SZOMORY DEZSŐ: IVANHOE
SZOMORY DEZSŐ: IVANHOE
Az apám Peterhofban majdnem szíven döfött egyszer egy nagyhercegnőt, aki a pamlagot gyöngéden megosztotta vele. A nevem nagy és zajos csengésű. Az anyag, amiből lettem, históriailag súlyos, elsőrendű, elfinomult és illatos, mint egy japán barackvirág. Mégis némi professzionátus gyötrelmet, hogy ne mondjam, megalázásfélét éreztem, mikor londoni követségünkre költözködve be, a nagykövetnél jelentkeznem kellett. Én csak gróf Liebensheim Ferenc voltam, címben holmi első titkár, lényegében egy inferiórius személy, merde! Az úr, a nagyúr, a főúr, az első ember ő volt itt, a nagykövet, bár csak ő is gróf, de mégis több: egy Schwanstein-Schurkenburg!
Mindegy, öltözködtem.
Egy nagy tükör volt a szobámban s a tükör fölött, a falmezőben, holmi Van der Velde-féle meztelenség – egy fekvő nő viruló emlőkkel. Rögtön, ez a szűzies és szemérmetlen kibontakozás a legvonzóbb színekben és szuggesztív hajlékonyságban, valami titkos és megejtő légkört varázsolt körém. Jól esett, hogy öltözködés közben magamat is félig mezítelenül láttam a tükörben. A társulásnak ilyen különös érzése ragadt meg a Velde festményével. Körülöttem, mögöttem és előttem a nagykövetségi palota, a Burnham-house súlyos, vaskos és elavult kőfalait éreztem, a termeket, az alkóvokat mozdulatlan függönyökkel és a Tizián kagylós Vénuszát egy távoli hálószobában. És valami rejtélyes, forró és elrekedt fuvalmat az egészen, valami nagy, lázas zsongást, mely a csendet átlihegte.
Én nem bánom az ilyesmit. Az apám Peterhofban, torkon ragadva szeretett hercegnőket. De a vér vér s tele vagyok rettenetes ösztönökkel. Valamit kutatok mindig. Valamit érzek mindig. A levegőben szaglászok, mint az ír szetter. A fekhelyeken felismerem a leperdült testek elsimított nyomát. A vonal gyötör. A mozgás gyötör. Egy új életben vagyok benne. Ez itt a Burnham-house és minden. És gyorsan felszedtem gárdatiszti egyenruhámat az arany szegéllyel. A fehér lovagkesztyűt, a kardot és a sast a mellem közepére. A csizmám szára a térden túl leválva, a combom nyúlánk és mesteri rajzát gyönyörűen akcentuálta. Mindig a lábamat nézem először a tükörben. A fejem nagyon jó, azt tudom. Lesimított göndör fekete hajam mint a legkitűnőbb asztrakán lapul meg a homlokomon. Keskeny homlok, de zömök és világos. Mint a faltörő kos frontja, makacs és meredek. Az orr nemes, igazi Liebensheim, merész irányú, merev s törhetetlen, nervózus cimpákkal. Az apám orra, modernizálva. Egy kis hiba mégis, vagy nem, sőt! Egy nyom mindössze, ahol a normand kanca megharapta. A többi minden éles és heves. A szemek, a száj, a fogak. Mint egy ezüst tóba merülök bele a tükörbe. A két karomat kinyújtva, magasról teszem föl az ezüst sisakot. Archaikus és legendaszerű jelenség. A sok Roederer és millió koktél, ami bennem van, mind a szememben fénylik. A szépségem érzetét belülről, a lelkem legmélyéről mint izzó aranypárázat ragyogja be előkelőségem tudata. Gróf Liebensheim Ferenc. I am. Kár, hogy a másik magasabban van. Nem baj. Ha egyszer jól az ajkamba haraptam, mindent el tudok viselni.
Kopogtatok az ajtón, de nem felelnek. Holott már be is voltam jelentve. A hallgatódzás hasznos, de alávaló mesterségét utálom. Nem is arról van szó. De amint ösztönszerűleg az ajtó szárnyához simulok, holmi megriadt suttogás és mohó zavar szól belülről. Még néhány perc s aztán, hirtelen, valaki rám nyitja az ajtót. Egy nagy szál ember, óriás, szőke, mint egy gyönyörű mén: egy remek lakáj fekete selyemben, arany paszománttal. Leborotvált arc rózsaszínű árnyalatokkal, két nedves kék szem, valami mennyeien gyöngéd tekintet s a szája meghasadva és rajongó. Még nézném, de az ajka mintha remegne, de belülről kiáltanak:
– Maga az Liebensheim?
– Én.
– Már megjött?
– Megjöttem.
– Örül?
– Kétségkívül.
– Én is örülök. Nagyon örülök.
Gróf Schwanstein-Schurkenburg megrázta a kezem. S amint fürkésző tekintetét az arcomba véste, rögtön meggyűlöltem, mintegy gyönyörűségben! A kantárszárhoz szokott kezem megborzongva érezte az idegen érintés zsíros és petyhüdt anyagát. Hátrálva, már-már elhárítottam magamtól, mikor hirtelen a gróf engedte el a kezemet, némi aggódó tekintettel a küszöb irányában, ahol még egyre mozdulatlanul az isteni lakáj állott.
– Eredj, – hangzott tétován.
Mind a ketten utána néztünk.
– Ivanhoe! – magyarázta a gróf. – Skót fiú, igen, tetőtől talpig telivér. A hegyet úgy mássza, mint a gyík; a highlandereknél szolgált, persze! Elsőrendű cseléd, stílus, tapintat, síri csend. Earl of Errol komornyikja volt.
– Oh! – rebegtem fitymálón.
– Semmi óh! – felelt megrázkódva. – Earl of Errol a legnagyobb úr Angliában.
– Nem tagadom.
– Mindegy. Üljön le, kedves Liebensheim. Remélem, a szállásával meg van elégedve. Keletre nyíló ablakok, az egész Green-Parkot láthatja. S a legszebb Van der Velde a házban.
– Igen.
– No látja. Nagyon jó itten Angliában. London a pokol, de a király igen kegyes. Mi mindig kocsin járunk. Az istállókban van ló elég, de tarthat külön is, ha akar. Bizonnyal akar. A ragyogás a fő. Ascotra még nevezhet. Kensingtonban van póló, a legelőkelőbb. Ezt keresse föl. Northumberland is itt játszik, Errol is s a többiek mind. Az Army-ba majd beajánlom magam. Ha más klubot is akar, szóljon. Bizonnyal akar. A grófnőnek majd bemutatom. Lehet, hogy emlékszik is önre. Schwanstein-Schurkenburg grófnő a legelső Angliában. Ma este legyen szerencsém a nagy ebédlőben. No most isten vele. Maga tetszik nekem, kedves Liebensheim. Hallom, Drezdában nagy sikerei voltak. És az Indiákon is.
– Ott csak vadásztam – feleltem meghajtva magam.
– Csak vadászott? Csak? Hogy lehet azt mondani. A vadászat az minden, az egész élet komplexuma, főleg a big game-ok, az ember legyilkolhat egy nagy, élő, lihegő, rettenetes organizmust, az semmi? Maga gyermek, kedves Liebensheim. Az ön apja úgy vadászott, ahogy szeretett. Mindig hörgött a kéjtől vagy kurjantott egyet, mikor lőtt. Ah vadászni! Valahol nagyon messze vadászni, tengereken túl holmi heroikus vadonban, eltikkadt zord földeken, izzó síkságokon, melyeknek nem látni a végét s ahol a nap olyan kerek és piros, mint egy felhasadt óriás cseresznye. Én is vadásztam hajdan, nyakig a bambusznádban vagy brutális aloé-földeken bengáli tigrisre. Volt olyan, hogy a szemtelenebbet, a kacérabbat, főleg azt, amelyik nagyon izgága volt, egyszerűen szerelmen lőttem, főleg a nőstényeket lőttem szerelmen. Hajdan, amikor fiatal voltam és boldog voltam, mint ön, kedves gróf Liebensheim.
– Én nem vagyok boldog – feleltem egyszerűen. Ez talán nem is előkelő. Semmi esetre sem szükséges.
– Nem-e? – kérdezte egészen halkan.
– Az apám mindent felgyújtott és feláztatott előlem. Rendesen jó mélyen iszom, ha búsulnom kellene. A vér, vér, mégis! Valamit kutatok mindig. Valamit érzek mindig. Csak attól irtózom, ami megaláztatás van. Én szeretek magasan ülni, mint egy jókora mail-coach-on, elül. És legfölebb a mások boldogsága érdekel. Ez is, bevallom, inkább csak szánalomból.
– Maga úr Liebensheim és van szíve. Nagyon örülök.
És ismét megrázta a kezemet s most már nem is bántam. Valami sajátságos bánat lebegte körül egész alakját s mintegy lerakódott a kopasz fejére, a feldúlt vonásai közé, az ajkára, mely remegett. Az apró szeme, két kancsal szem, kitágult, elszélesedett. Benn, a mélyben valami titkos szikrázás volt, nem tudni, valami nyomorúság, ami messze kivilágít.
– A nők – mondotta mosolyogva –, a nők marnak össze mindent. A nő, látja, ez rettenetes. A nő, aki vonz, mert hosszú fehér combja van. Hogy ezt, tudja, nem lehet vadászni, mint a bengáli tigrist vörhenyes földeken.
– Lehet azt – feleltem tréfálódzva.
De a nagykövet hallgatott. A kezét kivonva, hátrálva s elvonulva, ismét ő volt, az úr volt, a legelső, gróf Schwanstein-Schurkenburg. Hirtelen, mintegy önmagához térve vissza, könnyedén leoldott magáról engem, kijátszott s kiejtett az életéből, a légköréből, az érdeklődéséből, elhullatott mint egy kantárszárat. Még láttam, amint az ablakhoz megy, a függönyt meglebbenti, a homlokát az üvegnek támasztja. Odakünn a kert bontogatta elő zöldselyem síkjait. Az alkonyi fény mintegy tört üveggel aggatta tele a füzeket a régi kút körül. Minden tündökölt s a medence szélén fehér hattyúk voltak s a nyakukat nyújtogatták és a szárnyukat kitárták a fényben.
Akkor kijöttem és tovasiklottam, a kardomat megemelve. A szomszéd teremben megejtő csend volt. Néhány gyönyörű és vaskos bútor mozdulatlan állott az óriás szőnyeg avult rózsaszínén mint régi, fáradt bárkák valami csodás tavon. Egynémely Rembrandt és Ruysdael már-már elborulva és homályosan a múlt fények sivár fájdalmával meredt le a falakról. Vonzódva jöttem tovább, kissé kábulva is és elveszve és elmerülve teremről teremre a folyosókon át, a gótikus ablaksorozat alatt, amelynek gyöngyszínű és skarlátpiros üvegzetét mintegy hősi tejfölökkel csapta tele a leáldozó nap. És a mélyben, egy világos ajtórésen át, hirtelen egy remek szál ember szökött ki, fekete selyemben, aranyban, ragyogón és sötéten: Ivanhoe. A küszöbről egy meztelen női kar még intett utána, egy egész nagy fehér jelenség tűnt föl, rettenetes és imádandó, mint Vénusz a kagylóval, isteni!
