II.
II.
Mesémnek hőse Péterke. Hat éves, elegáns fiatalember; hosszú szőke haja válláig ér, kissé fitos orra kedvesen mered a levegőbe, korán okos szeme sok mindent meglát.
A kedves, ízléses ebédlőben egy este vacsoránál ültek apa, anya meg Péterke.
Az ifjú nagyon jól viselte magát. Nem mondta az ételre: nem kell! (talán belátta, hogy az Élet nem mindig azt tálalja, ami ínyünkre van), nem tömte a gyomrát kenyérrel, nem rugdosta az asztallábat, nem borította fel a vízzel teli poharat, nem sivalkodott, szóval: úrimód viselkedett. Minden a legnagyobb rendben volt, ám ekkor, végezetül, az asztalra sajtot adtak. A vastag tányéron egy szelet piros kérgű, sárga bélű hollandus edámi sajt mosolygott. Péterke is megkapta a maga részét, természetesen; igaz, hogy ez nem volt sok, de Péterkének nem való volt többet kapni. Igen ám, csakhogy az eddig szelíd kisfiú most nyugtalan lett. Megette a részét és máris nagy elégedetlenség fogta el.
Édesanyjára nézett s elszánt hangon imigyen szólott:
– Kérek még!
Édesanyja gyöngéd, szerető kézzel simogatta Péterke fürtös fejét, mondván néki:
– Péterke, a sajtból mára elég, itt egy fél alma… és a gondosan lehántott gyümölcsöt kis fia tányérjára tette, igaz szeretettel.
A kisfiú ezt nem volt hajlandó elfogadni.
– Kérek még! – mondotta határozott hangon és a sajtra mutatott.
Erre apa ránézett – ó, csak apák tudnak igy nézni! – de nem szólt semmit. Édesanyja figyelmeztette:
– Péterke, kis fiam, ne légy akaratos. Kis fiúnak nem jó sok sajtot enni, megárt. Gyomrocskád nem bírja, beteg leszel, szóval: Péterke, a sajtból mára elég. Péterke különös kedvében lehetett, mert e bölcs anyai beszéd után is csökönyösen hajtogatta:
– Kérek még! Kérek még!
Most apa szólalt meg:
– Hallod-e. Péter, ne légy akaratos, meglátod, ebből még baj tesz!
És apa szigorúan Péterkére nézett, azután szelt még egy darab sajtot, magának. Apa szokott áldozatot hozni gyermekéért, szívesen és tudatosan… nem kellett volna szelnie még egy darabkát abból a sajtból, éppen most. Péterke furcsát érzett, keserű lett a szája tőle… Apa eszik, én meg nem kapok… és nem szerette e pillanatban apát, sőt anyát sem.
– Kérek még, kérek még… dünnyögte, motyogta. nem is igen lehetett hallani, vagy talán: nem kellett volna meghallani, de apa így szólt:
– Idehallgass, Péterke. Tudod, hogy anya is, meg én is, csak a javadat akarjuk; sajtot ma nem kapsz többet, mert megárt. Holnap is van egy nap, holnap is ehetel belőle.
Hiába beszélt apa ily okosan, azon este Péterke sehogy sem tudta belátni, hogy most apának van igaza; van így néha az ember.
Ott ült, kicsiny ökleit nadrágocskája zsebeibe gyömöszölte, maga elé meredt némán, dacosan, homloka elborult. El volt keseredve, mert kívánsága nem teljesült, és úgy érezte, hogy néki most tenni kell valamit. És ekkor az a rút gondolat érlelődött benne, hogy ő csen magának egy darab sajtot… még egy darab sajtot, csak azért is!
Meg is tette. Egy őrizetlen pillanatban – mindig akadnak ilyen pillanatok! – az éléskamrába osont és tőrt magának a sajtból. Azután szép illedelmesen jóéjt kívánt apának, anyának, kicsiny szobájába ment, gyorsan levetkőzött, ágyába surrant és hamarosan megette a gazul szerzett sajtot, magában mondogatván: jó, nagyon jó!… Különben nem tudta volna megenni. Ezt tette Péterke.
Azután falnak fordult, erősen lehunyta szemeit, aludni próbált. Hiába, most érezte, hogy nem cselekedett okosan. Amin úgy próbált segíteni, hogy sietett elaludni.
Ágya mögött a falon szőnyeg lógott. A beleszőtt képen hátul valami kastélynak nagy zárt kapuja volt látható, elöl meg egy páva díszelgett, mely finoman tarka madár magot csipegetett a földről. Ez a kép régi, nagyon régi ismerőse volt Péterkének, aki már nem is törődött vele, bár most falnak fordult. Egész igyekezete azon volt, hogy minél hamarabb elaludjék. Igy feküdt Péterke mozdulatlanul.
Egyszerre csak… mintha az a szőnyegbe szőtt kép világosabb lett volna, furcsa kékes-halovány fény ömlött rajta végig… és Péterke csudálkozva látta, hogy a páva, mely mindig ott állt az udvaron, még pedig mozdulatlanul, hogy ez a madár, íme, megmozdult!
Sőt:
– Jóestét, Péterke! – mondotta a páva, – jól tetted, hogy eljöttél. Nagyon megszerettelek. Azt hiszem, kitűnő ember vagy, akit lehet szeretni. Már rég óhajtok veled megbarátkozni, és úgy gondoltam, elvinnélek egyszer idegen világba, oda, ahol még sohasem jártál.
Péterke módfelett elcsudálkozott és nem tudta, mitevő legyen; szólani sem tudott és ezen is csudálkozott. Csak nézte azt a mesebéli pávát, nézte, nézte és várta, hogy most mi lesz.
Erre a páva folytatta:
– Nos, édes öregem, ha akarsz velem jönni, akkor kelj föl, jer ide az udvarra, innen meg együtt megyünk s azt hiszem, nem bánod meg.
– Nagyon köszönöm kedves meghívásodat, kedves páva, – mondotta Péterke, mert hiszen idegennel tudunk szépen, illedelmesen beszélgetni – nagyon szívesen elmegyek veled, igazán, csak arra kérlek, hogy reggelre jókor itt legyűnk, mert nékem akkor föl kell kelnem.
– Ne aggódj, Péterke, idejében itt leszel, – nyugtatta meg őt a páva.
Erre Péterke föltápászkodott és mintha régen csinálná, egész egyszerűen a szőnyegbe szőtt udvarra lépett.
– Igy ni, Péterke, – mondotta barátja, a páva, – most legokosabban teszed, ha a hátamra ülsz, így minden sokkal ügyesebben megy.
– Ha nem vagyok terhedre, – mondotta Péterke finoman és óvatosan a madár hátára ült, átölelte a páva nyakát, – olyan kedves vagy, igazán!…
A madár hármat-négyet szaladt, azután fölrepült…. Péterkének ez a röpülés eleinte nem esett jól. Szédült, az volt a véleménye, jobb volna a földön lenni, és mondta volna is a pávának: nagyon kérlek, szálljunk inkább le – de nem szólt semmit, mert úgy gondolta, hogy nem lehet beszélgetni a madárral, amikor repül. Mást sem tehetett, jól belekapaszkodott a páva nyakába és lehunyta a szemét. Hogy meddig repültek, nem tudta. A páva szólt hozzá, mire ő kinyitotta a szemét és látta, hogy nagy, különös, mindenféle színű meg alakú házak felett röpülnek. A páva hátranézett és így szólt:
– Látod, Péterke, ez itt az emberi vágyak, emberi törekvések és iparkodások fővárosa; a nagy nyüzsgésnek-kapaszkodásnak, furcsa akarásnak, előretörtetésnek, bús lemaradásnak, szenvedélynek, szívósságnak, energiának, kitartásnak, küzdésnek, munkának furcsa, különös szagú fővárosa; úgy hívják, hogy: Sajtváros. Itt minden sajtból van. Itt most leszállunk és te sok mindent fogsz látni meg tapasztalni. Csak arra kérlek, ne egyél a házakból vagy az utca kövezetéből, ne majszolj ajtót vagy ablakot, hanem elégedj meg azzal, amit látsz, és csak ha te is serény munkás leszel itt, akkor jut néked is Sajtváros gyönyöreiből.
Péterke nagyon kérte a pávát, hogy ne aggódjék, legyen nyugodt, ö, Péterke, olyan illedelmesen fog viselkedni, hogy igazán nem lesz rá panasz, és ő nem falánk, ő talán nem is szereti valami nagyon a sajtot, nem, nem lesz semmi baj, csak már szálljanak le. Le is szálltak.
Péterke nem győzte csudálni a várost. Itt igazán sajtból volt minden. A házak: falak, ajtók, ablakok, lépcsőfokok, erkélyek, erkélyeken a virágok, a boltok, kirakatok, az a sok szép csillogó, csábító holmi, az utcák: a gyalogjáró. a kocsiút, az aszfalt, a szegélyző fák, a kocsik, lovak, villamosok, automobilok, az utcai lámpák, hirdetési oszlopok, a hirdetések, minden, minden sajtból volt; csak az emberek voltak sajtkukacok. De nem látszott meg rajtuk. Siettek, lótottak futottak, nyüzsögtek, vágtattak és nem törődtek se Péterkével, se a pávával. Talán nem is láttak őket.
A két idegen ment erre-arra, néha megálltak egy-egy kirakat előtt.
– De furcsa szagú város – mondotta halkan, önfeledten Péterke.
– A sok ezerféle érdeknek van ilyen szaga, amikor munkává alakul, oktatta ifjú barátját a páva. – Ha neked is lesz érdeked és ezt kifejezed, vagyis dolgozol, akkor nem érzed majd ezt a szagot.
Kijutottak egy nagy térre, melyen egy nagy palota állott. Száz lépcső vezetett fel a homlokzat hatalmas, nyugodt oszlopcsarnokához, mely mögött nagy, pompás lendülettel bontakozott ki a méltóságteljes épület. Persze itt is minden, a lépcsök, oszlopok, kerítések, a kapuk, a tömör falak, a márvány, a bronz, a pala, minden, minden sajtból volt.
– Látod, Péterke, – mondotta csöndes áhítattal a páva – ez itt a királyi palota. Itt él az agg fejedelem és itt virul gyönyörű szép leánya, az ifjú Gorgonzola királykisasszony. Menjünk a palotába?
– Menjünk! – mondotta Péterke bátran és ellépdegéltek a termetes, tagbaszakadt portás mellett. Mentek, mentek csodaszép sajttermeken végig és megcsodálták a finom, művészi sajtszobrokat meg faragványokat, melyek ott pompáztak; bizony, a nemes anyag még sokkal-sokkal értékesebb lett a művész kezében. Mentek, mentek, és Péterkét az a kóválygó hangulat fogta el, mintha ő már járt volna itt, de nem emlékszik, csak homályosan… Eljutottak a trónterembe. Hát ez, ez volt a legszebb, legcsodásabb, ez, ez volt a legtündéribb kerek Sajtországban! Azok a gyönyörű szobrok, gyönyörű falfestmények, gyönyörű faragványok, gyönyörű színes ablakok, az a gyönyörű trónszék, – Péterke kíváncsi áhítattal nézte ezt a soha nem látott csudát. És az a sok-sok udvari dáma meg finom gavallér, kik mind a királyt várták és a gyönyörű szép királykisasszonyt. Egyszerre csak felvonul huszonnégy, pompás egyenruhába bujtatott trombitás, szájához emeli hangszerét, fölharsan huszonnégy trombita! Péterke úgy érzi, hogy ezek is sajtból vannak – mozgolódás, suttogás, moraj, azután csend, egy hang: ő felsége a király!… udvarhölgyek s udvaroncok, dámák s lovagok tarka serege mozdul, két hosszú sorban, egymással szemben sorakoznak a trónszékig, azután megszólal a főszertartásmester – Péterke mindezt nagyon jól tudta, ha ma látta is először, sokszor olvasta mesekönyvében – tehát a főszertartásmester megjelenik az ajtóban és így szól:
– Hölgyeim és uraim, felséges királyunk és fenséges királykisasszonyunk!
Erre a selymekbe, csipkékbe öltözött dámák és ragyogó öltözetű lovagok mélyen meghajlottak és őszinte hódolattal fogadták az agg fejedelmet, aki a terembe lépett. Kézen vezette csodaszép ifjú leányát, Gorgonzola királykisasszonyt s trónszékéhez ment; hat apród vitte a király köpenyét s hat apród vitte a királyleány uszályát; a király méltóságteljesen ült trónszékére, lábaihoz viruló lánya.
Áhítatos, nagy csönd közepett szólalt most meg a jó öreg király:
– Kedves népem!… Minden ember életében van legalább egy pillanat, (mely, igaz, néha hosszabb, néha rövidebb idáig tart) de van egy pillanat, amikor okosan beszél. Öreg is vagyok, fejedelem is vagyok.
– Éljen! – zúgta az udvar.
– Csak a mesében beszélnek így az öreg fejedelmek! – súgta ezalatt a páva Péterkének, úgy lehet: tanító célzattal.
– De azért mégis azt hiszem, hogy most okosan beszélek. Ha jól meggondolom, nem is olyan könnyű dolog! Igaz vagy nem Igaz?
– Igaz! – zúgta gyönyörűen, összevágón az udvar.
– Ne szakítsatok félbe, kedves híveim, mert még elvesztem a fonalat. Nem, nem veszíthetem el, hiszen itt van: az én egyetlen leányom. Hát igen, róla van szó, meg rólam, meg rólatok van szó – idefigyeljetek. Az ember, ugyebár, úgy általában mondom, sohasem tudhatja, hogy mikor hal meg. Gyakori eset, hogy egészen fiatal emberek váratlanul, egyszerre csak meghalnak, úgy hogy az élők nem győznek csodálkozni. Ilyenkor az ember igazán különös dolognak véli, hogy még él, hogy egyáltalában meg tud vénülni és önkéntelenül, őszintén elmondja: milyen bölcs a természet! De erre csak később akarok rátérni. Látjátok, én már öreg, egészen öreg vagyok s végre mégis csak gondoskodnom kell a lányomról, népemről, országomról, mert hiszen nem tudhatjuk… igaz vagy nem igaz? Arról van szó, hogy a leányomnak férjet adjunk, derék, hozzáillő ifjúembert. S ha végignézek rajtatok, kitűnő lovagok, vitéz bárók, nemes grófok, büszke hercegek, férfiak!… honnan tudjam, hogy közületek melyik az igazi? Hiszen mindnyájan nagyszerű külsővel jelentek meg, előttem mindnyájan pompás embereknek mutatkoztok, szeretlek titeket, jóembereim vagytok – íme, láthatjátok, súlyos dolog bölcsen cselekedni. Gyermekeim, amikor az ember nem tud valamin kiokosodni s úgy érzi, hogy az ő személyes gondolatai gyönge tanácsadók, ilyenkor jusson eszetekbe az, amit az imént egyszer már elmondottam: milyen bölcs a természet! Igen, a természet bölcs. A mi városunkat, a munkának, akarásnak, törekvésnek ezen mindigtalpon gócpontját, kitűnő cikkekben, leírásokban, könyvekben már nem egyszer méhkassal, és népét e méhkas szorgalmas lakóival hasonlították össze. Mily találó hasonlat! Mert íme ti, kedves körülöttem élő embereim, ti vagytok a herék. Itt a királynő, közületek ki a legkülönb? Ez nemsokára kiderül. A város előtt emelkedik méltóságteljesen a nagy, komor Roquefort hegy s annak tetején piroslik az edámi alma. Ó, a többit már tudjátok! Aki elsőnek oda feljut s lehozza a Roquefort csúcsán pirosló sajtalmát s lábainkhoz rakja, – igen, közületek az a legkülönb, ő lészen leányom férje, az ország királya. Verseny lesz, készüljetek! A hegy lábánál találkozunk s remélem, hiszem, hogy áldás, béke leng ezentúl is fölöttünk!
Harsogó éljen, Gorgonzola királykisasszony pirulva sütötte le szemét, a nagy. tarka tömeg hirtelen megmozdult, zúgás, moraj… egyszerre Péterke meg a páva ott állottak a nagy, komor sajthegy lábánál. Katonaság, poroszlók, egy emelvényen az öreg király s az ifjú királyleány, sok-sok ember, ezernyi néző, egy hírnök, aki beszél… És a páva így szólt Péterkéhez:
– Állj te is a versenyzők közé. Ne aggódj, ne kételkedj, te leszel az első, én mondom, s akkor minden a tied, a királyleány és egész Sajtország! Menj már, no!
Péterke bólintott: jól van, s a versenyzők közé állt. Előtte az a furcsa, komor nagy hegy; tetején az almát nem is lehetett látni. De ők tudták, hogy fönn van, mindnyájan tudták. A hírnök elhallgatott – kürtszó – s mind nekiiramodtak. Péterke nem nézett se jobbra, se balra, hanem kúszott, kapaszkodott fölfelé s úgy érezte, hogy a dolog egészen jól megy. Eszébe jutott, hogy a királykisasszony rámosolygott, épp amikor felharsant a kürt, s ő most úgy érezte, hogy előljár. Nem volt könnyű talaj, mellyel küszködött, mindenféle szakadékok, mélységek, sötét, förtelmes barlangok akadtak útjába, de ő csak ment elszántan, bátran előre; néha úgy rémlett, hogy már látja az edámi almát piroslani. Feje fölött pedig ott repült hű kísérője, a derék páva, és így szólt hozzá:
– Előre, Péterke, kitartás! Még csak néhány lépést kell tenned. Előre!
Ekkor Péterke egy barlangba pillantott… alszik? kérdezte Felix Ottó.
– Nem, nem alszom – feleltem gyorsan.
– Szóval, Péterke egy nagyon szerény, de néki kedves hónaposszobába pillantott s ott látta az íróasztalnál ülni apját, aki körmölt, másolt, egy halom sűrűn teleírt lap feküdt előtte és apa épp most tette le a tollat.
Nincsen készen, mondotta magának, ez a csomó lemásolt levél csupán anyag, nyers anyag, de lehet belőle valamit csinálni. És ott ült és nézett, tanakodott, gondolkodott, javítgatott, gyúrt, toldott, összevont. Kéziratot csinált az anyagból, szöveget, melyet talán el lehet adni. Mérlegelte a mondatokat, csiszolta a fordulatokat, tisztította az anyagot és elfelejtett minden egyebet.
– Nézze kérem, – mondotta Felix Ottó, s erre én fölkeltem s odamentem hozzá – most levelek következnek; az írásom elég jól olvasható – olvassa tovább – igen? Én addig lefekszem kissé s szivarozom.
– Jó, szívesen, továbbolvasom.
– De ne fönnhangon, én már ismerem ezt a históriát! – mondotta Felix Ottó vidáman; szivarra gyújtott; én az íróasztalhoz ültem, ő a pamlagra feküdt, én olvastam, ő meg szivarozott.
