Bodor Aladár: Az új Tisza
Lilás gyémántpor szitál a folyóba,
A part kőpáncélját sok kicsi hullám
Csókolja álmosan és mosolyogva.
Apró piros ablakszemek csillannak,
Mesék guggolnak ki a gót ivekbe,
Beszélj folyó. Csüggedt vagyok, hallgatlak.
Lüktet csüggedten s tett nélkül sóvárog,
Nálunk szörnyű a tavasz áradása –
S aztán leszünk kizökkent víz, holt árok.
A délibábok és a mocsárlázak, –
Itt a kő is kihajt, palota sarjad…
Beszélj Nagy Szajna, a kicsiny Tiszának.
Boldog nagy szived fenekébe nézek,
Megnyitom szivem, áradj bele új viz,
Uj kéjek, kinok, rejtett ihletések.
Feszítő, mély, illatos áradatja,
Kéjeivel s halottaival forrón
Hömpölyög bennem keresztül a Szajna.
Mélyebb, telibb mámor támad agyamnak,
A Tisza vére tornyosúl, forr bennem,
Amint új vizek belészakadnak.
Szétmarja gátját, hab a habot marja,
Foganó kéjben s lázban jajgat bennem
Az új Tiszának forró zivatarja.
Áldott vized, termő partod, virágod,
Ki bennem is kéj s kin közt fogansz ujjá,
Ugye jön nagyszerű megújulásod!
Ajkam remeg, egy uj nagy szót keresve,
Agyamat izzó korona szorítja,
Lábam inog. És indulok, keletre.