Peterdi István: Budapesthez
Eljő egykor a végitélet.
Fénylő szemed tört lesz, homályos
Vad dőzsölésed végit éred.
Elhallgatnak arany asszonyaid.
Halvány hercegeidről a jelmez lehull –
Nagy örömöd sós könyeidbe fúl
A vér-nap sápadt, vén arcodra nyit.
Akkor táncot járunk fölötted.
Szellemsereg: most sok magányos
Ember, kinek szivét gyötörted.
Szegény Lázárok lakomáidon.
Bolond koldusok, kik fényed után vágyunk
Boszút áll aznap mi nagy magányunk
És ujjong megdőlt palotáidon.
Gazdájuk vesztett bársonyodat.
Hol most királyok bölcsője ring
Lerontunk márványházsorokat.
Szörnyűk leszünk, mint a gyászangyalok.
Irgalmatlanabbak, mint a Végzet, százszor.
Mert elnézed most, hogy lelkünk gyászol.
Nagy nyomorunkban nem nyujtod karod.
S a Múltság ezüst lelke leng föléd;
Holt köreidbe zártad a béke örökét
És ellenségeidtől megmenekszel:
Leszállok rád és megcsókolom földed.
Megkönnyezlek hűn és megáldalak.
Ó, mert valaha nagynak láttalak,
Mert nagy szerelmem hozzád meg nem ölted.