PÁSZTOR ÁRPÁD: SZEPTEMBER A DUNAKORZÓN
Riadó bátran lázongna dalom,
Mint tengerrengés, mely rombol, szakít,
Törném új képre a múlt partjait.
Hol legmerészebb a véres roham,
És ösmeretlen ormok tetején
Uj szinü zászlóm kifesziteném.
Ujjonganék a lég gépmadarán.
Multat verő és jövendőt nyerő
Seregbe üzne a vidám erő.
És csatasorban engem nem talál;
Oda van már az ifjú perc, oda!…
Mely a küzdőkhöz hajszolt valaha.
Az az új szárny már engem nem emel,
És a forró nyár szent, termő helyén
Beleng a sápadt szeptemberi fény.
Az enyhe tüzü napra emelem,
S egy megnyugtató, bágyadt, rózsafény
Verődik át hunyt szemem tükörén.
A távol zaj úgy elenyészik itt,
S a hervadó akácok levele
Halk zörejjel hull az aszfaltra le.