BABITS MIHÁLY: TANULMÁNYOK PASCALRÓL
BABITS MIHÁLY: TANULMÁNYOK PASCALRÓL
Ha valaki oly könyvet akarna olvasni, melyben a modern szellem kétségbeesett vívódásait az igazságért legmegrázóbban találja kifejezve, Pascal Gondolatait ajánlanám. Igazi filozófiai tragédia ez a könyv, és Medveczky Frigyes, aki most tanulmányt írt róla, joggal hasonlítja Fausthoz; csakhogy mennyivel komolyabb, életbevágóbb és koncentráltabb a Pascal gondolatvívódása, mint a Fausté! De a Pascal drámájának is megvan a fejlődése, – a hübrisz, a peripetia, a katharzisz – hogyan lett a rajongó, bizakodott racionalistából kétségbeesett szkeptikus, s hogy nyugodtak meg a rettenetes kételyek a vallási miszticizmusban: ez egy szabályszerű tragédia, mely a gondolatokból jól kiolvasható.
Medveczky első tanulmánya Pascalt mint Descartes tanítványát, mint vakmerő racionalistát mutatja be, a matematikusból lett bölcset, az emberi észt bálványozó franciát, aki a spekulációban nem habozik egész a „licenciákig” elmenni. Csakis ebből a racionalistából lehetett az a szkeptikus, aki oly szenvedéllyel kutatja az értelem korlátait és gyöngeségeit, mint ahogy hűtlen szeretőnk hibáit túlozzuk. Medveczky felfogása egészen helyes; de talán túlzás a fogékonyság korlátainak hangsúlyozásában a kísérleti lélektan előzményét látni. A cél, az irány majdnem ellenkező. Azonkívül: összehasonlítható ugyan Pascal Baconnal, aki szintén a spekuláció ellen fordult; de a fő különbség köztük nem az lesz, hogy Bacon (mégis) bízik a tudomány örök haladásában: hanem az, hogy az angolt kielégíti a praktikus tudomány; míg Pascal szerint az emberi lelket csak az elméleti megértés elégítheti ki és teheti boldoggá. Az a tudás, melynek haladásától Bacon az emberiség boldogságát várja, egyáltalán nem azonos azzal, amelynek elérhetőségéről Pascal kétségbeesett.
Pascal szkepticizmusára kivált V. Cousin, a híres filozófus fordította a figyelmet; de napjainkban E. Droz érdekes könyvben bizonyítgatta, hogy Pascal voltaképp nem tekinthető szkeptikusnak; hiszen a Gondolatok kifejezetten apologetikus célból íródtak s legfelebb feltevésképpen, ad hoc helyezkednek szkeptikus álláspontra. Medveczky döntő érvekkel harcol e felfogás elfen: figyelmeztet a gondolkodás mellékterményeinek jelentőségére, arra, hogy nem éppen a cél határozza meg egy munka jellegét; hogy az író sokszor az ellen harcol leghevesebben, ami saját magában legmélyebben gyökerezik, hogy Pascal a kételyeket oly „megható akcentusokkal” adja elő, „melyekkel általában csak olyan íróknál találkozunk, kik saját lelki világuknak legbensőbb éleményeit tárják fel”. A cáfolás után, igazi tudományos módszerrel kutatja a hiba eredetét: miért nem akarták Pascalt elfogadni szkeptikusnak? Összehasonlítja az ókori és modern szkepticizmussal; és kimutatja ellentétét a szofisták frivol, a pyrrhonisták és Montaigne kedélyes és a modern ismeretelmélet pozitivisztikus, felsőséges szkepticizmusával szemben. Kellő értékére redukálja Montaigne hatását Pascalra (az ötletek lehetnek ugyanazok, a hangulat ellentétes) és kimutatja az erkölcsi, emocionális és pesszimisztikus momentumokat, melyek Pascalt minden más szkeptikustól oly élesen megkülönböztetik. Pascal szkepticizmusa hasonlított ahhoz a szakadékhoz, melyet őrültségében mindig maga előtt képzelt: Pascal avait un gouffre avec lui se mouvant – egy Baudelaire-vers szavaival.
A harmadik tanulmány Pascal pesszimizmusáról szól, mely szkepticizmusával, láttuk, szorosan összefügg. De az ismerettani pesszimizmushoz, nála éppen mert az észt, a tudatot tartja a legfőbb értéknek, pszihológiai pesszimizmus is járul: az ész tehetetlen küzdelme szenvedést okoz, a küzdelemről való lemondás unalmat: az emberi élet a szenvedés és unalom végleteiben hányódik örökké. Itt összehasonlítja Medveczky auktorát Leopardival és Schopenhauerrel. Ugyancsak a szkepticizmusból fakad az erkölcsi pesszimizmus, mely az önszeretetben találja az igazsággal való nemtörődés okát. Itt megint kiemeli Medveczky a nagy komolyságot és mély átérzést, mely Pascalt a gondolatok azonossága mellett is elválasztja a cinikus La Rochefoncauldtól. A legtöbb hiba – és erény – hiúságból ered La Rochefoncauld szerint is; de Pascal szerint a hiúság azért oly győzelmes, mert a legönzőbb ember is öntudatlan érzi az ész fenségét és azt kívánja, hogy mennél előnyösebben szerepeljen az emberek ítéletében, az emberek eszében, „mert ez a legszebb hely a világon.” Így az észnek, a racionalisztikus eszménynek túlbecsüléséből származik a pesszimizmus az egész vonalon: s racionalizmus, szkepticizmus, pesszimizmus mind szorosan összefüggnek.
Az utolsó tanulmány kutatja, hogyan talál e heroikus pesszimizmus megnyugvást az ész abdikációjában, a vallásos miszticizmusban. Éppen mert kételyei nagyon komolyak voltak, éppen azért nem viselhette el őket: menekülnie kellett az agnoszticizmusból az egyetlen nyitott úthoz, a valláshoz. De igen helyesen kiemeli szerzőnk, hogy bár az abętir, az ész lemondása közel van a Credo quia absurdum álláspontjához: ami irracionális, vagy szuperracionális nem szükségképpen antiracionális, s Pascal bár túlment régi eszményein, sohasem helyezkedett ellentétbe velük. Itt is az érzelem szerepét hangoztatva, leszállítja kellő értékére a híres Pari elméletét, mely bizonyíthat, de hitet nem adhat; egyszersmind kiemeli Pascal filozófiájának demokratikus vonását, mely a saját heroikus világnézetét a közönséges emberek színvonalára óhajtaná leszállítani. Mindkét dolgot különben már mások is kiemelték.
Pascal filozófiai tragédiájának e szép egységes felfogását, mely mindenesetre alapos átgondolás műve, magából a könyvből nem láthatjuk egészen tisztán, mert a szerző terjengős, kacskaringós előadása, zavaros és magyartalan stílusa gyakran elveszítteti a fonalat. Csodálatos ez a sajátság éppen oly írónál, aki a kristálytiszta Pascallal foglalkozott. Gyakran a legmélyebb vizek a legátlátszóbbak.
A könyvben, mely az Akadémia kiadása, sok idézet és rengeteg sajtóhiba van.
Érdekes és korjellemző dolog az a csodálatosan zagyva és fantasztikus bírálat, amely az Athenaeum hasábjain Euelpides álnevű szerzőtől erről a könyvről megjelent. Érdekes időket éltünk, hasonlókat ahhoz, melyet Oroszországban az orosz írók oly érdekesen jellemeztek: kezdünk filozofálni és egy kissé hóbortosan filozofálni: s ha hajdan az ellenkezőt mondták, ma már lassanként azt lehetne mondani, hogy a magyar született filozófus. Vajon mi lesz e sok forrongó mustból?
