Karinthy Frigyes: Sík Sándor: Szembe a nappal | Nyugat 1908-1941

Karinthy Frigyes: Sík Sándor: Szembe a nappal

1. Olyan kitűnően skandál, alliterál, asszonál, rímel keresztül-kasul, elől-hátul, keresztben, hosszában, megint előlről és megint vissza ez a derék, fiatal Sík Sándor, hogy az embernek belefájdul a feje. Mire az ember leteszi a könyvet (egy szuszra végig lehet olvasni), mintha valami robogó gyorsvonatról szállana le: – egyetlen, tisztán kivehető és értelmes gondolatunk a könyv tartalmáról így volna kifejezhető első percben: tramtadaram, tadaram. Ezt tessék meghallgatni:

„És egy csatás nagy éjszakán
Felkelt a tenger
Zúgtak az erdők
Zúgtak a bércek
Daloltak a vizek
Szilajon, szilajon
Vad szelek jártak
Viharok szálltak
A völgyek nyögtek
Sziklák dübörögtek
Az egek zengtek
Villámok kerengtek
Sziklasorok rengtek
Az árban, a zajban, az éjben
Ropogva ropogtak a mélyben… stb.”

Drága szép gyorsvonat: dibergő-dübörgő rímek és ütemek – milyen jó volna belefeküdni, hadd vigye az ember ebbe a nyavalyás, gyalogos világba. Csakhogy nem lehet: a kritikus bácsinak nincs ideje vasutacskára, csak úgy a vasutacska miatt, Pistike. A kritikus bácsi savanyú bácsi, jaj, Pistike, valahova szeretne jutni és mindig kinéz az ablakon: merre is utazunk csak, hadd lám.

Hát: szembe a nappal! – mondja Sík Sándor. Szembe a szikraözönnel, szállani, szökni, sziszegve. Magasságok énekelnek, bércek meredeznek, a nap két pofára röhög a gyönyörűségtől, fény, ragyogás mindenütt; – kutyateremtette, de szép idő van mindig ezekben a versekben. Nagy, tágas térség: erdő-mező, gilice. Középen a költő és azt a bizonyos tornagyakorlatot végzi, amit úgy hívnak: helybenfutás, szembe a nappal, egy-kettő, egy-kettő. Néha visszakacsint ránk, undok mudernekre és csábít, aszongya: beteg, gyáva fiúk, meee, mindig nyafogtok, én vagyok a bátor fiú, föllépek a hegyekre, lelépek a völgyekbe, kiabálok, huj, huj, beleszaladok a végtelenbe. Hogy mi a végtelen? Hát azt se tudjátok? A végtelen az egy olyan nagyon messze. Az egy nagyszerű, a végtelen, én mindig végtelent kaptam früstökre, ropogós, pirospozsgás végtelent sok nappal, azért nevetek mindig és mindig kérek végtelent. Én nem szeretem a csúnya, nyafogó fiúkat.

Azt szeretem, aki nevet
Akinek rózsaszín az arca
Aki örül, aki kacag
Aki dalolva megy a harcra.

2. Tisztelt költő. Hát hogy tetszik képzelni – minket megvertek gyerekkorunkban –, ha nyihogtunk olyankor, mikor csiklandoztak bennünket? Tessék elhinni, én is szeretem azt, aki nevet és örül, s kiváltképp a laufmétázó gimnazistákat a réten, szép tavaszi reggeleken. De ha meghatva s örömmel szemlélem is az ifjú lelkesedés vidám riadóját, az egészséges kamaszlélek harsogó örömét, mellyel erdőt-mezőt egybeölel, s magam is rikoltok egyet, ha teli a tüdőm: – azért nem szabad mindjárt úgy elbánni az öreg Élet tanító bácsi többi tanítványával, akik szomorú s figyelmes szemmel ülnek a vén Mester előtt, s nem nevethetnek nagyon, mert igen figyelnek – mondom, azért nem kell mindjárt liliputisággal vádolni szegényeket, meg hogy nem emberek.

Földrebilincselt Gulliver
Fekszem közöttük, magam ember.
Nézegetek
S várom, hogy mikor ülnek el.

Ni, milyen sápadt valamennyi
Lógó fejek, szűk homlokok
Hát senki sincs
Aki merne itt levő lenni?
– – – – – – – – – – –
Én csendes vígan hahotázom
Úristen! mi lesz Liliputban
Hahahaha!
Ha én a kötelem lerázom!

3. Mert nem egészen úgy van az. Líra vagy bármi legyen a vers, egy bizonyos; másoknak beszélünk magunkról (mondjuk: a liliputiaknak), s tehát ezekkel dolgozunk együtt, rájuk kell hatni – s tehát művészetről van szó. Márpedig hányszor magyarázzuk még, hogy a saját nagyságunkat nem lehet közvetlenül bizonyítani sem másoknak, sem magunknak, mondván gyakran és határozottan és makacsul: nagy vagyok, nagy vagyok, nagy vagyok. S a végtelent se lehet elképzeltetni mindjárt, ha kimondom a szót: végtelen. Tessék közvetve hozzáférkezni a dolgok s a magam lényegéhez; tessék mértéket találni gondolataim abszolút és objektív értékében, amivel magamat mérhessem. Jóleső és szimpatikus nekem Sík Sándor fiatalos lelkesülése: de hatni rám soha nem fog a művészi fölény erejével, s lelkesíteni nem tud, míg nem tanulja meg óvatosabban nyúlni a szavakhoz. Ha folyton dobálja: végtelen, végtelen, mélység, magasság, mint valami akrobata, aki „ezer kiló” feliratú súlyokkal labdázik: – végre mégiscsak hólyagoknak kezdem érezni a súlyokat és ez a szó, „végtelen” úgy hat a fülemre utóbb, mintha azt mondaná ön: „mákosrétes”. Nini, nem is olyan veszedelmes azzal a végtelenséggel, mondom végre. Nem lehet csupa fortéból és pianóból zenét csinálni – csak mélységek és csak magasságok közt esetleg a semmi lakozhat.

4. Az igazi férfias emelkedettség, mely nyugodt s kitárt szemekkel nézi szembe a napot: mélységek és magasságok között a földön áll. Nyers és fanyar földön, melyből tiszta szemeket s méltóságokat szívott föl magába. Gondoljon Sík Sándor a Nietzsche magasság-vágyára, mely csupa földi erő, csupa dac és gúny és okosság. S gondoljon Ady kemény és kérlelhetetlen sorokba tört gőgjére: s próbálja elképzelni, mit gondolok. Báj és derű érzését keltheti a napsugaras naivság: de mindjárt komikussá válik, ha titános erő és fölény képét veszi fel. Főleg pedig nagyon valószínűtlen is, hogy igazi egész költészet fejlődhessék az élet igazi misztikumának éreztetője a léleknek olyan fejletlen és gyermekes állapotában, melyet még a kinyilatkoztatott vallás (tételes katolicizmus!) tejszagú misztikumai nyűgöznek.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem