IV.
IV.
Felix Ottó felült és félretette a maradék szivart: – Végig olvasta?
– Igen.
– És jól mulatott? Remélem, jól mulatott! Nem, ne mondjon semmit, se bókot, se véleményt, és ne legyen őszinte. Minek? fölösleges. Ma azt hiszem, hogy, ez a kis egymásba rakott mese jó, ma meg vagyok erről győződve. És ilyenkor úgyis mindegy. Holnap meg nem hiszek az értékében és eldobom, de óvatosan, hogy holnapután, amikor eszembe jut, újra elővegyem, végiglapozzam és elismerjem. Nagyszerű, hogy az ember ezt meg tudja tenni. Azután meg, kérem, ha azt hiszi, hogy az ön megjegyzéseiből – ó, elsőrangú, pompás megjegyzések, tudom – de ha azt hiszi, hogy tanulnék belőlük valamit, hát téved. Önmagunktól tanulunk, senki mástól. Az ön tapasztalatait, az ön okosságát hogyan illesszem az én gondolatvilágomba, hogy is lenne jó az ön receptje az én konyhámnak?
– Hát akkor minek mutatta nékem ezt a munkát?
– Ez az, drága mester, ezen gondolkodtam, amikor most itt feküdtem a pamlagon és szivaroztam.
– Nos és?
– Én nem tudom. Igazán nem tudom. Talán csak azért, hogy megmutassam: én is tudok valamit. – Tessék, gyújtson rá!
A házban, az utcán mélységes, éjszakai csönd – most felhangzik egy kései villamos csengetése.
– Hát akkor… köszönöm a szívességét, meg ezt a tanulságos estét megyek. Talán már nem is kapok villamost.
– Dehogy nem, kap. Tessék, gyújtson rá egy szivarra. – Behozta a kabátomat, kalapomat. – Majd lekísérem, a megállóhelyig, ne várjon magában – jó?
– Nagyon kedves.
– Tudom, igen, néha nagyon kedves vagyok, de nem baj; elmúlik.
Amikor lenn álltunk a megállóhelynél, az utca túlsó oldalán, Felix Ottó felmutatott:
– Az ott a szobám ablaka. Ha innen nézem, tudva, hogy ott lakom, ott élek, ott dolgozom, s elképzelem az íróasztalomat, rajta a lámpát zöld harangjával, s a csöndet, nyugalmat, fejedelmi egyedüllétet…: kedves, nemde? Ilyenkor ember az ember! S ha kissé ellágyul, elpuhul, és kell valaki, valamely titkos okból, hát az is van, egy érdeklődő, néhány órára… azután újra csönd, nyugalom, egyedüllét… Látja, most kanyarodik be a villamos, mely beviszi, azt hiszem, az utolsó. Holnap bejön a kávéházba? Igen? Jóéjt!
És még egyszer köszöntünk egymásnak, kalapot emelvén.
