IV.
IV.
Néhány rongy, kis malac-füzetek, újságlapok s levelek között, a legalsó fiók szögletében, néhányszerelmi rajzra s gyöngéd emlékre lelt. Harsány rikkancsok képmásai városligeti kiadásban s még néhány kétes ifjú, zömök s brutális mint egy ciklop vagy finom, rezgő s enervált mint valami Duke of York s mind leöntve kávésszínekkel egy vékony s hajlott rézfelületen. Elrongyolt szerelmek, rothadó ölelések zord tumultusa volt amint egy heves kézmozdulattal felhányta mind s egy elvirágzott női arcképnek esett, mely e zivataros társaság védasszonyának tűnt. Óh védasszony, szegény távoli teremtés, egy hajdani gyümölcsöskert eperfája alatt, egy tenyérnyi helyen s mégis elveszve s elkallódva benne a naiv frizurájával. Plein air, szent isten s hogy elsötétedett! „Drága fiamnak – Bérlyné.”
Alice nézte, igen gyöngéden. És ismételgette:
– Drága fiamnak! Drága fiamnak!
És elborult a gyönyörtől. Ímhol az anyja volt, a drága fiamnak anyja, a megkéselt nyaknak, a levágott fejnek anyja s micsoda különös megismerkedés! De az elfonnyadt nő látása még jobban megnyugtatta s fakó alakja az elvirult kertben a vidéki élet gyöngéd érzésével járta át a lelkét. Valami különös vonzalom fogta el a bodor dús hajviselet s az éber szemek iránt s egy hirtelen sejtés azt sugallta, hogy íme a hullához visszatérhet. Némi kegyeletet érzett. E régi kép szemlélete a családi kötelék, érzelmek s összetartás megejtő zűrzavarát keltették benne s búsan megindult s gyászba borultan a holttest felé. Átszűrt szívével, megfinomodva s remegőn, mintegy az isteni küldetés izzó mámorában hajlott az áldozat fölé s a mellére helyezve a nő arcképét, minden fontosat kicsent.
Aztán felállt, boldogan s megfiatalodva. – Még egyszer nézte Bérly Valdemárt s meglepődött, hogy tudja nézni, közönnyel s emelkedetten mint egy bölcs. Az anyjával egyesítve össze az elmúlásnak dicsfényében, ő maga mintegy kisiklott az ügyből s valami sajátos tartózkodással még a gyászból sem kívánt. A halott test, az elmúlt kép, az egymást ölelő bánatok harmóniáját csengte a fülébe s anya s fiú még egyszer találkozva ott ahonnan többé nem nyílik út, oly szép volt, oly zengzetes, oly gyönyörű!
Elbájoltan, egészen új s üde érzésekkel már-már kisiklott az ajtón, amikor mámoros tekintetébe még egyszer a kanári tűzött bele csillogó fekete gyöngyeivel.
Odakint virradt. Minden újra ébredt. A múlté nem volt már semmi, csak e különös madárszem, izzó s megriadt ez éjszakán. Mit látott? Mit láthatott? Mit, hogyan! S ha mégis látott! Az ablakhoz jött, a kalitkához, feltépte s benyúlt. Egy szó nem hangzott. De kiterpesztett tenyere előtt rémüldöző röpködéssel csapkodott a magár. Olykor elérte s kisiklott s hirtelen mégis megragadta. Egészen meleg, harmatos teste volt s a szívét is érezte amint vert a tenyerében. A szemek szédülten néztek, a csőr megnyílt. Egy percig bámulta, mereven. Az ő szíve is vert, az ő szíve! Mégis, valami rém kísértett. Hadd menjen el, hadd szálljon el, – gondolta, felrántva az ablakot. Az utca már élt odalent s a szennyét hömpölygette. Reggel volt. Keleten a nap tüzéből, sajátos alakzatok valami irtóztató öldökléssel szerelték fölt az eget: száguldó társzekerek alatt aranypíros vérüket folyatták feldöntött bíbornokok.
Akkor, elkáprázva, hátrált. A tenyerét összeszorította. Az egész karja rengett az izmok hevétől. De azt még figyelte, amint a csőr megsápadt s a szemek elborulnak. – A tárt kezéből kihullott a madár. Oly könnyű volt s oly lágyan esett, hogy nem is hallatszott a padlón. Alice kiosont az ajtón.
