Peterdi István: Emőd Tamás versei
Peterdi István: Emőd Tamás versei
Az új magyar költők hangot adtak a magányos ember végtelen sóvárgásának. Intenzív az új líra; az ember részegen nézhet nagyon mélyről jövő tüzébe. Emőd Tamás nem közéjük való. Hiányzik belőle a mélység; motívumai közül a tiszta emberi. Motívumai igen gyakran a történeti reminiszcenciai, melyeket nem az ő mai életéről való tudatához kapcsolt, az elmúltság hangulata a legismertebb és a köztudatban jellemzőnek ismert dolgokon, tényeken, hangokon támad fel benne. Motívuma az emberektől való elkülönözöttség; de nem a magányos emberé, hanem egy osztályképviselőjéé; a poéte maudit-é; a bajazzo-é; ismert és nem egyetemesen megindító motívumok. Nincsen egyetlen mindig sajgó sebe; nincsen egy sebeken növő izzó örömvárása; nincsen mély, nagyon mély lelki élete, amely már megforgatott, átkutatott mindent.
Nincsen? Miért legyen? Van lelke, amely a felszínén érzékeny. Van szeme, amely lát. Van erős hangja az élettelen ború kifejezésére. Megír egy őszi tájat úgy, hogy a köd érzik, a csizma cuppan, a vigasztalan és varázsos meseősz támad. Leír egy rézmetszetet szavakkal, amik nőnek, nőnek s a végén úgy döndülnek le, mint vasból való tömb. Mikor néha föltárul a lelke és mint a szivacs szívja magába, ami abban a pillanatban részegítő. S mikor folyton az ilyen pillanatokat várja s néha kivárja, s ki tudja, nem mind gyakrabban fognak-e jönni?
Mert egész embereink vannak. Mert csak esetleg érünk rá az izmosodó erőkben gyönyörködni. Daliásan vagy megtörve mint férfi jelentkezzék. Akkor lehet vigasztalónk vagy kétségbeejtőnk.
