HATVANY LAJOS: NYUGATI KULTÚRA
HATVANY LAJOS: NYUGATI KULTÚRA
Farkas Pál szerencsés ember. Nincs az a gyors-, személy- vagy vegyes vonat, ahol meg nem halott volna hasznosan-mulattató útitársak csevegéséből legalább egy tárcára valót.
Szerencsés ember, ha ez így van – de még sokkalta szerencsésebb, ha nincs így, ha a menetrenddel vetekvő fantáziája bőségéből meríti elmefuttatásainak szédületesen váltakozó kereteit. Párkány-Nána-Vác, Budapest-Ruttka, Újszász-Szolnok, Siófok-Boglár nem elégítik ki, hanem merész képzeletemmel elkalandozik még rejtett mellékvonalak nehezen döcögő vicinálisai felé is.
A nyugati kultúráról Siófok-Boglár közt beszél két úr. Az egyiket szemléltető rövidséggel vadászzekésnek és sörteszakállúnak írja le, a másiknak megelevenítő jellemrajzát így adja: Huszárkapitány, ki Lepsényig alszik, aztán „változatlan érdeklődéssel” hallgatja az útitárs szavait. A huszárkapitány nem szerepel többé; hogy uniformisa mégis belekeveredik a dologba, ezt inkább csak írói eleganciára törekvő szerző nemes ízlésének köszönhetjük.
A vadászzekés elmondja, hogy a nyugati kultúra kis, kócos fekete hírnökei mily megbízhatatlanok. Ha például rendezvényt adnak, nem jönnek el pontos időben. Nem érnek többet, mint a magyar üzleti ügynök. Akadt ugyanis egy angol, aki magyar ásványvizet akart szállítani Egyiptomba, de midőn a magyar ügynök nem jelent meg pontos időben, valami újzélandi cég ügynökével kötötte meg az üzletet. Ahol ilyen bajok vannak, hogy lehet ott irodalomról, nyugati kultúráról beszélni. S éppenséggel mi jogon beszélnek róla olyan emberek, kiknek műveltsége egy pár francia és német verskötet olvasásából és majmolásából áll s akik nem tudják, hogy a nyugati kultúrának lényege „nem teljesen szépirodalmi jellegű,” nem dagályos lírából, gúnyolódó esztétikai cikkekből és érthetetlen drámákból áll, hanem igenis a nyugati életformák megtartásán alapul: a pontosságon, megbízhatóságon, jóhiszeműségen. Ezért vétek, hogy arra nem hivatott egyének a nyugati eszmék külsőségeivel ámítják el a jámbor csibráki kasznárt vagy tapolcsányi jegyzőt, kiben a kultúra e végső fényűzésének befogadására nincsenek meg a szellemi előfeltételek.
Ilyeneket mondott a vadászzekés úr, kinek az volt a szerencséje, hogy Farkas Pál és egy ámulva hallgató huszárkapitány voltak útitársai. Ha én vagyok az ő helyükön, bizony közibe vágok:
Tisztelt vadászzekés és sörteszakállas úr. Önnek igaza van, hogy minálunk üzleti és politikai világban sok a baj s hogy a bajokon valahogy segíteni kellene. Csak abban nincs igaza, ha ettől az ügyes-bajos élettől különválasztja az irodalmat. A fiatalok irodalmát.
Lám a réteken sürög a munka, a gazdaember boldogan tekint szét a vetésen – míg a meteorológiai intézetben nyugtalanul rezegve esik alá a barométer higanyoszlopa. A barométerek előtt pedig ül valaki, jegyezget s ráncba borult homloka a jégesős, viharos holnap gondját rejti. S ő, aki tudja mi lesz holnap – kötelességének érzi, hogy följegyezze, bejelentse, mit sem törődve a kétkedő, gondtalan, megriasztott aratókkal.
A vadászzekés úr egész vastagbőrűsége kell hozzá, hogy a mai Magyarország életének és költészetének ilyszerű kapcsolatát ne lássa. Igaz, hogy a nemzet belső nagy nyugtalanságainak, melyeket a felszínen kavargóktól meg kell különböztetnünk, – a közéletben még alig van látszatuk. De a barométer jelez – a katasztrofális átalakulás nem maradhat el.
Kazinczyék után harminc évvel jött Széchenyi – a forradalmat a népnyelven erősbülő irodalom előzte meg… csupa ismert dolog. Minek utaljak rájuk? Csak arra szeretnék rámutatni, hogy a ma uralkodó áldatlan chauvinismus politikájának talaját ugyancsak író nemzedék készítette elő. Nem véletlen, hogy Rákosiék, Berczikék, Bartókék után Apponyi következik.
Aki nem tudja az életet s annak művészi megnyilatkozását egyetlenegy nagy érzésben átfogni, az nem érett még eléggé az élet vagy művészet jelenségeinek mérlegelésére. Annak nincs joga felőlük szólnia, hát még írnia. Hisz írásra csak a nagy és lappangó kapcsolatok sejtése és felfedése, végtelen érzékenységű idegzet jogosít fel. Ki hallott olyat, hogy valaki érzékenységi minusát, mely valóban megkülönböztető jel s így bizonyos fokú eredetiség, összetéveszti az alkotó képességgel?
A vadászzekés úr úgy véli, hogy a magyar mocsáron való siránkozásnál hasznosabb dolog a falu melletti mocsár lecsapolása, mely a falubelieknek „műveltséget és megélhetést biztosit.” Helyes. De mielőtt e munkához láthatnánk, magára kell eszméltetni a falusit, föl kell benne kelteni a mocsár iránti undort. A honi táj, vezércikkben szokott hízelgő, kendőzött leírásai nem fogják felrázni a népet. De ha ez ország elmaradottságának akad oly panaszosa, mint Ady Endre, ott nem maradhat a szó sokáig visszhangtalan.
Tettek fognak felelni rája. Hol? Mikor? Majd a múltba néző próféta, a 20-ik század végi történész fogja megállapítani.
Így van ez, kedves vadászzekés uram és nem másképp.
