II.
II.
Vacsora után azt mondta Veres tanító úr:
– Nincs annál jobb, mint itthon lenni. Az ember jól érzi magát, nem törődik senkivel, itt a feleségem, a jó barátom, az öcsém, minden jó hozzám, ami csak körülöttem van, még a bútorokat is mind régen ismerem. Az a könyvszekrény a nagyapámé volt, pap volt szegény, míg meg nem halt. Az a szék, amin maga ül, fiatal káplán barátom, az a szék legalább száz esztendős. De azért olyan erős az, hogy ha ma csináltatok egy széket Makovics asztalossal, kutyagumit se ér emellett.
Megállott, mert a szivarjával volt baja. Elkezdte erősen szívogatni, kivette meg betette, aztán elővett a zsebéből egy papírszipkát, abba gondosan beleszorította s úgy vette megint a megfeketült fogsora közé.
– Pedig most sokkal drágább minden – mondta a káplán.
– Nem a, nem a, én azt mondom, hogy nem.
Felvette a poharat s koccintásra nyújtotta. A káplán is felvette a magáét, a tanító öccse, a kosztos diák sem volt rest, odatartotta a poharát, de a káplán az utolsó pillanatban meggondolta magát s a háziasszony elé fordult:
– De nagysád kérem, koccintson már egyszer.
A fiatalasszony ott ült a helyén s az asztalra könyökölve hallgatta a beszédet. Most elnevette magát s kicsillogott a jobboldali szemfoga, amely aranyból volt.
– Még leitatnak – mondta.
A férje hatalmasan felkacagott rá.
– Úgy szép az asszony, ha lóg a kontya! – kiáltotta. – Igyál, szívem, a rézangyalát!
A káplán unszolva tartotta a poharát, fiatal kerek arca már kipirult a bortól, a szeme csillogott s vékony kis kunkori szőke bajusza az orra tövéig berzenkedett. Úgy nézett ebben a percben az asszonyra, mintha a testvérnénje vagy az ideálja, vagy meghitt kedvese volna. Az asszony megérezte, hogy sugárzik feléje az a férfitűz, aminek lehetetlen ellenállani.
Felkapta a poharát s anyás fölényességgel, de asszonyi kacérsággal koccintotta oda a fiatalember poharához!
– Nem tud koccintani, nem tud koccintani! – mondta a káplán s arra célzott, hogy koccintáskor szembe kell nézni!
Az asszony jobban elmosolyodott, s míg a poharát szájához emelte, azzal a nézéssel pillantott oda a káplán szemébe, hogy „az ilyen gyerekek is tudnak valamit!” Aztán tovább könyökölt az asztalon, de most már nem egy könyökön, hanem kettőn. A káplán fenékig itta a borát s szétgömbölyödött arccal nézett az asszonyra, mintha dicsekedni akarna az ivásban való hősiességével. S azt látta meg, hogy az asszony melle felduzzadt a két kar közt s minden bornál részegítőbb gondolata támadt: ha ő most hátulról odaállana s átnyúlva az asszony hóna alatt, marokra fogná annak a gömbölyű mellét!
A házigazda úgy ivott, mint a pulyka, behunyva a szemét, ivás után hunyorított s tovább folytatta a bölcsességét.
– Az nem úgy van, kérem. Azt, hogy ma drágább-e valami, mint volt ezelőtt száz évvel, nagyon nehéz megmondani. Mikor az én nagyapám a lányának bútort csináltatott, kivágatott két öreg diófát a kertben és odavett egy asztalosmestert családostól és az tavaszig dolgozott neki. S ott volt nála az öt gyerekével. Hát kérem alássan, azt nem tudom, hogy pénzt mennyit fizetett neki…
– Az nem lehetett sok! – mondta a káplán. Nevetve mondta, csakhogy már egyszer ellentmondjon, de a tanító kötekedésnek vette. Szigorú lett az arca és cuppantva húzta le a bajuszát az álláig.
– Nem lehetett sok – hagyta rá –, az tény, de kérem alássan, tessék csak meggondolni, hogy egy télen keresztül eltartani egy családot: egy asztalost a feleségével meg az öt gyerekével, manapság! nem volna tréfa!
Határozottan, komolyan nézett a káplán szemébe, csak a szempillája reszketett, az mutatta, hogy kezd a bor beszélni belőle.
– Hát nem – hagyta rá a káplán, mert szeretett ugyan heccelődni, diákosan feleselni, de meggondolta, hogy ma van először itt, idegen helyen, és ami fő, egy szép asszony szeme előtt!… Még észre veszik, hogy ő tulajdonképp nem komoly önálló ember, hanem csak diák… És milyen szép asszony! Újra ránézett s látta sötét szemeit, kipirult barna bőrét, amelyen át sütött a vér, gunyoros piros száját, csak az az arany fog zavarta! Megtelt kebleit! amelytől újra hályog borult a szemére.
Visszanézett a tanítóra s még egyszer azt mondta:
– Az nem volna tréfaság! – aztán el kezdett azon gondolkozni, mire is mondta ő ezt. Még be fog csípni! Pedig az borzasztó lenne! Első este becsípni, egy ilyen gyönyörű asszonynak a szeme előtt. Holnap menne, menekülne innen… Talán még jobb volna ma este…
A tanító meg volt hatva attól, hogy a káplán kétszer is igazat adott neki. Felemelte a poharát, de akkor észrevette, hogy üres.
– Hó fráter! – kiáltotta el magát –, alszol?
A diák az asztal végén ült s olyan csendes volt, hogy senki se vegye észre, hogy még most is itt van, s nem ment már régen dolgára, tanulni. Most felállott, az ebédlőszekrényhez lépett és a fatálcáról vette a boros palackot és sorra töltött minden pohárba.
– Hogy kuksol a fráter! Hát a tanulnivaló, hé! A rézangyalát! Maturára készül és ahelyett, hogy elbújna, mint szorgalmas diákokhoz illik és tanulná a hik, hek, hokot, hát itt kuksol. Mi lesz avval a maturával?
A diák borzasztóan lenézte a nagybátyját, aki csak tanító s így fogalma sincs róla, mi az a hic, haec, hoc. Mosolygott s a tudósok önérzetével mondta, hogy:
– Majd csak megérünk valahogy!
– Azt tudom, hogy a tök is megsárgul a napon, de nem lesz abból sose dinnye! – élcelt a bátyja, s mindenkinek úgy tetszett, hogy valami kitűnő vágást dobott az öccs fejéhez. Nevettek is a rovására; maga a bácsi is megsokallta a megszégyenítést és elővette az óráját:
– Tíz óra – mondta. – Ej ni, hogy eljárt az idő. Észre se vettük
– Bizony, pedig észrevehetted volna arról, hogy mennyi bor van benned – mondta az asszony.
– Na, nem is olyan sok! – szólt komolyan a férj s restellte, hogy a felesége éppen úgy beszél vele itt, mások előtt, mint ő az öccsével.
– Az még nem sok! – mondta a káplán csillogó szemmel s az asszonyra meredt, mintha fennakadt volna a szeme.
A tanítónak megint jólesett, hogy a káplán kedvezően nyilatkozott s így kiáltotta el magát:
– Na hát akkor igyunk még egyet! Fráter! neked is megengedem, hogy még egy pohár bort üríts velünk, de akkor aztán csak tessék elbújni s a tudomány…
Ekkor ittak. A tanító csak egy kortyot, hogy a felesége ne vekszálhassa. A káplán két kortyot, a diák azonban végig kiitta az egész poharat. Ha már úgyse kap többet!
– A tudomány borából hörpintgess akkorákat öcskös, mint az én boromból! – fejezte be a tanító, amit kezdett s nagyot kacagott.
Az öcskös elpirult, aztán jóéccakát mondott és hamarosan kiment.
– Nagyszerű ez a diákkor – mondta a tanító, amint az öccse kilépett az ajtón –, az az élet legszebb kora. De azért nem szeretnék még egyszer diák lenni.
Mindhárman nevettek.
– Ha meggondolom, hogy holnap órára kellene menni és felelni a pedagógiából, bizonyisten megbuknék belőle.
– Nagyszerű dolog az, mikor az ember elmondhatja, hogy már többet nem kell vizsgázni! – mondta a káplán, szívbeli meggyőződéssel.
– Hát magának még vizsgázni kell? – kérdezte az asszony.
– Fájdalom, nagysád, igen. Még hátra van a lelkészi. Most nyomtam le a káplánit.
– Az mikor lesz?
– Egy év múlva.
– Na hát, csak tanuljon addig szorgalmasan.
– Hahaha! – kacagott fel igen hatalmasan a tanító. – Egy káplán és tanulni! A már az utolsó. Egészen másat kell tanulni egy káplánnak! Meg kell tanulni udvarolni!… Van itt lány elég!
A káplán odanézett az asszony keblére s újra ködös lett a szeme.
Az asszony már másodszor vette észre ezt a pillantást s most kitalálta, mit jelent. Azonnal, önkénytelenül megmozdult, hátradűlt a székben, nyújtózkodott, kifeszített karokkal. A káplán homályos szemekkel sorra kísérte a mozdulatait s oly gyáván, szemérmesen itta be az asszonyi mell új domborulásait, hogy az asszony elpirult s az urára nézett, az nem veszi-e észre.
De a férfi semmit se látott az okosságától s egyre beszélt.
– Egy káplán már kész férfi. Az már nem diák. Annak más dolga van. Barátocskám, az életben egészen más dolgokra van szükség, mint amire az iskolában tanították az embert. Azt lehet mondani: – kiáltotta fellelkesedve a tisztázódott gondolatán –, hogy az életben csak arra van szükség, amiről az iskolában nem tudnak semmit! Legfontosabb dolog a szerelem! Hát mire tanítják az embert ebből az iskolában! Azután a pénzszerzés! Na, megette a fene, ha valaki az iskolában akar megtanulni pénzt csinálni. Azután a tekintélyszerzés! Ehhez is más kell, mint a lecketanulás!
– Nagyszerű – mondta az asszony –, azért tanítják a többit az iskolában, mert ezeket mindenki magától tudja. A többit kell tanítani!
Egy percre mintha megvilágosodott volna előttük a kérdés, mindhárman igen megörültek neki. De aztán a tanító elemezte az ötletet.
– Mit? Latint? Meg görögöt? Hát kell azt tudni?
A káplán is odanézett az asszonyra. Tőle kérdezte a szemével, hogy kell azt tudni?
Az asszony gúnyosan elvonta a száját.
– Persze, hogy kell! Aki azt nem bírja megtanulni, az már nagy szamár, abból nem lesz pap. Sem úri ember, megmarad mesterembernek. Azért kell tanulni a fiatal embereknek szorgalmasan, hogy hozzájussanak ahhoz az úri osztályhoz, ahol jó lenni. Ha nem tanulná valaki a görögöt meg a latint, hát hogy jutna hozzá, hogy egy úriasszonynak udvaroljon!
– Pedig az a fő! – kiáltott fel a tanító s hahotázott.
A káplán abban a pillanatban megbocsátotta az iskolának az összes latin auktorokat s a vallásnak, hogy a biblia görögül és zsidóul van írva.
A házigazda pohárhoz nyúlt és koccintott.
– Szervusz! – mondta a káplánnak.
Ez fülig vörösödött, nagyon meg volt hatva, hogy a tanító, aki legalább kétszer olyan idős volt, mint ő, felszólította a tegezésre. Ez volt az első pertuja egy igazi férfival. Házas emberrel! Pláne olyannal, akinek ilyen gyönyörű szép felesége van.
– Nagyon megtisztelve érzem magam, tanító úr! – rebegte meghatottan, s a másik pillanatban már restellte meghatottságát. Mit! utóvégre ő már most is pap. S valamikor szégyellni fogja, hogy egy tanító csak úgy per te! beszél vele! No, nem baj, vigasztalta meg azonnal magát! Szép felesége van!…
Még koccintott a férjjel s már az asszony felé nézett. Ez mosolyogva nézte a zavarát. Egyre jobban megtetszett neki a szelíd kis jámbor fiú, aki úgy tudott pirulni, mint egy lány. Kacéran nyújtotta felé a poharát.
– Na látja – mondta –, ugye, hogy jó volt görögöt tanulni!
A káplán úgy érezte magát, mint egy gőzfürdőben. Kéjes zsibbadtság öntötte el a testét s szinte ellankadt. Az asszonyt csak valami fátyolon keresztül látta s tisztán rájött, hogy halálosan szerelmes ebbe a gyönyörű szép asszonyba. Az ajkai szétnyíltak s haragos vörösen gyúltak ki s lihegésszerű szóval mondta, hogy:
– Igen, nagysád.
(Folyt. köv.)
