FINALE.
FINALE.
Még visszazeng fülembe
A hangja – vagy más cseng? Vagy a zene
Szakadt meg hirtelen?… Mire fölnézek,
Hogy visszagondoló hűségszegésből
Szemem bűnbánva térjen vissza hozzád:
Már eltüntél s helyetted s helyeden
Székfelborítás, szedelőzködés
Majd rohanás és vad nyomakodás
Ajtó telé. Én is bundámba búvok
S a könyöklőn általhajolva nézem
Hogy’ hömpölyög kétoldalt le a lépcsőn
A sokaság, mint völgynek lökdösődik
A kecskenyáj. S kutatva, lefelé,
Számítom, hol lehetsz – és mire végre
Felém virit ruhád s fölfeketéllik
Fejed: lobbal utánad rohanok,
Átcsuszva élben, törtetve könyökkel,
Míg tusakodva melléd nem szorultam,
Éppen mikor az inas rádsegíti
Köpenyeged. – Hát ime, itt vagyok.
Melletted, lyány. Melletted vagyok itt,
Egy sziszre szádtól, szorításnyira
Kezedtől és egy pillantásnyira
Szemedtől. Vajjon ér-e engem e
Pillantás? Ér. Sőt tán melegen ér,
Tán mosolyogva, ahogy megkövűlt
Merevséggel csak érzem arcomon,
De szemem oda nem néz. S kezem is
Tán érez valamit: egy suhanó
Keztyűi horzsolást, egy pillanatra,
Mely, mire fölnézek, már elosont,
Gyorsabban nálad is, aki pedig
Sietve lépkedsz, vissza sem tekintve,
A kocsihoz és eltűnsz mélyiben.
Amíg indultok: mégegyszer benézek
Hozzátok, hozzád, az üveg mögé,
Amelyre már virágot vet lehed.
Ki vagy? ki voltál? Nem szövődik-e
Sorsom e helyt? S nem játszottam-e
Zúgó zenénél, fény káprázatában,
Kétszáz szorongó és nekiöltözött
Asszony meg lyány közt épp azzal az egygyel,
Kinek neve az én számomra: végzet?
Nem tudhatom, mert csak férfi vagyok,
Vesztétől mindig félő, ám e vesztét
Még idejében fel nem ismerő!
A kocsi indul és én magam is
Utána indulok, némán tűnődve:
Nem te vagy-e az utolsó a sorban,
Mely nékem szánatott, – vagy nem vagy-e
Első a sorban: azoknak sorában,
Akikhez nékem nem lesz már közöm,
Akiknek én már semmit sem jelentek,
S akiknek csókja, vágya, bágyadása
Már énnekem nem jut majd részemül?
Ahogy megállok, és utána nézek
Kocsidnak: vajjon nem jelkép-e ez,
S nem mutat-é előre magamat,
Amint ki nem kötő gályák után
Kinézem a szemem, egyedül állva
A vénség szikkadt krétaszigetén,
Melyből az élet csapkodó vize
Naponkint egy-egy darabot lemállaszt,
Mignem beomlik az egész, s fölötte
Elcsap a só, a nedvesség, a hűs,
A duzzadó szent örökkévalóság?…
Kocsid már régen tovatünt, és én
Olyasmit érzek, hogy ég a szemem,
Fáradságtól, vagy tudj’ isten mitől:
Sótól, vagy hüvösségtől, vagy talán
Nedvességtől… Isten veled leány,
S talán, ki tudja: isten veletek!
A hangja – vagy más cseng? Vagy a zene
Szakadt meg hirtelen?… Mire fölnézek,
Hogy visszagondoló hűségszegésből
Szemem bűnbánva térjen vissza hozzád:
Már eltüntél s helyetted s helyeden
Székfelborítás, szedelőzködés
Majd rohanás és vad nyomakodás
Ajtó telé. Én is bundámba búvok
S a könyöklőn általhajolva nézem
Hogy’ hömpölyög kétoldalt le a lépcsőn
A sokaság, mint völgynek lökdösődik
A kecskenyáj. S kutatva, lefelé,
Számítom, hol lehetsz – és mire végre
Felém virit ruhád s fölfeketéllik
Fejed: lobbal utánad rohanok,
Átcsuszva élben, törtetve könyökkel,
Míg tusakodva melléd nem szorultam,
Éppen mikor az inas rádsegíti
Köpenyeged. – Hát ime, itt vagyok.
Melletted, lyány. Melletted vagyok itt,
Egy sziszre szádtól, szorításnyira
Kezedtől és egy pillantásnyira
Szemedtől. Vajjon ér-e engem e
Pillantás? Ér. Sőt tán melegen ér,
Tán mosolyogva, ahogy megkövűlt
Merevséggel csak érzem arcomon,
De szemem oda nem néz. S kezem is
Tán érez valamit: egy suhanó
Keztyűi horzsolást, egy pillanatra,
Mely, mire fölnézek, már elosont,
Gyorsabban nálad is, aki pedig
Sietve lépkedsz, vissza sem tekintve,
A kocsihoz és eltűnsz mélyiben.
Amíg indultok: mégegyszer benézek
Hozzátok, hozzád, az üveg mögé,
Amelyre már virágot vet lehed.
Ki vagy? ki voltál? Nem szövődik-e
Sorsom e helyt? S nem játszottam-e
Zúgó zenénél, fény káprázatában,
Kétszáz szorongó és nekiöltözött
Asszony meg lyány közt épp azzal az egygyel,
Kinek neve az én számomra: végzet?
Nem tudhatom, mert csak férfi vagyok,
Vesztétől mindig félő, ám e vesztét
Még idejében fel nem ismerő!
A kocsi indul és én magam is
Utána indulok, némán tűnődve:
Nem te vagy-e az utolsó a sorban,
Mely nékem szánatott, – vagy nem vagy-e
Első a sorban: azoknak sorában,
Akikhez nékem nem lesz már közöm,
Akiknek én már semmit sem jelentek,
S akiknek csókja, vágya, bágyadása
Már énnekem nem jut majd részemül?
Ahogy megállok, és utána nézek
Kocsidnak: vajjon nem jelkép-e ez,
S nem mutat-é előre magamat,
Amint ki nem kötő gályák után
Kinézem a szemem, egyedül állva
A vénség szikkadt krétaszigetén,
Melyből az élet csapkodó vize
Naponkint egy-egy darabot lemállaszt,
Mignem beomlik az egész, s fölötte
Elcsap a só, a nedvesség, a hűs,
A duzzadó szent örökkévalóság?…
Kocsid már régen tovatünt, és én
Olyasmit érzek, hogy ég a szemem,
Fáradságtól, vagy tudj’ isten mitől:
Sótól, vagy hüvösségtől, vagy talán
Nedvességtől… Isten veled leány,
S talán, ki tudja: isten veletek!
