FENYŐ MIKSA: ÚTI JEGYZETEIMBŐL
FENYŐ MIKSA: ÚTI JEGYZETEIMBŐL
Salzburg. Csak én ismerem ezt a várost… Csendes eső szitál, a kapucinus hegy szent nyugalma alászáll a tornyokra, megkongatja halkan a harangokat, az újépületbeli csengettyűket, végigterül a házakon, a Mirabell-kastély százados platánjain; fátyla szegélyét a Salzach fehéren hömpölygő gleccser-árjával játszadoztatja. Csak én néztem a lelkébe…
Különös, hogy Mozart itt született, itt élt. Ami kék ég, ami dyonisosi könnyűség, ami hellén szabadság, ami életöröm és életszeretet az ő zenéjében van, milyen kevéssé illik e helyhez. Milyen különös, hogy ahhoz a kis kerti lakhoz, ahol a Varázsfuvolát írta, a kálvária durván faragott jelenetei közt juthatni fel.
Qu’est-ce au fond que la vie individuelle? Une variation du thčme éternel: naitre, vivre, sentír, espérer, aimer, souffrir, pleurer, mourir. És emlékezni. Mindarra, amit vártunk és nem érkezett el, ami lehetett volna és sohasem lesz. A kicsiny, meghitt falvakra – mindössze tíz-húsz ház s az egyikben egy leány –, ahol kiszállani szeretnénk a tovarobogó vonatból s ahol sohasem szállunk ki. Egy könyvre, a mi főkomédiánkra, mely szerelmekben gazdagabb volna, mint Rétif de la Bretonne egész könyvtára, az elysiumi mezőkre, ahol az ember a monokliját felteheti, anélkül, hogy megszólnák érte… Az emlékezés városa ez nekem.
Néhány könyvet hoztam magammal az útra: Goethe Wilhelm Meisterét, Amiel naplóját, Vischer olaszországi leveleit és Victor Hehn Italia-ját. Olvasni szeretnék.
*
Van egy kis szigetem. A leopoldskroni-tó éjszaki széle felé. Nagyon nehéz eljutni oda, tavirózsákon meg nádason keresztül. Néhány erős evezőcsapás, az evezőket végigfektetem a csónakon, magam is hanyatt fekszek s a csónak – mintha száz selyemszoknya suhogását hallanám – utat tör, keresztülsiklik a nádason. És kikötök. Néhány szál nefelejcset eltiprok, mikor a partra ugrok. Oda se neki. Enyém az egész világ. Az Untersberg, a Gaisberg, a Hochtron, a Hinterhorn, vak mélyedéseikben odafönn a tavalyi hó, az ezüst fonalak a hegyek lejtőjén, melyeket erdei nimfák szőnek zabolátlan patakokká, Leonhard érsek páncélos öklű vára, jámbor utazókat megborzogató minden rejtelmességével, Solari mesternek reneszánsz-stílusban épített pompás dómja, a nonnbergi apácakolostor és minden, minden, ami az én tíz négyszögméter nagyságú birodalmamba belefér. Egyedül vagyok; gőgös nagyúr vagyok. Egy hatalmas zöld béka fakír mozdulatlansággal már vagy fél órája leskődik egy magát kellető szitakötő után; csak a kisujjamat mozdítom, a szitakötő tovalibben és mindennek vége. Szinte hallom a béka sóhajtását: „elhibázott életem, elhibázott életem”. Hová lesz itt az én zsidó félénkségem, a lelkiismerettel való örökös perpatvarom, rabszolga komiszságom, hátam görnyedtsége, fejem zúgása s egész lényem újtestamentomi – csak tudnék egy jó magyar szót a Zerknirschtheit-ra… Egyenes, büszke, háromszor vértezett nagyúr vagyok.
Leonhard püspök várában én uralkodtam egykor. A salzburgi polgárok nekem adóztak legszebb fegyvereikkel, legfehérebb mellű szüzeikkel. Ott ültem a retek motívumokkal ékes arany szobában, a remekművű cserépkályha mellett (azóta ezért a kályháért valamelyik német múzeum kétszázezer koronát ígért… hej, ha akkor tudtam volna) és jöttek sorba… szépek voltak, szeretetre-méltóak. Rég volt, nem emlékszek mindenre. De egyre emlékszek. Angélának hívták, kék ruhát viselt, fehér fátyolos kék kalapot; nagy barna őzszeme szelíden, szívdobogva nézett a világba. És azt mondtam neki: „Angéla szeretsz?” És ő nem felelt. „Nézd, a hajadba temethetem arcomat, meztelen válladra szoríthatom remegő ajkamat, az apád, a bátyád tett karomba… szeretsz-e?” És ő nem felelt. És én felvittem a toronyba, könnyedén, mint egy sólyommadarat és a torony ablakából megmutattam neki az én gazdagságomat és a torony fenekén a kegyetlen vas szüzet…
A szállóbeli szobalányt Marie-nek hívják. Magas növésű, szép szemű, szűziesen egészséges vöcklabrucki osztrák lány. Becsöngettem. Megállt az ajtóban: „mit parancsol?” Semmit. Odamentem hozzá, megcsókoltam.
*
„Ha úgy lehetne, hogy tízezer hajadont a Weser vagy az Elba mellékéről hajóra ültetnénk, Apuliában vagy Kalabriában partraszállítanánk és odavaló férfiakhoz feleségül adnánk; ha ugyanekkor tízezer kalabriai lányt vinne hajónk Brémába, Hamburgba és Rostockba és összeházasítanók őket derék hannoveri, holsteini és mecklenburgi legényekkel… harmad- negyedíziglen micsoda faj nemesedne ebből.” Victor Hehn könyvét olvastam ma a szigeten; az előszavában van ez a fura gondolat. Tízezer dallamos beszédű, finom mozdulatú, nemes tartású hajadont, Itália napjának bronzleheletével a bőrükön, Itália költészetének ritmusával a járásukban… milyen kár volna értök. A hatvanas években írta Hehn ezt a könyvét, s titokban azt remélte, ha az olasz hajadonokat nem is párosíthatja össze német legényeivel, talán elkövetkezik a német-olasz szövetség ideje, amely lehetővé teszi, hogy Itália egy legyen a Monte Rosa-tól Lilybaeumig.
Szeretem Hehn könyvét. Szeretetreméltó, ötletes ember, kitűnő megfigyelő, sokat tud, képzelete lelket önt tudásába, lelkesedése diszkrét és őszinte… a legjobb útitárs.
Ahogy Itáliáról beszél, mintha önéletrajzát mondaná el; az óriás agavék félig letört kék leveleikkel, böcklini hangulatokat susogó píniák, a patakokba bókoló karcsú oleanderek s minden, ami e klasszikus talajt formájával, színével, illatával jellemzi: az ő lelkének vegetációja. Én nem jártam a Genzanóból Velletribe vezető úton, sem a Monte Cavo meredekjén, a Soractét is csak Horatiusból ismerem: de ahogy Hehn „Landschaft” című fejezetében gyöngéd ujjaival az olasz hegyek enyhe profilját, lágy hullámzását, égboltra rajzolódását, tengerbe ereszkedését finom plasztilinjébe nyomja: ez igaz, ez szép és – nekem legalább – megható. Más Olaszország mosolyog Henh könyvéből reánk, mint amelyet Goethe olaszországi útjából ismerünk. Bizonnyal: a képek, a szobrok, az épületek, egyes események, egyes emberek jellemzésében Goethe könyve hatalmasabb, de ki konstruálhatja meg ezekből Olaszországot? Ki ismeri Veronát, ha el is olvasta mindazt, amit Goethe e városnév alá jegyez: az amfiteátrumról, a Porta del Pallióról, a veronaiak ruházatáról, a Gherardini galériáról stb-ről szóló részeket? Mintha egy nagyszerű műremeket zúzna millió darabba, hogy elmerüljön részleteibe. Az olasz föld szépségeket termelő talaja, a lélek, a román lélek, melynek tükrét finom fátyollal futtatja be lelkesedése, inkább érzik Victor Hehn könyvén.
Mindenütt szépségeket lát szeme: a formáknak, a mozdulatoknak, a gondolatoknak, a cselekvéseknek szépségét. S mindezt láttatni tudja: a legkirályibb koldusokat, a leghoméribb pásztorokat, „antik basreliefekből a valóságba lépett táncoló leányokat”, a tó partján ruhákat mosó asszonyok hajlékonyságát s a vízen tovacsengő vidám kacagásukat. „So wird diesem Volke alles zum Fest und das Leben zur Dichtung!” kiált fel egy helyen, és valóban… e költeménynek nem egy szép ríme csendül felénk Hehn könyvéből, nem egy festői csoportja ezeknek az ünnepségeknek rajzolódik szemünk elé. S mennyi tudással, okos mérséklettel és gyöngédséggel törli le azokat a foltokat, melyeket felületesség, értetlenség, türelmetlenség ejtettek az ő klasszikus ideálján s mennyi rajongó bizalommal néz jövőjébe. Nagy gazdasági fellendülést vár, méltót a sokezeréves kultúrához, mely lehetővé teszi, hogy ez a kultúra örökifjú maradjon s örök forrása a keletről és északról jövőknek. Pro populo italico írta könyvét.
*
Már éjfélre járt az idő, mikorra kocsim Berchtesgadenból a Königsee-hez ért. Sötét volt. A deresfejű Watzmann-óriás összeölelkezett az éjszakával. Az alaktalan nagy csónakok álmos terpeszkedéssel sorban elültek a parton. A visszhang, melyet napközben otromba pisztolylövésekkel kényszerítettek ki az öreg bajor hajósok, pihenni tért… Szokatlan csend volt. Talán csak a nagy fekete víz pihegése hallatszott.
Lassan, semmire sem gondolva mentem lefelé a tó partján. Különös csend volt: mintha egy titkos nagy kéz megállította volna a természet óramutatóját. Tetszhalottak érezhetnek ilyen csendet. Egy-egy kavics megcsikordult lépésem alatt… megálltam s vártam újra a csendet. Egy száraz ág reccsent… visszafojtottam lélegzetemet. Mire a Beust villához értem, valamelyik éles sziklacsúcs kihasította a felhők halottas leplét s a Falkenstein meredekjén a holdvilág ezer patakban ömlött a sötétzöld vizekre. A parton egy nő állt.
Egy csónak fölé hajolt s a csónakláncot igyekezett kiszabadítani karikájából. Közelebb léptem. Nem ijedt meg: megfordult, rámnézett, aztán tovább bajlódott a csónakkal.
– „Segíthetek?” – kérdeztem.
– „Legyen olyan szíves” – mondotta nagyon egyszerűen.
Kiszabadítottam a csónakot. A lány beült – lánynak néztem –; az egyik evezőt beleillesztette vaskapcsába, a másikkal ellökni készült a csónakot.
– „Önnel mehetek?” – kérdeztem.
– „Tessék.”
Beültem. A partnak feszítette az evezőt s a csónak könnyen, gyengéden a vízreszállt. Szépen, egyenletesen evezett. Tovasiklottunk szent Nepomuk szigetecskéje mellett, rézsútosan a holdtányér ezüst ösvenyén, amerre a Falkenstein a vízbe ékeli szédítő meredekjét. Hogy milyen volt? Nem tudom. Akkor sem tudtam s most már – huszonnégy órával az esemény után – meg sem ismerném. Azt hiszem: nagyon szép volt. A keze bizonnyal az volt… amint erősen átfogta a barna evezőket s lassú ívekben, ellenállhatatlanul vonta magához, a kebléhez… És a szeme olyan volt, mint a Königsee naplemente után: sötétzöld és örvényesen mély. Vagy talán csak most képzelem ilyennek. Fehér ruhát viselt, panama kalapját világos fátyol szorította állához. Milyen lehet a hangja? kérdeztem magamban. Az elébb azt mondta: „tessék!”, de ez a szó eltűnt, beleveszett a vízbe, az erdőbe, a sötétségbe… nem tudom, milyen a hangja. Szóljak hozzá? Kérdezzek valamit? Az evezők szótlanul merültek a vízbe, fényes gyöngyszemeket ragadtak fel a mélyből, melyek ismét hangtalanul hullottak vissza kagylóházaikba. Nem szólhatok. Félek a hangomtól. De hát mért nem szól ő? Mért nem kérdezi, hogy ki vagyok? Mért nem fél tőlem? Vagy a csendtől? Vagy a víztől? Mért?
Megkerültük a Falkenstein falát. Eszembe jutott, hogy itt legfélelmesebb a tó. Száz méter mély, vagy talán kétszáz, vagy ezer… láttam a mélységét. És éreztem: innen jön ez az irgalmatlan csönd, ez a kegyetlen mozdulatlanság. Innen kell jönnie. „Az ott a Brentenwand”, mondottam magamban, hogy másfelé bírjam gondolataimat, „az ott a…”. A hold újra a felhők mögé bújt, egymásba omoltak a sötét ormok, csak a parti szálló lámpása rezgette fáradt világát csónakunkig. Nem bírtam szememet elfordítani ettől a fénysugártól. Belékapaszkodtam görcsös erőlködéssel, hozzámtartozott, ettől függött minden… még egy evezőcsapás: eltűnt.
Hallani lehetett szívem dobogását. „De miért”, kérdeztem magamtól „miért?” Megpróbáltam lecsillapítani magamat. Egy nő… úszni tudsz… revolvered van… kezemet a mellemre szorítottam. Úszni tudsz… egy nő… revolvered van… Lehetetlen. Mindaz a sötétség, ami e pillanatban a világon van, erre a csónakra nehezedik. S ő evezett…
Megembereltem magam. Hogy adja át az evezőket, majd én evezek. Ő már bizonnyal kifáradt. Nem felelt. Mi az? Mért nem felel? Mért nem felel? Vagy talán nem is kérdeztem? Tán csak az ajkam mozgott. Lehetetlen. Hiszen minden szót hallottam, a saját fülemmel hallottam. Amint a szavak, mint súlyos ólomdarabok, a vízbe zökkentek. Mintha nem is én mondtam volna, mintha a hegyek mögül szólt volna valaki. Panaszosan, hétszer sírva, mintha eltévedt volna a csendben. A sziklák között, a zuhatagok között. De hát ki? És ha szóltak, mért nem válaszol? Újra szóltam. Nem tudom mit. Rémületbe fúlt nememberi hangon. Mintha csalánnal vagdosták volna lelkemet. S ez a hang, ez az iszonyatosan idegen hang megfeküdte a sötétséget, eltávolodott, újra visszajött… hideg veríték ütött ki homlokomon.
Végtelenségek múltak el, s minden pillanatjuk itt suhant el mellettem. Denevérszárnyuk arcomat horzsolta. Nem lehet tovább. Nem lehet tovább. A világ minden csöndje ezen a csónakon… És ki ő? Ki vagy te? Ki vagy te? A sziklafalak mind összébb szorultak – ha kiterjesztem kezeimet, a partokat érem – még egy perc s szétroppan a csónak… Felegyenesedtem. Valami állati ordítás zúgott végig a sötétségen… egy ugrás… A parton voltam és őrült futással menekültem, amerre kocsimat tudtam.
*
Ma újra Hehn könyvét olvastam az én szigetemen. A Rómáról és Szicíliáról szóló fejezeteket. És elgondolkoztam. Magunkról. Péterfyről, Itáliának szerelmeséről. Hogy „szívesebben volnék pínia-toboz a Pincion, mint Budapesten reáliskolai tanár”. Szívesebben. Szívesebben. Az a könyv pedig, az Olaszországról szóló, mely az ő tollában maradt, meg fog íródni. S nem Berzeviczy fogja megírni. Én tudom, hogy ki.
