II.
II.
A nő: És az orosz tudta róla ezt?
A férfi: Hogyne.
A nő (elgondolkozik): És jól éltek?
A férfi (türelmetlen, de nem mutatja): Nagyon.
(Hallgatnak; a nő nagyon lassan vetkőzni kezd. A férfi az asztalnál ül és arra gondol, hogy holnap kilenc órás tárgyalása lesz, ahonnan biztos el fog késni. Magával sincs megelégedve, pipogyának tartja magát).
A nő: És lett gyermekük?
A férfi: Volt. (hogy magát csitítsa) De milyen szép keble van magának…
A nő (elgondolkozik): Nekem is volt. Kis fiam. Pistukának hívták. Meghalt!
A férfi (már ingerült, de illő kíváncsisággal): Meghalt?
A nő (a tükör előtt, ingben, nadrágban; a cipő is rajta még; a haját rendezi és az arcát nézi): Két éve. (odafordul) Ugye, rosszul nézek ki?
A férfi (rá akar szólni): Ne… (nem tudja eltalálni a hangot, kényszeredetten belemegy a témába.) Olyan a teste, mint egy lányé. A keble olyan, mint egy lányé.
A nő: Igazán? (szinte öntudatlanul, a vállán kigombolja az inget) – Nézze! – Az uramnak is az tetszett…
A férfi (magában káromkodik, de nincs lelke szólni): Igen?!
A nő (a cipőjét fűzi): Az uram postatiszt volt…
A férfi: Leütötte a hajókötél? (Rögtön megbánja.)
A nő (elbámul; nem érti): nem. Megfázott, influenzában, sokáig feküdt (elhallgat; a lámpába néz; arca mind szomorúbb lesz. A kezei mozdulatlanul maradnak cipőjén.
A férfi (figyeli az éjszaka hangjait; szomorú dolgokra emlékezik s elfelejti, mily szándékkal jött ide; ki van merülve s otthon szeretne lennie; feláll): Isten vele!
A nő (felnéz rá; döbbenettel): Elmegy? És…
A férfi (kesernyésen, int a kezével): Ne féljen. Azért ne féljen! (egy aranyat tesz az asztalra; nagyon csalódott, letört és szomorú) Isten vele!
A nő (elámul; ijedten és alázatosan néz): Elmegy?
A férfi (visszamegy és megcsókolja a nőt): Isten vele…
A nő (átöleli; lassan megered a könnye, szava alig van): Maradjon…
A férfi (határozottan): Nem.
A nő (átszorítja a nyakát): Maradjon! Maradjon!
A férfi (meg van elégedve a gavallérjával, határozottan): Nem.
A nő: Miért?
A férfi: Mert…
A nő: (könyörögve ránéz):
A férfi (kényszeredetten): Nem… Semmi… Nem maga miatt… De oly szomorú!… Nekem van szívem…
A nő: (elbámul).
A férfi: (kimegy; a szíve hevesen dobog, meg van elégedve önmagával s örül, hogy így végződött az éjszakai kaland, majd menni akar, de előbb azt gondolja, megnézi, mit cselekszik a nő. A kulcslyukhoz hajol).
A nő (az aranyat nézi, felveszi és újra leteszi):
A férfi (csitítva szíve dobogását): Ne… Ez a nő tényleg szép… Nagyon szép…
A nő: (elteszi az aranyat):
A férfi (még mindig a kulcslyuk előtt): …és az arany úgyis oda… (feláll, hallgatódzik és egyszerre keze nyomán, lassan, majd hirtelen bezúdul az ajtó):
