KARINTHY FRIGYES: „AZ IDEÁL”
KARINTHY FRIGYES: „AZ IDEÁL”
Pózos erőlködés volna, komoly bírálat keretében foglalkozni ezzel a végtelenül naiv művecskével, amelyet enyhe és elnéző mosollyal néztünk végig. Ha valakit kritizálni lehet, az bizonyára nem Rózsahegyi Kálmánné, akinek gyöngéd és érzékeny asszonylelke csak szimpátiát kelthet bennünk, hanem legföljebb a Vígszínház dramaturgja, amiért elfogadta és előadatta „Az ideál”-t.
Bennünket csak egy pár nem nagyon vigasztaló reflexió emléke fűz a Vígszínháznak ehhez az estéjéhez. Mialatt ezek a hihetetlenül hazug jelenetek lepörögtek előttünk a színpadon, bús és kiábrándító sejtések fogtak el. Íme, villant át az agyon a megváltó neo-romanticizmus, melyet áhítottunk és reméltünk, amelytől üdülést, új hatásokat, nagyszerű lehetőségeket vártunk a realizmus hideg és vigasztalan alkonyán. Nem megváltóként jött el mihozzánk, ismeretlen gyönyörűségek új köntösében: hanem jött, úgy, ahogy volt, a tisztes, régi kék köpenyegben, mintha csak Bodnár tanár úr parancsolta volna. Jött és hozott magával bengáli fényt, vörös alkonyatot, elhozta a kegyetlen és bősz férjet, a meg nem értett, megtört szívű nőt, a csalfa ideált, az alkonyatba vesző tenger rémes mormogását, amint összecsap egy hő és becsületes, de sorsüldözött szív kegyetlen bánata fölött – és a férgeket, amelyek megrágják a hű szívet odalent a sírban, ahol sötétség van, hideg, hideg sötétség… Jött és ránk szabadította a gyengekék érzelmeket és savószínű zokogást, mely hosszú éveken át rejtve élt a meg nem értett női kebel mélyében és a füzetes regényekben, amelyekért zenélő órát, kedves, zenélő órát kap a tisztelt előfizető.
Új irányok? Új eszmék? Új hatások és lehetőségek? Művészet? Ugyan. Végignézünk a közönségen és egyszerre kishitűség tölti el a szívünket. Hiszen ha már irányokról beszélhetnénk! De a művészi irányzatok és áramlatok az irodalomnak mindig csak bizonyos magasságaiban keringenek. Bizonyos színvonalon alul az író és olvasó szellemi légköre, lelki szügséglete világ kezdetétől mindig ugyanaz volt: nyálkás, olcsó szentimentalizmus, garasos erkölcsi felfogás, alantos eszközökkel dolgozó középszerűség.
*
Kínos és elszomorító volt nézni a színészek küszködését lehetetlen szerepeikben. Fenyvessy a hősszerelmes naivságait igyekezett oly színben tüntetni fel misztikusan remegő hangárnyalatokkal, mintha a szavaknak valami belsőbb, mélyebb jelentősége volna… Varsányinak egynehány meleg és igaz hangja volt: a második felvonás bosszantó kiabálásait még az ő művészete sem tudta elfogadhatóvá tenni. Szeretném látni azt a művészt, aki az ilyesmit meg tudja oldani: egy asszony lázálmában kiabál, ágyból, hogy nem akar meghalni, hogy húzza a halál csontkeze és a férgek. – Borzasztó!
