Kortsák Jenő: A kövér lány
Kortsák Jenő: A kövér lány
A sárgára festett, zöldzsalus komédiás kocsi halk nyikorgással kifordult a Duna partjára. Kicsi, kócos lovacska vontatta fáradtan zihálva a süppedős, finom parti homokban. A kocsis, egy sápadt, züllött képű legény álmosan biztatta a kis lovat.
– Még egy kicsit Gabika, még egy kicsit, mindjárt megállunk.
Néhányszor végighúzott a hátán az ostorával. Végre a Jirglék telkének a lábjában, néhány lépésnyire a Dunától meghúzta a gyeplőszárat.
Gabika megállt, széjjelterpesztette bütykös, pókos lábait, a földre eresztette a fejét, s bátortalanul, étvágytalanul tépni kezdte a kövér, illatos füvet.
Rekkenő hőség volt. A sárga napsugarak olvadt rézszínűre festették a Dunát és lassan forrásba hozták a vizét. Hangtalan, lomha, fekete uszályhajók tűntek fel a völgyfordulóban és nesztelen ringással lejjebb csúsztak a vízen, miközben a bordájukról leolvadt forró szurok fekete barázdákat rajzolt a sárga vízbe. Néhány lépésnyire a hajók mögött már sima volt a víz és mozdulatlan. A levegő reszketve, gőzölögve vibrált. A nap korongja alatt kiterjesztett szárnnyal egy halászsas úszott.
– Meleg van, Gabika – mondta a kocsis s levette a ló fejéről a súlyos bőrszerszámot.
A ló zihálva, nyögve lélegzett.
Az ácsok, az erős termetű, vastag karú legények, akik néhány lépésnyi távolságban a Duna partja mellett dolgoztak, észrevették a sárga kocsit.
– Megjöttek a komédiások – mondták és mosolyogtak.
– A mi telkünkön fogják felütni a sátort – mondta Jirgl, a hosszú állú, lusta sváb legény, aki naphosszat ott üldögélt egy öreg fatuskón az ácsok között, s unatkozva nézte, hogyan hullanak darabokra a karcsú szekercék csapásaira a hatalmas tölgyfák.
– Hahó, megjött Skubics mester! – kiáltották az ácsok.
Az arcuk piros volt, vastag izzadságcseppek csillogtak a homlokukon. Abbahagyták a munkát. Izmoktól dagadó karjukat fáradtan lecsüngették, csontos ujjaik közt villogtak az éles bárdok. Otthagyták a sárgán világító lehántott fatörzseket s a kocsi köré sereglettek.
– Meddig maradtok? – kérdezték a kocsist s kíváncsian vizsgálódtak.
Binder, az ácsmester megkopogtatta szekercéjével a kocsi falát:
– Hohó, Skubics mester! – kiáltotta, az ekvipázs megállt.
Az ácsok jóízűen nevettek. Közelebb húzódtak a kocsihoz, s ők is zörgetni kezdték a kocsi falát.
– Bújj ki, Skubics mester! – kiáltotta Jirgl vígan.
Skubics, a vándor panoptikum tulajdonosa, aki mostanig aludt a kocsi belsejében, felébredt a zajra s kilépett az ajtón.
A nap a szemébe sütött, meleg, sűrű levegő ömlött a torkába. Nehányszor megbillentette furcsa formájú, gyűrött kalapját s apró, zöldes szemeit hunyorgatva gondolkodás nélkül hadarni kezdte:
– Uraim! Nagyszerű újdonságokat hozok. Új csodákat. Nagy fáradsággal és óriási pénzáldozattal sikerült megszereznem a világ legritkább látnivalóit. Hoztam egy élő orangutangot, óriási fáradsággal sikerült megszereznem Napóleon koponyáját, amit a temetésekor elloptak, továbbá egy ősmedve csontvázának tetemes részét.
Az ácsok nevettek, egymást lökdösték és tátott szájjal figyeltek Skubicsra.
– Ezeket már mind láttuk – mondta vigyorogva Jirgl, a telektulajdonos fia.
Skubics nem figyelt a közbeszólásokra; folyékonyan, fennakadás nélkül végigmondta mondókáját. A végin egyik kezét a mellére téve, a másikkal nagy gesztussal kört írva a levegőbe, teli torokkal ordította:
– Végül megszereztem önöknek a világ legcsudálatosabb látnivalóját, a világ legkövérebb leányát: A kövér lányt.
Az ácsok hangosan nevettek.
– Igen – kiáltotta Skubics mester s büszkeségtől ragyogott a szeme – nálam látható a világ legkövérebb leánya. Marika, a százkilós leány. Mindezeket pedig a legjutányosabb áron, tíz fillérért megnézheti mindenki. Holnap megnyílik a panoptikum. Uraim, legyen szerencsém!
Meghajolt s udvarias, könnyed mozdulattal megemelte a kalapkáját.
***
Másnap kora reggel megkezdték a sátor felállítását. Skubics hosszú léptekkel kimérte a helyét és beverték a földbe a sátortaró oszlopokat. Ketten voltak csak: a mester s Omnucz, az életunt, züllött képű kocsis. Ezért lassan folyt a munka. Leoldozták a kocsi tetejébe kötözött foltos ponyvákat; kiterítették, megvizsgálták s minthogy több nagy szakadást fedeztek fel rajta, hangosan káromkodtak. Ekkor előkerült a kocsi belsejéből Skubicsné, egy csontos, férfias arcú asszony s egy vastag tűvel kék posztóból foltokat varrt a viharvert ponyvára.
Aztán tovább folyt a munka.
Szótlanul, lomhán, unottan dolgoztak egész nap. A nap forró, mérges sugarakat bocsátott le rájuk s pirosra szítta az arcukat. Lusta, ügyetlen mozdulattal emelték a fejszéjüket s erőtlen ütésekkel, kínos munkával verték le a sátortartó gerendákat, tuskókat.
– Fáj a munka a naplopóknak – mondták az ácsok, akik kárörvendve, gúnyolódva figyelték őket egész nap, mialatt izmos, üde ütéseiktől csattogva visszhangzott a környék.
Végre délutánra elkészült a sátor. Tetejére kitűzték a nemzeti színű zászlót s a vörös függönnyel eltakart bejáró elé odaállították a verklit.
Skubics mester arca kiderült.
– Egy valcert, Omnucz! – mondta vígan. – Frissibe egy valcert!
Omnucz forgatni kezdte a verkli fogantyúját s az ócska szerszám belsejéből éles sivítással előtörtek egy régi bécsi keringő megfakult, bágyadt hangjai.
A községből lassan szállingózva, elébb egyenkint, majd kettesével, hármasával közeledtek a falusiak.
– Jönnek már – mondta Skubics mester s hamiskásan Omnucz felé vágott a szemével –, csak frissibe azt a valcert.
Gyülekeztek a sátor köré a falubeli svábok, bamba tekintetű, hosszú állú legények, kékszoknyás lányok, piros lábú gyerekek.
Előbb távolról szemlélték a sátor titokzatos, élvezetes látnivalókat rejtegető iromba alakját, aztán a zene csalogató, hívogató hangjára észrevétlenül közelebb húzódtak. Nemsokára ott álltak az emelvény alatt s tolongva, viháncolva biztatták Skubics mestert.
– Urraim, hölgyeim, a világ legrrritkább látnivalói –
Skubics mester levette a fejéről gyűrött kalapkáját és elkezdte:
– Urraim, hölgyeim, a világ legrrritkább látnivalói…
A legények röhögtek, a lányok vihogva, egymást csipkedve figyelték, utánozták a szavát, ügyetlen ajkukkal elferdítették körmönfont beszédét. Kíváncsiságuk nőttön nőtt, közelebb tódultak az ajtóhoz, fellibbentették a vörös függönyt, de Skubics felemelte a nádpálcáját, elkergette őket s fáradhatatlanul, éles, mekegő hangon szónokolta:
– A világ legritkább látványossága, a százkilós leány, aki még csak tizenhat éves, itt látható. Belépő díj csak tíz fillér felnőtteknek, gyerekeknek négy fillér. Kutyáknak ingyen.
A falusiak nevettek, Omnucz vigyorogva játszatta a verklit s a kopott hangszer részegítő régi keringőket muzsikált. A nap, mintha megállt volna a szemközti hegytető csúcsán s bíborszínű tüzes fejével vörösre festette a vizet, a levegőt, a mulatozó emberek arcát. A völgy északi részében szürkült az égbolt s lomha testű, tompán búgó vontató gőzösök jelentek meg a víz hátán. Esteledett. A falusiak hosszú libasorban visszaballagtak a hegyoldalba épített, fehéren világító házaikba s amikor az esti harangszó elhalása után kiültek a házuk elé alacsony padkájukra, mindenütt Skubics mesterről beszéltek, a rejtelmes, szellemes vándorkomédiásról, Napóleon koponyájáról, az orangutangról, a kövér leányról, aki tizenhat éves korában már száz kilót nyom és izgatottan hallgatták a verkli bánatos, sikongó hangjait.
A lányok Omnuczról is beszéltek, a züllött arcú, merész szemű legényről, aki fáradhatatlan kedvvel játszotta késő éjjelig az avult, bágyadt bécsi melódiákat.
– – –
Ezen az estén így szólt Skubics mester Marikához, a kövér leányhoz:
– Nem szeretem ezeket az ostoba falusiakat. Fukarok és rongyos tíz fillérjükért túl sokat kívánnak. Félek, hogy nem lesznek megelégedve veled.
Skubicsné, aki a földbe vert karókon nyugvó katlan alá a vacsorafőzéshez szükséges tüzet rakta, így szólt:
– Majd vastagon öltöztetjük.
Marika, a kövér leány sóhajtott. Puha, kövér kezecskéjével félresimította arcába hulló göndör szőke haját. Kéken, ábrándosan csillogó szemei bánatosan nézték a hegyoldalban a kis falusi házak ablakában felvillanó piros tüzeket. Ezt mondta:
– Milyen jó volna mindig itt élni.
Skubics megvetően intett a kezével.
– Ezek közt! Soha! A városban fogunk lakni. Gazdagok leszünk. Egy-két év – azalatt húsz kilóval nehezebb leszel. Akkor felemeljük a belépti díjat húsz, esetleg harminc fillérre.
Skubicsné kitálalta a vacsorát s így szólt:
– Az anyját negyven fillérért mutogattuk. Százhatvan kilóig vitte.
Skubics kapzsian, sóváran csillogó szemmel nézte Marikát.
– Igen – százhatvan kiló már a nagyvárosi igényeket is kielégíti.
És vágyakozva nézték Marikát, a kincseket, gazdagságot ígérő kövér leányt. Simogatták szemükkel, durva, jóízű tréfákat találtak ki s két kézzel tolták eléje az ízes rizskásával teli tálat.
Marika unottan, étvágytalanul turkált az ételben, aztán ellökte magától a kanalat. Egy ideig szomorúan, szótlanul nézte a feje fölött ragyogó csillagokat.
A csillagok hidegen, részvétlenül villogtak. Marika sóhajtott s így szólt halkan, szomorúan:
– Unom ezt az életet. Karcsú szeretnék lenni.
Skubics mesternek kivörösödött az arca s félelemtől s dühtől remegő hangon kiáltotta:
– Akkor koldussá teszel bennünket. Bolond vagy. Nővérem, a te anyád százhatvan kilóig vitte s büszke volt a súlyára. Könnyen és boldogan élt és gazdaggá tett volna bennünket, ha oly korán meg nem hal. Utolsó szava az volt, hogy az ő pályáján neveljünk. Mit akarsz? Dolgozni? Bolond vagy.
– Karcsú akarok lenni – mondta ismét Marika s fényes kék szeméből kövér könnyek folytak pufók hófehér arcára. Keserű, fájdalmas szomorúság szorította össze a szívét. Eszébe jutottak a karcsú derekú fürge parasztlányok, akiket egész délután irigyen vágyakozva figyelt a sátor hasadékain keresztül. Látta, amint ringott, hajladozott a derekuk. És napsütötte arcú, merész szemű legények jelentek meg a képzeletében, akik tréfálkozva, szerelmeskedve magukhoz ölelték a lányok fiatal, hajlékony testét.
Végignézett saját idomtalan, formátlan alakján.
– Engem sohse fog megölelni senki – gondolta s nehéz, fuldokló zokogás tört elő a melléből.
Skubics mester dühtől eltorzult arccal, felemelt kézzel rohant feléje.
Az okos Skubicsné megállította.
– Az még jobban elkeseríti – mondta óvatosan – tudod, hogy a sok sírás árt neki.
Skubics dühében földhöz vágta a sipkáját.
– – –
Másnap korán reggel megnyílt a panoptikum. Skubics fáradhatatlanul, recsegő hangon ecsetelte a látnivalókat. Ügyes csalogató tréfákat mondott, grimaszokat vágott s pihenés közben ismerős nótákat fütyült a szájában tartott rézgombon.
A falusiak tátott szájjal bámultak, szégyenkezve, húzódozva közeledtek Skubicsnéhoz, aki figyelmes, mindent meglátó szemmel ott ült egy kis asztalka előtt. Az asztalka előtt megálltak, komoly arccal keresgéltek a zsebükben, végre nagy nehezen előszedték a tízfillérest s fájó szívvel átadták az asszonynak. A tízfilléresek vígan csörömpöltek s eltűntek Skubicsné piszkos fekete táskájában. Most már megkönnyebbülten az ajtóhoz léptek, félrebillentették a vörös függönyt s eltűntek mögötte.
A kintlevők habozva, tanakodva álldogáltak, s a pénzüket számlálták. Aztán ismét kivált egy közülük s határozott léptekkel Skubicsné elé lépett…
Omnucz ütemesen, tüzesen forgatta a verkli fogantyúját. A nap melegen sütött. Finom fehér por szállott a levegőbe s aranyködbe burkolta a furcsa sátor előtt tolongó tömeget.
Dél felé Jirgl is megjelent a sátor előtt.
Skubics mester mélyen leemelte kalapkáját s udvarias mozdulattal átnyújtott neki egy kék papírdarabot.
– Ohó, Jirgl úr, alázatos szolgája – Jirgl úr szabadjegyet kap. Első osztályú páholyt – nevetett, a mellére ütött – mert Skubics gavallér ember. A telektulajdonos a vendégem.
Előkelő mozdulattal karon fogta a legényt s félrebillentette a függönyt.
Jirgl zavartan, kissé széjjelvetett lábakkal lépdelve, a külső világosságtól káprázó szemmel, belépett a homályos sátorba s megpillantotta Marikát, a kövér leányt.
Aranytámlás, piros bársonyszéken ült egy magas pódiumon. A ruhája selyemből való volt, hófehér nyaka körül aranyrojtos gallér villogott. Nyugodtan, mozdulatlanul ült a trónusán, mint egy királynő. Dús szőke haja szabadon omlott a nyakára, meztelen, telt karjai körül arany karperecek villogtak. Kicsi fehér kezében cigarettát tartott, amit néha az ajkához emelt s ilyenkor piros, üde szájából kékes, imbolygó füstszalagocskák szálltak felfelé.
A szeme bánatosan, közömbösen siklott el a bentlevők kíváncsi, tolakodó arcán. Gőg és fájdalmas büszkeség ült a homlokán.
Jirgl elragadtatva, tágra nyílt szemmel bámulta a kövér lányt. A falusiak, a deszkamellű, vézna testű lányok s a hórihorgas, merev arcú legények köréje gyűltek. Lassankint elmúlt a félénkségük. Hangosabbak, merészebbek lettek. Megjegyzések hangzottak el az ékszereire; a lányok közelébb húzódtak s megtapogatták ruháját.
Egy fénylő, fekete szemű lány megsimogatta a haját.
– Vajon mivel etetik? – kérdezte az egyik.
– Minden órában eszik – mondta egy pártában maradt, irigy természetű leány.
Hangosabbak lettek. Mulattak.
– Ki van párnázva – mondta csúfolódva Tunner, a fűszeres fia és a leány derekához nyúlt.
A kövér lány ráemelte hideg, okos szemét.
Tunner elvörösödve hátrahúzódott.
– Nem meri megfogni – kiáltották többen s nagyobb lett a tolongás a trón körül.
Ekkor Jirgl felállott egy padra.
– Aki hozzá mer nyúlni, annak velem gyűlik meg a baja! – kiáltotta s megrázta hatalmas, csontos ökleit.
A legények elcsöndesedtek.
A kövér lány lassan Jirglre emelte közömbösen néző, hideg szemét…
– – –
Jirgl ettől a naptól kezdve minden nap ott ült a sátorban a szabadjegyeseknek fenntartott helyen. Szótlanul, vágyakozó arccal nézte a kövér lányt, aki hidegen, mereven ült a trónusán. Szeme a sátor tetején lévő kis nyílásba meredt, ahonnan fényes, aranyporos napsugarak áradtak a sátorba. Lomha, egyenletes mozdulattal a szájához emelte a cigarettáját s szórakozottan figyelte, amint a halványlila füstkígyócskák kavarogva összeolvadnak a napsugarakkal s kisiklanak a kicsiny nyíláson…
Csöndesen, szótlanul üldögéltek egymással szemközt. A falusiak ritkábban jártak a sátorba. Az orangutang unatkozva rázogatta, csörgette acélláncát. Napóleon száraz, fehér koponyája álmosan bámult fekete szemgödreivel üvegburája alól a lomha, mozdulatlan levegőbe. A kitömött állatok komolyan álmodozva hallgattak deszkapolcukon.
A kövér lány méltóságteljes pózban ült, lehunyt pillái alatt szunnyadozva pihent a trónusán.
Csönd volt, meleg, ünnepélyes csönd. Kívülről, messziről behallatszott az ácsok szekercéjének ütemes, álomba ringató csattogása, néha egy vontató gőzös komoly, mély búgása.
Egy ilyen délutánon Jirgl kivette szájából a porcelán pipáját s halkan egyszerűen így szólt:
– Én szeretem a kövér nőket.
Marika, a kövér lány ráemelte a szemét s a szeme mélyebben, élénkebben nézett Jirglre.
Sóhajtott s nem felelt.
Jirgl ismét szájába vette a pipáját s tovább gondolkodott; Marika a ruháját igazgatta, mélyebbet szítt a cigarettáján s a füstkígyók élénkebben, fürgébben csavarodtak, kígyóztak a tetőnyílás felé. Nagy csönd volt a sátorban s az ácsok szekercéjének csattogása s a bogarak zúgása nyugodt, édesen komoly muzsikává olvadt össze a szívükben.
Másnap déltájban így szólt Jirgl:
– Marika, én elveszlek feleségül.
Marika elpirult, lesütötte a szemét s így felelt:
– Én most nagyon kövér vagyok, de karcsú leszek.
– Én szeretem a kövér nőket – mondta Jirgl határozottan. Aztán felkelt, hosszú, lomha lépteivel odalépett a trónus elé és megcsókolta Marika piros, meleg száját.
– Nem fogják megengedni – mondta Marika, s szorosan, szenvedélyesen magához ölelte puha, fehér karjaival Jirgl csontos, napsütötte fejét.
Ezen a napon a délutánt is a sátorban töltötte Jirgl.
Szombat volt és sokan jöttek a panoptikumba. Marika hidegen, közömbösen ült a karosszékben, mintha észre se vette volna a körülötte tolongó falusiakat. Csak amikor Jirglre nézett, akkor változott meg a tekintete. A szeme ilyenkor ábrándosan, boldogságtól sugározva simogatta Jirgl büszke, elégedett arcát.
Jirgl önérzetesen mosolygott s ha senki sem látta, Marika felé kacsintott a szemével.
Hosszú ideig titokban maradt a boldogságuk. Felejthetetlen szép napokat éltek.
A délelőttöt a sátorban töltötte Jirgl, délután pedig, amikor Omnucz elkezdte a verklit játszatni, kiült az ácsok közé, a tuskójára.
A nyugodt boldogság vidámabbá tette komolyságra hajló kedélyét. Tréfás gondolatok ötlöttek az eszébe, fütyürészett s tréfásan biztatta az ácsokat, ha a hőségtől eltikkadva letették a szekercéjüket.
– Ne lustálkodjatok, dolgozni, dolgozni! – mondta s vígan fújta pipájából a füstöt.
– Lusta naplopó vagy – mondták az ácsok s megfenyegették a szekercéjükkel. Aztán hajlékony derékkal felugrottak s tovább hasogatták a hatalmas szálfákat.
Jirgl édes, lusta boldogsággal a szívében figyelte őket. A tikkasztó hőség elbágyasztotta őt is. A Duna felől elsuhanó meleg szellő simogatása, az ácsok ütemes csattogása s verkli monoton, rég ismert melódiái kellemes délutáni álomba ringatták. Fejét két kezére támasztotta, kialudt pipája ott himbálódzott a szájában. Könnyű, kellemes álmok ültek az agyára s Marika jelent meg előtte selyem ruhájában s szerelmes, érthetetlen szókat súgott a fülébe…
Egy ilyen boldogan eltöltött nap estéjén, vacsora közben így szólt Jirgl az apjához:
– Én elveszem feleségül a kövér lányt.
– Biztosan megbolondult – mondta az apja s az anyjára nézett.
– Mindig bolondos volt – mondta az anyja s alázatosan várta, hogy a férje mit fog cselekedni.
– Azt a falu csodáját. Soha. Majd segítek a dolgon – mondta még a tekintélyes öreg sváb s faképnél hagyta a fiát.
Másnap a község elöljárósága értesítette Skubics mestert, hogy három nap alatt el kell hagynia a falut.
Skubics káromkodott, földhöz vágta a sipkáját, aztán rövid ideig tanácskozott a feleségével s elhatározták, hogy utolsó napon mélyen leszállított áron bocsátják be a látogatókat.
Marika kétségbeesett zokogással töltötte el az utolsó három napot. A szeme kivörösödött a sírástól, az arca megsápadt, fényes kék szeme bágyadtan, fájdalmasan nézett Jirglre.
– Ha karcsú lehetnék, feleségül vehetnél – mondta sírástól remegő hangon.
– Én így szerettelek – mondta Jirgl s szótlanul, bambán, tehetetlenül maga elé bámulva ott ült egész nap a tuskóján s szorongva, sóhajtozva nézte, amint összehajtják a ponyvát, elrakják a verklit, a piros függönyt, amint kihúzzák a cölöpöket a földből.
Este felé befogták a kis lovat a kocsi elé. A gubancos, vézna lábú lovacska nekifeszült a hámnak s a sárga kocsi fájdalmas nyikorgással nekiindult a homokos, végtelen országútnak.
Az ácsok abbahagyták a munkát s vígan nevetgélve a kocsi felé lengették a kalapjukat.
Ekkor kinyílott a kocsi zöld zsalus ablaka s Marika sápadt, megnyúlt arca tekintett ki rajta. Kezében egy piros kendőt lobogtatott. A Duna vizéről hűvös, kósza szélroham tört a part felé, felkavarta a parti homokot és finom sárga felhőbe burkolta a kicsi piros kendőt.
Jirgl mozdulatlanul gubbaszkodott a tuskóján.
Sokáig nézett a kocsi után.
Aztán felkelt, szemébe húzta a kalapját s öreges, csoszogó léptekkel a falu felé indult…
Hosszú ideig nem mutatkozott senki előtt.
Otthon ült a boglyakemence padkáján s egykedvűen maga elé bámulva szítta a fehér porcelánpipáját…
Ősszel, amikor a hegyeken kipirosodtak a fák s a Duna túlsó partján a szőlőhegyek rőtszínű hátán, mint az kúszó bogarak mozogni kezdtek a szüretelők, ismét kiült a tuskójára. Lustálkodva hallgatta az őszi, párás levegőben a messzeségből áthangzó emberhangokat: az asszonyok csengő, visszhangzó kacagását s a férfiak mély, dörmögő beszédét.
Aztán az ő szőlőjükben is szüreteltek.
A szüreti mulatságon sok bort ivott s egy legénynek, aki Marikával csúfolta, beverte a fejét.
Ezután beállt a tél. Az utcákat magas, hamvas hó borította. Az újbor is kiforrt s délutánonkint, mint valami nagy, fekete gázlómadarak, egymás nyomában lépegetve a lábuk alatt harsogó hótengerben, megindult a falu népe a pincék felé s a homályos, borszagú, langyos levegőjű pinceoduk megteltek erős hangú, vidám borozókkal.
Jirgl ebben az időben felejteni kezdte Marikát. A farsangban egy táncmulatságon is részt vett és sokat táncolt egy Hutter nevű szőlősgazda tömzsi termetű lányával.
Ekkor azt beszélték róla, hogy meg fog házasodni.
Tél vége felé sokat aludt a kemence padkáján, sokat pipázott, úgy hogy az anyja alig győzte vágni számára a hosszú szálú, illatos szűzdohányt.
Egy napon, amikor vidámabbnak látszott, megkérdezte az anyja, hogy mért nem házasodik meg.
Jirgl visszadűlt a padkára, szítt egyet a pipáján s így szólt:
– Nincs a faluban kedvemre való lány.
Eközben lassan, bátortalanul tavaszodni kezdett. A nedves, fekete földből világoszöld fűszálak bújtak elő és a még csupasz ágú bokrok tövében egy nap virradóra kidugták halvány fejecskéjüket az ibolyák.
Az emberek megmozdultak a faluban. Előszedték a szőlőkarókat és újra kihegyezték eltompult végüket, a kaszákat kikalapálták és élesítették az ojtókéseket.
Az asszonyok fehérre meszelték a téltől megviselt házak falát.
A nap most már melegebben sütött és dél felé ezüstös fényben ringtak a távoli hegyek erdői. A falu utcái megteltek piros lábú, kiabáló gyerekekkel. Előkerültek a labdák és vígan csörömpöltek a betört ablakok.
Jirgl is felébredt hosszú téli tétlenségéből.
Egy délelőtt kibújt a kemence mellől és kinézett az utcára. A vöröses agyagos föld tündöklött a táncoló napsugarak lábacskái alatt. Kinyitotta az ajtót. Nedves, enyhe, illatos levegő, a messze hegyek fáitól illatos levegő csapta meg az orrát.
Lassú, lógázó léptekkel végig ment a fehéren tündöklő házak mellett. A pipája kitűnően égett. Meleg, kellemes dohányszag úszott körötte a levegőben.
Néhány fiatal leány ment előtte az utcán. Háti kosaruk alatt kissé meghajolva siettek. Az utca közepén folyó hegyi patak megállította őket. Kissé haboztak, aztán nagy sikoltozással átugrottak. Ugrás közben felpenderült a sötét szoknyájuk és előtűnt a rózsaszínű, meztelen lábuk. Kezükkel lesimították a szoknyájukat és Jirgl felé nevettek. Az arcuk is rózsaszínű volt és a foguk fehéren villogott.
Jirgl jó kedvre gyulladt. Felemelte a karját és tréfásan megfenyegette a lányokat.
Aztán gyorsabban neki indult. Egy dal jutott az eszébe; hangosan dúdolni kezdte. A kalapját jobbfelől lehúzta a szemére.
Messziről hallatszott már az ácsok lármája, a taktusos, tompa csattogás. Friss, jókedvű szellő csapott az arcába. Kifordult a Duna-partra. Ott dolgoztak az ácsok. Szorosan a gerendák mellett álltak s minden harmadik taktusnál megvillant a levegőben a szekercéjük. A lehántott gerendák sárgán fénylettek.
– Juhé! – kiáltotta Jirgl feléjük.
Az ácsok mosolyogtak.
– Tavasz van megint – mondta az egyik.
Könnyedén forgatták a szekercét s a sárga háncsok szerteszét röpködtek a levegőben. Csattogott a fényes szerszám és a hegyek vidáman visszaverték az erőtől duzzadó acél zenéjét.
Jirgl leült a tuskójára.
– Most már meleg lesz megint – Jirgl előbújt az odújából – mondták nevetve az ácsok s szorgalmasan tovább dolgoztak.
Dél felé járt az idő. A nap sugarai most olyan színűek voltak, mint az olvadt bronz. Fehér sirályok lebegtek a víz felett s puha, meleg hasukkal megérintették a csillogó vizet.
A Jirglék telkén álló öreg szilfa csúcsára rászállott egy vércse. A fa legkimagaslóbb csúcsára ült s komikus mozdulatokkal, szélesre kitárt farktollaival balanszírozott.
A bestia – nevette Jirgl – a hegyibe kell ülnie. – S nagy érdeklődéssel nézte a hetyke madarat.
– No várj! Épp az én szilfámra kell telepednie – mondta ismét és mérgelődött egy kissé.
Végignézett a virágzó barackfákkal teli földön.
Minden rendben volt. Egy fa se halt ki a télen. Egészségesen, frissen várták a nyarat, a gyümölcsöket.
– Lesz elég barack az idén – dörmögte elégedetten és szeretetteljesen simogatta tekintetével a szép sorjában álló fákat, a világoszöld fű közül elősötétlő kövér, fekete földet.
A kert végén elterülő tisztáson megakadt a tekintete. Ez a hely nem zöldült ki az idén. Nagy, kör alakú térben sárga, eltaposott fűvel benőtt folt terpeszkedett széjjel. Szomorú kopár folt.
– Ott volt a sátor – jutott az eszébe.
Elkomolyodott s a porcelánpipát a két marka közé fogva mozdulatlanul nézte a foltot.
Ekkor megint lányok jöttek arra. Az egyik szőke hajú volt, tömzsi, gömbölyű. Dereka körül ritmikus lengéssel himbálódzott a sok keményített szoknya.
Eszébe jutott Marika.
– Szép kövér lány volt a Marika – gondolta s nagy szomorúság fogta el a szívét.
Fejét két nagy csontos tenyere közé temette.
– A Marika – mormogta – kövér, egészséges lány volt. Szőke.
Eszébe jutottak a Marikával átélt napok. Megjelentek előtte a meleg nyári délutánok, amelyeken együtt ültek a sátorban. Szinte maga előtt látta a leányzó telt, fehér arcát, hűséges kék szemét. És látta kövér kis kezét, amint a cigarettát lassú, lusta mozdulattal a szájához emelte és látta a kék füstszalagot, amint piros ajkai közül lassan kavarogva, mind feljebb és feljebb emelkedve felért és befolyt a sátortető nyílásán beszűrődő napsugár aranykévéjébe. A feje mind mélyebbre süllyedt a két ökle közé, a fehér porcelánpipából lassan, illatosan ömlött a frissen vágott szűzdohány.
Nemsokára egész világosan maga előtt látta a sátort, a nagy vörös bársonyszéket s a benne ülő lányt, a Marikát, a kövér lányt.
Elaludt és édes, szomorú álomképek vonultak el lassú, hosszú sorban a szemei előtt.
A nap mind melegebben sütött. Dél volt. A faluban megkondultak a harangok. A Duna simán, szinte mozdulatlanul pihent a medrében. Az ácsok közül nehányan levették a kalapjukat, s az ingük ujjába törölték izzadságtól gyöngyöző homlokukat. Csak ketten dolgoztak már egy lehántott öreg tuskón s tompábban, halkabban csattogtak a bárdok – épp úgy, mint – tikkasztó nyári napokon –, amikor a sok millió bogár zúgása letompít, elfullaszt minden éles hangot.
Ekkor nyikorgó kelepelés hallatszott messze az országút felől: az agyonhasznált, szúette, a végtelen vándorlásban halálra fáradt kocsik siránkozó kelepelése.
Kifordult a Duna partjára a sárga kocsi.
– A komédiások – mondták az ácsok, az egészséges, semmin meg nem induló izmos legények.
A kis gebe kócosan, megöregedetten, roskadozó léptekkel kúszott a süppedő homokon.
A Jirglék telkének végében a sárga kopasz folton, ahol tavaly óta nem nőtt fű, megállt a kis ló s földre eresztette a fejét. Omnucz, a züllött arcú kocsis leszállott a bakról s levette fejéről a súlyos bőrszerszámot.
Minden úgy, mint egy évvel ezelőtt.
Jirgl pedig aludt a tuskóján. Mélyen, egyenletesen lélegzett. Marikáról álmodott, a kövér kívánatos leányról s a véle töltött napokról.
Ekkor két meleg kar kulcsolódott a nyaka köré s egy puha bársonyos kéz befogta a szemét.
Jirgl felébredt.
Kék szemű, karcsú, kissé sápadt lány állott előtte, aki Marikára emlékeztette.
– Én a Marika vagyok – mondta a leány.
Jirgl álmosan, bambán nézett az előtte álló leányra.
– Sokat sírtam és lefogytam – mondta Marika – Skubics is sokat vert, mert most már nem juthatunk el a nagyvárosba…
Tikkadt csönd volt. Messze a Duna közepéről halk emberi beszéd hallatszott. Tutajosok úsztak arra, s kihallatszott, amint a széles kalapú tótok egyenletes, lassú ütemben belemerítették a tükörsima vízbe az evezőjüket…
– Soha többé nem juthatunk el a nagyvárosba – mondta Marika.
Jirgl unottan, közömbös arccal ült a tuskóján. Gyufát vett elő a zsebéből, két-három szálat meggyújtott s lassan szipákolva rágyújtott a pipájára.
– Miért jöttél vissza? – kérdezte.
Marika zavartan, szótlanul, mosolyogva állott előtte. Kezét Jirgl vállára tette. Aztán lassan, szeméig elpirulva visszavonta. Egy pillanatig kerekre nyitott szemmel, kutatva, reménykedve várt. Aztán fuldokló zokogás tört elő a melléből.
– Mert a feleséged akarok lenni. Azért fogytam le. Most én is olyan vagyok, mint a többi. Éheztem egész télen… mindig rád gondoltam, tűrtem a verést, mert karcsú akartam lenni. És most eljöttem, most nem vagyok világ csodája, most a feleséged lehetek.
Jirgl felállott. Homlokát összeráncolta s gondolkozva szítta a pipáját.
Aztán így szólt:
– Én csak a kövér nőket szeretem.
Hátat fordított a leánynak, aztán vállat vonva, unottan, bambán maga elé nézve megismételte:
– Én csak a kövér nőket szeretem.
És hosszú, lógázó lépteivel elindult a falu felé.
