HEBBEL
HEBBEL
Húsvétkor egy napra fenn jártam Berlinben (mert bennem, bármint haragszik érte De Gerando Félix úr, megvan e gyönyörűen mai város bátorsága), s húsvét vasárnapján este a Deutsches Theaterben végignéztem a Reinhardték Judit-előadását. Az előadás, egészben véve, kitűnő; ahol az egyes színész ereje nem bírja, a színpad brutális vakmerősége kipótolja. De nem erről akarok most szólani; Reinhardték májusra lejönnek, s nyilván sora kerül ennek az előadásnak is, melyet már a Wegener, a kitűnő Wegener kitűnő Holofernesáért is szenzáció megnézni. Hanem a darabról, Hebbelről, hogy hogy’ leszól a színpadról, hogy hogy’ uralkodik a színpadon, hogy hogy’ lüktet minden szavában az akció, ugyanakkor, mikor pedig ezek a szavak csupa intellektuális töprenkedések szavai; kommentárjai a saját tartalmuknak, conduits-listái az elmondóiknak, akik személyenkint állandóan megadják a saját egyéniségük formuláját és nyomozólevelét, úgy hogy minden Hebbel-darab valóságos Wagner-opera, melynek végtelen melódiája és polifóniája úgy áll össze, hogy minden személy egyik a másik után belezengeti a saját motívumát. Hol ennek a drámaiságnak titka, s hogy és hol tudnak ez egyes motívumok nemcsak cselekménnyé összeömleni, de, egyúttal, egy tömegérzés történetévé vagy hullámzásává is? A figyelmes néző, a legfigyelmesebb olvasó sem tudja pontosan megmutatni, s a legfigyelmesebb s legjobb elképzelésű olvasó is álmélkodva látja a színpadon százszorosára emelkedni a könyvből olvasott Hebbel lélekmozgató erejét. A Juditban, az emberi történetén kívül, a színpadon még egy drámai történet alakul össze, amely olvasásra nem érzik ki belőle ennyire: a vallásosságé. Ezé az emberi, de különösen zsidó specifikumé; isten és ember közt való ezé a személyesen elektromos feszültségé, mely egy egész nép tömegében a vihar előtt való tűrhetetlen tikkadásig nyugtalanodik össze. A természet e tikkasztó mindenhatóságából van valami a Hebbel Juditjában, s mikor Judit végre fejét veszi Holofernesnak: mintha leütött volna végre a villám, lezuhogott volna végre a zápor, megoldódott volna végre a rettenetes feszültség, s meggyötretve, veszteségesen, romokkal és pusztulással magunk körül, de megkönnyebbülve sóhajtunk föl. Emberek esete így válik a költő kezén sokaságok történetévé s ennek révén természeti eseménnyé – s ez a művész csakugyan versenyre kél a Teremtéssel.
