben folytatás nélkül maradt kötete (1930, 122 l.). Zsirai a Jugria, Jugra, Ugra stb. neveket, a vogulok és osztjákok lakóhelyének megnevezését a magyarok őseire is alkalmazott török onogur népnévből vezeti le, amelyből a magyarság külső elnevezései (Ungar, Hungarus, Hungarian stb.) is származnak. Feltűnő jellemzője e kötetének, hogy a magyarországi nyelvtudományban akkor szokatlanul nagy mennyiségben használt föl orosz nyelvű forrásokat, illetőleg a komplex megközelítés, hogy tudniillik földrajzi, történeti, néprajzi és művelődéstörténeti vonatkozások földerítésére is nagy súlyt fektetett. Bár a bonyolult problémakörről – a tárgy természetéből következőleg – idézetek és adatok sokaságával szól, logikus okfejtése, meggyőző érvelése és színes, olvasmányos stílusa közel hozzák a mondanivalót az olvasóhoz.
4. Maradandót alkotott Zsirai az összehasonlító finnugor történeti alaktan területén is. E tekintetben sokat idézett, mintaszerű értekezése, akadémiai levelező tagsági székfoglalója, „Az obi-ugor igekötők” említendő első helyen. A korabeli vélemények szerint a magyar igekötők vagy szláv hatásra alakultak ki, vagy pedig eredetiek. A vita eldöntésében perdöntő szerepe volt tehát a magyar legközelebbi nyelvrokonai tanúvallomásának. Zsirai a vogul és osztják igekötőket vette bonckés alá. Alapos alaki és jelentéstani, valamint eredetbeli elemzésük után megállapította, hogy úgyszólván kivétel nélkül latívuszi határozószókból és ragos főnevekből jöttek létre. Következtetése szerint az ugor nyelvek igekötői nem vezethetők vissza közös – ugor alapnyelvi – előzményekre, létrejöttüket hasonló szemlélet irányította. Azt a vélekedést, hogy az obiugor nyelvek igekötői orosz hatásra, a hittérítésnek és a bibliafordításoknak köszönhetően jöttek volna létre, megsemmisítő kritikában részesítette. Az obi-ugor igekötőknek e nyelvek életében való, igazolhatóan önálló, szerves kialakulását Zsirai egyszersmind a magyar igekötők idegen eredete cáfolatának is tekintette. Így vélekednek a kérdéskör szakértői ma is.
Sokat idézett, módszertani szempontból is kitűnő alaktani tanulmánya az „Alapszó-besugárzás a szóképzésben” (Magyar Nyelv 1945: 1–11; német nyelven már 1938-ban megjelent Észtországban). Azt igazolta magyar és rokon nyelvi példák tömegével, hogy a származékszó jelentését bizonyos esetekben nem a képző, hanem az alapszó szabja meg. Az ő szavaival: „A szóképző elem nem önmagában hordja tehát képzet- és hangulatkeltő erejét, hanem jórészt az alapszó adja neki, az alapszó sugározza beléje a maga jelentéskategóriájának, egyéniségének megfelelően. Olyanféle eset ez, mint amikor kékbe mártott ecsettel fehér, sárga, piros vagy fekete színű lapra festünk: az eredmény nem mindig egyformán kék, hanem az alaptól függően zöld, lila vagy fekete lesz” (i. h. 4). Az alapszó-besugárzás mint a képzők jelentésének alakulását és jelentésváltozásait befolyásoló legfontosabb tényező nálunk a képzővizsgálatokban Zsirai tanulmánya óta részesül kellő figyelemben.
„Névmástanulmányok” című dolgozata (Melich-emlékkönyv. Bp., 1942. 487–502) a személyes névmások kusza világában vág világos rendet: gazdag magyar és finnugor anyag vizsgálatával azt igazolja a szerző, hogy a mi és ti névmások i-je nem lehet a finnugor többesjel folytatója, hogy a régi és népnyelvi mink a minket tárgyas alakból vonódott el, a tik k-ja pedig többesjel. Ez a dolgozata is szép példája annak, hogyan lehet megfelelő finnugor háttérrel a magyar nyelvtörténet homályos vagy sötét szegleteibe fényt vinni, de példa lehet általános nyelvészeti tanulságok levonására is.
5. Zsirai tudományos termésében viszonylag nagy súllyal vannak jelen a megemlékezések, méltatások, nekrológok. Több oka is van ennek. A legfontosabb az, hogy széles körű tájékozottsága, olvasottsága, a külföldi finnugor nyelvészekkel való kapcsolattartása, kellő tárgyismerete, valamint az emberi vonatkozások iránti érzéke és példás stílusa úgyszólván predestinálta erre. Megemlékezései sosem puszta stílusgyakorlatok, közhelypufogtató rutinírások, kötelező penzumok, hanem finom stílusú, lényegláttató tudománytörténeti összegzések. A másik ok Zsirai tudománytörténeti érdeklődésében, hajlamában rejlik. Ez magyarázza azt a tervét is, hogy megrajzolja valamennyi jeles magyar és finnugor nyelvésznek az életpályáját. Lényeglátó méltatásokban emlékezett meg egyebek mellett Budenz József, Erdélyi Lajos, Gombocz Zoltán, Munkácsi Bernát, Pais Dezső, Reguly Antal, Simonyi Zsigmond, Szarvas Gábor, Szinnyei József, valamint A. Kannisto, N. Konrad, E. N. Setälä és Y. Wichmann munkásságáról. Sajnovicsról és Gyarmathiról pedig külön monográfiát írt. Harmadik okként pedig az említendő, hogy a két világháború között – tanszéki asszisztencia hiányában – a professzorok kötelessége volt a nekrológok, megemlékezések írása. Tudománytörténeti munkásságáról halála után négy évtizeddel is elmondhatjuk, hogy „régi nagy nyelvészeinknek az eredményeit Zsirainál nagyobb hozzáértéssel senki sem értékelte, s korunk jeles nyelvtudósainak az érdemeit nála szebben senki sem méltatta” (Lakó György: Nyelvtudományi Közlemények 1956 [1955. évfolyam]: 6).
6. Zsirai Miklós majd két tucat nyelvtudományi ismertetést tett közzé. Recenzióinak többségét pályája első felében s elsősorban a finnugor és a finn nyelvtudomány, a finnugor néprajz, valamint a magyar nyelvtörténet és etimológia területén megjelent könyvekről írta. Könyvismertetéseiben is megmutatkozik lényeglátó képessége és kritikai érzéke. Kifogásait nem rejtette véka alá, szóvá tette egy helyütt például a „többnyire találomszerű rendszertelenséggel, de mindenütt egyhangú terjengősséggel” való tárgyalásmódot (Nyelvtudományi Közlemények 1923–1927: 142). Legterjedelmesebb ismertetését az észt J. Mark „Die Possessivsuffixe in den uralischen Sprachen” című könyvéről írta. A birtokos személyjeleknek a nyelvrokonság bizonyításában való szerepe miatt foglalkozott részletesen Mark kutatási eredményeivel, s tette hozzáférhetővé magyar nyelven a legfontosabb tudnivalókat. Tollat ragadott akkor is, amikor az egyetemi doktori értekezések színvonalát látta veszélyben: emiatt került vitába Mészöly Gedeonnal, aki megbírált tanítványa védelmére kelt (Magyar Nyelv 1935: 349–351 és 1936: 117–119). Nem érezte rangon alulinak egy angol nyelvűeknek szóló magyar nyelvkönyv ismertetését sem. A. Whitney „Colloquial Hungarian” című tankönyvét korszerű megközelítéssel ismertette, kiemelve a nyelvkönyv jó beszédkészség-fejlesztő módszerét (Nyelvtudományi Közlemények 1941–1943: 449). Ismertetéseinek leginkább tanulságos részeiül az utókor módszertani észrevételeit tarthatja (például: „magyar nyelvtörténeti kérdéseket algonkin észjárásbeli párhuzamokkal nem lehet eldönteni”: Magyar Nyelv 1935: 350, vagy: „a synkronia és a diakronia szempontjainak összekeverését helyteleníthetik”: Nyelvtudományi Közlemények 1941–1943: 449).
