GELLÉRT OSZKÁR: A KENDŐ
GELLÉRT OSZKÁR: A KENDŐ
Lujza egyedül volt, mikor Károly, az orvos belépett. Kellett, hogy hellyel kínálja, de mindjárt beszélni kezdett, nehogy Károly megelőzze. Hogy Béla fia lent sétál a parkban Vilmával. De azért várja meg, jönnie kell már, esteledik. Hogy milyen kedves teremtés Vilma s mennyire összeszokott a két gyerek. Hogy a lány szülei ma reggel a szomszéd faluba hajtattak, valami ismerősük meglátogatására, aki most érkezett Budapestről. És rábízták estig. De már igazán ideje, hogy feljöjjenek; és idegesen az ablak felé indult.
Károly útközben megfogta a kezét. Darabosan beszélt:
– Sohasem fog nekem egy percet szánni? Ma, mikor úgy lehetne, ma sem? Milyen türelmetlen!
Az asszony szorongva felelt:
– Nem vagyok. De már esteledik és a gyerekek. Hát mondja, amit akar. Sok dolga volt ma? Sokan érkeztek? Nem tudja?
Ebben a pillanatban szerencsére Vilma futott fel a pár lépcsőn és besurrant az ajtón. Lujza véletlenül úgy állt, hogy a lány észre sem vette a háta mögött Károlyt.
– És Béla? – kérdezte az asszony ijedten.
– No most jól megtréfáltam – lihegte a lány. – A háta mögött fölkerültem, oszt’ itt a folyosón a szekrény mellé elbújtam. Szegény! Majd kikiáltok utána az ablakon.
Már-már futott az ablak felé. De észrevette Károlyt.
– Kisasszony.
A lány arcát elöntötte a vér. Nagyon szégyellte magát a szelessége miatt. Kezét nyújtotta az orvosnak, de Lujzára nézett.
– Megyek, fölhívom Bélát – mondta. Úgy hitte, ezzel kell jóvátennie a hibáját.
– Ugyan kedves, majd én lekiáltok. Várjon.
Helyette Lujza ment az ablakhoz. Károly a szivarját nézte. Aztán, lopva, a lányt. Tetszett neki a zavara. Az egész lány.
De alulról fölhangzott a Béla csökönyös hangja:
– Azt hiszi, nem tudom, hogy fölment? Most csak jöjjön le értem a kisasszony. Most csak jöjjön le értem.
– De Béla!
Béla fölszólt:
– Csak hadd jöjjön le értem.
Lujza Vilmára nézett.
– No jöjjön ide neki az ablakhoz.
Vilma odament. De hallgatott. Lujza leszólt:
– Hát jössz-e most? Látja – fordult a mellette álló Vilmához – még így se jön. Bolondosom! – mondta feddőn, boldogan. – Hát menjen le érte kedves – és megsimogatta Vilma arcát.
– Ma beszélnünk kell. Kell – mondotta Károly gyorsan, mikor Vilma kiment.
– Nem, ma ne – kérlelte az asszony. – Hol? Hiszen nem lehet – tette hozzá.
– Nos, megvan még az orrocskája? – kérdezte Béla Vilmától, akit kézen vezetve hozott a szobába. – Idegenek! Mi közünk velük? Nekem az egész világ – megcsókolta az anyja kezét, közben az orvosra nézett – idegen.
Az anyja meglátta a tekintetét és kétségbeesetten kérdezgette önmagát: észrevett volna valamit? Pár nap óta különösen dühös pillantásai vannak Károly számára. Pedig nincs oka, még nincs oka, még. Holnap? Ma este? A fia csak előrelátó. Tehát félti őt.
Károly fölállt, bement Bélával a másik szobába, de hamar végzett az esti utasításaival. A következő percben már kijöttek.
Az orvos menni készült.
Vilma, aki előbb leült és Lujza biztatgatására, hogy a szülei úgyis átküldenek érte, ha megjönnek, a kalapját is letette: most fölállt. Egyszerre menni akart ő is.
– Nagyon késő lesz.
És valami húzta, hogy Károllyal együtt menjen, hogy elvigye ezt az embert innen, magával, egyszer s mindenkorra. Úgyis a villájuk mellett megy el, ha hazamegy. Vilma hirtelen bátor lett és nem röstellte kimondani, még mosolygott is hozzá:
– És a doktor úr arrafelé jön.
Károly ekkor, mert éppen az asszony mellett állt, titokban megszorította a kezét. Aztán nyíltan, egyenesen feléje fordult:
– Asszonyom, azt mondta előbb, erős főfájása van és hogy szeretne kissé a levegőre menni.
Lujza vontatva, de biztosan felelt:
– Igen. – S a lányhoz fordult hirtelen. – És majd megnézem, hogy odahaza vannak-e már a szülei. Addig –
– Itt marad – mondta gyorsan Béla és kivette Vilma kezéből a kalapot.
Búcsúztak. Lujza ígérte, hogy pár perc múlva visszatér. A két gyerek egyedül maradt.
– Fél tőlem? – kérdezte mohón Béla. Feleletet nem várt és folytatta: – Adja ide azt a szűzmáriát.
Vilma felvetette a fejét.
– Minek? Nem adom.
Béla szemében meglobbant egy haragos láng.
– Úgy látszik, azért ragaszkodik hozzá olyan nagyon, mert a doktor ment érte a tombolán. Szégyellje magát!
A lány egy pillanatig zabozott, aztán leszakította a joujout a karperecéről és az asztalra dobta. A joujou a földre gurult.
– Itt van.
Béla utánanyúlt.
– Csókolja meg, hiszen a doktor ment érte a tombolán. Drága nyeremény. Csókolja meg.
– Hagyjon, hagyjon. Én nem maradok magával egy percet sem.
Béla visszarántotta az ajtóból.
– Csókolja meg.
– Durva.
– Nekem adja?
– Nem! Nem való ilyen pogány kezekbe.
– Akkor csókolja meg és én visszaadom.
– Nem.
– És én is megcsókolom. Jó? – ezt szomorúan, már minden gúny nélkül mondta a fiú.
– Nem kell – felelt konokul a lány.
Béla elengedte a kezét. A pamlagra vetette magát és sírt.
– Maga szereti őt, látom, szereti.
Vilma szemöldöke hirtelen megrándult. Odament a fiúhoz és megsimogatta a karját.
– Maga igazán beteg. – És ebben már volt valami gúny.
Béla legalább úgy érezte. Felugrott.
– Tudom, tudom! Ezért is szereti őt! Ő egészséges s méghozzá: Aeskuláp papja! Az!
– Megint bolond – csitította Vilma. – Hát mit akar tőlem?
Béla a földre nézett, úgy ismételgette:
– Maga beteg. Beteg. Tudom. – Fölvetette a fejét és kiabált:
– Hát nem jobb, ha tudom, mint ha titkolnák előttem és titkolnám magam előtt?
– Ugyan Béla, legyen esze.
– Beteg. Igen. Amennyire maga. – Megrázta a lányt. – Maga! Érti!?
Vilma mosolygott:
– Igen no, csak csillapodjék.
– Mosolyog. Nem tudja. Titkolják előtte. Hát nem látja?!
Hadart:
– Körül mindenki, egytől egyig, ezen a fürdőn, ahová mást nem is hoznak, csak aki… Hát nem látja? Hát sohase nézett még körül, maga körül, itt van, maga is itt van, itt van.
Megnyugvással nagyot lélegzett:
– Itthon van.
Vilma összeborzongott. A hangja elcsuklott.
– Béla… nem, hazugság… ez…
– Beteg vagy.
A lány eltakarta a szemét.
– Nem, nem!
– Olyan beteg vagy. Olyan. És meg fogsz halni. Mint én.
A lány sikoltott.
– Soha!
– Éppen úgy, mint én.
A lány az ablakhoz támolygott.
– A doktort! Meg akarom tudni. – Kétségbeesetten rágta az ujjait. – Meg akarok tudni mindent! Mindent!
Béla lassan hozzáment, lefogta a kezeit és kinézett az ablakon.
Vilma már őrjöngött.
– Meg fogok esküdni neki, hogy nem teszek kárt magamban. Csak mondja meg, mondja meg! Bizonyosat akarok tudni, bizonyosat kell tudni… hisz ez így: iszonyú!
– Nem látom, nincs a parkban – mondta Béla. Már sajnálta a lányt. A kegyetlenkedő hajlama lelohadt.
– De igen. Ott vannak, együtt még – kiáltotta a lány és tényleg: a fák között most látható lett Lujza és Károly alakja.
– Nem látom – mondta újra Béla.
– Ó, látja maga jól, csak nem akarja!
Béla elfordult az ablaktól. Csöndesen könyörgött:
– Vilma.
– Hiszen látja őket, hát mért nem néz oda? Nem néz oda?
– Vilma.
– Átölelte! mostan átölelte és maga nem néz oda?
– Vilma! Rám nézzen. Rám nézzen. – Elrántotta az ablaktól. – Rám.
– Én meg akarom tudni – mondta a lány, de a hangját valami szörnyű csalódás egészen szárazzá tette. – Bizonyosat akarok.
– Azt hiszi talán, ő megmondaná az igazat? Ő se különb. Ő is hazudik nekünk. Mindenki hazudik nekünk.
Magával vonta a pamlagra a lányt.
– Bizonyosat? Hát van-e nagyobb bizonyosság, mint a halál?
A lány dermedten szólt:
– Isten! Ó édes jó Isten – és a feje aláhanyatlott.
– Addig, addig, nem tudna szeretni legalább addig? Vilma, ha összeesküdnénk ellene, mi ketten?
– Vezessen le – lehelte a lány, de arra sem volt képes, hogy fölálljon.
Béla elébeült a szőnyegre.
– Most a kert túlsó végén járhatnak, hadd higgyék, hogy már lementünk… Lecsavarom a lámpát, még fel találnak jönni és maga sír…
Felállt. A lány kérlelte:
– Nem… nem engedem Béla.
De Béla indult, visszanézett, aztán lecsavarta a lámpát.
– Legalább azt hiszik, hogy lementünk. Így.
Visszament a lányhoz, újra elébeült és a fejét az ölébe ejtette.
– Szereti a sötétet?
– Béla, engedjen.
– Milyen jó, mikor a vonalak nem élesek, nincsenek is vonalak… ez a homály, ez a feketeség, milyen jó, ugye? Mikor nincs korai ránc az arcon meg kiálló ér, ugye? Most nem lát, most csak a karom szorítását érzi… erős még, elég erős – boldogan mondta – érzi-e, hogy milyen erős még?
– Az istenért, Béla.
– Itt a szemébe süt valami kerti lámpa fénye…
Végigsimította ott; felállt és az ablakhoz ment. Leeresztette a függönyt.
– Így, most egészen sötét van.
Tapogatózva visszaindult, de megbotlott.
– Vilma! nincsen itt, hol van?
Megkapta a lány kezét.
– Vilmám!
A lány ellenállt, ki akarta szakítani magát.
– Összekiabálom a házat, engedjen!
De a fiú hozzáomlott.
– Méreg a tied is, az enyém is. Az ajkad.
Megcsókolta.
– Nem, nem láttál, ugye? Daliának láttál ugye? Kis mindenségem, hol a kezed, a kezed? A kezed.
Köhögési roham fogta el s a következő pillanatban ömlött belőle a vér. Fulladozva mondta:
– A lámpát! Csavarja fel a lámpát! Megfúlok így a sötétben, lámpát, segítség!
– Nem látom, merre van – mondta a lány és egészen elalélt.
Most léptek hallatszottak. Aztán tompított beszélgetés az ablak alatt.
– Fönt sötét van. Úgy látszik, utánunk jöttek. Pedig az este hűvös. Nem fázik?
– Bélának biztosan volt esze, hogy felöltőt vegyen. De a lány: egy kis vékony ruhában…
– Neki kevésbé árthat.
– Úgy gondolja?
– Mindössze vérszegény.
– És fiatal, ugye?
– Nem azért, de maga is megfázhatik…
– Pedig én azt hittem, hogy a lány is.
– Semmi esetre sem. Miből hitte?
– Ezen a fürdőn…
– Nem. Épp olyan kevéssé, mint például én.
– Pedig én azt hittem…
– Hát ne őt féltse, hanem siessen és hozzon le egy kendőt magának.
– De nagyon öreg lehetek! hogy úgy félt… Én nem fázom.
– Hiszen reszket.
– Semmi… De mondja igazán, az a lány…
– Nem, nem, ha mondom. Kutyabaja!
– Pedig én azt hittem.
– Hát menjen már a kendőjéért. Akarom.
– Megvár?
– Természetesen.
Most kopogás hallatszott a lépcsőkön. A következő percben Lujza benyitott.
Felcsavarta a lámpát és anélkül, hogy körülnézett volna, a szekrénybe nyúlt. Kivette a kendőjét.
Mikor magára akarta vetni, akkor hirtelen megfordult. Meglátta Bélát a földön.
Hozzárohant és sikoltva esett melléje.
– Fiacskám, fiacskám, mi történt?
A sikoltásra Károly felfutott és Vilma kinyitotta a szemét. Mikor az orvost meglátta, térden kúszott hozzá és a kezét könyörögve nyújtogatta feléje. Károly szelíden eltolta, Béla mellé térdelt, kigombolta a fiú kabátját és intett Lujzának. Ketten fölfogták és lassan a pamlagra fektették.
A fiú eszméletre tért. Megismerte Károlyt és az anyját. Aztán mintha keresett volna még valakit. És mikor meglátta Vilmát Károly lábai előtt, minden erejét összeszedte. A ráhajoló két ember nyakát körülölelte. Meg akarta magának tartani a lányt. Meg kell, hogy tartsák neki a lányt. És hálásan nézett a két emberre. Segítsenek neki. Egymáshoz tolta a két ember fejét.
Károly az ajtóhoz sietett, kikiáltott a szobalánynak és rábízta Vilmát. Kísérje haza. Az asztalon meglátta a kendőt, amit Lujza kikészített magának. Gyorsan rádobta a lány vállára.
