GELLÉRT OSZKÁR: AMIBŐL A SÓHAJ TÁMAD
Magas kerítés védte eddig.
Lerontom. Ó, hiszem, hiszem:
Akad még tán kiváncsi szem,
Lesőn, vajh mit lát bent elébb:
Közönségest, vagy… földfelettit?
Kiváncsiság sose is élessz.
Benézni, ó minek? Ne tedd.
Üres, üres a rengeteg.
Falát ledöntém az imént,
S bent? Minden ember szíve véres.
Zúgó viharszél járta által
S rátámadt szörnyű tengerár,
Hogy azt hivém: most! most megáll.
De ma? Kitisztult ég s orom,
S én lenn a völgyben szürke bárddal.
Sok sárga lomb. És sok, sok emlék.
Pirosló lánggal ó regélj
Pattogva fám, ha jő a tél,
Ha jő a tél ezüst hava:
S én ázva-fázva elpihennék.
Hány számüzöttem, hány halottam!
Kigyóraj, tigrishad helyett
Kiholt vadon, mi rámmered.
S ezer vad indulat helyén:
Csitt, Csitt! Egy szív ver elhagyottan.
Csak ránca már, mi kínja hajdan,
Jövőt sirat és multot ás.
Zenét hozzá bősz tombolás
Emlékké foszló jajja ád
Egy tompa, elfuló sóhajban.
Tünődni mért letűnt világon?
Gyúlölni mért? Szerettelek.
A szél sóhajtott… ég veled.
Ó, hogy az én bús szellemem,
Szelid, jó szellemem megáldjon!